10.

A Cloud Cap­ta­ins ká­vé­zó­ban Ver­non De­m­erest ka­pi­tány ma­gá­nak ká­vét, Gwen­nek teát ren­delt. Míg Ró­má­ba ér­nek, még leg­alább egy tu­cat csé­sze ká­vét fog fel­haj­ta­ni. Bár ma este a Ket­tes Já­ra­tot nagy­részt Har­ris ka­pi­tány ve­ze­ti, De­m­erest nem akart szel­le­mi­leg ki­kap­cso­lód­ni. Ezt soha nem tet­te re­pü­lés köz­ben. Tud­ta, hogy csak azok a pi­ló­ták fe­je­zik be idős ko­ruk­ban, ágy­ban az éle­tü­ket, akik ál­lan­dó­an ké­szek a vé­let­le­nek azon­na­li le­küz­dé­sé­re.

– Szo­kat­la­nul csend­ben va­gyunk – mond­ta Gwen fi­nom an­gol ki­ej­tés­sel. – Alig szól­tunk egy szót, mi­óta be­lép­tünk a ká­vé­zó­ba.

– Nem be­szél­tem, mert gon­dol­kod­tam – vá­la­szolt a fér­fi.

– Ennyi az egész.

Gwen meg­ned­ve­sí­tet­te aj­ka­it. Nem hasz­nált rúzst, mert a sza­bály­zat szi­go­rú­an til­tot­ta, hogy a ste­war­des­sek smin­kelt arc­cal tel­je­sít­se­nek szol­gá­la­tot.

– Min gon­dol­kod­tál? Meg­rá­zó él­mé­nye­den, hogy be­je­len­tet­tem, szü­lők le­szünk? – Paj­ko­san el­mo­so­lyo­dott.

De­m­erest hall­ga­tott, amíg elé­jük tet­ték a teát és ká­vét, csak ez­u­tán til­ta­ko­zott.

– Gwen, az is­ten sze­rel­mé­re, ez­zel ne vic­cel­jünk.

Gwen meg­fog­ta ke­zét az asz­tal alatt, Arc­ki­fe­je­zé­se meg­vál­to­zott.

– Bo­csáss meg – mond­ta együtt­ér­zés­sel. – At­tól tar­tok, mind­ket­tőnk szá­má­ra csak­ugyan kis­sé meg­rá­zó a do­log.

Erre a kez­dés­re várt De­m­erest.

– Nem kell, hogy az le­gyen – mond­ta óva­to­san. – Mi több, még szü­lők sem kell le­gyünk, ha nem akar­juk.

– Már vár­tam, mi­kor fo­god ezt el­kez­de­ni – vá­la­szolt Gwen tár­gyi­la­go­san. – Már a ko­csi­ban majd­nem be­le­vág­tál, igaz? Csak meg­gon­dol­tad ma­gad.

– Mi­ről be­szélsz?

– Ugyan; Ver­non, ne játsszuk meg ma­gun­kat. Azt aka­rod, hogy vé­tes­sem el a gye­re­ket. Ami­óta meg­mond­tam, hogy ál­la­po­tos va­gyok, az abor­tu­szon jár az eszed. Vagy nem?

– De igen – hagy­ta rá kel­let­le­nül a fér­fi.

– Azt hi­szed, ed­dig még nem hal­lot­tam abor­tusz­ról?

De­m­erest kö­rül­né­zett, nem hall­ja-e va­la­ki őket, de a he­lyi­sé­get tel­je­sen be­töl­töt­te az edény­csö­röm­pö­lés és be­szél­ge­tés zaja.

– Nem vol­tam ben­ne biz­tos, ho­gyan fo­ga­dod.

– Ma­gam sem tu­dom, ho­gyan dönt­sek. Pe­dig már gon­dol­koz­tam raj­ta.

De­m­erest ne­ki­bá­to­ro­dott. Ez nem volt ha­tá­ro­zott el­uta­sí­tás.

– Ez az egyet­len ér­tel­mes meg­ol­dás. Bi­zo­nyos szem­pon­tok­ból ta­lán ké­nyel­met­len a gon­do­lat, de leg­alább gyor­san vége van. És ha szak­sze­rű­en csi­nál­ják, nincs ve­szély, és komp­li­ká­ci­ók­tól sem kell tar­ta­ni.

– Tu­dom – vá­la­szolt a lány. – Fé­lel­me­te­sen egy­sze­rű az egész, Az egyik pil­la­nat­ban meg­van, a má­sik­ban már nincs.

