10.
A Cloud Captains kávézóban Vernon Demerest kapitány magának kávét, Gwennek teát rendelt. Míg Rómába érnek, még legalább egy tucat csésze kávét fog felhajtani. Bár ma este a Kettes Járatot nagyrészt Harris kapitány vezeti, Demerest nem akart szellemileg kikapcsolódni. Ezt soha nem tette repülés közben. Tudta, hogy csak azok a pilóták fejezik be idős korukban, ágyban az életüket, akik állandóan készek a véletlenek azonnali leküzdésére.
– Szokatlanul csendben vagyunk – mondta Gwen finom angol kiejtéssel. – Alig szóltunk egy szót, mióta beléptünk a kávézóba.
– Nem beszéltem, mert gondolkodtam – válaszolt a férfi.
– Ennyi az egész.
Gwen megnedvesítette ajkait. Nem használt rúzst, mert a szabályzat szigorúan tiltotta, hogy a stewardessek sminkelt arccal teljesítsenek szolgálatot.
– Min gondolkodtál? Megrázó élményeden, hogy bejelentettem, szülők leszünk? – Pajkosan elmosolyodott.
Demerest hallgatott, amíg eléjük tették a teát és kávét, csak ezután tiltakozott.
– Gwen, az isten szerelmére, ezzel ne vicceljünk.
Gwen megfogta kezét az asztal alatt, Arckifejezése megváltozott.
– Bocsáss meg – mondta együttérzéssel. – Attól tartok, mindkettőnk számára csakugyan kissé megrázó a dolog.
Erre a kezdésre várt Demerest.
– Nem kell, hogy az legyen – mondta óvatosan. – Mi több, még szülők sem kell legyünk, ha nem akarjuk.
– Már vártam, mikor fogod ezt elkezdeni – válaszolt Gwen tárgyilagosan. – Már a kocsiban majdnem belevágtál, igaz? Csak meggondoltad magad.
– Miről beszélsz?
– Ugyan; Vernon, ne játsszuk meg magunkat. Azt akarod, hogy vétessem el a gyereket. Amióta megmondtam, hogy állapotos vagyok, az abortuszon jár az eszed. Vagy nem?
– De igen – hagyta rá kelletlenül a férfi.
– Azt hiszed, eddig még nem hallottam abortuszról?
Demerest körülnézett, nem hallja-e valaki őket, de a helyiséget teljesen betöltötte az edénycsörömpölés és beszélgetés zaja.
– Nem voltam benne biztos, hogyan fogadod.
– Magam sem tudom, hogyan döntsek. Pedig már gondolkoztam rajta.
Demerest nekibátorodott. Ez nem volt határozott elutasítás.
– Ez az egyetlen értelmes megoldás. Bizonyos szempontokból talán kényelmetlen a gondolat, de legalább gyorsan vége van. És ha szakszerűen csinálják, nincs veszély, és komplikációktól sem kell tartani.
– Tudom – válaszolt a lány. – Félelmetesen egyszerű az egész, Az egyik pillanatban megvan, a másikban már nincs.
Igaz?
– Igaz.
Ivott a kávéból. Talán könnyebb lesz, mint gondolta.
– Vernon – mondta Gwen lágyan – gondoltál te arra, hogy ami bennem van, az egy emberi lény, élő valaki – már most is? A kettőnké. A tied meg az enyém; egy rész belőlünk.
– Ez nem igaz – jelentette ki nyomatékosan, szándékolt nyersességgel Demerest. – Ebben a fázisban az embrió még nem ember, nincs önálló élete, nem lélegzik, nem érez. Az abortusz – ha ilyen korai – nem jelenti emberi élet kioltását.
– Úgy érted, hogy később azt jelentené?
– Ne töprengjünk ezen – rázta a fejét Demerest.
– Csak úgy viselkedem, mint egy nő – sóhajtott Gwen.
– Ezért olyan nehéz mindkettőnknek.
– A helyzet az – mondta Gwen halkan, mintegy hangosan gondolkodva – hogy még soha nem estem teherbe, és az első alkalommal nehéz elherdálni, amit… – Elködösödött a szeme. – Érted ezt, Vernon? Megértesz?
– Igen, azt hiszem – válaszolt halkan a férfi.
– Abban különbözünk egymástól, hogy neked volt már gyereked.
– Nincsenek gyerekeim – rázta fejét a férfi. – Sarah megén…
– Nem a házasságodból, de volt gyereked; te magad mondtad. Egy kislány a hárompontos programból – Gwen mintha elmosolyodott volna – akit aztán örökbe fogadtak.
Akárhogy is, valahol van valaki, aki te vagy.
Demerest hallgatott.
– Gondoltál rá valaha? – kérdezte Gwen. – Soha nem érdekelt, hogy hol él, hogy néz ki?
– De igen – mondta Demerest. Nincs értelme tagadni. Időnként gondolok rá.
