5.
Mel Bakersfeld mustársárga, rádióval felszerelt szolgálati gépkocsijával kihajtott az alagsori garázsból; a kijárat egy repülőgép-parkolóra nyílt, ahol rátört a vihar. Széltől kavart hópelyhek tömege vágódott vadul a szélvédőnek.
Közvetlenül előtte repülőgépek várakoztak a rámpán, utasfogadásra készen. Némelyikben már el is helyezkedtek az utasok. A gépek a torony utasítását várták a hajtóművek beindítására; ennek késlekedését a három-nullás kifutópálya kiesése okozta. Távolabb, a kifutópályákon más gépek elmosódott navigációs fényeit vette ki; nemrég beérkezett járatok voltak, még működő motorokkal. A várakozási zónában álltak, és innen csak akkor indulhattak tovább, ha az utasforgalmi rámpánál felszabadult egy-egy hely. Kétségtelenül ugyanez volt a helyzet a másik két rámpánál is.
Mel kocsijában felreccsent a földi irányítóközpont hullámhosszára állított rádió adó-vevő. A türelmetlenül várakozó gépeknek adott – többnyire csak további türelemre intő utasításokat.
Az irányító ideges volt, érezni lehetett a hangján. De ki nem lenne az ma este, ilyen körülmények között, gondolta Mel. S újból eszébe jutott az öccse, Keith, aki a nyugati érkezések szűnni nem akaró nyomásával birkózik.
Kivárta, amíg befejeződik az egyik párbeszéd az irányítótorony és a gépek közt, és rögtön bekapcsolta mikrofonját.
– Földi központnak egyes jármű. Helyzetem hatvanötös bejárat, haladási irányom a három-nullás kifutó, a 707-es elakadásának helyszínére.
– Torony egyes járműnek. Jelentést vettem, kövesse a bejáratnál maga előtt kihúzó Air Canada DC-9-et. A kettőegyes kifutónál. vigyázzon.
Mel már látta is az egyik kapunál kifele forduló Air Canada-járat sziluettjét.
Óvatosan vezetett, figyelte a rámpatetveket. A repülőtériek így nevezték a földön levő repülőgépek körül elszaporodó különböző járműveket. A megszokott fajtákhoz ma este néhány sebesen mozgó „mézesbödön” is csatlakozott, amely a rámpáktól indult útjára, hogy kiokádhassa magából a repülőgépek toalettjeiből kipumpált négyszáz gallon súlyú bűzlő szállítmányt. Ez egy speciális építménynél fog megtörténni, ahol a kocsi terhe darálógépbe kerül, onnan pedig a városi csatornahálózatba. A művelet általában simán ment végbe, de Mel tudta, hogy ma nehéz éjszakájuk lesz az egészségügyieknek.
Az időjárás romlásával egyenes arányban szokott nőni a mellékhelyiségek iránti igény, földön és levegőben egyaránt.
Az előtte haladó Air Canada jet elhagyta az épületek környékét, és növelte futósebességét. Mel is gyorsított, hogy a nyomában maradhasson.
Negyedórába telt, amíg elérte a három-nullás kifutón az Aéreo-Mexican 707-ese által elzárt kereszteződést. Leállította kocsiját és kiszállt. Itt kint, az üres sötétségben még kegyetlenebbnek tűnt a vihar, mint a repülőtéri épületek közelében.
A kihalt kifutópályán üvöltve söpört végig a szél.
– Mr. Patroni? – kérdezte egy árnyék a sötétben.
– Nem, nem ő. – Rájött, hogy ordítania kell, ha hallhatóvá akarja tenni a hangját. – De Joe Patroni is útban van.
Az ember közelebb lépett.
– Boldogok leszünk, ha megérkezik. Bár nem tudom, mihez tud itt még kezdeni. Körülbelül mindent megpróbáltunk, hogy kimozdítsuk innét ezt a rohadékot. – Intett a háta mögött homályos árnyékként tornyosuló repülőgép felé. – Alaposan lecövekelt.
– Maga kicsoda? – kérdezte Mel, miután közölte kilétét.
– Ingram, uram. Az Aéreo-Mexican karbantartóinak munkavezetője. Most éppen szeretném, ha valami más állásom lenne.
