10.

Kö­rül­be­lül ugyan­ab­ban az idő­pont­ban, ami­kor a me­ado­woo­di pol­gá­rok gyű­lé­se folyt – mert az in­for­má­ció, ame­lyet az irá­nyí­tó­to­rony fő­nö­ke ko­ráb­ban Mel Ba­ker­s­feldnek to­váb­bí­tott, tel­jes mér­ték­ben meg­fe­lelt a va­ló­ság­nak – a vá­ros egy má­sik pont­ján egy tönk­re­ment épí­té­si vál­lal­ko­zó, név sze­rint D. Ó. Gu­er­re­ro, meg­ad­ta ma­gát a bal­sors­nak.

Gu­er­re­ro jó ti­zen­öt mér­föld­nyi­re a re­pü­lő­tér­től, a South Side egyik ko­pott, lift nél­kü­li épü­le­té­ben tar­tóz­ko­dott; szo­bá­ja aj­ta­ját ma­gá­ra zár­ta. A la­kás, nem messze a vá­gó­hí­di is­tál­lók­tól, az 51. utca egyik lár­más, ko­szos ét­kez­dé­je fe­lett volt.

D. Ó. Gu­er­re­ro szik­kadt, so­vány, kis­sé haj­lott hátú em­ber volt. Kes­keny álla elő­re­ug­rott, fa­kó­sár­ga ar­cá­ban mé­lyen ül­tek a sze­mek, vé­kony, vér­te­len aj­kai fe­lett se­szí­nű ba­jusz, ösz­tö­vér nya­kán ki­du­do­ro­dott az ádám­csut­ka. Ko­pa­szo­dott.

Szü­net nél­kül do­hány­zott; csikk­ről gyúj­tott rá az újabb ci­ga­ret­tá­ra. Rá­fért vol­na a bo­rot­vál­ko­zás meg egy tisz­ta ing; iz­zadt, noha a szo­ba, aho­va be­zár­kó­zott, fű­tet­len volt. öt­ven évé­nél jó­val idő­sebb­nek lát­szott.

Gu­er­re­ro nős em­ber volt, már ti­zen­nyolc éve. Há­zas­sá­ga jó­nak volt mond­ha­tó. D. Ó. – jó­for­mán csak eze­ken a kez­dő­be­tű­kön is­mer­ték – és Inez Gu­er­re­ro egyen­lő part­ner­ként fo­gad­ták el egy­mást, a más part­ner­re való vá­gya­ko­zás gon­do­la­ta soha fel sem öt­lött ben­nük. D. Ó. Gu­er­re­ro nem ér­dek­lő­dött kü­lö­nö­seb­ben a nők iránt; gon­do­la­ta­it el­ső­sor­ban az üz­let, a pénz­ügyi ma­nő­ve­rek fog­lal­koz­tat­ták. De az el­múlt év fo­lya­mán so­ro­za­tos bal­si­ke­re­ket szen­ve­dett, a jó­mód­ból a sze­gény­ség szé­lé­re sod­ró­dott, és tá­gas, ké­nyel­mes, bár jel­zá­log­gal ter­helt, vil­la­ne­gyed­be­li házuk­ból ebbe az ütött-ko­pott, hu­za­tos, sváb­bo­ga­rak­tól nyüzs­gő két­szo­bás la­kás­ba vol­tak kény­te­le­nek köl­töz­ni.

