9.
Keith Bakersfeld, Mel öccse, nyolcórás megfigyelő tevékenységének első harmadával végzett a légi irányítók radartermében.
A radarterem az irányítótoronyban volt, egy emelettel lejjebb, mint az üvegfalú toronyfülke, ahonnan a repülőgépek landolás előtti, felszállás utáni, valamint földön történő mozgását irányították. A radar-részleg hatásköre meghaladta a repülőtér határait, a megfigyelők összekötő láncszemet képeztek a helyi irányítás és a legközelebbi körzeti Légi Irányítóközpont között. A repülőterektől több mérföldnyi távolságra levő körzeti központok a fő légiutakon zajló forgalmat irányították.
A radarteremnek nem voltak ablakai. A Lincoln Internationalen éjjel-nappal tíz radarmegfigyelő és ellenőrző munkálkodott a tompa világítású helyiségben. Körülöttük műszerek, radarernyők, szabályozók, rádiókapcsolók tömege. A megfigyelők ingujjra vetkőzve dolgoztak, mivel a teremben, évszaktól függetlenül, állandó húszfokos hőmérsékletet kellett tartani az érzékeny elektronikus műszerek miatt.
A helyiségben nyugalom uralkodott, de ez a nyugalom állandó, feszült idegtevékenységet takart. A vihar csak növelte a feszültséget, amely az utóbbi néhány percben még tovább erősödött.
A többletfeszültséget az egyik radarernyőn megjelent kép okozta, melynek következtében a radarteremben működni kezdett a villogó vörös vészjelző és a hozzákapcsolt csengő.
A csengőt már kikapcsolták, de a radarernyőn a kép megmaradt. A „kettős virág” néven ismert jel reszkető, zöld szegfűként pompázott a képernyőn, bajba jutott repülőgépet mutatva. Az amerikai légierők egyik KC-135-ös gépéről volt szó; magasan a repülőtér fölött, a viharban azonnali leszállási lehetőséget keresett. Keith Bakersfeld ült a radarernyő mellett, melyen megjelent a jel. Azóta egy ellenőrző is csatlakozott Keith-hez, mindketten sürgős utasításokat továbbítottak interfonon a szomszédos pozíciók ellenőreinek és rádión a többi gépnek.
Egy emelettel feljebb az irányítótorony főnöke azonnal értesült a vészjelről, s harmadfokú készültséget rendelt el, riadóztatva a repülőtér földi erőit.
A figyelem pillanatnyi középpontjában álló radarszkóp egy asztallapszerűen elhelyezett, biciklikerék nagyságú kerek üveglap volt, sötétzöld felületén ragyogó zöld fénypontok jelölték a negyven mérföldes körzetben levegőben levő összes repülőgépet; és a pontok a gépek haladásának megfelelően mozogtak.
Ma este rendkívül sok gépet jelzett a radarernyő; a tűhegynyi zöld pontok úgy szaporodtak rajta, mint a hangyák.
Szürke acélvázas székében előregörnyedve a karcsú, szikár Keith ült legközelebb az üveglaphoz. Egész teste megfeszült; lábai legalább olyan merevek voltak, mint a széké, amelyen ült. Minden erejével koncentrált, nyúzott arcán látszott a megerőltetés. Az ernyő zöld fényében még ijesztőbbek voltak szeme alatt a mély árkok. Keith egy év alatt teljesen megváltozott. Valaha nyugodt volt, derűs és szeretetre méltó; s mindennek ma már nyoma sem volt. Sokkal öregebbnek látszott, mint hat évvel idősebb bátyja, Mel.
Ezt a változást munkatársai is észrevették, a változás okával is tisztában voltak, és ez az ok együttérzést váltott ki mindegyikükből. Ugyanakkor pontos munkát végző, gyakorlatí emberek voltak, és Wayne Tevis, a radarmegfigyelők felügyelője ezért kísérte figyelemmel ebben a pillanatban is a Keith-en elhatalmasodó feszültség jeleit. Tevis, a nyurga, vontatott beszédű texasi a terem közepén álló magas, támla nélküli székéről szemmel tarthatta valamennyi különleges feladatkört ellátó radarszkópot és kezelőiket. A szék fel volt szerelve görgőkkel, úgyhogy texasi csizmába bújtatott lábai lökésével székestül oda tudott gurulni, ahol szükség volt rá.
Az utóbbi órában Wayne Tevis nem nagyon távolodott el Keith mellől, mivel az volt az érzése, hogy bármikor bekövetkezhet az a pillanat, amikor fel kell mentenie Keith-t a szolgálat alól. Irtózott attól, amit meg kell majd tennie, és tisztában volt azzal is, hogy Keith-t hogyan érintené a dolog. Mindamellett kész volt megtenni.
