12.
Harry Standish, az Egyesült Államok vámhatóságának felügyelője nem hallotta a Kettes Járat közeli indításának bejelentését, de tudott róla. A Trans America Légitársaságot hívta fel telefonon, mivel a vámosok termét nem kapcsolták be a járatok indulását jelző rendszerbe; csak beérkező nemzetközi járatok utasai tartózkodtak a helyiségben. A légitársaság tájékoztatta, hogy a negyvenhetes kijáratnál folyik a beszállás, és a Kettes Járat módosított menetrendje szerint este 11-kor indul.
Standish figyelte az időt, ugyanis néhány perc múlva a negyvenhetes kijáratnál akart lenni, nem hivatalos minőségben, csupán unokahúgától búcsút venni. Nővérének lánya, Judy most indult Európába; egy évig ott fog tanulni. Standish megígérte Denverben lakó nővérének, hogy kikíséri a lányt. Korábban már találkozott az épületben a tizennyolc éves, kellemes megjelenésű, öntudatos Judyval, és megmondta neki; hogy a gép indulása előtt még megkeresi.
Mai, kivételesen zaklatott szolgálatának során rengeteg fárasztó ügye akadt, de jóformán az utolsó pillanatban végül is sikerült elszabadulnia. Gyors léptekkel igyekezett a „D” Folyosó negyvenhetes kijárata felé; alulról kerülte meg a közönség által használt helyeket. Mikor meglátta, hogy a Trans America Kettes Járatának ajtói még nyitva vannak, megkönynyebbült. A jegykezelő néhány elkésett utassal foglalkozott, és jóformán fel sem pillantott, mikor Standish elment mellette.
Egyenruhája szabad mozgást biztosított számára a repülőtér egész területén. Észrevette, hogy a jegykezelőt egy vörös hajú tisztviselőnő segíti, akit ismert; Tanya Livingstonnak hívták.
A felügyelő elindult a turistarészleghez vezető feljárón; stewardess állt a gép hátsó ajtajánál. Standish rámosolygott.
– Csak egy pillanatra jöttem. Nehogy velem szálljanak fel.
Megtalálta unokahúgát, Judyt, aki egy ülésköz felé eső helyen ült. Egy kisbabát szórakoztatott, aki a mellette levő két ülésben elhelyezkedő fiatal házaspáré volt. Mint minden gép turistarészlege, ez is szűknek és túlzsúfoltnak tűnt. Az ülések mintha nagyon közel lennének egymáshoz. Standish felügyelő eddigi néhány repülőútja alkalmával turistaként utazott, és mindannyiszor tömegiszonyt érzett. Egyik utast sem irigyelte az előttük álló tízórás, egyhangú útért.
– Harry bácsi! – örvendett meg Judy. – Már azt hittem nem ér ide. – Visszaadta a kisbabát az édesanyjának.
– Csak éppen az istenhozzádra jöttem – válaszolta Standish. – Teljesen jó ez az év, és visszajövet ne próbálkozz síbolással.
– Nem fogok – nevetett a lány. – Isten vele, Harry bácsi.
Odatartotta arcát, s nagybátyja szeretettel megpuszilta. Aztán barátságosan biccentett a stewardessnek, és elhagyta a gépet; a folyosó bejáratához érve megállt egy kis időre, szemlélődni. Sok más emberhez hasonlóan őt is lenyűgözték az indulás előtti percek, különösen, ha távoli helyekre készülődött a járat. Az utolsó bejelentés – Trans America Airlines jelenti Kettes járata, az „Aranyhajó” azonnali indulását ebben a pillanatban hangzott el.
A beszálló utasok száma két főre csökkent. A vörös hajú Mrs. Livingston összeszedte papírjait, mikor a szolgálatos jegykezelő az utolsó előtti utassal, egy magas, fedetlen fejű, teveszőr felöltőt viselő szőke férfival kezdett foglalkozni, otthagyta a beszállóhelyet, és a központi csarnok felé indult.