Inez Gu­er­re­ro nem ra­jon­gott ugyan a hely­ze­tért, amely­be ju­tot­tak, de min­den tőle tel­he­tőt meg­tett, hogy fér­je ne érez­ze annyi­ra vesz­te­sé­ge sú­lyát. Gu­er­re­ro azon­ban egy­re ked­vet­le­nebb lett, s olyan in­ge­rült, hogy jó­for­mán még a be­szél­ge­tés is le­he­tet­len­né vált vele. Né­hány hete düh­ro­ha­má­ban meg is ütöt­te Inezt, és bár az meg­bo­csá­tott vol­na neki, nem­csak hogy bo­csá­na­tot nem kért tőle, ha­nem az­óta sem hoz­ta szó­ba az ese­tet. To­váb­bi tett­le­ges­sé­gek­től tart­va, fe­le­sé­ge rö­vid­del az eset után Cleve­land­ben férj­nél levő nő­vé­ré­hez küld­te ti­zen­éves gyer­me­ke­i­ket, egy fiút és egy lányt, s ő maga ál­lást vál­lalt egy ká­vé­ház­ban. Fel­szol­gá­ló­ként dol­go­zott, és az éle­lem­re való pénzt elő is te­rem­tet­te. Fér­je mint­ha ész­re sem vet­te vol­na a gye­re­kek vagy fe­le­sé­ge tá­vol­lé­tét; egy­re le­ver­tebb és zár­kó­zot­tabb lett.

D. Ó. Gu­er­re­ro je­len­leg egye­dül tar­tóz­ko­dott a la­kás­ban, Inez mun­ká­ban volt. Nem kel­lett vol­na be­zár­kóz­nia a kis há­ló­szo­bá­ba; csak azért tet­te, hogy ma­gá­nyát még biz­to­sabb­nak érez­hes­se.

D. Ó. Gu­er­re­ro rö­vi­de­sen a re­pü­lő­tér­re szán­dé­ko­zott in­dul­ni. A Trans Ame­ri­ca ma esti, Ró­má­ba in­du­ló Ket­tes já­ra­tá­ra ér­vé­nye­sí­tett je­gye az egyik ro­zo­ga szék­re ha­jí­tott nagy­ka­bát­ja zse­bé­ben la­pult.

Inez Gu­er­re­ro nem tu­dott a Ró­má­ba szó­ló jegy­ről, sem ar­ról, hogy fér­je azt mi cél­ból sze­rez­te be.

A négy­száz­het­ven­négy dol­lá­ros, me­net­tér­ti Trans Ame­ri­ca­jegy csa­lás ré­vén ke­rült D. Ó. Gu­er­re­ro bir­to­ká­ba. Az összeg első rész­le­te­ként negy­ven­hét dol­lárt fi­ze­tett ki érte – a pénz­hez úgy ju­tott, hogy zá­log­ba tet­te fe­le­sé­ge utol­só ér­ték­tár­gyát, az any­já­tól rá­ma­radt gyű­rűt – és ígé­re­tet tett, hogy az ösz­szeg töb­bi ré­szét két éven be­lül havi rész­le­tek­ben fog­ja ki­egyen­lí­te­ni.

Va­ló­szí­nűt­len volt, hogy be­tart­ja ígé­re­tét.

Egy va­la­mi­re való pénz­in­té­zet még egy Pe­o­ri­á­ig szó­ló busz­jegy árát sem hi­te­lez­te vol­na D. Ó. Gu­er­re­ró­nak, nem­hogy egy ró­mai re­pü­lő­út költ­sé­gét. A róla gyűj­tött in­for­má­ci­ók­ból ki­de­rült vol­na, hogy a Gu­er­re­ro Cont­rac­ting Inc. la­kás­épí­tő vál­lal­ko­zás egy éve már, hogy cső­döt je­len­tett.

Egy még tü­ze­te­sebb vizs­gá­lat azt is ki­de­rí­tet­te vol­na, hogy az utób­bi hó­na­pok fo­lya­mán Gu­er­re­ro újabb adós­sá­gok­ba ke­ve­re­dett, hogy há­rom hete tar­to­zik la­ká­sá­nak bé­ré­vel, s hogy bün­te­tő­el­já­rás és bör­tön fe­nye­ge­ti. D. Ó. Gu­er­re­ro anya­gi hely­ze­te null­pont alá süllyedt.

A lé­gi­tár­sa­sá­gok vi­szont könnyen vet­ték a hi­tel­nyúj­tást.

