9.

Ke­ith Ba­ker­s­feld, Mel öccse, nyolc­órás meg­fi­gye­lő te­vé­keny­sé­gé­nek első har­ma­dá­val vég­zett a légi irá­nyí­tók ra­dar­ter­mé­ben.

A ra­dar­te­rem az irá­nyí­tó­to­rony­ban volt, egy eme­let­tel lej­jebb, mint az üveg­fa­lú to­rony­fül­ke, ahon­nan a re­pü­lő­gé­pek lan­do­lás előt­ti, fel­szál­lás utá­ni, va­la­mint föl­dön tör­té­nő moz­gá­sát irá­nyí­tot­ták. A ra­dar-rész­leg ha­tás­kö­re meg­ha­lad­ta a re­pü­lő­tér ha­tá­ra­it, a meg­fi­gye­lők össze­kö­tő lánc­sze­met ké­pez­tek a he­lyi irá­nyí­tás és a leg­kö­ze­leb­bi kör­ze­ti Légi Irá­nyí­tó­köz­pont kö­zött. A re­pü­lő­te­rek­től több mér­föld­nyi tá­vol­ság­ra levő kör­ze­ti köz­pon­tok a fő lé­gi­uta­kon zaj­ló for­gal­mat irá­nyí­tot­ták.

A ra­dar­te­rem­nek nem vol­tak ab­la­kai. A Lin­coln In­ter­na­ti­o­nalen éj­jel-nap­pal tíz ra­dar­meg­fi­gye­lő és el­len­őr­ző mun­kál­ko­dott a tom­pa vi­lá­gí­tá­sú he­lyi­ség­ben. Kö­rü­löt­tük mű­sze­rek, ra­dar­er­nyők, sza­bá­lyo­zók, rá­dió­kap­cso­lók tö­me­ge. A meg­fi­gye­lők ing­ujj­ra vet­kőz­ve dol­goz­tak, mi­vel a te­rem­ben, év­szak­tól füg­get­le­nül, ál­lan­dó húsz­fo­kos hő­mér­sék­le­tet kel­lett tar­ta­ni az ér­zé­keny elekt­ro­ni­kus mű­sze­rek mi­att.

A he­lyi­ség­ben nyu­ga­lom ural­ko­dott, de ez a nyu­ga­lom ál­lan­dó, fe­szült ideg­te­vé­keny­sé­get ta­kart. A vi­har csak nö­vel­te a fe­szült­sé­get, amely az utób­bi né­hány perc­ben még to­vább erő­sö­dött.

A több­let­fe­szült­sé­get az egyik ra­dar­er­nyőn meg­je­lent kép okoz­ta, mely­nek kö­vet­kez­té­ben a ra­dar­te­rem­ben mű­köd­ni kez­dett a vil­lo­gó vö­rös vész­jel­ző és a hoz­zá­kap­csolt csen­gő.

A csen­gőt már ki­kap­csol­ták, de a ra­dar­er­nyőn a kép meg­ma­radt. A „ket­tős vi­rág” né­ven is­mert jel resz­ke­tő, zöld szeg­fű­ként pom­pá­zott a kép­er­nyőn, baj­ba ju­tott re­pü­lő­gé­pet mu­tat­va. Az ame­ri­kai lé­gi­erők egyik KC-135-ös gé­pé­ről volt szó; ma­ga­san a re­pü­lő­tér fö­lött, a vi­har­ban azon­na­li le­szál­lá­si le­he­tő­sé­get ke­re­sett. Ke­ith Ba­ker­s­feld ült a ra­dar­er­nyő mel­lett, me­lyen meg­je­lent a jel. Az­óta egy el­len­őr­ző is csat­la­ko­zott Ke­ith-hez, mind­ket­ten sür­gős uta­sí­tá­so­kat to­váb­bí­tot­tak in­ter­fo­non a szom­szé­dos po­zí­ci­ók el­le­nő­re­i­nek és rá­di­ón a töb­bi gép­nek.