Igaz?

– Igaz.

Ivott a ká­vé­ból. Ta­lán könnyebb lesz, mint gon­dol­ta.

– Ver­non – mond­ta Gwen lá­gyan – gon­dol­tál te arra, hogy ami ben­nem van, az egy em­be­ri lény, élő va­la­ki – már most is? A ket­tőn­ké. A tied meg az enyém; egy rész be­lő­lünk.

– Ez nem igaz – je­len­tet­te ki nyo­ma­té­ko­san, szán­dé­kolt nyer­ses­ség­gel De­m­erest. – Eb­ben a fá­zis­ban az emb­rió még nem em­ber, nincs ön­ál­ló éle­te, nem lé­leg­zik, nem érez. Az abor­tusz – ha ilyen ko­rai – nem je­len­ti em­be­ri élet ki­ol­tá­sát.

– Úgy ér­ted, hogy ké­sőbb azt je­len­te­né?

– Ne töp­reng­jünk ezen – ráz­ta a fe­jét De­m­erest.

– Csak úgy vi­sel­ke­dem, mint egy nő – só­haj­tott Gwen.

– Ezért olyan ne­héz mind­ket­tőnk­nek.

– A hely­zet az – mond­ta Gwen hal­kan, mint­egy han­go­san gon­dol­kod­va – hogy még soha nem es­tem te­her­be, és az első al­ka­lom­mal ne­héz el­her­dál­ni, amit… – El­kö­dö­sö­dött a sze­me. – Ér­ted ezt, Ver­non? Meg­ér­tesz?

– Igen, azt hi­szem – vá­la­szolt hal­kan a fér­fi.

– Ab­ban kü­lön­bö­zünk egy­más­tól, hogy ne­ked volt már gye­re­ked.

– Nin­cse­nek gye­re­ke­im – ráz­ta fe­jét a fér­fi. – Sa­rah meg­én…

– Nem a há­zas­sá­god­ból, de volt gye­re­ked; te ma­gad mond­tad. Egy kis­lány a há­rom­pon­tos prog­ram­ból – Gwen mint­ha el­mo­so­lyo­dott vol­na – akit az­tán örök­be fo­gad­tak.

Akár­hogy is, va­la­hol van va­la­ki, aki te vagy.

De­m­erest hall­ga­tott.

– Gon­dol­tál rá va­la­ha? – kér­dez­te Gwen. – Soha nem ér­de­kelt, hogy hol él, hogy néz ki?

– De igen – mond­ta De­m­erest. Nincs ér­tel­me ta­gad­ni. Időn­ként gon­do­lok rá.

– És soha nem szán­dé­koz­tál utá­na­néz­ni?

De­m­erest ta­ga­dó­lag in­gat­ta fe­jét. Egy­szer kér­de­zős­kö­dött, de azt a vá­laszt kap­ta, hogy az örök­be­fo­ga­dás után a sza­bály sze­rint meg­sem­mi­sí­te­nek min­den erre vo­nat­ko­zó ira­tot. Nincs rá mód, hogy va­la­ha is meg­tud­jon va­la­mit.

Gwen ivott a te­á­ból; a könnyek je­lei el­tűn­tek ar­cá­ról. Már mo­soly­gott, mi­kor meg­szó­lalt.

– Ó, drá­gám, mennyi bajt oko­zok ne­ked.

– Nem én va­gyok a fon­tos. – De­m­erest vá­la­sza őszin­te volt. – Az a fon­tos, hogy ne­ked mi a leg­jobb.

– Nos, azt hi­szem, vé­gül is az éssze­rű meg­ol­dást vá­lasz­tom. Az abor­tuszt. Csak előbb még meg kell ál­la­pod­nom ma­gam­mal.

– Nézd, Gwen, gyor­san fog men­ni az egész, és or­vo­si szem­pont­ból tel­jes biz­ton­ság­ban – nyug­tat­ta meg De­m­erest.

Be­szélt Svéd­or­szág­ról; ar­ról, hogy fi­ze­ti a kór­há­zi költ­sé­get, bár­mek­ko­ra le­gyen is az. El­mond­ta, hogy a lé­gi­tár­sa­ság se­gí­ti majd az oda­uta­zás­ban.

– Dön­tök, még mi­előtt vissza­tér­nénk er­ről az út­ról biz­to­sí­tot­ta Gwen.