Uta­sa­ik az évek so­rán kü­lö­nös be­csü­le­tes­ség­ről tet­tek ta­nú­sá­got, a tár­sa­sá­go­kat fel­tű­nő­en ke­vés, tör­lesz­tet­len adós­ság­ból szár­ma­zó vesz­te­ség érte. A Gu­er­re­ro-sze­rű pénz­te­len ala­kok rit­kán okoz­tak ne­kik gon­dot, nem is ké­szül­tek fel az ilyen fo­gá­sok el­há­rí­tá­sá­ra.

Két egy­sze­rű esz­köz­zel ke­rül­te el a leg­fe­lü­le­te­sebb hi­tel­ké­pes­ség-vizs­gá­la­tot is. El­ső­nek „mun­kál­ta­tói iga­zo­lást” ál­lí­tott elő; egyik ki­múlt – de nem csőd­be ment – vál­lal­ko­zá­sa cég­jel­zé­ses pa­pír­já­ra gé­pel­te, sa­ját pos­ta­fi­ók­szá­ma sze­re­pelt raj­ta a vál­la­lat cí­me­ként. A má­so­dik trükk az volt, hogy az iga­zo­lás meg­szö­ve­ge­zé­sé­ben szán­dé­ko­san el­ír­ta csa­lád­ne­vét, „B” be­tűt gé­pelt a „G” he­lyett, így a kli­en­sek szok­vá­nyos el­len­őr­zé­se­kor a „Bu­er­re­ro” sem­mit sem mon­dott, el­len­tét­ben ár­tal­mas in­for­má­ci­ók­kal szol­gál­ha­tó, he­lye­sen írt ne­vé­vel. Tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tá­si kár­tyá­ján és haj­tá­si en­ge­dé­lyén is gon­do­san meg­vál­toz­tat­ta a kez­dő­be­tűt. Ne­vét a két ira­ton az­óta már ki­ja­ví­tot­ta. A rész­let­fi­ze­té­si kö­te­lez­vényt úgy írta alá, hogy egy­for­mán le­hes­sen „G”-nek vagy „B”-nek ol­vas­ni.

Az el­írást az a tiszt­vi­se­lő foly­tat­ta, aki teg­nap „D. Ó.

Bu­er­re­ro” név­re ál­lí­tot­ta ki re­pü­lő­je­gyét. Gu­er­re­ro úgy vél­te, hogy két­sé­gek fel­me­rü­lé­se ese­tén a re­pü­lő­jegy és a „mun­kál­ta­tói iga­zo­lás” egyet­len be­tű­hi­bá­ja va­lós té­ve­dés­nek fog hat­ni.

Min­den­eset­re ma este, mi­kor je­lent­kez­ni fog a re­pü­lő­té­ren, he­lyes­bít­te­ti az el­írást mind a je­gyén, mind a Trans Ame­ri­ca utas­jegy­zé­kén, ne­hogy té­ve­dés me­rül­hes­sen fel sze­mély­azo­nos­sá­gát il­le­tő­en. Ez is hoz­zá­tar­to­zott a ter­vé­hez. D. Ó. Gu­er­re­ro ter­ve az volt, hogy fel­rob­bant­ja a Ket­tes Já­ra­tot. Ő maga is meg­sem­mi­sül, ha­lá­la vi­szont ér­té­kes lesz. Er­ről gon­dos­kod­ni fog.

A Trans Ame­ri­ca-já­rat in­du­lá­sa előtt het­ven­öt­ezer dol­lárt érő élet­biz­to­sí­tá­si köt­vényt fog ki­vál­ta­ni, fe­le­sé­ge és gyer­me­kei ja­vá­ra. úgy gon­dol­ta, hogy ez­zel a vég­ső gesz­tus­sal hasz­nuk­ra le­het. Hit­te, hogy cse­le­ke­de­te sze­re­tet­ből fa­ka­dó ön­fel­ál­do­zás.

El­ke­se­re­dés fű­töt­te hib­bant el­mé­jé­ben fel sem me­rült a Ket­tes Já­rat töb­bi uta­sá­nak és sze­mély­ze­té­nek sor­sa. Nem ér­de­kel­te, hogy ők is el­pusz­tul­nak. Ők csak annyi­ban ér­de­kel­ték, hogy mennyi­ben za­var­hat­ják a ter­vét.

