2.
Mel a saját kulccsal működtethető felvonóval ment le a toronyból az adminisztratív félemeletre. Az ő részlege csendes volt, sehol senki, csak a villanyok égtek. Belső irodájában a széles mahagóni íróasztal mellett álló szekrényből vastag nagykabátot és egy pár prémes csizmát vett elő.
Ezen az estén nem látott el meghatározott feladatot a repülőtéren. A tomboló vihar három napjának java részét azért töltötte itt, hogy szükség esetén kéznél legyen. Különben gondolta, most otthon lenne Cindy és a gyerekek mellett.
Vagy mégsem?
Lehet, hogy ha nincs vihar, valami másért maradt volna itt. Az utóbbi időben szinte életformájává vált az otthonról való távolmaradás. Persze, a foglalkozása jó okot szolgáltatott erre, a mostani havazástól eltekintve is, de őszintén szólva a repülőtér menedéket is jelentett számára a Cindyvel folytatott szakadatlan civódások elől.
Nehéz csizmáiban íróasztalához cammogott. Egy pillantás a titkárnője által gépelt emlékeztetőre igazolta előbbi gondolatait. Ezen az estén újabb jótékonysági akció lesz, felesége unalmas ügyleteinek egyike. Koktélparti, utána vacsora (ez állt a gépelt emlékeztetőn) a belvárosi, puccos Lake Michigan Innben. Hogy a jótékonykodás mire megy ki, arról nem szólt a feljegyzés. De nem is érdekes. Cindy Bakersfeld ügyei hervasztóan egyformák. Értéküket – Cindy szerint – tagtársainak társadalmi rangja jelenti.
Szerencsére későre esik a kezdés időpontja, lehet, hogy el tud menni, miután felülvizsgálta a kinti helyzetet. Visszatérhet, megborotválkozhat és átöltözhet az irodában, és egy kis késéssel a belvárosba érhet. Azért talán jobb lesz szólni Cindynek. Feltárcsázta a lakását.
Idősebbik lánya, Roberta vette fel a kagylót.
– Szia – mondta Mel. – Itt az öreged.
– Igen, tudom. – Roberta hangja ridegen csengett.
– Mi volt ma az iskolában?
– Nem tudnál pontosabban kérdezni, apa? Több óránk volt. Melyik érdekel?
Mel sóhajtott egyet. Úgy látszik, Roberta undok hangulatainak egyikében leledzik. Vajon minden apának megszakad a kapcsolata a lányával, mikor az tizenhárom éves lesz? Még alig egy éve annyira közel voltak egymáshoz, amennyire apa és lánya csak lehet. Mel nagyon szerette a lányait, Robertát és a kis Libbyt. Időnként rádöbbent, hogy házasságát csak a két gyermek tartja össze.
– Nem fontos – mondta Mel. – Anyád otthon van?
– Már elment. Azt mondta, ha telefonálsz, mondjam meg, hogy a belvárosban találkoztok, és most az egyszer próbálj pontos lenni.
Mel visszanyelte a mérgét. Roberta kétségkívül szó szerint idézte anyját.
– Ha anyád telefonálna, mondd meg, hogy esetleg kicsit késni fogok, és hogy nem tehetek róla.
– Jó – válaszolta a lánya. – Akarsz még valamit, apa?
Házi feladatot kell csinálnom.
– Otthon minden rendben?
– Igen. De Libby beszélni akar veled.
– Rögtön. Még csak azt akarom neked mondani, hogy a vihar miatt esetleg nem is mehetek haza ma éjjel. Rengeteg a zűr a reptéren.
– Akarsz Libbyvel beszélni, vagy nem? – kérdezte türelmetlenül Roberta.
– Igen. Jó éjt, Robbie.
– Jó éjszakát.
Miután váltott néhány szót a hétéves Libbyvel, Mel elhagyta irodáját. Vitte magával a nehéz kabátot. A részlege előtti folyosón megállt, és lenézett a tömegre, amely mintha még jobban megnőtt volna az utóbbi félórában. A váróteremben minden ülőhely foglalt volt. Az újságárusok és tudakozók fülkéit gyűrűben vették körül az emberek, köztük sok egyenruhás katona.
A légitársaságok pultjai előtt hosszú sorok álltak, a pultok mögött jegyárusok és ellenőrök, a szokottnál nagyobb számban, előttük, akár egy zenekar kottái, jegytömbök és táblázatok.
A vihar okozta késések, az útvonal-módosítások megviselték az emberek idegeit. A Braniff jegypénztáránál – Mel pont fölötte állt – egy sárga sálas fiatalember hangoskodott.
– Ez mégiscsak arcátlanság. Méghogy menjek Kansas Citybe, ha New Orleansba akarok érni. Maguk itt tisztára megbolondultak? Átírják a földrajzot?
A jegyárusító, húsz év körüli, csinos barna lány, hivatásos udvariassággal válaszolt:
– Közvetlen járatunk is van, uram, csak nem lehet tudni, mikor. Az időjárás miatt a hosszabb úton ér oda hamarabb, az ár pedig ugyanaz.
A United pultjánál egész kis pantomim játszódik le. Egy jól öltözött üzletember előrehajolva, halkan mondott valamit.
Arckifejezéséből és mozdulataiból Mel kitalálta, hogy mit mondhat.
– Nagyon szeretnék a következő járattal elmenni.
– Elnézést, uram, de megtelt. Esetleges visszalépésre is sokan várnak már… – Mielőtt befejezte volna a mondatot, a férfi eléje tett egy kis műanyag lapocskát. A „100000 Mérföld Klub” jelvénye volt, a United kivételezett klienseit látta el ilyenekkel. Az alkalmazott arckifejezése megváltozott, pillanatnyi habozás után kihúzott egy nevet a listáról, valakiét, akinek már lett volna helye a gépen, és helyébe az előtte álló úriemberét írta be. A többi sorbanálló észre sem vette, mi történik.
Mel tudta, hogy ilyesmi minden járat pultjánál előfordul.
Csak a be nem avatottak, a naivak hiszik, hogy a helyfoglalások részrehajlás nélkül intéződnek.
Mel a központi csarnok Trans America által elfoglalt szárnya felé indult. A bejáratnál egyenruhás ellenőr lépett mellé.
– Stét, Mr. Bakersfeld. Mrs. Livingstont keresi?
Bármekkora is a hajtás, pletykára mindig van idő, gondolta Mel.
– Igen. Őt keresem.
Az ellenőr egy, CSAK SZEMÉLYZET RÉSZÉRE feliratú ajtó felé intett.
– Ott megtalálja, Mr. Bakersfeld. Egy kis zűr adódott.
Ő próbálja elintézni.