A radarterem személyzetének többsége lázasan dolgozott azon, hogy szabad utat biztosítson az Air Force KC-135nek, amely máris megkezdte a műszeres landoláshoz való előkészületeket, tízezer láb magasságból. A nehézség abból adódott, hogy a hatalmas katonai jet alatt öt légijárat gépe tartózkodott a levegőben, korlátozott légtérben keringve egymástól ezer-ezer lábnyi szintkülönbségre. Körülöttük, pár mérföld távolságra, más repülőgéposzlopok keringtek, szintén leszállásra várakozva. Még alacsonyabban, alattuk, három járat megkezdte a landolást. És mindezek között ott voltak a forgalmas felszállófolyosók. A katonai gépet mindenképpen le kellett hozni, épségben, összeütközést elkerülve. Ez a legerősebb idegeket is próbára tevő feladat, még normális körülmények között is. Még bonyolultabbá tette a dolgot, hogy a KC-135-ös pilótájával megszakadt a rádió-összeköttetés.
Keith Bakersfeld benyomta mikrofonján a kapcsológombot.
– Braniff nyolc-huszonkilences, azonnali jobbra fordulást hajtson végre nulla-kilences-nulla irányba.
Keith hangjából sikított az idegesség. Észrevette, hogy Wayne Tevis éles tekintettel nézi. De az egymáshoz kínosan közeledő fénypontok már kezdtek szétválni a radarernyőn, ahogy a Braniff kapitánya végrehajtotta a kapott utasítást.
Voltak alkalmak – mint ez is – amikor a légi irányítók áldották a pilótákat gyors, éber választevékenységükért.
Körülbelül egy-két perc múlva a Braniff-gépnek újabb fordulatot kell végeznie, s a vele egy szinten haladó Easternnek is. De előbb még új irányt kell adni két TWA-gépnek – az egyik alacsonyabban, a másik magasabban repült – a Lake Central Convaírjének, az Air Canada egy Vanguardjának, s ráadásul megjelent a képernyőn egy Swissair is. A KC-135-ös áthaladásának idejére a többi géppel együtt ezeknek is zegzugos irányban kell haladniuk, de csak egy-egy rövid távon, mivel nem hatolhattak be a környező légtérzónákba. Valahogy olyan volt az egész, mint egy bonyolult sakkjátszma, azzal a különbséggel, hogy a figurák különböző szinteken mozogtak, óránként néhány száz mérföld sebességgel. A játszmához tartozott, hogy a figurákat mozgás közben magasabb, illetve alacsonyabb szintekre kellett helyezni, ugyanakkor oldalirányban három mérföldnél, függőlegesen pedig ezer lábnál nem kerülhettek közelebb egymáshoz, és egyikük sem hagyhatta el a játékteret. S közben utazásuk végét váró emberek ezrei ültek a gépek üléseiben türelmetlenül.
Időnként, ha kis időre csökkent a nyomás, Keith a katonai gép pilótájára gondolt; hogyan érezheti magát a vészbenviharban, a túlzsúfolt légtérben. Valószínűleg egyedül. Olyan egyedül, amilyen egyedül Keith érzi magát, egyedül, még akkor is, ha fizikailag vannak mások is mellette. Ott a másodpilóta meg a legénység, ahogyan Keith körül a kollégák, akár meg is érintheti őket, annyira közel vannak. De nem ez a fajta közellét a fontos. Az a rossz, mikor az ember belül van egyedül, ott, ahova nem hatolhat be senki, ahol egymaga él a tudatával, emlékeivel, lelkiismeretével, a félelemmel.
Egyedül a születés pillanatától a halálig. Örökké egyedül.
Keith Bakersfeld tudta, mennyire egyedül lehet egy ember.
Egymás után adta meg az új irányokat az egyik TWA- a Lake Central- és az Eastern-gép számára. Hallotta, hogy a háta mögött Wayne Tevis újra megpróbált rádiókapcsolatot létesíteni a KC-135-össel. De csak a katonai gép pilótája által működtetett vészjelzés virágzott továbbra is a radarszkóp ernyőjén. A gép helyzetéből ítélve a pilóta helyesen járt el: pontosan azokat az utasításokat követte, amelyeket még a rádiókapcsolat megszakadása előtt kapott. Így biztos lehetett abban, hogy a légi irányítók előre látják mozdulatait, és elterelik útjából a forgalmat.
Normális repülési feltételek esetén a katonai gépek általában elkerülték a polgári légikikötőket. De ilyen esetekben, mint a ma esti, minden további nélkül megkapták tőle a kért segítséget.