Meg­győ­ző­dé­se volt, hogy szá­mí­tás­ba vett min­den es­he­tő­sé­get. Sen­ki sem tud­ja majd bi­zo­nyí­ta­ni, hogy nem állt szán­dé­ká­ban ki­fi­zet­ni a jegy árá­nak rész­le­te­it. Szán­dé­ko­san vál­tott me­net­tér­ti je­gyet, mert azt a lát­sza­tot akar­ta kel­te­ni, hogy a vissza­utat is meg sze­ret­te vol­na ten­ni. Vá­lasz­tá­sa azért esett ép­pen a ró­mai já­rat­ra, mert Olasz­or­szág­ban élő má­so­dik uno­ka­test­vé­rét még so­sem lát­ta, és Inez­nek több­ször em­lí­tet­te, hogy sze­ret­né meg­lá­to­gat­ni. Ez­ál­tal uta­zá­sa lo­gi­kus­nak is tűn­het.

D. Ó. Gu­er­re­ro már hó­na­pok óta fog­lal­ko­zott ter­vé­vel.

Ta­nul­má­nyoz­ta azok­nak a légi ka­taszt­ró­fák­nak a tör­té­ne­tét, ame­lye­ket élet­biz­to­sí­tás­ból hasz­not húz­ni aka­ró egyé­nek okoz­tak. Meg­le­pő­en sok volt az ilyen pél­da. A nyil­ván­tar­tott ese­tek­ben, ha a ka­taszt­ró­fa után foly­ta­tott vizs­gá­lat fényt de­rí­tett az okra, a gyil­kos­sá­gért fe­le­lős sze­mé­lyek biz­to­sí­tá­si köt­vé­nye­it ér­vény­te­le­ní­tet­ték. A gé­pek ron­csa­i­nak fel­ku­tat­ha­tó­sá­ga kulcs­fon­tos­sá­gú té­nye­ző volt. Ha si­ke­rült meg­ta­lál­ni a gé­pek ma­rad­vá­nya­it, a vizs­gá­la­tot vég­ző gya­kor­lott szak­em­be­rek ál­ta­lá­ban ered­mé­nye­sen ki­de­rí­tet­ték a tra­gé­di­ák oka­it.

Amennyi­ben ég és föld kö­zött kö­vet­ke­zett be a rob­ba­nás, meg­ma­rad­tak az árul­ko­dó nyo­mok. D. Ó. Gu­er­re­ro vá­lasz­tá­sa azért esett a Trans Ame­ri­ca já­ra­tá­ra, mert az Arany­ha­jó út­já­nak nagy ré­szét óce­án fe­lett te­szi meg – ott pe­dig sem­mi le­he­tő­ség a fel­rob­bant gép ma­rad­vá­nya­i­nak fel­ku­ta­tá­sá­ra.

Egy utas­tá­jé­koz­ta­tó ki­ad­vány alap­ján ki­szá­mí­tot­ta, hogy négy­órás re­pü­lés után a Ket­tes Já­rat az At­lan­ti-óce­án kö­zép­ső ré­sze fölé ke­rül. Uta­zás köz­ben el­len­őriz­ni, és amennyi­ben szük­sé­ges, mó­do­sí­ta­ni fog­ja szá­mí­tá­sa­it a ka­pi­tány mik­ro­fo­non köz­ve­tí­tett szo­ká­sos tá­jé­koz­ta­tá­sai alap­ján. Az út­vo­nal egy bi­zo­nyos, meg­ha­tá­ro­zott pont­ján – Új-Found­land­tól nyolc­száz mér­föld­nyi­re ke­let­re – rob­ban­ta­ni fog. A re­pü­lő­gép, vagy ami meg­ma­rad be­lő­le, ólom­ként zu­han majd az óce­án­ba, s a ron­csot soha nem fog­ják meg­ta­lál­ni. Sza­bo­tázs­ra uta­ló bi­zo­nyí­té­kok hí­ján az élet­biz­to­sí­tást tel­jes egé­szé­ben ki­fi­ze­tik a fe­le­sé­gé­nek.