Közben Standish felügyelő szinte a tudatalattijával egy másik személy jelenlétét is érzékelte a folyosón; az illető a beszállással ellentétes irányba nyíló ablak felé fordulva várakozott. Az alak most megfordult. Egy idős hölgy, állapította meg Standish; kicsi, törékeny, finom jelenség. Divatjamúlt öltözékén a fekete szín uralkodott, kezében gyöngyökkel díszített fekete retikül. Úgy látszott, mintha gyámolításra szorulna. Vajon mit kereshet ezen a helyen ilyen késő esti órában, teljesen egyedül?
Az öreg hölgy meglepő fürgeséggel a pultnál termett, ahol az utolsó utas jegyét ellenőrizték. Beszédfoszlányok ütötték meg Standish fülét; az idős hölgy hangját kinti zajok, beinduló hajtóművek dübörgése nyomta el időnként.
– Bocsánat… a fiam éppen most szállt be… szőke, kalap nélkül, teveszőr kabát… felejtette a pénztárcáját… minden pénze. – Standish észrevette, hogy a hölgy férfipénztárcát tart a kezében.
A jegykezelő türelmetlenül felnézett. Zaklatottnak látszott, mint valamennyi kollégája a járatok indulása előtti utolsó percekben. Már nyújtotta kezét a pénztárcáért, de meggondolta magát, és gyorsan mondott valamit. A feljáróra mutatott. Standish hallotta, hogy az alkalmazott egy stewardesshez küldi az öreg hölgyet, aki erre mosolyogva bólintott, és megindult a turistarészleg feljárója felé. Egy pillanat múlva eltűnt szem elől.
Talán még egy perc sem telt el azóta, hogy Standish vámfelügyelő megállt nézelődni. Most újabb jövevény érkezésére figyelt fel. A csapott vállú, sovány férfi a „D” Folyosó negyvenhetes kijáratához sietett. Nyúzott arca és vékony, homokszínű bajuszkája volt. Kis méretű aktatáskát vitt magával.
Standish már indult volna, de a férfi felkeltette figyelmét.
Féltő gonddal szorította magához a táskát. Munkája közben Harry Standish nagyon sokszor találkozott már ezzel a mozdulattal, amely arról árulkodott, hogy akármi legyen is az, a tulajdonos szeretné eltitkolni csomagja tartalmát. Ha ez az utas külföldről érkezett volna, Standish kinyittatta és átvizsgálta volna a táskát. De a férfi elhagyni készült az Egyesült Államokat.
Vagyis a dolog nem tartozott Harry Standishre.
De valami… ösztön, vámtisztekben kialakult hatodik érzék, ráadásul személyes kapcsolata a Kettes Járattal, Judy révén… valami megállásra késztette a felügyelőt, és tekintetét a kis aktatáskára irányította, amelyet a sovány férfi még mindig féltő gonddal szorongatott.
Útban a negyvenhetes kijárathoz, mikor már biztos volt benne, hogy eléri a Kettes Járatot, Guerrero úgy érezte, túlvan már a nehezén; most már minden az előre kitervelt módon fog történni. Ezt a meggyőződését igazolta, hogy a kijáratnál simán ment minden. Tervének megfelelően itt hívta fel az alkalmazott figyelmét arra a kis eltérésre, miszerint repülőjegyét „Buerrero” névre állították ki, holott útlevelében a „Guerrero” név szerepel. A jegykezelő, jóformán rá sem pillantva az útlevélre, kijavította a hibát a jegyen és az utasnévsorban is.
– Elnézést, uram – mondta bocsánatkérően. – Időnként hibáznak az automatáink.
Guerrero elégedett volt; most, hogy neve helyesen szerepel, már semmi kétség nem férhet személyazonosságához, ha eltűntnek nyilvánítják a Kettes Járatot.
– Kellemes repülést, uram – szólt a jegykezelő, átnyújtotta a borítékba tett jegyet, és a turistarészleghez vezető feljáró felé intett.
A gép jobb oldali hajtóművei már működtek, mikor D. Ó.
Guerrero, kezében féltett aktatáskájával, a fedélzetre lépett.
Egy háromszemélyes ülés ablak melletti, számozott helyét a belvárosi kirendeltségnél biztosították számára, mikor bejelentkezett. Stewardess vezette az üléshez. A külső helyet egy férfi foglalta el; félig felállt, hogy D. Ó. Guerrero beülhessen.
A középső ülés szabad volt.