Egy eme­let­tel fel­jebb az irá­nyí­tó­to­rony fő­nö­ke azon­nal ér­te­sült a vész­jel­ről, s har­mad­fo­kú ké­szült­sé­get ren­delt el, ri­a­dóz­tat­va a re­pü­lő­tér föl­di erő­it.

A fi­gye­lem pil­la­nat­nyi kö­zép­pont­já­ban álló ra­dar­szkóp egy asz­tal­lap­sze­rű­en el­he­lye­zett, bi­cik­li­ke­rék nagy­sá­gú ke­rek üveg­lap volt, sö­tét­zöld fe­lü­le­tén ra­gyo­gó zöld fény­pon­tok je­löl­ték a negy­ven mér­föl­des kör­zet­ben le­ve­gő­ben levő összes re­pü­lő­gé­pet; és a pon­tok a gé­pek ha­la­dá­sá­nak meg­fe­le­lő­en mo­zog­tak.

Ma este rend­kí­vül sok gé­pet jel­zett a ra­dar­er­nyő; a tű­hegy­nyi zöld pon­tok úgy sza­po­rod­tak raj­ta, mint a han­gyák.

Szür­ke acél­vá­zas szé­ké­ben elő­re­gör­nyed­ve a kar­csú, szi­kár Ke­ith ült leg­kö­ze­lebb az üveg­lap­hoz. Egész tes­te meg­fe­szült; lá­bai leg­alább olyan me­re­vek vol­tak, mint a szé­ké, ame­lyen ült. Min­den ere­jé­vel kon­cent­rált, nyú­zott ar­cán lát­szott a meg­eről­te­tés. Az er­nyő zöld fé­nyé­ben még ijesz­tőb­bek vol­tak sze­me alatt a mély ár­kok. Ke­ith egy év alatt tel­je­sen meg­vál­to­zott. Va­la­ha nyu­godt volt, de­rűs és sze­re­tet­re mél­tó; s min­den­nek ma már nyo­ma sem volt. Sok­kal öre­gebb­nek lát­szott, mint hat év­vel idő­sebb báty­ja, Mel.

Ezt a vál­to­zást mun­ka­tár­sai is ész­re­vet­ték, a vál­to­zás oká­val is tisz­tá­ban vol­tak, és ez az ok együtt­ér­zést vál­tott ki mind­egyi­kük­ből. Ugyan­ak­kor pon­tos mun­kát vég­ző, gya­kor­la­tí em­be­rek vol­tak, és Way­ne Te­vis, a ra­dar­meg­fi­gye­lők fel­ügye­lő­je ezért kí­sér­te fi­gye­lem­mel eb­ben a pil­la­nat­ban is a Ke­ith-en el­ha­tal­ma­so­dó fe­szült­ség je­le­it. Te­vis, a nyur­ga, von­ta­tott be­szé­dű te­xa­si a te­rem kö­ze­pén álló ma­gas, tám­la nél­kü­li szé­ké­ről szem­mel tart­hat­ta va­la­mennyi kü­lön­le­ges fel­adat­kört el­lá­tó ra­dar­szkó­pot és ke­ze­lő­i­ket. A szék fel volt sze­rel­ve gör­gők­kel, úgy­hogy te­xa­si csiz­má­ba búj­ta­tott lá­bai lö­ké­sé­vel szé­kes­tül oda tu­dott gu­rul­ni, ahol szük­ség volt rá.

Az utób­bi órá­ban Way­ne Te­vis nem na­gyon tá­vo­lo­dott el Ke­ith mel­lől, mi­vel az volt az ér­zé­se, hogy bár­mi­kor be­kö­vet­kez­het az a pil­la­nat, ami­kor fel kell men­te­nie Ke­ith-t a szol­gá­lat alól. Ir­tó­zott at­tól, amit meg kell majd ten­nie, és tisz­tá­ban volt az­zal is, hogy Ke­ith-t ho­gyan érin­te­né a do­log. Mind­amel­lett kész volt meg­ten­ni.