Min­den egyet­len rész­le­ten, a rob­ba­ná­son mú­lik. A rob­ba­nó­szer­ke­ze­tet maga szán­dé­ko­zott a gép fe­dél­ze­té­re vin­ni és sa­ját kezű­leg mű­köd­tet­ni. Most há­ló­szo­bá­já­ba zár­kóz­va ezt a szer­ke­ze­tet ál­lí­tot­ta össze; mint épít­ke­zé­si vál­lal­ko­zó, ér­tett a rob­ba­nó­anya­gok­hoz.

Öt fon­tos al­ko­tó­ele­me volt a szer­ke­zet­nek; há­rom di­na­mit­rúd, egy dró­tok­kal el­lá­tott apró gyu­tacs, va­la­mint egy tran­zisz­to­ros rá­di­ó­ba való elem. A kis mé­re­tű, Du Pont Red Cross Ext­ra di­na­mit­ru­dak kü­lö­nö­sen nagy ha­tó­ere­jű­ek negy­ven­szá­za­lé­kos nit­ro­gli­ce­rin-tar­tal­muk mi­att. Egy és egy­ne­gyed hü­velyk vas­ta­gok vol­tak, hosszú­sá­guk nyolc hü­velyk.

Egy do­boz­ba rej­tet­te őket. A do­boz egyik vége nyi­tott volt.

A hat és fél mil­lió dol­lá­ros re­pü­lő­gép meg­sem­mi­sí­té­sé­re hi­va­tott fel­sze­re­lés alig öt dol­lár­ba ke­rült.

Szi­ge­te­lő­sza­lag­gal ak­ta­tás­ká­já­ba rög­zí­tet­te a di­na­mi­tot tar­tal­ma­zó do­bozt. Mel­lé ke­rült a ru­ha­csi­pesz meg az elem. Az elem süti majd el a töl­te­tet. A ru­ha­csi­pesz a kap­cso­ló sze­re­pét töl­ti be, amely a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban zár­ni fog­ja az elem táp­lál­ta áram­kört.

Ke­zei re­meg­tek. Pa­ta­kok­ban ön­töt­te el a ve­rej­ték. Vissza­tar­tott lé­leg­zet­tel erő­sí­tet­te a di­na­mit­tal érint­ke­ző gyu­tacs­ból ki­ve­ze­tő dró­tot a ru­ha­csi­pesz egyik szá­rá­ra. Rend­kí­vül óva­to­san a csi­pesz má­sik szá­rá­ra is dró­tot erő­sí­tett. Most már csak a ru­ha­csi­pesz két szá­ra közé he­lye­zett plasz­tik­la­pocs­ka aka­dá­lyoz­ta az áram­kör zá­ró­dá­sát – és a rob­ba­nást.

A vé­kony mű­anyag la­pocs­ka egyik szé­le át volt fúr­va. D. Ó. Gu­er­re­ro fo­gott egy zsi­ne­get, és egyik vé­gét át­dug­va a lyu­kon, meg­cso­móz­ta; vi­gyá­zott, ne­hogy köz­ben el­moz­dít­sa he­lyé­ről a mű­anyag la­pot. A zsi­neg sza­bad vé­gét az ak­ta­tás­ká­ból a fo­gan­tyú alatt ki­ve­ze­tő, már meg­le­vő fu­ra­ton fűz­te át, majd meg­cso­móz­ta, ne­hogy vissza­csússzon a tás­ka bel­se­jé­be. Elég la­zá­ra hagy­ta a zsi­neg tás­ká­ban levő ré­szét. Vé­gül a ki­ló­gó vég­re apró hur­kot kö­tött, ép­pen csak ak­ko­rát, hogy az ujja át­fér­hes­sen raj­ta, majd le­vág­ta a fe­les­le­get.

