2.

Mel a sa­ját kulccsal mű­köd­tet­he­tő fel­vo­nó­val ment le a to­rony­ból az ad­mi­niszt­ra­tív fél­eme­let­re. Az ő rész­le­ge csen­des volt, se­hol sen­ki, csak a vil­la­nyok ég­tek. Bel­ső iro­dá­já­ban a szé­les ma­ha­gó­ni író­asz­tal mel­lett álló szek­rény­ből vas­tag nagy­ka­bá­tot és egy pár pré­mes csiz­mát vett elő.

Ezen az es­tén nem lá­tott el meg­ha­tá­ro­zott fel­ada­tot a re­pü­lő­té­ren. A tom­bo­ló vi­har há­rom nap­já­nak java ré­szét azért töl­töt­te itt, hogy szük­ség ese­tén kéz­nél le­gyen. Kü­lön­ben gon­dol­ta, most ott­hon len­ne Cin­dy és a gye­re­kek mel­lett.

Vagy még­sem?

Le­het, hogy ha nincs vi­har, va­la­mi má­sért ma­radt vol­na itt. Az utób­bi idő­ben szin­te élet­for­má­já­vá vált az ott­hon­ról való tá­vol­ma­ra­dás. Per­sze, a fog­lal­ko­zá­sa jó okot szol­gál­ta­tott erre, a mos­ta­ni ha­va­zás­tól el­te­kint­ve is, de őszin­tén szól­va a re­pü­lő­tér me­ne­dé­ket is je­len­tett szá­má­ra a Cin­dy­vel foly­ta­tott sza­ka­dat­lan ci­vó­dá­sok elől.

Ne­héz csiz­má­i­ban író­asz­ta­lá­hoz cam­mo­gott. Egy pil­lan­tás a tit­kár­nő­je ál­tal gé­pelt em­lé­kez­te­tő­re iga­zol­ta előb­bi gon­do­la­ta­it. Ezen az es­tén újabb jó­té­kony­sá­gi ak­ció lesz, fe­le­sé­ge unal­mas ügy­le­te­i­nek egyi­ke. Kok­tél­par­ti, utá­na va­cso­ra (ez állt a gé­pelt em­lé­kez­te­tőn) a bel­vá­ro­si, puc­cos Lake Mi­chi­gan Inn­ben. Hogy a jó­té­kony­ko­dás mire megy ki, ar­ról nem szólt a fel­jegy­zés. De nem is ér­de­kes. Cin­dy Ba­ker­s­feld ügyei her­vasz­tó­an egy­for­mák. Ér­té­kü­ket – Cin­dy sze­rint – tag­tár­sa­i­nak tár­sa­dal­mi rang­ja je­len­ti.

Sze­ren­csé­re ké­ső­re esik a kez­dés idő­pont­ja, le­het, hogy el tud men­ni, mi­után fe­lül­vizs­gál­ta a kin­ti hely­ze­tet. Vissza­tér­het, meg­bo­rot­vál­koz­hat és át­öl­töz­het az iro­dá­ban, és egy kis ké­sés­sel a bel­vá­ros­ba ér­het. Azért ta­lán jobb lesz szól­ni Cin­dy­nek. Fel­tár­csáz­ta a la­ká­sát.

Idő­seb­bik lá­nya, Ro­ber­ta vet­te fel a kagy­lót.

– Szia – mond­ta Mel. – Itt az öre­ged.

– Igen, tu­dom. – Ro­ber­ta hang­ja ri­de­gen csen­gett.

– Mi volt ma az is­ko­lá­ban?

– Nem tud­nál pon­to­sab­ban kér­dez­ni, apa? Több óránk volt. Me­lyik ér­de­kel?

Mel só­haj­tott egyet. Úgy lát­szik, Ro­ber­ta un­dok han­gu­la­ta­i­nak egyi­ké­ben le­le­dzik. Va­jon min­den apá­nak meg­sza­kad a kap­cso­la­ta a lá­nyá­val, mi­kor az ti­zen­há­rom éves lesz? Még alig egy éve annyi­ra kö­zel vol­tak egy­más­hoz, amennyi­re apa és lá­nya csak le­het. Mel na­gyon sze­ret­te a lá­nya­it, Ro­ber­tát és a kis Lib­byt. Időn­ként rá­döb­bent, hogy há­zas­sá­gát csak a két gyer­mek tart­ja össze.

– Nem fon­tos – mond­ta Mel. – Anyád ott­hon van?

– Már el­ment. Azt mond­ta, ha te­le­fo­nálsz, mond­jam meg, hogy a bel­vá­ros­ban ta­lál­koz­tok, és most az egy­szer pró­bálj pon­tos len­ni.

Mel vissza­nyel­te a mér­gét. Ro­ber­ta két­ség­kí­vül szó sze­rint idéz­te any­ját.

– Ha anyád te­le­fo­nál­na, mondd meg, hogy eset­leg ki­csit kés­ni fo­gok, és hogy nem te­he­tek róla.

– Jó – vá­la­szol­ta a lá­nya. – Akarsz még va­la­mit, apa?