A ra­dar­te­rem sze­mély­ze­té­nek több­sé­ge lá­za­san dol­go­zott azon, hogy sza­bad utat biz­to­sít­son az Air For­ce KC-135­nek, amely már­is meg­kezd­te a mű­sze­res lan­do­lás­hoz való elő­ké­szü­le­te­ket, tíz­ezer láb ma­gas­ság­ból. A ne­héz­ség ab­ból adó­dott, hogy a ha­tal­mas ka­to­nai jet alatt öt lé­gi­já­rat gépe tar­tóz­ko­dott a le­ve­gő­ben, kor­lá­to­zott lég­tér­ben ke­ring­ve egy­más­tól ezer-ezer láb­nyi szint­kü­lönb­ség­re. Kö­rü­löt­tük, pár mér­föld tá­vol­ság­ra, más re­pü­lő­gép­osz­lo­pok ke­ring­tek, szin­tén le­szál­lás­ra vá­ra­koz­va. Még ala­cso­nyab­ban, alat­tuk, há­rom já­rat meg­kezd­te a lan­do­lást. És mind­ezek kö­zött ott vol­tak a for­gal­mas fel­szál­ló­fo­lyo­sók. A ka­to­nai gé­pet min­den­kép­pen le kel­lett hoz­ni, ép­ség­ben, össze­üt­kö­zést el­ke­rül­ve. Ez a leg­erő­sebb ide­ge­ket is pró­bá­ra tevő fel­adat, még nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött is. Még bo­nyo­lul­tab­bá tet­te a dol­got, hogy a KC-135-ös pi­ló­tá­já­val meg­sza­kadt a rá­dió-össze­köt­te­tés.

Ke­ith Ba­ker­s­feld be­nyom­ta mik­ro­fon­ján a kap­cso­ló­gom­bot.

– Bra­ni­ff nyolc-hu­szon­ki­len­ces, azon­na­li jobb­ra for­du­lást hajt­son vég­re nul­la-ki­len­ces-nul­la irány­ba.

Ke­ith hang­já­ból si­kí­tott az ide­ges­ség. Ész­re­vet­te, hogy Way­ne Te­vis éles te­kin­tet­tel nézi. De az egy­más­hoz kí­no­san kö­ze­le­dő fény­pon­tok már kezd­tek szét­vál­ni a ra­dar­er­nyőn, ahogy a Bra­ni­ff ka­pi­tá­nya vég­re­haj­tot­ta a ka­pott uta­sí­tást.

Vol­tak al­kal­mak – mint ez is – ami­kor a légi irá­nyí­tók ál­dot­ták a pi­ló­tá­kat gyors, éber vá­lasz­te­vé­keny­sé­gü­kért.

