12.

Harry Stan­dish, az Egye­sült Ál­la­mok vám­ha­tó­sá­gá­nak fel­ügye­lő­je nem hal­lot­ta a Ket­tes Já­rat kö­ze­li in­dí­tá­sá­nak be­je­len­té­sét, de tu­dott róla. A Trans Ame­ri­ca Lé­gi­tár­sa­sá­got hív­ta fel te­le­fo­non, mi­vel a vá­mo­sok ter­mét nem kap­csol­ták be a já­ra­tok in­du­lá­sát jel­ző rend­szer­be; csak be­ér­ke­ző nem­zet­kö­zi já­ra­tok uta­sai tar­tóz­kod­tak a he­lyi­ség­ben. A lé­gi­tár­sa­ság tá­jé­koz­tat­ta, hogy a negy­ven­he­tes ki­já­rat­nál fo­lyik a be­szál­lás, és a Ket­tes Já­rat mó­do­sí­tott me­net­rend­je sze­rint este 11-kor in­dul.

Stan­dish fi­gyel­te az időt, ugyan­is né­hány perc múl­va a negy­ven­he­tes ki­já­rat­nál akart len­ni, nem hi­va­ta­los mi­nő­ség­ben, csu­pán uno­ka­hú­gá­tól bú­csút ven­ni. Nő­vé­ré­nek lá­nya, Judy most in­dult Eu­ró­pá­ba; egy évig ott fog ta­nul­ni. Stan­dish meg­ígér­te Den­ver­ben lakó nő­vé­ré­nek, hogy ki­kí­sé­ri a lányt. Ko­ráb­ban már ta­lál­ko­zott az épü­let­ben a ti­zen­nyolc éves, kel­le­mes meg­je­le­né­sű, ön­tu­da­tos Ju­dy­val, és meg­mond­ta neki; hogy a gép in­du­lá­sa előtt még meg­ke­re­si.

Mai, ki­vé­te­le­sen zak­la­tott szol­gá­la­tá­nak so­rán ren­ge­teg fá­rasz­tó ügye akadt, de jó­for­mán az utol­só pil­la­nat­ban vé­gül is si­ke­rült el­sza­ba­dul­nia. Gyors lép­tek­kel igye­ke­zett a „D” Fo­lyo­só negy­ven­he­tes ki­já­ra­ta felé; alul­ról ke­rül­te meg a kö­zön­ség ál­tal hasz­nált he­lye­ket. Mi­kor meg­lát­ta, hogy a Trans Ame­ri­ca Ket­tes Já­ra­tá­nak aj­tói még nyit­va van­nak, meg­köny­nyeb­bült. A jegy­ke­ze­lő né­hány el­ké­sett utas­sal fog­lal­ko­zott, és jó­for­mán fel sem pil­lan­tott, mi­kor Stan­dish el­ment mel­let­te.

Egyen­ru­há­ja sza­bad moz­gást biz­to­sí­tott szá­má­ra a re­pü­lő­tér egész te­rü­le­tén. Ész­re­vet­te, hogy a jegy­ke­ze­lőt egy vö­rös hajú tiszt­vi­se­lő­nő se­gí­ti, akit is­mert; Ta­nya Li­ving­ston­nak hív­ták.

A fel­ügye­lő el­in­dult a tu­ris­ta­rész­leg­hez ve­ze­tő fel­já­rón; ste­war­dess állt a gép hát­só aj­ta­já­nál. Stan­dish rá­mo­soly­gott.

– Csak egy pil­la­nat­ra jöt­tem. Ne­hogy ve­lem száll­ja­nak fel.

Meg­ta­lál­ta uno­ka­hú­gát, Ju­dyt, aki egy ülés­köz felé eső he­lyen ült. Egy kis­ba­bát szó­ra­koz­ta­tott, aki a mel­let­te levő két ülés­ben el­he­lyez­ke­dő fi­a­tal há­zas­pá­ré volt. Mint min­den gép tu­ris­ta­rész­le­ge, ez is szűk­nek és túl­zsú­folt­nak tűnt. Az ülé­sek mint­ha na­gyon kö­zel len­né­nek egy­más­hoz. Stan­dish fel­ügye­lő ed­di­gi né­hány re­pü­lő­út­ja al­kal­má­val tu­ris­ta­ként uta­zott, és mind­annyi­szor tö­me­g­iszonyt ér­zett. Egyik utast sem iri­gyel­te az előt­tük álló tíz­órás, egy­han­gú út­ért.

– Harry bá­csi! – ör­ven­dett meg Judy. – Már azt hit­tem nem ér ide. – Vissza­ad­ta a kis­ba­bát az édes­any­já­nak.

– Csak ép­pen az is­ten­hoz­zád­ra jöt­tem – vá­la­szol­ta Stan­dish. – Tel­je­sen jó ez az év, és vissza­jö­vet ne pró­bál­kozz sí­bo­lás­sal.

– Nem fo­gok – ne­ve­tett a lány. – Is­ten vele, Harry bá­csi.