– És soha nem szándékoztál utánanézni?
Demerest tagadólag ingatta fejét. Egyszer kérdezősködött, de azt a választ kapta, hogy az örökbefogadás után a szabály szerint megsemmisítenek minden erre vonatkozó iratot. Nincs rá mód, hogy valaha is megtudjon valamit.
Gwen ivott a teából; a könnyek jelei eltűntek arcáról. Már mosolygott, mikor megszólalt.
– Ó, drágám, mennyi bajt okozok neked.
– Nem én vagyok a fontos. – Demerest válasza őszinte volt. – Az a fontos, hogy neked mi a legjobb.
– Nos, azt hiszem, végül is az ésszerű megoldást választom. Az abortuszt. Csak előbb még meg kell állapodnom magammal.
– Nézd, Gwen, gyorsan fog menni az egész, és orvosi szempontból teljes biztonságban – nyugtatta meg Demerest.
Beszélt Svédországról; arról, hogy fizeti a kórházi költséget, bármekkora legyen is az. Elmondta, hogy a légitársaság segíti majd az odautazásban.
– Döntök, még mielőtt visszatérnénk erről az útról biztosította Gwen.
Felálltak, menni készültek. Közeledett az idő, amikor szükség lesz Gwenre a Kettes Járatra beszálló utasok fogadásánál.
A kávézóból kifele menet megszólalt a lány.
– Azt hiszem, nagy szerencsém van, hogy olyan vagy, amilyen. Lennének férfiak, akik szó nélkül faképnél hagynának.
– Nem foglak elhagyni.
De már tudta, hogy el kell hagynia. A nápolyi kiruccanás meg az abortusz után véget fog vetni viszonyuknak, szakít Gwennel, a lehető legtapintatosabb módon, de végérvényesen. Az esze azt súgta, hogy ha nem szakít rövidesen Gwennel, eljön az idő, amikor már képtelen lesz megválni tőle. Ez pedig viszonyuk állandósulását jelentené; a vele járó családi, anyagi és érzelmi bonyodalmakkal együtt, márpedig ezt határozottan el akarta kerülni. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt talán vállalta volna; ma már nem.
Megérintette Gwen karját.
– Menjél csak. Egy perc, és jövök én is.
Amint kis időre szétvált előttük a központi csarnokban nyüzsgő tömeg, megpillantotta Mel Bakersfeldet. Vernon Demerest nem talált különösebb kivetnivalót abban, hogy együtt mutatkozik Gwennel; ugyanakkor nem is örült neki, ha Mel Bakersfeld látja együtt őket.
Sógora komoly beszélgetést folytatott a színes bőrű Ned Ordway hadnaggyal, a repülőtéri rendőrkülönítmény kitűnő, barátságos parancsnokával. Talán túlságosan belemerült a beszélgetésbe ahhoz, hogy észrevegye nővérének férjét.
Gwen belevegyült a tömegbe; utoljára még megpillantotta a lány formás, nylonharisnyába bújtatott lábait, vonzó bokáit. Ó sole mio… indíts!
Az istenbe! Mel Bakersfeld meglátta.
– Magát kerestem – szólította meg Ned Ordway hadnagy néhány perccel korábban Mel Bakersfeldet. – Úgy hallom, pár száz látogatóra számíthatunk.
– Máris van elég látogatónk – nézett körül Mel a túlzsúfolt csarnokban. – Nem százak; ezrek.
– Nem az utasokat értettem – mondta Ordway. – Akikről én beszélek, jobban megnehezíthetik a dolgunkat.
Beszámolt a meadowoodi zajellenes tömeggyűlésről. Résztvevői nagyrésze már útban van a repülőtérre. Ordway egy tévés forgatócsoporttól szerezte értesüléseit, mikor engedélyt kértek tőle a kamerák épületen belüli felállítására.
– A pokolba! – dörmögött Mel. – Pont a ma estét választják ki. Mintha nem lenne úgyis elég bajunk.
– Azt hiszem, éppen ez az; jobban fel akarják hívni magukra a figyelmet. Gondoltam, nem árt, ha figyelmeztetem, mert valószínűleg találkozni akarnak magával.
– Legfeljebb egy hattagú küldöttséget fogadok, bár a mai helyzetben az is tiszta időpocsékolás.
– Törvényesen a többieket sem tudom távol tartani, hacsak nem okoznak botrányt vagy rongálást – mondta Ordway. – Mindenesetre igyekszem. Már figyelmeztettem az embereimet.
– Helyes.
Mel bízott Ned Ordwayben. Ordway hadnagy a hivatásos rendőrök legjobb típusához tartozott.
– És a meadowoodi ügytől eltekintve hogy mennek a dolgok? – kérdezte Mel. Tudta, hogy a legtöbb repülőtéri alkalmazotthoz hasonlóan Ordway százfőnyí osztaga is túlórázik, már a vihar kezdete óta.