Kö­rül­be­lül egy-két perc múl­va a Bra­ni­ff-gép­nek újabb for­du­la­tot kell vé­gez­nie, s a vele egy szin­ten ha­la­dó Eas­tern­nek is. De előbb még új irányt kell adni két TWA-gép­nek – az egyik ala­cso­nyab­ban, a má­sik ma­ga­sab­ban re­pült – a Lake Cent­ral Con­va­ír­jé­nek, az Air Ca­na­da egy Van­gu­ard­já­nak, s rá­adá­sul meg­je­lent a kép­er­nyőn egy Swis­sa­ir is. A KC-135-ös át­ha­la­dá­sá­nak ide­jé­re a töb­bi gép­pel együtt ezek­nek is zegzu­gos irány­ban kell ha­lad­ni­uk, de csak egy-egy rö­vid tá­von, mi­vel nem ha­tol­hat­tak be a kör­nye­ző lég­tér­zó­nák­ba. Va­la­hogy olyan volt az egész, mint egy bo­nyo­lult sakk­játsz­ma, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a fi­gu­rák kü­lön­bö­ző szin­te­ken mo­zog­tak, órán­ként né­hány száz mér­föld se­bes­ség­gel. A játsz­má­hoz tar­to­zott, hogy a fi­gu­rá­kat moz­gás köz­ben ma­ga­sabb, il­let­ve ala­cso­nyabb szin­tek­re kel­lett he­lyez­ni, ugyan­ak­kor ol­dal­irány­ban há­rom mér­föld­nél, füg­gő­le­ge­sen pe­dig ezer láb­nál nem ke­rül­het­tek kö­ze­lebb egy­más­hoz, és egyi­kük sem hagy­hat­ta el a já­ték­te­ret. S köz­ben uta­zá­suk vé­gét váró em­be­rek ez­rei ül­tek a gé­pek ülé­se­i­ben tü­rel­met­le­nül.

Időn­ként, ha kis idő­re csök­kent a nyo­más, Ke­ith a ka­to­nai gép pi­ló­tá­já­ra gon­dolt; ho­gyan érez­he­ti ma­gát a vész­ben­vi­har­ban, a túl­zsú­folt lég­tér­ben. Va­ló­szí­nű­leg egye­dül. Olyan egye­dül, ami­lyen egye­dül Ke­ith érzi ma­gát, egye­dül, még ak­kor is, ha fi­zi­ka­i­lag van­nak má­sok is mel­let­te. Ott a má­sod­pi­ló­ta meg a le­gény­ség, aho­gyan Ke­ith kö­rül a kol­lé­gák, akár meg is érint­he­ti őket, annyi­ra kö­zel van­nak. De nem ez a faj­ta kö­zel­lét a fon­tos. Az a rossz, mi­kor az em­ber be­lül van egye­dül, ott, aho­va nem ha­tol­hat be sen­ki, ahol egy­ma­ga él a tu­da­tá­val, em­lé­ke­i­vel, lel­ki­is­me­re­té­vel, a fé­le­lem­mel.

Egye­dül a szü­le­tés pil­la­na­tá­tól a ha­lá­lig. Örök­ké egye­dül.

Ke­ith Ba­ker­s­feld tud­ta, mennyi­re egye­dül le­het egy em­ber.

Egy­más után adta meg az új irá­nyo­kat az egyik TWA- a Lake Cent­ral- és az Eas­tern-gép szá­má­ra. Hal­lot­ta, hogy a háta mö­gött Way­ne Te­vis újra meg­pró­bált rá­dió­kap­cso­la­tot lé­te­sí­te­ni a KC-135-ös­sel. De csak a ka­to­nai gép pi­ló­tá­ja ál­tal mű­köd­te­tett vész­jel­zés vi­rág­zott to­vább­ra is a ra­dar­szkóp er­nyő­jén. A gép hely­ze­té­ből ítél­ve a pi­ló­ta he­lye­sen járt el: pon­to­san azo­kat az uta­sí­tá­so­kat kö­vet­te, ame­lye­ket még a rá­dió­kap­cso­lat meg­sza­ka­dá­sa előtt ka­pott. Így biz­tos le­he­tett ab­ban, hogy a légi irá­nyí­tók elő­re lát­ják moz­du­la­ta­it, és el­te­re­lik út­já­ból a for­gal­mat.

Nor­má­lis re­pü­lé­si fel­té­te­lek ese­tén a ka­to­nai gé­pek ál­ta­lá­ban el­ke­rül­ték a pol­gá­ri lé­gi­ki­kö­tő­ket. De ilyen ese­tek­ben, mint a ma esti, min­den to­váb­bi nél­kül meg­kap­ták tőle a kért se­gít­sé­get.