Fel­áll­tak, men­ni ké­szül­tek. Kö­ze­le­dett az idő, ami­kor szük­ség lesz Gwen­re a Ket­tes Já­rat­ra be­szál­ló uta­sok fo­ga­dá­sá­nál.

A ká­vé­zó­ból ki­fe­le me­net meg­szó­lalt a lány.

– Azt hi­szem, nagy sze­ren­csém van, hogy olyan vagy, ami­lyen. Len­né­nek fér­fi­ak, akik szó nél­kül fa­kép­nél hagy­ná­nak.

– Nem fog­lak el­hagy­ni.

De már tud­ta, hogy el kell hagy­nia. A ná­po­lyi ki­ruc­ca­nás meg az abor­tusz után vé­get fog vet­ni vi­szo­nyuk­nak, sza­kít Gwen­nel, a le­he­tő leg­ta­pin­ta­to­sabb mó­don, de vég­ér­vé­nye­sen. Az esze azt súg­ta, hogy ha nem sza­kít rö­vi­de­sen Gwen­nel, el­jön az idő, ami­kor már kép­te­len lesz meg­vál­ni tőle. Ez pe­dig vi­szo­nyuk ál­lan­dó­su­lá­sát je­len­te­né; a vele járó csa­lá­di, anya­gi és ér­zel­mi bo­nyo­dal­mak­kal együtt, már­pe­dig ezt ha­tá­ro­zot­tan el akar­ta ke­rül­ni. Tíz-ti­zen­öt év­vel ez­előtt ta­lán vál­lal­ta vol­na; ma már nem.

Meg­érin­tet­te Gwen kar­ját.

– Men­jél csak. Egy perc, és jö­vök én is.

Amint kis idő­re szét­vált előt­tük a köz­pon­ti csar­nok­ban nyüzs­gő tö­meg, meg­pil­lan­tot­ta Mel Ba­ker­s­fel­det. Ver­non De­m­erest nem ta­lált kü­lö­nö­sebb ki­vet­ni­va­lót ab­ban, hogy együtt mu­tat­ko­zik Gwen­nel; ugyan­ak­kor nem is örült neki, ha Mel Ba­ker­s­feld lát­ja együtt őket.

Só­go­ra ko­moly be­szél­ge­tést foly­ta­tott a szí­nes bőrű Ned Ord­way had­naggyal, a re­pü­lő­té­ri rend­őr­kü­lö­nít­mény ki­tű­nő, ba­rát­sá­gos pa­rancs­no­ká­val. Ta­lán túl­sá­go­san be­le­me­rült a be­szél­ge­tés­be ah­hoz, hogy ész­re­ve­gye nő­vé­ré­nek fér­jét.

Gwen be­le­ve­gyült a tö­meg­be; utol­já­ra még meg­pil­lan­tot­ta a lány for­más, nylon­ha­ris­nyá­ba búj­ta­tott lá­ba­it, von­zó bo­ká­it. Ó sole mio… in­díts!

Az is­ten­be! Mel Ba­ker­s­feld meg­lát­ta.

– Ma­gát ke­res­tem – szó­lí­tot­ta meg Ned Ord­way had­nagy né­hány perc­cel ko­ráb­ban Mel Ba­ker­s­fel­det. – Úgy hal­lom, pár száz lá­to­ga­tó­ra szá­mít­ha­tunk.

– Már­is van elég lá­to­ga­tónk – né­zett kö­rül Mel a túl­zsú­folt csar­nok­ban. – Nem szá­zak; ez­rek.

– Nem az uta­so­kat ér­tet­tem – mond­ta Ord­way. – Akik­ről én be­szé­lek, job­ban meg­ne­he­zít­he­tik a dol­gun­kat.

Be­szá­molt a me­ado­woo­di za­jel­le­nes tö­meg­gyű­lés­ről. Részt­ve­vői nagy­ré­sze már út­ban van a re­pü­lő­tér­re. Ord­way egy té­vés for­ga­tó­cso­port­tól sze­rez­te ér­te­sü­lé­se­it, mi­kor en­ge­délyt kér­tek tőle a ka­me­rák épü­le­ten be­lü­li fel­ál­lí­tá­sá­ra.

– A po­kol­ba! – dör­mö­gött Mel. – Pont a ma es­tét vá­laszt­ják ki. Mint­ha nem len­ne úgy­is elég ba­junk.