Beszélgetés közben a két férfi ösztönösen a Boeing 707-es magasan fejük fölött levő teste és szárnya alá húzódott. A hatalmas jet hasa alatt vörös vészjelző villogott ritmikusan.
Fényénél Mel kivehette a hóval kevert sártengerbe mélyen besüppedt futóműveket. A kifutón és a környező bekötöpályákon aggódó hozzátartozók gyanánt csoportosultak a vontatók és szervizkocsik, köztük egy üzemanyag-szállító, néhány poggyászkocsi, egy postakocsi, két legénységi busz és egy bömbölő erőgép.
Mel szorosra húzta nyakán a kabát gallérját.
– Égető szükségünk van erre a kifutóra, még ma este. Eddig mit csináltak? – kérdezte.
Az utóbbi két órában deszkalejtőket gurítottak ide az épületektől, emberi erővel tolták őket a gépig, hogy kiszállhassanak az utasok, jelentette Ingram. Az utasokat – a stewardessekkel és a másodtiszttel együtt – azóta buszokon elszállították. A kapitány és az első tiszt a gépen maradt.
– Kétszer beindították a hajtóműveket – mondta a munkavezető. – A kapitány annyi erőt adott bele, amennyit csak mert. De a gép meg se moccant. Sőt, mintha még mélyebbre süppedt volna.
– És most mi történik?
– Lehordjuk a mozdítható terheket a gépről, hátha ez segít. – Ingram még hozzátette, hogy az üzemanyag nagy részét átpumpálták a tartálykocsikba, ezzel is tetemesen csökkentve a gép súlyát. A poggyászokat és az áruszállítmányt is kihordták a gép belsejéből. A postacsomagokat egy postakocsiba rakták át.
Mel bólintott. Tudta, hogy a postával nem lesz semmi baj.
A repülőtér postahivatala menetrend-módosulás esetén gyorsan átcsoportosította a csomagokat egyik gépről a másikra.
Az elakadt gép postája jobb szállításban fog részesülni, mint utasai. A zsákok legkésőbb félóra múlva már egy másik gép fedélzetén lesznek.
– Minden szükséges segítséget megkaptak? – kérdezte Mel.
– Igen, uram. Legalábbis ahhoz, amit eddig tenni tudtunk. Az Aéreo-Mexican majdnem egész gárdája itt van, tucatnyi ember. Lehet, hogy Patroninak több ember kell majd, de ez attól függ, mihez akar kezdeni. – Ingram megfordult, és komoran végignézett a hatalmas gépen. – De ha engem kérdez, hosszú munka lesz ez; nehéz darukra, emelőkre, esetleg felfújható tömlőkre is szükség lehet, hogy felemelhessük a szárnyakat. Ezekkel pedig meg kell várni a napvilágot. Még rámehet az egész holnapi nap is.
– Nemhogy a holnapi nap, még a ma este sem mehet rá válaszolt Mel élesen. – Ezt a kifutót azonnal szabaddá kell tenni… – Hirtelen abbahagyta, mert valami rossz előérzet fogta el. A repülőtér túlsó végéből idehallatszott a hajtóművek dübörgése, a szél zúgását is túlszárnyalva. A zaj időnként felerősödött, majd lehalkult, ahogy egy-egy járat a levegőbe emelkedett. Egyiket követte a másik. Arrafelé rendben volt minden. De itt?
Röpke érzés volt: egy készülődő nagyobb csapás előérzete.
Egyszer régen már hatalmába kerítette ugyanez az érzés, s most eszébe jutott a vég, amelyet akkor teljességgel képtelen volt elkerülni…
Újból a 707-esre pillantott. Józan eszére hallgatva tisztában volt azzal, hogy az eltorlaszolt kifutótól és a Meadowood feletti repülések okozta kényelmetlen helyzettől eltekintve az ügy ártalmatlan. Baleset történt, sérülések és szemmel látható károsodások nélkül. Semmi több.
– Jöjjön a kocsimhoz – szólt az Aéreo-Mexican emberéhez. – Rászállunk a rádióra, lássuk, mi történik.