Oda­tar­tot­ta ar­cát, s nagy­báty­ja sze­re­tet­tel meg­pu­szil­ta. Az­tán ba­rát­sá­go­san bic­cen­tett a ste­war­dess­nek, és el­hagy­ta a gé­pet; a fo­lyo­só be­já­ra­tá­hoz érve meg­állt egy kis idő­re, szem­lé­lőd­ni. Sok más em­ber­hez ha­son­ló­an őt is le­nyű­göz­ték az in­du­lás előt­ti per­cek, kü­lö­nö­sen, ha tá­vo­li he­lyek­re ké­szü­lő­dött a já­rat. Az utol­só be­je­len­tés – Trans Ame­ri­ca Air­li­nes je­len­ti Ket­tes já­ra­ta, az „Arany­ha­jó” azon­na­li in­du­lá­sát eb­ben a pil­la­nat­ban hang­zott el.

A be­szál­ló uta­sok szá­ma két főre csök­kent. A vö­rös hajú Mrs. Li­ving­ston össze­szed­te pa­pír­ja­it, mi­kor a szol­gá­la­tos jegy­ke­ze­lő az utol­só előt­ti utas­sal, egy ma­gas, fe­det­len fejű, te­ve­szőr fel­öl­tőt vi­se­lő sző­ke fér­fi­val kez­dett fog­lal­koz­ni, ott­hagy­ta a be­szál­ló­he­lyet, és a köz­pon­ti csar­nok felé in­dult.

Köz­ben Stan­dish fel­ügye­lő szin­te a tu­dat­alat­ti­já­val egy má­sik sze­mély je­len­lé­tét is ér­zé­kel­te a fo­lyo­són; az il­le­tő a be­szál­lás­sal el­len­té­tes irány­ba nyí­ló ab­lak felé for­dul­va vá­ra­ko­zott. Az alak most meg­for­dult. Egy idős hölgy, ál­la­pí­tot­ta meg Stan­dish; ki­csi, tö­ré­keny, fi­nom je­len­ség. Di­vat­ja­múlt öl­tö­zé­kén a fe­ke­te szín ural­ko­dott, ke­zé­ben gyön­gyök­kel dí­szí­tett fe­ke­te re­ti­kül. Úgy lát­szott, mint­ha gyá­mo­lí­tás­ra szo­rul­na. Va­jon mit ke­res­het ezen a he­lyen ilyen késő esti órá­ban, tel­je­sen egye­dül?

Az öreg hölgy meg­le­pő für­ge­ség­gel a pult­nál ter­mett, ahol az utol­só utas je­gyét el­len­őriz­ték. Be­széd­fosz­lá­nyok ütöt­ték meg Stan­dish fü­lét; az idős hölgy hang­ját kin­ti za­jok, be­in­du­ló haj­tó­mű­vek dü­bör­gé­se nyom­ta el időn­ként.

– Bo­csá­nat… a fiam ép­pen most szállt be… sző­ke, ka­lap nél­kül, te­ve­szőr ka­bát… fe­lej­tet­te a pénz­tár­cá­ját… min­den pén­ze. – Stan­dish ész­re­vet­te, hogy a hölgy fér­fi­pénz­tár­cát tart a ke­zé­ben.

A jegy­ke­ze­lő tü­rel­met­le­nül fel­né­zett. Zak­la­tott­nak lát­szott, mint va­la­mennyi kol­lé­gá­ja a já­ra­tok in­du­lá­sa előt­ti utol­só per­cek­ben. Már nyúj­tot­ta ke­zét a pénz­tár­cá­ért, de meg­gon­dol­ta ma­gát, és gyor­san mon­dott va­la­mit. A fel­já­ró­ra mu­ta­tott. Stan­dish hal­lot­ta, hogy az al­kal­ma­zott egy ste­war­dess­hez kül­di az öreg höl­gyet, aki erre mo­so­lyog­va bó­lin­tott, és meg­in­dult a tu­ris­ta­rész­leg fel­já­ró­ja felé. Egy pil­la­nat múl­va el­tűnt szem elől.

Ta­lán még egy perc sem telt el az­óta, hogy Stan­dish vám­fel­ügye­lő meg­állt né­ze­lőd­ni. Most újabb jö­ve­vény ér­ke­zé­sé­re fi­gyelt fel. A csa­pott vál­lú, so­vány fér­fi a „D” Fo­lyo­só negy­ven­he­tes ki­já­ra­tá­hoz si­e­tett. Nyú­zott arca és vé­kony, ho­mok­szí­nű ba­jusz­ká­ja volt. Kis mé­re­tű ak­ta­tás­kát vitt ma­gá­val.

Stan­dish már in­dult vol­na, de a fér­fi fel­kel­tet­te fi­gyel­mét.

Fél­tő gond­dal szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz a tás­kát. Mun­ká­ja köz­ben Harry Stan­dish na­gyon sok­szor ta­lál­ko­zott már ez­zel a moz­du­lat­tal, amely ar­ról árul­ko­dott, hogy akár­mi le­gyen is az, a tu­laj­do­nos sze­ret­né el­tit­kol­ni cso­mag­ja tar­tal­mát. Ha ez az utas kül­föld­ről ér­ke­zett vol­na, Stan­dish ki­nyit­tat­ta és át­vizs­gál­ta vol­na a tás­kát. De a fér­fi el­hagy­ni ké­szült az Egye­sült Ál­la­mo­kat.