– Azt hi­szem, ép­pen ez az; job­ban fel akar­ják hív­ni ma­guk­ra a fi­gyel­met. Gon­dol­tam, nem árt, ha fi­gyel­mez­te­tem, mert va­ló­szí­nű­leg ta­lál­koz­ni akar­nak ma­gá­val.

– Leg­fel­jebb egy hat­ta­gú kül­dött­sé­get fo­ga­dok, bár a mai hely­zet­ben az is tisz­ta idő­po­csé­ko­lás.

– Tör­vé­nye­sen a töb­bi­e­ket sem tu­dom tá­vol tar­ta­ni, ha­csak nem okoz­nak bot­rányt vagy ron­gá­lást – mond­ta Ord­way. – Min­den­eset­re igyek­szem. Már fi­gyel­mez­tet­tem az em­be­re­i­met.

– He­lyes.

Mel bí­zott Ned Ord­way­ben. Ord­way had­nagy a hi­va­tá­sos rend­őrök leg­jobb tí­pu­sá­hoz tar­to­zott.

– És a me­ado­woo­di ügy­től el­te­kint­ve hogy men­nek a dol­gok? – kér­dez­te Mel. Tud­ta, hogy a leg­több re­pü­lő­té­ri al­kal­ma­zott­hoz ha­son­ló­an Ord­way száz­fő­nyí osz­ta­ga is túl­órá­zik, már a vi­har kez­de­te óta.

– Fő­leg ru­tin. Szo­kott­nál több ré­szeg, egy­pár ve­re­ke­dés.

De ez a kés­ve in­du­ló já­ra­tok­kal meg a maga tö­mött bár­ja­i­val van össze­füg­gés­ben.

– Ne bánt­sa a bá­ro­kat – vi­gyor­gott Mel. – Min­den ital után szá­za­lék jár a re­pü­lő­tér­nek, be­vé­tel­re pe­dig szük­sé­günk van.

– A lé­gi­tár­sa­sá­gok­nak is, gon­do­lom. Ezért pró­bál­ják talp­ra ál­lí­ta­ni a ré­sze­ge­ket, hogy fel­rak­has­sák őket a já­ra­ta­ik­ra.

Leg­több­ször ilyen­kor hív­nak min­ket.

– El­bír­nak ve­lük.

– Egyéb gond is van – mond­ta a had­nagy. – A gép­ko­csi­par­ko­ló em­be­rei sze­rint van egy­pár el­ha­gyott ko­csink is.

Mel fin­tor­gott. A nagy­vá­ro­si re­pü­lő­te­rek par­ko­ló­i­nak ál­lan­dó kel­le­met­len­sé­get okoz­tak az el­ha­gyott ko­csik. Ma­nap­ság meg­le­pő­en ne­héz meg­sza­ba­dul­ni egy hasz­nál­ha­tat­lan tra­gacs­tól. A hasz­nált­ko­csi-ke­res­ke­dők és a roncs­te­le­pek te­lít­ve vol­tak, és csak ak­kor vet­ték be a ko­csit, ha a tu­laj­do­nos fi­ze­tett érte. Így az­tán a ko­csi gaz­dá­ja olyan he­lyet ke­re­sett a tra­ga­csá­nak, ahon­nan nem tud­ja a ha­tó­ság új­ból a nya­ká­ba varr­ni. A re­pü­lő­té­ri par­ko­ló­he­lyek ké­zen­fek­vő rej­tek­he­lyek­nek bi­zo­nyul­tak. Az ott ha­gyott ko­csi­kat a re­pü­lő­tér­nek kel­lett el­szál­lít­tat­nia. Ez a mű­ve­let hi­he­tet­len össze­get emész­tett fel a Lin­coln In­ter­na­ti­o­nal költ­ség­ve­té­sé­ből.

A csar­nok moz­gó tö­me­gé­ben Mel meg­pil­lan­tot­ta Ver­non De­m­erest ka­pi­tányt.

– Et­től el­te­kint­ve tel­jes for­má­ban vár­juk a me­ado­woo­di lá­to­ga­tó­kat – mond­ta Ord­way, az­zal ba­rát­sá­go­san bic­cen­tett és el­ment.

A Trans Ame­ri­ca egyen­ru­há­já­ban fe­szí­tő Ver­non De­m­erest szo­kott ma­ga­biz­tos­sá­gá­val Mel irá­nyá­ba tar­tott. Mel hir­te­len fel­dü­hö­dött, mert eszé­be ju­tott az el­len­sé­ges hang­vé­te­lű hó­je­len­tés.