Guerrero a térdén egyensúlyozta vigyázva az aktatáskát, amíg bekötötte magát. A turistarészleg közepe táján ült. Körülötte mindenfelé leüléshez készülődtek az utasok, kézipogygyászukat, ruhadarabjaikat rendezgették; néhányan az üléseket elválasztó közben álldogáltak. Egy stewardess – arckifejezéséből ítélve, szerette volna, ha mindenki lecsendesedik hangtalanul mozgó ajkakkal az utaslétszámot összegezte.
D. Ó. Guerrero hátradőlt ülésében, és lehunyta a szemét; mióta kilépett South Side-i lakásából, most lazított először.
A keze sem remegett már, határozottan tartotta az aktatáskát.
Kitapogatta a fogantyú alatti, mindennél fontosabb kis hurkot. Megnyugtató volt az érintése. Elhatározta, hogy ugyanígy fog ülni körülbelül négy óra múlva is, mikor megrántja majd a zsineget, és a záródó áramkör felrobbantja a táskában levő jókora dinamittöltetet. Vajon mennyi időbe telik majd?
Egy szempillantás… a másodperc tört része… ennyi ideje marad a siker tudatának diadalmas ízlelésére, aztán következik a megváltó semmi.
Most, hogy a helyén volt és felkészült, szerette volna, ha indulna már a járat. De mikor felnyitotta a szemét, a stewardess még mindig az utasokat számolta:
Pillanatnyilag két stewardess tartózkodott a turistarészlegben.
Mrs. Quonsett, a San Diegó-i kicsi öregasszony az egyik mosdó résnyire nyitott ajtaja mögül tartotta szemmel őket.
Mrs. Quonsett tudta, hogy indulás előtt megszámlálják a fedélzeten levő utasokat, s a potyautast ilyenkor fenyegeti leginkább a leleplezés veszélye. De ha sikerül túlélnie a létszámellenőrzést, nagyon gyakran észre sem veszik jelenlétét.
Mrs. Quonsett szerencséjére nem az a stewardess végezte a számlálást, akitől engedélyt kapott a fedélzetre jutáshoz.
Lent a folyosón néhány izgalmas percet élt át, mert a negy venheteskijáratnál éppen az a vörös hajú nő segítette a jegyszedőt, aki előzőleg kifaggatta. De szerencsére még a beszállás befejezte előtt elment, a jegyszedőt pedig Mrs. Quonsettnek nem volt nehéz kijátszania.
Utána a gép ajtajánál álló stewardessnek is elismételte meséjét. Mikor a bejáratnál tömörülő utasokkal bajlódó lány meghallotta, hogy „sok pénz van benne”, nem akarta átvenni a pénztárcát. Mrs. Quonsett számított erre a reakcióra, valamint folytatására is. A stewardess megengedte neki, hogy személyesen adja át fia pénztárcáját, csak nagyon siessen.
A magas, szőke férfi, aki tudtán kívül Mrs. Quonsett „fia”, a kabin elején foglalt helyet. Az öreg hölgy megindult felé, de csak addig, amíg a gép ajtajában álló stewardess figyelme el nem terelődött róla. A közelben volt egy üres hely, amelyet elfoglalhatott volna, de néhány utas hirtelen szabad utat nyitott előtte, a gép egyik mosdójához. Pár pillanat múlva az ajtó résén keresztül látta, hogy a stewardess eltűnik valahol a kabin elején, ahol kolléganője máris elkezdte a számlálást.
Mikor az utasokat számláló stewardess a kabin végéhez közeledett, Mrs. Quonsett kilépett a mosdóból, és egy halk bocsánatkéréssel elment mellette. Hallotta, hogy a lány türelmetlenül csettint egyet. Az öreg hölgy tudta, ezzel ő is benne van a létszámban, de semmi több.
Néhány sorral előbb az egyik hármas ülés középső helye szabad volt. Mint gyakorlott légi potyautas, a San Diegó-i kicsi öreg hölgy megtanulta, hogy ilyen üléseket válasszon magának, mivel az utasok többsége nem rajong értük; ezért csak legvégső esetben kerülnek kiosztásra, és amennyiben nem telik meg a gép, általában üresen maradnak.