Vagy­is a do­log nem tar­to­zott Harry Stan­dish­re.

De va­la­mi… ösz­tön, vám­tisz­tek­ben ki­ala­kult ha­to­dik ér­zék, rá­adá­sul sze­mé­lyes kap­cso­la­ta a Ket­tes Já­rat­tal, Judy ré­vén… va­la­mi meg­ál­lás­ra kész­tet­te a fel­ügye­lőt, és te­kin­te­tét a kis ak­ta­tás­ká­ra irá­nyí­tot­ta, ame­lyet a so­vány fér­fi még min­dig fél­tő gond­dal szo­ron­ga­tott.

Út­ban a negy­ven­he­tes ki­já­rat­hoz, mi­kor már biz­tos volt ben­ne, hogy el­éri a Ket­tes Já­ra­tot, Gu­er­re­ro úgy érez­te, túl­van már a ne­he­zén; most már min­den az elő­re ki­ter­velt mó­don fog tör­tén­ni. Ezt a meg­győ­ző­dé­sét iga­zol­ta, hogy a ki­já­rat­nál si­mán ment min­den. Ter­vé­nek meg­fe­le­lő­en itt hív­ta fel az al­kal­ma­zott fi­gyel­mét arra a kis el­té­rés­re, mi­sze­rint re­pü­lő­je­gyét „Bu­er­re­ro” név­re ál­lí­tot­ták ki, ho­lott út­le­ve­lé­ben a „Gu­er­re­ro” név sze­re­pel. A jegy­ke­ze­lő, jó­for­mán rá sem pil­lant­va az út­le­vél­re, ki­ja­ví­tot­ta a hi­bát a je­gyen és az utas­név­sor­ban is.

– El­né­zést, uram – mond­ta bo­csá­nat­ké­rő­en. – Időn­ként hi­báz­nak az au­to­ma­tá­ink.

Gu­er­re­ro elé­ge­dett volt; most, hogy neve he­lye­sen sze­re­pel, már sem­mi két­ség nem fér­het sze­mély­azo­nos­sá­gá­hoz, ha el­tűnt­nek nyil­vá­nít­ják a Ket­tes Já­ra­tot.

– Kel­le­mes re­pü­lést, uram – szólt a jegy­ke­ze­lő, át­nyúj­tot­ta a bo­rí­ték­ba tett je­gyet, és a tu­ris­ta­rész­leg­hez ve­ze­tő fel­já­ró felé in­tett.

A gép jobb ol­da­li haj­tó­mű­vei már mű­köd­tek, mi­kor D. Ó.

Gu­er­re­ro, ke­zé­ben fél­tett ak­ta­tás­ká­já­val, a fe­dél­zet­re lé­pett.

Egy há­rom­sze­mé­lyes ülés ab­lak mel­let­ti, szá­mo­zott he­lyét a bel­vá­ro­si ki­ren­delt­ség­nél biz­to­sí­tot­ták szá­má­ra, mi­kor be­je­lent­ke­zett. Ste­war­dess ve­zet­te az ülés­hez. A kül­ső he­lyet egy fér­fi fog­lal­ta el; fé­lig fel­állt, hogy D. Ó. Gu­er­re­ro be­ül­hes­sen.

A kö­zép­ső ülés sza­bad volt.

Gu­er­re­ro a tér­dén egyen­sú­lyoz­ta vi­gyáz­va az ak­ta­tás­kát, amíg be­kö­töt­te ma­gát. A tu­ris­ta­rész­leg kö­ze­pe tá­ján ült. Kö­rü­löt­te min­den­fe­lé le­ülés­hez ké­szü­lőd­tek az uta­sok, ké­zi­pogy­gyá­szu­kat, ru­ha­da­rab­ja­i­kat ren­dez­get­ték; né­há­nyan az ülé­se­ket el­vá­lasz­tó köz­ben áll­do­gál­tak. Egy ste­war­dess – arc­ki­fe­je­zé­sé­ből ítél­ve, sze­ret­te vol­na, ha min­den­ki le­csen­de­se­dik hang­ta­la­nul moz­gó aj­kak­kal az utas­lét­szá­mot össze­gez­te.

D. Ó. Gu­er­re­ro hát­ra­dőlt ülé­sé­ben, és le­huny­ta a sze­mét; mi­óta ki­lé­pett South Side-i la­ká­sá­ból, most la­zí­tott elő­ször.

A keze sem re­me­gett már, ha­tá­ro­zot­tan tar­tot­ta az ak­ta­tás­kát.