A ra­dar­meg­fi­gye­lő po­zí­ci­ók­tól ki­in­du­ló rá­di­ó­uta­sí­tá­sok mind több já­ra­tot tar­tot­tak tá­vol a ve­szé­lyes kör­zet­től. A lan­do­lás­ra vá­ra­ko­zó gé­pek­hez egy-két per­cen­ként újabb le­száll­ni kí­vá­nó já­ra­tok csat­la­koz­tak. Az egyik meg­fi­gye­lő halk, de sür­ge­tő han­gon szólt át a vál­la fe­lett.

– Chuck, van itt egy for­ró. Át tud­nád ven­ni a Del­ta he­tes-hár­mast? – Így je­lez­te, hogy baj van, nem ké­pes meg­bir­kóz­ni a túl­ter­he­lés­sel.

– A po­kol­ba!… Nya­kig va­gyok én is – jött a vá­lasz.

– Várj!… Igen, meg­van. – Majd egy má­sod­perc­nyi szü­net. – Del­ta he­tes-hár­mas­nak Lin­coln ér­ke­zés­be­ve­ze­tés. For­dul­jon bal­ra, irány egy-ket­tő-nul­la. Négy­ezer ma­gas­sá­got tar­ta­ni.

Ha te­het­ték, a meg­fi­gye­lők se­gí­tet­ték egy­mást. A ve­szé­lyes zó­ná­tól messze el­irá­nyí­tot­ták a fel­szál­ló já­ra­to­kat, az ér­ke­zé­se­ket vi­szont fel­tar­tot­ták. Min­den­ki tud­ta, hogy a ve­szély­hely­zet meg­ol­dá­sa után is még jó egy óra kell majd a légi köz­le­ke­dé­si dugó meg­szün­te­té­sé­hez.

Ke­ith Ba­ker­s­feld min­den ere­jét össze­szed­ve pró­bált kon­cent­rál­ni, hogy ész­ben tart­has­sa kör­ze­te ké­pét a ben­ne levő összes já­ra­tok­kal. A meg­fi­gye­lők réme a „kép el­vesz­té­se” volt; az az ál­la­pot, mi­kor a túl­ter­helt agy fel­mond­ja a szol­gá­la­tot, és min­den üres­sé vá­lik. Ez néha még a leg­job­bak­kal is meg­esett.

Va­la­ha Ke­ith volt a leg­jobb meg­fi­gye­lő. Min­dig hoz­zá for­dul­tak tár­sai, ha túl­zott mé­re­te­ket öl­tött a nyo­más. Ke­ith, kez­dek be­ra­gad­ni. Át­ven­nél egy­pá­rat? Min­dig meg­tet­te.

De egy idő óta a tár­sai vi­gyáz­tak rá, amennyi­re csak le­he­tett, csak­hogy an­nak is van ha­tá­ra, hogy sa­ját mun­ká­ja mel­lett mennyit se­gít­het egyik em­ber a má­sik­nak.

Ke­ith két­ség­be­eset­ten kon­cent­rált és haj­to­gat­ta ma­gá­ban:

Nem el­ve­szí­te­ni a ké­pet, ma este nem, most nem.

Oka volt erre; olyan ti­tok volt ez az ok, hogy még a fe­le­sé­gé­vel, Na­ta­lie-val sem osz­tot­ta meg.

Ke­ith Ba­ker­s­feld éle­té­nek utol­só nap­ja volt ez a mai.

– Tarts egy kis szü­ne­tet, Ke­ith. – A to­rony fő­nö­ké­nek hang­ja volt.

Ke­ith nem vet­te ész­re, hogy be­jött a fő­nök. Fel­tű­nés nél­kül ér­ke­zett, és most ott állt Way­ne Te­vis mel­lett.