A radarmegfigyelő pozícióktól kiinduló rádióutasítások mind több járatot tartottak távol a veszélyes körzettől. A landolásra várakozó gépekhez egy-két percenként újabb leszállni kívánó járatok csatlakoztak. Az egyik megfigyelő halk, de sürgető hangon szólt át a válla felett.
– Chuck, van itt egy forró. Át tudnád venni a Delta hetes-hármast? – Így jelezte, hogy baj van, nem képes megbirkózni a túlterheléssel.
– A pokolba!… Nyakig vagyok én is – jött a válasz.
– Várj!… Igen, megvan. – Majd egy másodpercnyi szünet. – Delta hetes-hármasnak Lincoln érkezésbevezetés. Forduljon balra, irány egy-kettő-nulla. Négyezer magasságot tartani.
Ha tehették, a megfigyelők segítették egymást. A veszélyes zónától messze elirányították a felszálló járatokat, az érkezéseket viszont feltartották. Mindenki tudta, hogy a veszélyhelyzet megoldása után is még jó egy óra kell majd a légi közlekedési dugó megszüntetéséhez.
Keith Bakersfeld minden erejét összeszedve próbált koncentrálni, hogy észben tarthassa körzete képét a benne levő összes járatokkal. A megfigyelők réme a „kép elvesztése” volt; az az állapot, mikor a túlterhelt agy felmondja a szolgálatot, és minden üressé válik. Ez néha még a legjobbakkal is megesett.
Valaha Keith volt a legjobb megfigyelő. Mindig hozzá fordultak társai, ha túlzott méreteket öltött a nyomás. Keith, kezdek beragadni. Átvennél egypárat? Mindig megtette.
De egy idő óta a társai vigyáztak rá, amennyire csak lehetett, csakhogy annak is van határa, hogy saját munkája mellett mennyit segíthet egyik ember a másiknak.
Keith kétségbeesetten koncentrált és hajtogatta magában:
Nem elveszíteni a képet, ma este nem, most nem.
Oka volt erre; olyan titok volt ez az ok, hogy még a feleségével, Natalie-val sem osztotta meg.
Keith Bakersfeld életének utolsó napja volt ez a mai.
– Tarts egy kis szünetet, Keith. – A torony főnökének hangja volt.
Keith nem vette észre, hogy bejött a főnök. Feltűnés nélkül érkezett, és most ott állt Wayne Tevis mellett.
Keith egyből tudta, miért mentik fel. Még tart a krízis, benne pedig nem bíznak. A pihenő csak ürügy, az őt megillető pihenőre csak félóra múlva került volna sor. Tiltakozzon? A többiek felfigyelnének. Mi értelme jelenetet rendezni?
Nem érné meg. Meg aztán jót is tenne a tíz perc szünet. Ezalatt a veszélyhelyzet vastagja megoldódik, utána meg csak eltelik valahogy a hátralevő idő.
– Majd Lee átveszi, Keith – mondta előrehajolva Wayne Tevis. Odaintette az egyik, pihenőjéről éppen visszatérő megfigyelőt.
Keith bólintott, de a helyén maradt, és mindaddig továbbította utasításait a gépeknek, amíg az új ember nem rögzítette magában a képet. Az átvevőnek mindig tanulmányozni kell a jelek elrendezését, hogy emlékezetébe vésse az egész helyzetet. Ugyanakkor szellemí összpontosításra is szüksége van. Ezt „élesre köszörülésnek” nevezték a megfigyelők. Tizenöt, légi forgalomirányításban eltöltött év alatt Keith ezt milliószor gyakorolta.
A szellemi összpontosításon kívül volt egy másik követelmény is: a nyugalom megőrzése a szolgálat egész időtartamára. Ez a két, egymásnak ellentmondó, intellektust megviselő elvárás hosszú távon áldozatokat követelt. A radarellenőrzők közül sokan például gyomorfekélyben szenvedtek, de eltitkolták, nehogy elveszítsék állásukat. Magánorvosokat fizettek, munkahelyükön Maalox-üvegeket rejtegettek szekrényeikben, és lopva kortyolgatták az édeskés, fehér folyadékot.
A megterhelésnek egyéb hatásai is voltak. A megfigyelők közül sokan indulatosan, ingerlékenyen viselkedtek, dührohamokban törtek ki, ha otthon voltak, családi életük tönkrement. A válások száma magasra szökött.
– Oké – mondta az új irányító. – Fogom a képet.
Keith felállt, és szétkapcsolta fejhallgatóját.
– A bátyád azt mondta, lehet, hogy később benéz – szólt Keith-nek a főnök.
Keith bólintott, és elhagyta a helyiséget. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágyott egy cigarettára, egy kis kávéra és az egyedüllétre. Annak is örült, hogy távol lehet a veszélyhelyzettől.