Ki­ta­po­gat­ta a fo­gan­tyú alat­ti, min­den­nél fon­to­sabb kis hur­kot. Meg­nyug­ta­tó volt az érin­té­se. El­ha­tá­roz­ta, hogy ugyan­így fog ülni kö­rül­be­lül négy óra múl­va is, mi­kor meg­ránt­ja majd a zsi­ne­get, és a zá­ró­dó áram­kör fel­rob­bant­ja a tás­ká­ban levő jó­ko­ra di­na­mit­töl­te­tet. Va­jon mennyi idő­be te­lik majd?

Egy szem­pil­lan­tás… a má­sod­perc tört ré­sze… ennyi ide­je ma­rad a si­ker tu­da­tá­nak di­a­dal­mas íz­le­lé­sé­re, az­tán kö­vet­ke­zik a meg­vál­tó sem­mi.

Most, hogy a he­lyén volt és fel­ké­szült, sze­ret­te vol­na, ha in­dul­na már a já­rat. De mi­kor fel­nyi­tot­ta a sze­mét, a ste­war­dess még min­dig az uta­so­kat szá­mol­ta:

Pil­la­nat­nyi­lag két ste­war­dess tar­tóz­ko­dott a tu­ris­ta­rész­leg­ben.

Mrs. Qu­on­sett, a San Di­e­gó-i ki­csi öreg­asszony az egyik mos­dó rés­nyi­re nyi­tott aj­ta­ja mö­gül tar­tot­ta szem­mel őket.

Mrs. Qu­on­sett tud­ta, hogy in­du­lás előtt meg­szám­lál­ják a fe­dél­ze­ten levő uta­so­kat, s a po­tya­utast ilyen­kor fe­nye­ge­ti leg­in­kább a le­lep­le­zés ve­szé­lye. De ha si­ke­rül túl­él­nie a lét­szám­el­len­őr­zést, na­gyon gyak­ran ész­re sem ve­szik je­len­lé­tét.

Mrs. Qu­on­sett sze­ren­csé­jé­re nem az a ste­war­dess vé­gez­te a szám­lá­lást, aki­től en­ge­délyt ka­pott a fe­dél­zet­re ju­tás­hoz.

Lent a fo­lyo­són né­hány iz­gal­mas per­cet élt át, mert a negy ven­he­tes­ki­já­rat­nál ép­pen az a vö­rös hajú nő se­gí­tet­te a jegy­sze­dőt, aki elő­ző­leg ki­fag­gat­ta. De sze­ren­csé­re még a be­szál­lás be­fe­jez­te előtt el­ment, a jegy­sze­dőt pe­dig Mrs. Qu­on­sett­nek nem volt ne­héz ki­ját­sza­nia.

Utá­na a gép aj­ta­já­nál álló ste­war­dess­nek is el­is­mé­tel­te me­sé­jét. Mi­kor a be­já­rat­nál tö­mö­rü­lő uta­sok­kal baj­ló­dó lány meg­hal­lot­ta, hogy „sok pénz van ben­ne”, nem akar­ta át­ven­ni a pénz­tár­cát. Mrs. Qu­on­sett szá­mí­tott erre a re­ak­ci­ó­ra, va­la­mint foly­ta­tá­sá­ra is. A ste­war­dess meg­en­ged­te neki, hogy sze­mé­lye­sen adja át fia pénz­tár­cá­ját, csak na­gyon si­es­sen.

A ma­gas, sző­ke fér­fi, aki tud­tán kí­vül Mrs. Qu­on­sett „fia”, a ka­bin ele­jén fog­lalt he­lyet. Az öreg hölgy meg­in­dult felé, de csak ad­dig, amíg a gép aj­ta­já­ban álló ste­war­dess fi­gyel­me el nem te­re­lő­dött róla. A kö­zel­ben volt egy üres hely, ame­lyet el­fog­lal­ha­tott vol­na, de né­hány utas hir­te­len sza­bad utat nyi­tott előt­te, a gép egyik mos­dó­já­hoz. Pár pil­la­nat múl­va az ajtó ré­sén ke­resz­tül lát­ta, hogy a ste­war­dess el­tű­nik va­la­hol a ka­bin ele­jén, ahol kol­lé­ga­nő­je már­is el­kezd­te a szám­lá­lást.

Mi­kor az uta­so­kat szám­lá­ló ste­war­dess a ka­bin vé­gé­hez kö­ze­le­dett, Mrs. Qu­on­sett ki­lé­pett a mos­dó­ból, és egy halk bo­csá­nat­ké­rés­sel el­ment mel­let­te. Hal­lot­ta, hogy a lány tü­rel­met­le­nül cset­tint egyet. Az öreg hölgy tud­ta, ez­zel ő is ben­ne van a lét­szám­ban, de sem­mi több.

Né­hány sor­ral előbb az egyik hár­mas ülés kö­zép­ső he­lye sza­bad volt. Mint gya­kor­lott légi po­tya­utas, a San Di­e­gó-i ki­csi öreg hölgy meg­ta­nul­ta, hogy ilyen ülé­se­ket vá­lasszon ma­gá­nak, mi­vel az uta­sok több­sé­ge nem ra­jong ér­tük; ezért csak leg­vég­ső eset­ben ke­rül­nek ki­osz­tás­ra, és amennyi­ben nem te­lik meg a gép, ál­ta­lá­ban üre­sen ma­rad­nak.