Ke­ith egy­ből tud­ta, mi­ért men­tik fel. Még tart a krí­zis, ben­ne pe­dig nem bíz­nak. A pi­he­nő csak ürügy, az őt meg­il­le­tő pi­he­nő­re csak fél­óra múl­va ke­rült vol­na sor. Til­ta­koz­zon? A töb­bi­ek fel­fi­gyel­né­nek. Mi ér­tel­me je­le­ne­tet ren­dez­ni?

Nem érné meg. Meg az­tán jót is ten­ne a tíz perc szü­net. Ez­alatt a ve­szély­hely­zet vas­tag­ja meg­ol­dó­dik, utá­na meg csak el­te­lik va­la­hogy a hát­ra­le­vő idő.

– Majd Lee át­ve­szi, Ke­ith – mond­ta elő­re­ha­jol­va Way­ne Te­vis. Oda­in­tet­te az egyik, pi­he­nő­jé­ről ép­pen vissza­té­rő meg­fi­gye­lőt.

Ke­ith bó­lin­tott, de a he­lyén ma­radt, és mind­ad­dig to­váb­bí­tot­ta uta­sí­tá­sa­it a gé­pek­nek, amíg az új em­ber nem rög­zí­tet­te ma­gá­ban a ké­pet. Az át­ve­vő­nek min­dig ta­nul­má­nyoz­ni kell a je­lek el­ren­de­zé­sét, hogy em­lé­ke­ze­té­be vés­se az egész hely­ze­tet. Ugyan­ak­kor szel­le­mí össz­pon­to­sí­tás­ra is szük­sé­ge van. Ezt „éles­re kö­szö­rü­lés­nek” ne­vez­ték a meg­fi­gye­lők. Ti­zen­öt, légi for­ga­lom­irá­nyí­tás­ban el­töl­tött év alatt Ke­ith ezt mil­li­ó­szor gya­ko­rol­ta.

A szel­le­mi össz­pon­to­sí­tá­son kí­vül volt egy má­sik kö­ve­tel­mény is: a nyu­ga­lom meg­őr­zé­se a szol­gá­lat egész idő­tar­ta­má­ra. Ez a két, egy­más­nak el­lent­mon­dó, in­tel­lek­tust meg­vi­se­lő el­vá­rás hosszú tá­von ál­do­za­to­kat kö­ve­telt. A ra­darel­len­őr­zők kö­zül so­kan pél­dá­ul gyo­mor­fe­kély­ben szen­ved­tek, de el­tit­kol­ták, ne­hogy el­ve­szít­sék ál­lá­su­kat. Ma­gán­or­vo­so­kat fi­zet­tek, mun­ka­he­lyü­kön Ma­alox-üve­ge­ket rej­te­get­tek szek­ré­nye­ik­ben, és lop­va kor­tyol­gat­ták az édes­kés, fe­hér fo­lya­dé­kot.

A meg­ter­he­lés­nek egyéb ha­tá­sai is vol­tak. A meg­fi­gye­lők kö­zül so­kan in­du­la­to­san, in­ger­lé­ke­nyen vi­sel­ked­tek, düh­ro­ha­mok­ban tör­tek ki, ha ott­hon vol­tak, csa­lá­di éle­tük tönk­re­ment. A vá­lá­sok szá­ma ma­gas­ra szö­kött.

– Oké – mond­ta az új irá­nyí­tó. – Fo­gom a ké­pet.

Ke­ith fel­állt, és szét­kap­csol­ta fej­hall­ga­tó­ját.

– A bá­tyád azt mond­ta, le­het, hogy ké­sőbb be­néz – szólt Ke­ith-nek a fő­nök.

Ke­ith bó­lin­tott, és el­hagy­ta a he­lyi­sé­get. Eb­ben a pil­la­nat­ban min­den­nél job­ban vá­gyott egy ci­ga­ret­tá­ra, egy kis ká­vé­ra és az egye­dül­lét­re. An­nak is örült, hogy tá­vol le­het a ve­szély­hely­zet­től.