Miután leült, Mrs. Quonsett lehajtotta fejét, és megpróbált annyira észrevétlen maradni, amennyire csak lehet. Nem táplált illúziókat, hogy simán megússza. Rómában útlevél- és vámvizsgálat lesz, tehát nem tud majd háborítatlanul továbbállni, mint New York-i útjai során tehette; viszont egy kis szerencsével izgalmas kalandban lehet része, eljut Olaszországba, aztán következik a kényelmes visszautazás. Ma este finom vacsorát eszik, megnézi a filmet, aztán később talán kellemesen elcseveghet szomszédaival.
Ada Quonsett kíváncsi volt szomszédaira. Mindkettő férfi, azt látta; de jelenleg nem vehette szemügyre jobb oldali utastársát, mert nem akarta jobbra, vagyis az ülések közti folyosó irányába fordítani arcát, mivel a két stewardess ide-oda járkálva újból az utaslétszámot ellenőrizte. Így aztán titokban a bal oldali utastársát kezdte vizsgálgatni. A férfi hátradőlt ültében, és szeme csukva volt. Vékonydongájú, szikkadt ember volt, arca nyúzott, nyaka sovány; lerítt róla, hogy jót tenne neki egy kiadós étkezés. Homokszínű kis bajuszt viselt.
Mrs. Quonsett észrevette, hogy a férfi aktatáskát tart a térdén, és jó erősen markolja, bár a szeme csukva. A stewardessek befejezték a számlálást. A gép elején levő első osztályról még egy lány csatlakozott hozzájuk, és hármasban rövid tanácskozást tartottak.
A Mrs. Quonsett balján ülő férfi felnyitotta a szemét. Táskáját még mindig keményen szorongatta. Vajon mi lehet benne, találgatta a kíváncsi természetű San Diegó-i kicsi öreg hölgy.
Harry Standish felügyelő a vámosok terme felé tartott; a hoszszabbik utat választva, az utasok által használt folyosókon keresztül. Még mindig az aktatáskás férfi foglalkoztatta.
Standish nem tehetett fel kérdéseket neki; a vámvizsgálati zónán kívül vámtiszt csak olyankor hallgathatott ki valakit, ha feltételezte az illetőről, hogy megkerülte a vámvizsgálatot.
A Kettes Járatra felszálló férfi esetében nem lehetett szó ilyesmiről.
Standish persze táviratozhatott volna az olasz vámszerveknek, személyleírást adhatott volna a csempészgyanús férfiról.
Csakhogy nemzetközi szinten gyenge volt a vámhatóságok közti együttműködés, a rivalizálás viszont nagyon is erős. Még a szomszédos Kanadával is ez volt a helyzet; előfordult, hogy az amerikai vámhatóság Kanadán keresztül történő gyémántcsempészésről szerzett tudomást, erről viszont elvből nem értesítették a kanadaiakat. Helyette amerikai titkos ügynökök figyelték a bűnözők kanadai tevékenységét, és az Egyesült Államokba való megérkezésük után tartóztatták le őket. Az amerikaiakat az a meggondolás vezérelte, hogy a csempészáru azt az országot illeti, ahol elkobozzák, és a vámhatóság nem szeretett osztozkodni.
Nem, döntött Standish felügyelő, nem fog táviratozni. Viszont a Trans Americával közölheti gyanúját, a légitársaság pedig cselekedjen belátása szerint.
Megpillantotta Mrs. Livingstont, aki egy repülőtéri hordárral és néhány utassal beszélt. Standish megvárta, amíg végez.
– Halló, Mr. Standish – mondta Tanya. – Remélem, maguknál nyugodtabban mennek a dolgok, mint errefelé.
– Hát nem – válaszolt a felügyelő. – Egyébként felfigyeltem valakire a Kettes Járatuk beszállói közt. Valami nyugtalanít. – Beszámolt az aktatáskáját gyanúsan szorongató sovány férfiról.
– Úgy gondolja, síbol valamit?
– Ha nem induló, hanem beérkező külföldi járatról lenne szó, kideríteném – mosolygott Standish felügyelő. – Csak anynyit mondhatok magának, Mrs. Livingston, az a férfi nem szeretné, ha mások is megtudnák, mi van a táskájában. Gondoltam, szólok a dologról.