– Jó es­tét, Ver­non – mond­ta. – Úgy hal­lom, hó­el­ta­ka­rí­tá­si szak­em­ber let­tél.

– Ah­hoz nem kell szak­em­ber­nek len­ni, hogy az em­ber fel­is­mer­je a po­csék mun­kát – vág­ta rá Ver­non De­m­erest.

– Van fo­gal­mad róla, mennyi hó esett le? – Mel erő­vel pró­bált ural­kod­ni hang­ján.

– Akár­mennyi, a te dol­god el­ta­ka­rít­tat­ni – von­ta meg vál­lát De­m­erest.

– Azt csi­nál­juk.

– Is­ten­ver­te rosszul.

– Sze­rin­tem át­ko­zot­tul jól!

– Oké – mond­ta De­m­erest – ne­ked is meg­van a vé­le­mé­nyed, ne­kem is. Tör­té­ne­te­sen úgy ta­lá­lom, hoz­zá nem értő mun­kát vé­gez­te­tek. Meg is ír­tam a je­len­té­sem­ben.

– Na­gyon kö­szö­nöm. Akár­mit ír­tál bele, sem­min sem fog vál­toz­tat­ni; csu­pán azt je­len­ti, hogy hol­nap egész nap ma­gya­ráz­kod­nom kell.

Mel meg sem pró­bál­ta dü­hét pa­lás­tol­ni. De­m­erest el­vi­gyo­ro­dott.

– Ki­csit a bő­röd alá ment, mi? Hát saj­ná­lom a be­cses idő­det. Majd em­lé­kez­ni fo­gok rád hol­nap, mi­köz­ben az olasz nap­sü­tést él­ve­zem. – Az­zal to­vább­ra is vi­gyo­rog­va el­vo­nult.

Alig né­hány yar­dot tett meg, és vi­gyo­ra vi­csor­gás­sá vál­to­zott.

Ha­rag­ját az okoz­ta, hogy meg­pil­lan­tot­ta a köz­pon­ti biz­to­sí­tá­si pul­tot, ahol ma este lát­ha­tó­an nagy­sze­rű­en ment az üz­let. Em­lé­kez­te­tő volt arra, hogy Mel fö­löt­ti mai győ­zel­me je­len­ték­te­len: a hó­bi­zott­sá­gi je­len­tést egy hét múl­va min­den­ki el­fe­lej­ti, a biz­to­sí­tó ki­ren­delt­ség vi­szont még min­dig a he­lyén lesz.

A pult mö­gött két lány – egyi­kük egy nagy mel­lű sző­ke köt­vé­nye­ket ál­lí­tott ki a ké­rel­me­zők­nek. Leg­alább fél­tu­cat­nyi­an vár­tak so­ruk­ra. De­m­erest ab­ban sem ké­tel­ke­dett, hogy az épü­let kü­lön­bö­ző pont­ja­in fel­ál­lí­tott biz­to­sí­tás­kö­tő au­to­ma­ták is leg­alább ennyi­re igény­be van­nak véve.

Egy pil­la­na­tig gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ten fi­gyel­te a biz­to­sí­tó pult­já­nál fo­lyó te­vé­keny­sé­get. Újabb, szem­mel lát­ha­tó­lag ide­ges jö­ve­vény állt be a sor­ba, vé­kony­don­gá­jú, csa­pott vál­lú, se­szí­nű, kis ba­juszt vi­se­lő fér­fi. Ki­sebb­faj­ta ak­ta­tás­ka volt nála, és na­gyon si­et­ni lát­szott; ag­gó­dó pil­lan­tá­so­kat ve­tett a köz­pon­ti csar­nok órá­já­ra, az­tán sa­ját órá­ján is meg­néz­te az időt.

Két­ség­te­le­nül bosszan­tot­ta, hogy annyi­an áll­nak előt­te.

In­kább hagy­ná a fe­né­be a biz­to­sí­tást, és ülne fel a gép­re, gon­dol­ta utál­koz­va De­m­erest, az­tán em­lé­kez­tet­te ma­gát, hogy vissza kell tér­nie a Ket­tes Já­rat fe­dél­ze­té­re. Bár­me­lyik pil­la­nat­ban el­han­goz­hat a be­szál­lást je­len­tő első fel­hí­vás. Na! itt is van.

„Trans Ame­ri­ca Air­li­nes je­len­ti: Ket­tes Já­rat, az Arany­ha­jó in­dul Ró­má­ba…”