Be­lé­pett a ra­dar­te­rem­ből nyí­ló öl­tö­ző­be. Kis be­nyí­ló volt, egyet­len ab­lak­kal, há­rom fala men­tén fém­szek­ré­nyek so­ra­koz­tak, kö­ze­pén fa­pad. Az ab­lak alatt álló kis asz­tal­kán ren­det­len össze­vissza­ság­ban hi­va­ta­los je­len­té­sek és rep­té­ri tár­sa­dal­mi egye­sü­le­tek kör­le­ve­lei he­ver­tek. Mez­te­len vil­lany­kör­te ló­gott a mennye­zet­ről, fé­nye va­kí­tó­nak tűnt a ra­dar­szo­ba fél­ho­má­lya után. Ke­ith egye­dül volt az öl­tö­ző­ben; a kap­cso­ló­hoz nyúlt, és le­ol­tot­ta a vil­lanyt. A tor­nyot kí­vül­ről ref­lek­to­rok vi­lá­gí­tot­ták meg, így elég fény jött be az ab­la­kon ah­hoz, hogy lás­son.

Rá­gyúj­tott. Majd ki­nyi­tot­ta szek­ré­nyét, és ki­vet­te a va­cso­ra­cso­ma­got, ame­lyet dél­után, mun­ká­ba in­du­lá­sa előtt ké­szí­tett össze Na­ta­lie. Mi­köz­ben ká­vét töl­tött ma­gá­nak a ter­mosz­ból, azt ta­lál­gat­ta, va­jon cso­ma­golt-e a va­cso­rá­hoz cé­du­lát is a fe­le­sé­ge, vagy ha cé­du­lát nem, va­la­mi kis fo­lyó­irat­vagy új­ság­ki­vá­gást. Gyak­ran csi­nál­ta ezt, Ke­ith ér­zé­se sze­rint azért, hogy őt fel­vi­dít­sa. So­kat fá­ra­do­zott en­nek ér­de­ké­ben a fér­jét ért csa­pás óta. De újab­ban el-el­ma­ra­doz­tak a cé­du­lák, új­ság­ki­vá­gá­sok.

Le­het, hogy Na­ta­lie vé­gül is el­vesz­tet­te a ked­vét. Mos­tan­ság ke­ve­sebb mon­da­ni­va­ló­ja akadt, és vö­rös sze­me­i­ből fér­je tud­ta, hogy néha sír is.

Ke­ith sze­re­tett vol­na se­gí­te­ni raj­ta. De ho­gyan se­gít­sen, mi­kor ön­ma­gán sem ké­pes se­gí­te­ni?

A szek­rény­aj­tó­ra be­lül Na­ta­lie fény­ké­pe volt ra­gaszt­va; a szí­nes pil­la­nat­fel­vé­telt Ke­ith ké­szí­tet­te. A ké­pen Na­ta­lie bi­ki­ni­ben ült egy szik­lán, ne­ve­tett, s vé­kony, for­más ke­zét nap­el­len­ző­ként emel­te a sze­me fölé. Vi­lá­gos­bar­na haja lo­bo­gott; hety­ke kis ar­cán szep­lők, mint min­den nyá­ron. Szem­te­len, tün­dé­ri ter­mé­sze­te mel­lett Na­ta­lie Ba­ker­s­feld aka­rat­erő­vel is ren­del­ke­zett, s a ka­me­ra ezt is si­ker­rel rög­zí­tet­te. Egy tó kék víz­tük­re al­kot­ta a kép hát­te­rét. Ka­na­dá­ban vol­tak au­tó­ki­rán­du­lá­son, a Ha­li­bur­ton-ta­vak­nál kem­pin­gez­tek, ak­kor az egy­szer gyer­me­ke­ik, Bri­an és Theo, Il­li­no­is­ban ma­rad­tak Mel és Cin­dy mel­lett. Ez a va­ká­ció Ke­ith és Na­ta­lie éle­té­nek egyik leg­bol­do­gabb idő­sza­ka volt.