Mi­után le­ült, Mrs. Qu­on­sett le­haj­tot­ta fe­jét, és meg­pró­bált annyi­ra ész­re­vét­len ma­rad­ni, amennyi­re csak le­het. Nem táp­lált il­lú­zi­ó­kat, hogy si­mán meg­ússza. Ró­má­ban út­le­vél- és vám­vizs­gá­lat lesz, te­hát nem tud majd há­bo­rí­tat­la­nul to­vább­áll­ni, mint New York-i út­jai so­rán te­het­te; vi­szont egy kis sze­ren­csé­vel iz­gal­mas ka­land­ban le­het ré­sze, el­jut Olasz­or­szág­ba, az­tán kö­vet­ke­zik a ké­nyel­mes vissza­uta­zás. Ma este fi­nom va­cso­rát eszik, meg­né­zi a fil­met, az­tán ké­sőbb ta­lán kel­le­me­sen el­cse­veg­het szom­szé­da­i­val.

Ada Qu­on­sett kí­ván­csi volt szom­szé­da­i­ra. Mind­ket­tő fér­fi, azt lát­ta; de je­len­leg nem ve­het­te szem­ügy­re jobb ol­da­li utas­tár­sát, mert nem akar­ta jobb­ra, vagy­is az ülé­sek köz­ti fo­lyo­só irá­nyá­ba for­dí­ta­ni ar­cát, mi­vel a két ste­war­dess ide-oda jár­kál­va új­ból az utas­lét­szá­mot el­len­őriz­te. Így az­tán ti­tok­ban a bal ol­da­li utas­tár­sát kezd­te vizs­gál­gat­ni. A fér­fi hát­ra­dőlt ül­té­ben, és sze­me csuk­va volt. Vé­kony­don­gá­jú, szik­kadt em­ber volt, arca nyú­zott, nya­ka so­vány; le­rítt róla, hogy jót ten­ne neki egy ki­adós ét­ke­zés. Ho­mok­szí­nű kis ba­juszt vi­selt.

Mrs. Qu­on­sett ész­re­vet­te, hogy a fér­fi ak­ta­tás­kát tart a tér­dén, és jó erő­sen mar­kol­ja, bár a sze­me csuk­va. A ste­war­des­sek be­fe­jez­ték a szám­lá­lást. A gép ele­jén levő első osz­tály­ról még egy lány csat­la­ko­zott hoz­zá­juk, és hár­mas­ban rö­vid ta­nács­ko­zást tar­tot­tak.

A Mrs. Qu­on­sett bal­ján ülő fér­fi fel­nyi­tot­ta a sze­mét. Tás­ká­ját még min­dig ke­mé­nyen szo­ron­gat­ta. Va­jon mi le­het ben­ne, ta­lál­gat­ta a kí­ván­csi ter­mé­sze­tű San Di­e­gó-i ki­csi öreg hölgy.

Harry Stan­dish fel­ügye­lő a vá­mo­sok ter­me felé tar­tott; a hosz­szab­bik utat vá­laszt­va, az uta­sok ál­tal hasz­nált fo­lyo­só­kon ke­resz­tül. Még min­dig az ak­ta­tás­kás fér­fi fog­lal­koz­tat­ta.

Stan­dish nem te­he­tett fel kér­dé­se­ket neki; a vám­vizs­gá­la­ti zó­nán kí­vül vám­tiszt csak olyan­kor hall­gat­ha­tott ki va­la­kit, ha fel­té­te­lez­te az il­le­tő­ről, hogy meg­ke­rül­te a vám­vizs­gá­la­tot.

A Ket­tes Já­rat­ra fel­szál­ló fér­fi ese­té­ben nem le­he­tett szó ilyes­mi­ről.

Stan­dish per­sze tá­vi­ra­toz­ha­tott vol­na az olasz vám­szer­vek­nek, sze­mély­le­írást ad­ha­tott vol­na a csem­pész­gya­nús fér­fi­ról.

Csak­hogy nem­zet­kö­zi szin­ten gyen­ge volt a vám­ha­tó­sá­gok köz­ti együtt­mű­kö­dés, a ri­va­li­zá­lás vi­szont na­gyon is erős. Még a szom­szé­dos Ka­na­dá­val is ez volt a hely­zet; elő­for­dult, hogy az ame­ri­kai vám­ha­tó­ság Ka­na­dán ke­resz­tül tör­té­nő gyé­mánt­csem­pé­szés­ről szer­zett tu­do­mást, er­ről vi­szont elv­ből nem ér­te­sí­tet­ték a ka­na­da­i­a­kat. He­lyet­te ame­ri­kai tit­kos ügy­nö­kök fi­gyel­ték a bű­nö­zők ka­na­dai te­vé­keny­sé­gét, és az Egye­sült Ál­la­mok­ba való meg­ér­ke­zé­sük után tar­tóz­tat­ták le őket. Az ame­ri­ka­i­a­kat az a meg­gon­do­lás ve­zé­rel­te, hogy a csem­pész­áru azt az or­szá­got il­le­ti, ahol el­ko­boz­zák, és a vám­ha­tó­ság nem sze­re­tett osz­toz­kod­ni.