– Köszönöm, Mr. Standish. Jelenteni fogom a főnöknek, aki esetleg értesíteni kívánja a kapitányt.
A vámfelügyelő távozása után Tanya felpillantott a központi csarnok órájára; egy perc múlva tizenegyet mutatott.
Útban a Trans America félemeleten levő irodái felé, arra gondolt, hogy már túl késő lenne elérni a Kettes Járatot; valószínűleg elhagyta a gépállást, de ha nem, akkor is pillanatokon belül el fog indulni. Ha irodájában találja főnökét, a körzeti szállítási felügyelőt, és az fontosnak tartja az információt, akkor rádión értesítheti Demerest kapitányt, talán még a gép tényleges felszállása előtt. Tanya meggyorsította lépteit.
Főnöke helyett Peter Coakleyt találta az irodában.
– Mit keres maga itt? – csattant fel Tanya.
Az ifjú Trans America-alkalmazott szégyenkezve adta elő a San Diegó-i kicsi öregasszony szökésének történetét.
Peter Coakleyról már leszedték a keresztvizet. Az orvos, akit potyára hívott a női mosdóhoz, haragosan és érthetően adta tudtára véleményét. A fiatal Coakley ugyanezt várta Mrs. Livingstontól is. Nem csalódott.
– Az istenit! – robbant ki Tanya. – Nem figyelmeztettem, hogy az a nő tele van trükkökkel?
– De igen, Mrs. Livingston. Azt hiszem, én…
– Hagyjuk ezt most! Telefonáljon az összes beszállóhelyeinkhez. Mondja meg, hogy figyeljenek egy feketébe öltözött, ártalmatlannak látszó öregasszonyt. Tudja a személyleírását. New Yorkba próbál menni, akár kerülővel is. Ha felismerik valahol, a jegyszedő tartsa vissza, és telefonáljanak ide. Nehogy felengedjék valamelyik járatra, akármit mond.
Én ezalatt a többi légitársaságot figyelmeztetem.
– Igenis, asszonyom.
Volt néhány telefon a helyiségben. Tanya fejből tudta a TWA, az American, a United és a Northwest repülőtéri hívószámát. Elsőnek TWA-nál dolgozó kolléganőjét, Jenny Henline-t hívta fel, közben fél füllel Peter Coakley hangját hallotta.
– Igen, nagyon öreg… feketében… nem is hiszi el, ha meglátja…
Tanya rájött, hogy tulajdonképpen szellemi csatát vív a leleményes Ada Quonsett-tel. Ki lesz vajon a győztes?
Pillanatnyilag elfeledte Standish vámfelügyelővel folytatott beszélgetését meg azt a szándékát, hogy megkeresi a körzeti szállítási felügyelőt.
– Mi a fenére várunk? – méltatlankodott Vernon Demerest kapitány a Kettes Járat fedélzetén.
Az N-731-TA jelzésű gép jobb oldali, hármas és négyes számú hajtóművei már működtek. A gépállás felügyelője pár perccel ezelőtt interfonon adott engedélyt a beindításukra, de a bal egyes és kettes motorok bekapcsolására mindeddig nem kaptak szabad jelzést. Ezeket csak a gép összes ajtóinak lezárása után lehetett működésbe hozni. Egy-két perce kialudt a műszerfalon az egyik vörös jelző, mutatva, hogy a gép hátsó ajtaját bezárták; rögtön ezután visszahúzták a hátsó utasfeljárót is. De a másik vörös fény még azt jelezte, hogy az első ajtó nyitva van, és csak egy pillantást kellett vetni a pilótafülke ablakán keresztül, hogy látható legyen a gép testéhez csatlakozó első utasfeljáró.
– Nyisd az ajtót – szólt Jordan másodtisztnek Demerest kapitány, és megfordult jobb oldali ülésében.
Cy Jordan a két pilóta mögött egy komplikált rendeltetésű, hajtóművek ellenőrzését is szolgáló műszerfal mellett ült. Félig felemelkedett, a fülke kifele nyíló ajtajához hajolt és kitárta. A nyitott ajtón keresztül az első osztályú utastérben gyülekező, féltucatnyi Trans America-egyenruhás alakot pillantottak meg. Gwen Meíghen is köztük volt.