Mielőtt kiszállt, nem kapcsolta ki a kocsi fűtését, úgyhogy most kellemes meleg fogadta őket. Ingram elismerően dörmögött. Mel a karbantartó szolgálat hullámhosszára hangolta az adó-vevőt.
– Egyes jármű a Hóellenőrző Szolgálatnak. Danny, a három-nullás kifutón vagyok, az eltorlaszolt kereszteződésnél.
Hívd a TWA karbantartóit, és érdeklődj Joe Patroni után.
Danny Farrow hangja recsegett vissza a műszerfalba épített hangszóróból.
– Hóellenőrző pult egyes járműnek. Meglesz. És Mel, a feleséged telefonált.
– Nem hagyott telefonszámot? – kérdezte Mel, miután lenyomta a mikrofon gombját.
– De igen.
– Egyes jármű Hóellenőrző Szolgálatnak. Danny, légy szíves, hívd fel. Mondd meg, hogy nagyon sajnálom, de kicsit késni fogok. De ezt csak Patroni után.
– Értettem. Tartsd a kapcsolatot. – A mikrofon elnémult. Mel kabátja alá nyúlt, s elővett egy csomag Marlborót.
Odakínálta Ingramnek.
– Köszönöm.
Rágyújtottak; az ide-oda mozgó ablaktörlőket bámulták.
Ingram az Aéreo-Mexican jet kivilágított pilótafülkéje felé intett a fejével.
– Ott fent az a nyavalyás kapitány valószínűleg telesírja a szombreróját. Legközelebb úgy fogja figyelni a kék irányítófényeket, mint oltáron a gyertyát.
– A maga emberei mexikóiak vagy amerikaiak? – kérdezte Mel.
– Mind amerikaiak vagyunk. Csak a magunkfajta mániákusok képesek ilyen rohadt időben dolgozni.
Megszólalt a rádióvevő.
– Hóellenőrző Szolgálat egyes járműnek – hallatszott Danny Farrow hangja. – Joe Patroni pillanatnyilag forgalmi dugóban vesztegel. Legalább még egy órát eltarthat. üzenetet küldött. Hallható voltam eddig?
– Hallható – válaszolt Mel. – Jöhet az üzenet.
– Patroni figyelmeztet, vigyázzunk, nehogy a jelenleginél még mélyebbre süllyedjen a gép. Amíg oda nem ér, az AéreoMexican emberei ne próbálkozzanak a gép kimozdításával.
– Oké – válaszolt Mel, megbökve a mikrofon kapcsolóját.
– Még nem végeztem. A TWA újabb kisegítő csapatot állít össze. És Mel, az asszony megint hívott. Átadtam az üzeneted. – Danny hangjában Mel érezte a tétovázást, mivel ő is tudta, hogy beszélgetésüket mindenki hallja, akinek rádióvevője a karbantartók hullámhosszára van beállítva.
– Nem örül különösebben, ugye? – kérdezte.
– Azt hiszem, nem. – Másodpercnyi szünet után folytatta. – Legjobb lenne telefonközelbe kerülnöd, amint csak tudsz.
Mel fogadni mert volna, hogy Cindy a szokottnál is élesebb hangon beszélhetett Dannyvel, az csak udvariasságból nem tett említést róla.
Ingram szorosra vonta magán az anorákot, felhúzva vastag kesztyűjét.
– Kösz a melegért. – Azzal gyorsan bevágta maga mögött a kocsi ajtaját. Néhány pillanat múlva már a hóbuckák közt bukdácsolt a bekötőpályán álló munkagépek felé.
A rádión hallani lehetett, hogy Danny Farrow a karbantartók Hóközpontjával beszél. Mel megvárta a beszélgetés végét, majd adásra állította készülékét.
– Itt egyes jármű, Danny. Indulok a Conga Vonalhoz.
A repülőtér hóelhárító rendszerének előretolt, rögtöni beavatkozásra kész alakulata, a Conga Vonal jelenleg az egy-hetes kifutópályán, a mező bal oldalán tartózkodott. Személyesen akart meggyőződni arról, hogy Demerest kapitány Hóbizottsági jelentése az igazat tükrözi-e, vagy csak rosszindulatú.