Nem, dön­tött Stan­dish fel­ügye­lő, nem fog tá­vi­ra­toz­ni. Vi­szont a Trans Ame­ri­cá­val kö­zöl­he­ti gya­nú­ját, a lé­gi­tár­sa­ság pe­dig cse­le­ked­jen be­lá­tá­sa sze­rint.

Meg­pil­lan­tot­ta Mrs. Li­ving­stont, aki egy re­pü­lő­té­ri hor­dár­ral és né­hány utas­sal be­szélt. Stan­dish meg­vár­ta, amíg vé­gez.

– Hal­ló, Mr. Stan­dish – mond­ta Ta­nya. – Re­mé­lem, ma­guk­nál nyu­god­tab­ban men­nek a dol­gok, mint er­re­fe­lé.

– Hát nem – vá­la­szolt a fel­ügye­lő. – Egyéb­ként fel­fi­gyel­tem va­la­ki­re a Ket­tes Já­ra­tuk be­szál­lói közt. Va­la­mi nyug­ta­la­nít. – Be­szá­molt az ak­ta­tás­ká­ját gya­nú­san szo­ron­ga­tó so­vány fér­fi­ról.

– Úgy gon­dol­ja, sí­bol va­la­mit?

– Ha nem in­du­ló, ha­nem be­ér­ke­ző kül­föl­di já­rat­ról len­ne szó, ki­de­rí­te­ném – mo­soly­gott Stan­dish fel­ügye­lő. – Csak any­nyit mond­ha­tok ma­gá­nak, Mrs. Li­ving­ston, az a fér­fi nem sze­ret­né, ha má­sok is meg­tud­nák, mi van a tás­ká­já­ban. Gon­dol­tam, szó­lok a do­log­ról.

– Kö­szö­nöm, Mr. Stan­dish. Je­len­te­ni fo­gom a fő­nök­nek, aki eset­leg ér­te­sí­te­ni kí­ván­ja a ka­pi­tányt.

A vám­fel­ügye­lő tá­vo­zá­sa után Ta­nya fel­pil­lan­tott a köz­pon­ti csar­nok órá­já­ra; egy perc múl­va ti­zen­egyet mu­ta­tott.

Út­ban a Trans Ame­ri­ca fél­eme­le­ten levő iro­dái felé, arra gon­dolt, hogy már túl késő len­ne el­ér­ni a Ket­tes Já­ra­tot; va­ló­szí­nű­leg el­hagy­ta a gép­ál­lást, de ha nem, ak­kor is pil­la­na­to­kon be­lül el fog in­dul­ni. Ha iro­dá­já­ban ta­lál­ja fő­nö­két, a kör­ze­ti szál­lí­tá­si fel­ügye­lőt, és az fon­tos­nak tart­ja az in­for­má­ci­ót, ak­kor rá­di­ón ér­te­sít­he­ti De­m­erest ka­pi­tányt, ta­lán még a gép tény­le­ges fel­szál­lá­sa előtt. Ta­nya meg­gyor­sí­tot­ta lép­te­it.

Fő­nö­ke he­lyett Pe­ter Co­ak­leyt ta­lál­ta az iro­dá­ban.

– Mit ke­res maga itt? – csat­tant fel Ta­nya.

Az ifjú Trans Ame­ri­ca-al­kal­ma­zott szé­gyen­kez­ve adta elő a San Di­e­gó-i ki­csi öreg­asszony szö­ké­sé­nek tör­té­ne­tét.

Pe­ter Co­ak­ley­ról már le­szed­ték a ke­reszt­vi­zet. Az or­vos, akit po­tyá­ra hí­vott a női mos­dó­hoz, ha­ra­go­san és ért­he­tő­en adta tud­tá­ra vé­le­mé­nyét. A fi­a­tal Co­ak­ley ugyan­ezt vár­ta Mrs. Li­ving­ston­tól is. Nem csa­ló­dott.

– Az is­te­nit! – rob­bant ki Ta­nya. – Nem fi­gyel­mez­tet­tem, hogy az a nő tele van trük­kök­kel?

– De igen, Mrs. Li­ving­ston. Azt hi­szem, én…

– Hagy­juk ezt most! Te­le­fo­nál­jon az összes be­szál­ló­he­lye­ink­hez. Mond­ja meg, hogy fi­gyel­je­nek egy fe­ke­té­be öl­tö­zött, ár­tal­mat­lan­nak lát­szó öreg­asszonyt. Tud­ja a sze­mély­le­írá­sát. New York­ba pró­bál men­ni, akár ke­rü­lő­vel is. Ha fel­is­me­rik va­la­hol, a jegy­sze­dő tart­sa vissza, és te­le­fo­nál­ja­nak ide. Ne­hogy fel­en­ged­jék va­la­me­lyik já­rat­ra, akár­mit mond.