Össze­haj­to­ga­tott pa­pír­da­rab volt a fény­kép mögé dug­va, egyi­ke a va­cso­ra­cso­ma­gok­ba rej­tett cé­du­lák­nak. Va­la­mi­lyen ok­nál fog­va már né­hány hó­nap­ja őriz­get­te. Bár tud­ta, mi áll az új­ság­ki­vá­gá­son, az ab­lak­hoz lé­pett vele, hogy el­ol­vas­sa.

Na­ta­lie ér­dek­lő­dé­se min­den­fé­le fur­csa­sá­gok­ra ki­ter­jedt. A ki­vá­gott cikk ame­ri­kai ge­ne­ti­ku­sok ku­ta­tá­sa­i­ról tu­dó­sí­tott, ar­ról, hogy le­het­sé­ges­sé vált az em­be­ri sper­ma gyors­fa­gyasz­tá­sa. Na­ta­lie ezt írta hoz­zá kéz­zel:

Fél­ak­ko­ra lett vol­na a Bár­ka, ha tud­ta vol­na Noé, Hogy fa­gyaszt­ha­tó a sper­ma­to­zoé; úgy lát­szik, prog­ram­ra csi­nál­hatsz ma kis­ba­bát, Csu­pán ki kell nyit­nod a fri­zsi­der aj­ta­ját.

Örü­lök, hogy ne­künk ju­tott még Sze­re­lem és szen­ve­dély.

Na­ta­lie ak­ko­ri­ban még pró­bál­ko­zott, pró­bál­ta hely­re­hoz­ni az éle­tü­ket… Sze­re­lem­mel, szen­ve­déllyel.

Erő­fe­szí­té­se­i­hez Mel is csat­la­ko­zott, hát­ha együt­tes erő­vel si­ke­rül rá­ven­ni öccsét a de­presszió el­le­ni küz­de­lem­re. Az­tán fel­ad­ták. Na­ta­lie két­ség­te­le­nül rá­jött a ku­darc­ra. Sír­ni is ezért szo­kott időn­ként.

És Mel? Ő ta­lán még nem adta fel egé­szen. Ke­ith-nek eszé­be ju­tot­tak a fő­nök sza­vai. A bá­tyád azt mond­ta, le­het, hogy ké­sőbb be­néz…

Egy­sze­rűbb len­ne; ha nem ten­né. Ke­ith nem érez­te elég erős­nek ma­gát a ta­lál­ko­zás­hoz, noha egész éle­tük­ben annyi­ra kö­zel áll­tak egy­más­hoz, amennyi­re csak két test­vér kö­zött le­het­sé­ges. Mel meg­je­le­né­se csak bo­nyo­lí­ta­ná a dol­got.

Ke­ith túl­sá­go­san fá­radt volt ah­hoz, hogy újabb bo­nyo­dal­mak­kal néz­zen szem­be.

Ma a szo­kott­nál ko­ráb­ban in­dult el ha­zul­ról, mert meg kel­lett ten­nie az elő­ké­szü­le­te­ket. A re­pü­lő­tér­hez tar­to­zó üz­le­ti ne­gyed­be haj­tott, és ki­vet­te az O Ha­gan Inn­ben te­le­fo­non már le­fog­lalt szo­bát. Be­je­lent­ke­zett, és még idő­ben ki­ért a re­pü­lő­tér­re, hogy fel­ve­gye a mun­kát.

Az O Ha­gan Inn au­tó­val né­hány perc­nyi­re volt a Lin­coln In­ter­na­ti­o­nal­tól: Már csak órák kér­dé­se, és Ke­ith be­fe­je­zi meg­fi­gye­lő­te­vé­keny­sé­gét, az­tán gyor­san vissza­tér­het az Inn­be.

Zse­bé­ben a szo­ba­kulcs. Ki­vet­te és meg­néz­te.