– Főleg rutin. Szokottnál több részeg, egypár verekedés.
De ez a késve induló járatokkal meg a maga tömött bárjaival van összefüggésben.
– Ne bántsa a bárokat – vigyorgott Mel. – Minden ital után százalék jár a repülőtérnek, bevételre pedig szükségünk van.
– A légitársaságoknak is, gondolom. Ezért próbálják talpra állítani a részegeket, hogy felrakhassák őket a járataikra.
Legtöbbször ilyenkor hívnak minket.
– Elbírnak velük.
– Egyéb gond is van – mondta a hadnagy. – A gépkocsiparkoló emberei szerint van egypár elhagyott kocsink is.
Mel fintorgott. A nagyvárosi repülőterek parkolóinak állandó kellemetlenséget okoztak az elhagyott kocsik. Manapság meglepően nehéz megszabadulni egy használhatatlan tragacstól. A használtkocsi-kereskedők és a roncstelepek telítve voltak, és csak akkor vették be a kocsit, ha a tulajdonos fizetett érte. Így aztán a kocsi gazdája olyan helyet keresett a tragacsának, ahonnan nem tudja a hatóság újból a nyakába varrni. A repülőtéri parkolóhelyek kézenfekvő rejtekhelyeknek bizonyultak. Az ott hagyott kocsikat a repülőtérnek kellett elszállíttatnia. Ez a művelet hihetetlen összeget emésztett fel a Lincoln International költségvetéséből.
A csarnok mozgó tömegében Mel megpillantotta Vernon Demerest kapitányt.
– Ettől eltekintve teljes formában várjuk a meadowoodi látogatókat – mondta Ordway, azzal barátságosan biccentett és elment.
A Trans America egyenruhájában feszítő Vernon Demerest szokott magabiztosságával Mel irányába tartott. Mel hirtelen feldühödött, mert eszébe jutott az ellenséges hangvételű hójelentés.
– Jó estét, Vernon – mondta. – Úgy hallom, hóeltakarítási szakember lettél.
– Ahhoz nem kell szakembernek lenni, hogy az ember felismerje a pocsék munkát – vágta rá Vernon Demerest.
– Van fogalmad róla, mennyi hó esett le? – Mel erővel próbált uralkodni hangján.
– Akármennyi, a te dolgod eltakaríttatni – vonta meg vállát Demerest.
– Azt csináljuk.
– Istenverte rosszul.
– Szerintem átkozottul jól!
– Oké – mondta Demerest – neked is megvan a véleményed, nekem is. Történetesen úgy találom, hozzá nem értő munkát végeztetek. Meg is írtam a jelentésemben.
– Nagyon köszönöm. Akármit írtál bele, semmin sem fog változtatni; csupán azt jelenti, hogy holnap egész nap magyarázkodnom kell.
Mel meg sem próbálta dühét palástolni. Demerest elvigyorodott.
– Kicsit a bőröd alá ment, mi? Hát sajnálom a becses idődet. Majd emlékezni fogok rád holnap, miközben az olasz napsütést élvezem. – Azzal továbbra is vigyorogva elvonult.
Alig néhány yardot tett meg, és vigyora vicsorgássá változott.
Haragját az okozta, hogy megpillantotta a központi biztosítási pultot, ahol ma este láthatóan nagyszerűen ment az üzlet. Emlékeztető volt arra, hogy Mel fölötti mai győzelme jelentéktelen: a hóbizottsági jelentést egy hét múlva mindenki elfelejti, a biztosító kirendeltség viszont még mindig a helyén lesz.
A pult mögött két lány – egyikük egy nagy mellű szőke kötvényeket állított ki a kérelmezőknek. Legalább féltucatnyian vártak sorukra. Demerest abban sem kételkedett, hogy az épület különböző pontjain felállított biztosításkötő automaták is legalább ennyire igénybe vannak véve.
Egy pillanatig gondolataiba merülten figyelte a biztosító pultjánál folyó tevékenységet. Újabb, szemmel láthatólag ideges jövevény állt be a sorba, vékonydongájú, csapott vállú, seszínű, kis bajuszt viselő férfi. Kisebbfajta aktatáska volt nála, és nagyon sietni látszott; aggódó pillantásokat vetett a központi csarnok órájára, aztán saját óráján is megnézte az időt.
Kétségtelenül bosszantotta, hogy annyian állnak előtte.
Inkább hagyná a fenébe a biztosítást, és ülne fel a gépre, gondolta utálkozva Demerest, aztán emlékeztette magát, hogy vissza kell térnie a Kettes Járat fedélzetére. Bármelyik pillanatban elhangozhat a beszállást jelentő első felhívás. Na! itt is van.
„Trans America Airlines jelenti: Kettes Járat, az Aranyhajó indul Rómába…”