Én ez­alatt a töb­bi lé­gi­tár­sa­sá­got fi­gyel­mez­te­tem.

– Igen­is, asszo­nyom.

Volt né­hány te­le­fon a he­lyi­ség­ben. Ta­nya fej­ből tud­ta a TWA, az Ame­ri­can, a Uni­ted és a North­west re­pü­lő­té­ri hí­vó­szá­mát. El­ső­nek TWA-nál dol­go­zó kol­lé­ga­nő­jét, Jenny Hen­li­ne-t hív­ta fel, köz­ben fél fül­lel Pe­ter Co­ak­ley hang­ját hal­lot­ta.

– Igen, na­gyon öreg… fe­ke­té­ben… nem is hi­szi el, ha meg­lát­ja…

Ta­nya rá­jött, hogy tu­laj­don­kép­pen szel­le­mi csa­tát vív a le­le­mé­nyes Ada Qu­on­sett-tel. Ki lesz va­jon a győz­tes?

Pil­la­nat­nyi­lag el­fe­led­te Stan­dish vám­fel­ügye­lő­vel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sét meg azt a szán­dé­kát, hogy meg­ke­re­si a kör­ze­ti szál­lí­tá­si fel­ügye­lőt.

– Mi a fe­né­re vá­runk? – mél­tat­lan­ko­dott Ver­non De­m­erest ka­pi­tány a Ket­tes Já­rat fe­dél­ze­tén.

Az N-731-TA jel­zé­sű gép jobb ol­da­li, hár­mas és né­gyes szá­mú haj­tó­mű­vei már mű­köd­tek. A gép­ál­lás fel­ügye­lő­je pár perc­cel ez­előtt in­ter­fo­non adott en­ge­délyt a be­in­dí­tá­suk­ra, de a bal egyes és ket­tes mo­to­rok be­kap­cso­lá­sá­ra mind­ed­dig nem kap­tak sza­bad jel­zést. Eze­ket csak a gép összes aj­tó­i­nak le­zá­rá­sa után le­he­tett mű­kö­dés­be hoz­ni. Egy-két per­ce ki­aludt a mű­szer­fa­lon az egyik vö­rös jel­ző, mu­tat­va, hogy a gép hát­só aj­ta­ját be­zár­ták; rög­tön ez­u­tán vissza­húz­ták a hát­só utas­fel­já­rót is. De a má­sik vö­rös fény még azt je­lez­te, hogy az első ajtó nyit­va van, és csak egy pil­lan­tást kel­lett vet­ni a pi­ló­ta­fül­ke ab­la­kán ke­resz­tül, hogy lát­ha­tó le­gyen a gép tes­té­hez csat­la­ko­zó első utas­fel­já­ró.

– Nyisd az aj­tót – szólt Jor­dan má­sod­tiszt­nek De­m­erest ka­pi­tány, és meg­for­dult jobb ol­da­li ülé­sé­ben.

Cy Jor­dan a két pi­ló­ta mö­gött egy komp­li­kált ren­del­te­té­sű, haj­tó­mű­vek el­len­őr­zé­sét is szol­gá­ló mű­szer­fal mel­lett ült. Fé­lig fel­emel­ke­dett, a fül­ke ki­fe­le nyí­ló aj­ta­já­hoz ha­jolt és ki­tár­ta. A nyi­tott aj­tón ke­resz­tül az első osz­tá­lyú utas­tér­ben gyü­le­ke­ző, fél­tu­cat­nyi Trans Ame­ri­ca-egyen­ru­hás ala­kot pil­lan­tot­tak meg. Gwen Me­íg­hen is köz­tük volt.

– Gwen! – ki­ál­tott De­m­erest, majd mi­kor a lány oda­ért, meg­kér­dez­te. – Mi az ör­dög fo­lyik itt?

Gwen ag­gód­ni lát­szott.

– A tu­ris­ták­nál nem jön ki a lét­szám. Már két­szer össze­szá­mol­tuk őket, de se­hogy sem egye­zik az el­adott je­gyek­kel meg az utas­lis­tá­val.

– A gép­ál­lás fel­ügye­lő­je is ott van?

– Igen, most el­len­őr­zi a szá­mí­tá­sun­kat.

– Be­szél­ni aka­rok vele.

Min­den já­rat in­du­lá­sá­nak eb­ben a fá­zi­sá­ban meg­osz­lott a fe­le­lős­ség. Tu­laj­don­kép­pen már a ka­pi­tány pa­rancs­no­kolt a gé­pen, de csak a gép­ál­lás fel­ügye­lő­jé­nek en­ge­dé­lyé­vel kap­csol­hat­ta be a haj­tó­mű­ve­ket és kezd­het­te el a ki­gör­dü­lést. Mind­ket­tő­jük­nek egy cél­ja volt – a me­net­rend sze­rin­ti in­du­lás, vi­szont kü­lön­bö­ző fel­ada­ta­ik mi­att néha össze­üt­kö­zés­be ke­rül­tek.

A gép­ál­lás fel­ügye­lő­je azon­nal meg­je­lent a pi­ló­ta­fül­ké­ben.