Belépett a radarteremből nyíló öltözőbe. Kis benyíló volt, egyetlen ablakkal, három fala mentén fémszekrények sorakoztak, közepén fapad. Az ablak alatt álló kis asztalkán rendetlen összevisszaságban hivatalos jelentések és reptéri társadalmi egyesületek körlevelei hevertek. Meztelen villanykörte lógott a mennyezetről, fénye vakítónak tűnt a radarszoba félhomálya után. Keith egyedül volt az öltözőben; a kapcsolóhoz nyúlt, és leoltotta a villanyt. A tornyot kívülről reflektorok világították meg, így elég fény jött be az ablakon ahhoz, hogy lásson.
Rágyújtott. Majd kinyitotta szekrényét, és kivette a vacsoracsomagot, amelyet délután, munkába indulása előtt készített össze Natalie. Miközben kávét töltött magának a termoszból, azt találgatta, vajon csomagolt-e a vacsorához cédulát is a felesége, vagy ha cédulát nem, valami kis folyóiratvagy újságkivágást. Gyakran csinálta ezt, Keith érzése szerint azért, hogy őt felvidítsa. Sokat fáradozott ennek érdekében a férjét ért csapás óta. De újabban el-elmaradoztak a cédulák, újságkivágások.
Lehet, hogy Natalie végül is elvesztette a kedvét. Mostanság kevesebb mondanivalója akadt, és vörös szemeiből férje tudta, hogy néha sír is.
Keith szeretett volna segíteni rajta. De hogyan segítsen, mikor önmagán sem képes segíteni?
A szekrényajtóra belül Natalie fényképe volt ragasztva; a színes pillanatfelvételt Keith készítette. A képen Natalie bikiniben ült egy sziklán, nevetett, s vékony, formás kezét napellenzőként emelte a szeme fölé. Világosbarna haja lobogott; hetyke kis arcán szeplők, mint minden nyáron. Szemtelen, tündéri természete mellett Natalie Bakersfeld akaraterővel is rendelkezett, s a kamera ezt is sikerrel rögzítette. Egy tó kék víztükre alkotta a kép hátterét. Kanadában voltak autókiránduláson, a Haliburton-tavaknál kempingeztek, akkor az egyszer gyermekeik, Brian és Theo, Illinoisban maradtak Mel és Cindy mellett. Ez a vakáció Keith és Natalie életének egyik legboldogabb időszaka volt.
Összehajtogatott papírdarab volt a fénykép mögé dugva, egyike a vacsoracsomagokba rejtett céduláknak. Valamilyen oknál fogva már néhány hónapja őrizgette. Bár tudta, mi áll az újságkivágáson, az ablakhoz lépett vele, hogy elolvassa.
Natalie érdeklődése mindenféle furcsaságokra kiterjedt. A kivágott cikk amerikai genetikusok kutatásairól tudósított, arról, hogy lehetségessé vált az emberi sperma gyorsfagyasztása. Natalie ezt írta hozzá kézzel:
Félakkora lett volna a Bárka, ha tudta volna Noé, Hogy fagyasztható a spermatozoé; úgy látszik, programra csinálhatsz ma kisbabát, Csupán ki kell nyitnod a frizsider ajtaját.
Örülök, hogy nekünk jutott még Szerelem és szenvedély.
Natalie akkoriban még próbálkozott, próbálta helyrehozni az életüket… Szerelemmel, szenvedéllyel.
Erőfeszítéseihez Mel is csatlakozott, hátha együttes erővel sikerül rávenni öccsét a depresszió elleni küzdelemre. Aztán feladták. Natalie kétségtelenül rájött a kudarcra. Sírni is ezért szokott időnként.
És Mel? Ő talán még nem adta fel egészen. Keith-nek eszébe jutottak a főnök szavai. A bátyád azt mondta, lehet, hogy később benéz…
Egyszerűbb lenne; ha nem tenné. Keith nem érezte elég erősnek magát a találkozáshoz, noha egész életükben annyira közel álltak egymáshoz, amennyire csak két testvér között lehetséges. Mel megjelenése csak bonyolítaná a dolgot.
Keith túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy újabb bonyodalmakkal nézzen szembe.
Ma a szokottnál korábban indult el hazulról, mert meg kellett tennie az előkészületeket. A repülőtérhez tartozó üzleti negyedbe hajtott, és kivette az O Hagan Innben telefonon már lefoglalt szobát. Bejelentkezett, és még időben kiért a repülőtérre, hogy felvegye a munkát.
Az O Hagan Inn autóval néhány percnyire volt a Lincoln Internationaltól: Már csak órák kérdése, és Keith befejezi megfigyelőtevékenységét, aztán gyorsan visszatérhet az Innbe.
Zsebében a szobakulcs. Kivette és megnézte.