Ennyi volt az egész.

Egyik uj­ját be­akaszt­ja a hu­rok­ba, meg­ránt­ja a zsi­ne­get, egy­ből ke­rin­ge­ni kezd az áram, és a po­ko­li, azon­na­li rob­ba­nás a kö­zel­ben min­den és min­den­ki szá­má­ra a vé­get je­len­ti.

Mi­kor vég­zett, la­zí­tott, rá­gyúj­tott, és ka­já­nul el­mo­so­lyo­dott. Egy ilyen bom­ba rob­ba­ná­sát sem­mi sem aka­dá­lyoz­hat­ja meg – sem víz, sem re­vol­ver­go­lyó, sem hősi gesz­tus – ha egy­szer meg­húz­ták a zsi­ne­get.

A ci­ga­ret­ta füst­jé­től hu­nyo­rog­va pa­pír­la­po­kat he­lye­zett az ak­ta­tás­ká­ba, el­fed­ve ve­lük a di­na­mi­tot, ru­ha­szá­rí­tó csi­peszt, dró­to­kat, ele­met és zsi­ne­get, hogy ha bár­mi­lyen ok­ból ki­nyit­ná a tás­kát, tar­tal­ma ár­tat­lan­nak lás­sék. Be­csuk­ta és le­zár­ta az ak­ta­tás­kát.

Az ágy mel­lett levő ol­csó éb­resz­tő­órá­ra pil­lan­tott. Nyolc múlt né­hány perc­cel; nem egé­szen két óra volt a já­rat in­du­lá­sá­ig. Ide­je el­in­dul­ni. Föld­alat­ti­val fog a lé­gi­tár­sa­ság ki­ren­delt­sé­gé­ig utaz­ni, ott pe­dig felül a re­pü­lő­té­ri busz­ra. Ép­pen annyi pén­ze ma­radt, hogy elég le­gyen a föld­alat­ti­ra és az élet­biz­to­sí­tá­si köt­vény­re. Gyor­san be­le­bújt té­li­ka­bát­já­ba, s bel­ső zse­bé­ben ki­ta­po­gat­ta a Ró­má­ba szó­ló je­gyet.

Ki­nyi­tot­ta a há­ló­szo­ba aj­ta­ját, és át­ment a sze­gé­nye­sen be­ren­de­zett nap­pa­li­ba, ke­zé­ben vi­gyáz­va tar­tott ak­ta­tás­ká­já­val.

Még egy utol­só ten­ni­va­ló! Le­vél Inez­nek. Ke­re­sett egy pa­pír­da­ra­bot meg egy ce­ru­zát, és má­sod­perc­nyi gon­dol­ko­dás után írni kez­dett.

Né­hány nap­ra el kel­lett utaz­nom. Re­mé­lem, rö­vi­de­sen jó hí­rek­kel fog­lak meg­lep­ni.

Alá­írás: D. Ó.

Hiba len­ne en­nél töb­bet mon­da­ni. Ké­sőbb, még ha nem ta­lál­ják is meg a Ket­tes Já­rat ron­csa­it, a nyo­mo­zók mik­ro­szkóp­pal fog­ják el­len­őriz­ni az uta­sok név­so­rát. Töb­bi hát­ra­ha­gyott ira­tá­val együtt ezt a le­ve­let is ap­ró­lé­ko­san meg­vizs­gál­ják majd.

Egy asz­tal­ra tet­te a cé­du­lát, ahol Inez biz­to­san meg­lát­ja.

A lép­cső­kön le­fe­lé me­net egyik ke­zé­vel fel­tűr­te ka­bát­ja gal­lér­ját, a má­sik­ban a tás­kát fog­ta szo­ro­san. Fo­gan­tyút mar­ko­ló, be­haj­lí­tott uj­jai kö­ze­lé­ben ott volt a kis hu­rok.

Ki­lé­pett a South Side-i ház­ból, és el­in­dult a föld­alat­ti felé.

Még min­dig ha­va­zott.