– Gwen! – kiáltott Demerest, majd mikor a lány odaért, megkérdezte. – Mi az ördög folyik itt?
Gwen aggódni látszott.
– A turistáknál nem jön ki a létszám. Már kétszer összeszámoltuk őket, de sehogy sem egyezik az eladott jegyekkel meg az utaslistával.
– A gépállás felügyelője is ott van?
– Igen, most ellenőrzi a számításunkat.
– Beszélni akarok vele.
Minden járat indulásának ebben a fázisában megoszlott a felelősség. Tulajdonképpen már a kapitány parancsnokolt a gépen, de csak a gépállás felügyelőjének engedélyével kapcsolhatta be a hajtóműveket és kezdhette el a kigördülést. Mindkettőjüknek egy célja volt – a menetrend szerinti indulás, viszont különböző feladataik miatt néha összeütközésbe kerültek.
A gépállás felügyelője azonnal megjelent a pilótafülkében.
Egyenruháján egyetlen ezüst stráf jelezte rangját.
– Nézze, pajtás – kezdte Demerest – tudom, hogy megvan a saját bajuk, de nekünk is megvan. Meddig kell még itt üldögélnünk?
– Éppen most rendeltem el a jegyellenőrzést, kapitány.
A turistarészlegben eggyel több utas van a kelleténél.
– Rendben van – mondta Demerest. – Most én mondok magának valamit. Mialatt itt ücsörgünk, üzemanyagot égetünk a jobb oldali motorokban, és maga adta az okét beindításukra… Értékes üzemanyag ez, ma éjjel még szükségünk lesz rá a levegőben. Ha nem indul azonnal a gép, kikapcsolok mindent, és tartálykocsit kérek, hogy feltölthessük a tankjainkat.
És még valami, amiről tudnia kell: a légi irányítás szerint pillanatnyilag rés van a forgalomban. Ha rögtön ki gördülünk, gyorsan felszállhatunk; tíz perc múlva minden megváltozhat.
Nos, döntsön. Mi legyen?
A gépállás felügyelőjét kétféle felelősség nyomta; tétovázott. Tudta, hogy ami az üzemanyagot illeti, a kapitánynak igaza van; a hajtóművek leállítása meg az üzemanyagpótlás további félórás, költséges vesztegelést jelentene, és a Kettes Járat máris egy órát késik. Másrészt fontos nemzetközi járatról lévén szó, az utaslétszámnak egyeznie kell a kimutatásokkal. Ha valaki tényleg jogtalanul tartózkodik a fedélzeten, felfedezik és leszállítják, akkor később igazolni tudja döntését.
De ha kiderül, hogy csak elírásból származik a hiba, a körzeti főnök elevenen süti meg.
A kézenfekvő megoldást választotta. Kiszólt a fülke ajtaján.
– Állítsák le a jegyellenőrzést. Indul a járat.
Alig csukódott be az ajtó, a vigyorgó Anson Harris interfonon máris kapcsolatba lépett a földi legénység egyik tagjával.
– Start kettes mehet?
– Start kettes oké – recsegett vissza a válasz.
A gép első ajtaját bezárták és biztosították; vörös jelzőfénye kialudt a pilótafülkében.
Begyúlt a kettes hajtómű, és hangja állhatatos dübörgéssé alakult.
– Start egyes oké?
– Start egyes oké.
Az első ajtóhoz vezető utasfeljáró úgy húzódott vissza a repülőtér épülete felé, mint egy elmetszett köldökzsinór.
Vernon Demerest a földi irányítóktól rádión kért engedélyt a gördülésre.
– Földi irányítás Trans America Kettes Járatának, Gördülés mehet…
Felgyorsult a hajtóművek tempója.
Róma… Nápoly… jövünk!… – gondolta Demerest.
Este 11 óra volt.
A „D” Folyosón botladozva futó alak érkezett a negyvenhetes kijárathoz.
Még ha lett volna is elegendő lélegzete hozzá, felesleges volt minden kérdés.
A beszállóhelyeket lezárták. A Kettes Járat, az Aranyhajó indulását jelző hordozható táblákat elvitték. Repülőgép gördült ki a gépállásról.
Inez Guerrero tehetetlenül nézte a távolodó gép fényeit.