Egyen­ru­há­ján egyet­len ezüst stráf je­lez­te rang­ját.

– Néz­ze, paj­tás – kezd­te De­m­erest – tu­dom, hogy meg­van a sa­ját ba­juk, de ne­künk is meg­van. Med­dig kell még itt ül­dö­gél­nünk?

– Ép­pen most ren­del­tem el a jegy­el­len­őr­zést, ka­pi­tány.

A tu­ris­ta­rész­leg­ben eggyel több utas van a kel­le­té­nél.

– Rend­ben van – mond­ta De­m­erest. – Most én mon­dok ma­gá­nak va­la­mit. Mi­alatt itt ücsör­günk, üzem­anya­got ége­tünk a jobb ol­da­li mo­to­rok­ban, és maga adta az okét be­in­dí­tá­suk­ra… Ér­té­kes üzem­anyag ez, ma éj­jel még szük­sé­günk lesz rá a le­ve­gő­ben. Ha nem in­dul azon­nal a gép, ki­kap­cso­lok min­dent, és tar­tály­ko­csit ké­rek, hogy fel­tölt­hes­sük a tank­ja­in­kat.

És még va­la­mi, ami­ről tud­nia kell: a légi irá­nyí­tás sze­rint pil­la­nat­nyi­lag rés van a for­ga­lom­ban. Ha rög­tön ki gör­dü­lünk, gyor­san fel­száll­ha­tunk; tíz perc múl­va min­den meg­vál­toz­hat.

Nos, dönt­sön. Mi le­gyen?

A gép­ál­lás fel­ügye­lő­jét két­fé­le fe­le­lős­ség nyom­ta; té­to­vá­zott. Tud­ta, hogy ami az üzem­anya­got il­le­ti, a ka­pi­tány­nak iga­za van; a haj­tó­mű­vek le­ál­lí­tá­sa meg az üzem­anyag­pót­lás to­váb­bi fél­órás, költ­sé­ges vesz­te­ge­lést je­len­te­ne, és a Ket­tes Já­rat már­is egy órát ké­sik. Más­részt fon­tos nem­zet­kö­zi já­rat­ról lé­vén szó, az utas­lét­szám­nak egyez­nie kell a ki­mu­ta­tá­sok­kal. Ha va­la­ki tény­leg jog­ta­la­nul tar­tóz­ko­dik a fe­dél­ze­ten, fel­fe­de­zik és le­szál­lít­ják, ak­kor ké­sőbb iga­zol­ni tud­ja dön­té­sét.

De ha ki­de­rül, hogy csak el­írás­ból szár­ma­zik a hiba, a kör­ze­ti fő­nök ele­ve­nen süti meg.

A ké­zen­fek­vő meg­ol­dást vá­lasz­tot­ta. Ki­szólt a fül­ke aj­ta­ján.

– Ál­lít­sák le a jegy­el­len­őr­zést. In­dul a já­rat.

Alig csu­kó­dott be az ajtó, a vi­gyor­gó An­son Har­ris in­ter­fo­non már­is kap­cso­lat­ba lé­pett a föl­di le­gény­ség egyik tag­já­val.

– Start ket­tes me­het?

– Start ket­tes oké – re­cse­gett vissza a vá­lasz.

A gép első aj­ta­ját be­zár­ták és biz­to­sí­tot­ták; vö­rös jel­ző­fé­nye ki­aludt a pi­ló­ta­fül­ké­ben.

Be­gyúlt a ket­tes haj­tó­mű, és hang­ja áll­ha­ta­tos dü­bör­gés­sé ala­kult.

– Start egyes oké?

– Start egyes oké.

Az első aj­tó­hoz ve­ze­tő utas­fel­já­ró úgy hú­zó­dott vissza a re­pü­lő­tér épü­le­te felé, mint egy el­met­szett köl­dök­zsi­nór.

Ver­non De­m­erest a föl­di irá­nyí­tók­tól rá­di­ón kért en­ge­délyt a gör­dü­lés­re.

– Föl­di irá­nyí­tás Trans Ame­ri­ca Ket­tes Já­ra­tá­nak, Gör­dü­lés me­het…

Fel­gyor­sult a haj­tó­mű­vek tem­pó­ja.

Róma… Ná­poly… jö­vünk!… – gon­dol­ta De­m­erest.

Este 11 óra volt.

A „D” Fo­lyo­són bot­la­doz­va futó alak ér­ke­zett a negy­ven­he­tes ki­já­rat­hoz.

Még ha lett vol­na is ele­gen­dő lé­leg­ze­te hoz­zá, fe­les­le­ges volt min­den kér­dés.

A be­szál­ló­he­lye­ket le­zár­ták. A Ket­tes Já­rat, az Arany­ha­jó in­du­lá­sát jel­ző hor­doz­ha­tó táb­lá­kat el­vit­ték. Re­pü­lő­gép gör­dült ki a gép­ál­lás­ról.

Inez Gu­er­re­ro te­he­tet­le­nül néz­te a tá­vo­lo­dó gép fé­nye­it.