Házi fel­ada­tot kell csi­nál­nom.

– Ott­hon min­den rend­ben?

– Igen. De Lib­by be­szél­ni akar ve­led.

– Rög­tön. Még csak azt aka­rom ne­ked mon­da­ni, hogy a vi­har mi­att eset­leg nem is me­he­tek haza ma éj­jel. Ren­ge­teg a zűr a rep­té­ren.

– Akarsz Lib­by­vel be­szél­ni, vagy nem? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül Ro­ber­ta.

– Igen. Jó éjt, Rob­bie.

– Jó éj­sza­kát.

Mi­után vál­tott né­hány szót a hét­éves Lib­by­vel, Mel el­hagy­ta iro­dá­ját. Vit­te ma­gá­val a ne­héz ka­bá­tot. A rész­le­ge előt­ti fo­lyo­són meg­állt, és le­né­zett a tö­meg­re, amely mint­ha még job­ban meg­nőtt vol­na az utób­bi fél­órá­ban. A vá­ró­te­rem­ben min­den ülő­hely fog­lalt volt. Az új­ság­áru­sok és tu­da­ko­zók fül­ké­it gyű­rű­ben vet­ték kö­rül az em­be­rek, köz­tük sok egyen­ru­hás ka­to­na.

A lé­gi­tár­sa­sá­gok pult­jai előtt hosszú so­rok áll­tak, a pul­tok mö­gött jegy­áru­sok és el­len­őrök, a szo­kott­nál na­gyobb szám­ban, előt­tük, akár egy ze­ne­kar kot­tái, jegy­töm­bök és táb­lá­za­tok.

A vi­har okoz­ta ké­sé­sek, az út­vo­nal-mó­do­sí­tá­sok meg­vi­sel­ték az em­be­rek ide­ge­it. A Bra­ni­ff jegy­pénz­tá­rá­nál – Mel pont fö­löt­te állt – egy sár­ga sá­las fi­a­tal­em­ber han­gos­ko­dott.

– Ez még­is­csak ar­cát­lan­ság. Még­hogy men­jek Kan­sas City­be, ha New Or­le­ans­ba aka­rok érni. Ma­guk itt tisz­tá­ra meg­bo­lon­dul­tak? Át­ír­ják a föld­raj­zot?

A jegy­áru­sí­tó, húsz év kö­rü­li, csi­nos bar­na lány, hi­va­tá­sos ud­va­ri­as­ság­gal vá­la­szolt:

– Köz­vet­len já­ra­tunk is van, uram, csak nem le­het tud­ni, mi­kor. Az idő­já­rás mi­att a hosszabb úton ér oda ha­ma­rabb, az ár pe­dig ugyan­az.

A Uni­ted pult­já­nál egész kis pan­to­mim ját­szó­dik le. Egy jól öl­tö­zött üz­let­em­ber elő­re­ha­jol­va, hal­kan mon­dott va­la­mit.

Arc­ki­fe­je­zé­sé­ből és moz­du­la­ta­i­ból Mel ki­ta­lál­ta, hogy mit mond­hat.

– Na­gyon sze­ret­nék a kö­vet­ke­ző já­rat­tal el­men­ni.

– El­né­zést, uram, de meg­telt. Eset­le­ges vissza­lé­pés­re is so­kan vár­nak már… – Mi­előtt be­fe­jez­te vol­na a mon­da­tot, a fér­fi elé­je tett egy kis mű­anyag la­pocs­kát. A „100000 Mér­föld Klub” jel­vé­nye volt, a Uni­ted ki­vé­te­le­zett kli­en­se­it lát­ta el ilye­nek­kel. Az al­kal­ma­zott arc­ki­fe­je­zé­se meg­vál­to­zott, pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után ki­hú­zott egy ne­vet a lis­tá­ról, va­la­ki­ét, aki­nek már lett vol­na he­lye a gé­pen, és he­lyé­be az előt­te álló úri­em­be­rét írta be. A töb­bi sor­banál­ló ész­re sem vet­te, mi tör­té­nik.

Mel tud­ta, hogy ilyes­mi min­den já­rat pult­já­nál elő­for­dul.

Csak a be nem ava­tot­tak, a na­i­vak hi­szik, hogy a hely­fog­la­lá­sok rész­re­haj­lás nél­kül in­té­ződ­nek.

Mel a köz­pon­ti csar­nok Trans Ame­ri­ca ál­tal el­fog­lalt szár­nya felé in­dult. A be­já­rat­nál egyen­ru­hás el­len­őr lé­pett mel­lé.

– Stét, Mr. Ba­ker­s­feld. Mrs. Li­ving­stont ke­re­si?

Bár­mek­ko­ra is a haj­tás, plety­ká­ra min­dig van idő, gon­dol­ta Mel.

– Igen. Őt ke­re­sem.

Az el­len­őr egy, CSAK SZE­MÉLY­ZET RÉ­SZÉ­RE fel­ira­tú ajtó felé in­tett.

– Ott meg­ta­lál­ja, Mr. Ba­ker­s­feld. Egy kis zűr adó­dott.

Ő pró­bál­ja el­in­téz­ni.