EPILÓGUS

Több mint húsz esztendő telt el azóta. Immár egy éve, hogy nyugdíjaztak. Unokáim vannak, s néha elmesélem a gyerekeknek ezt a történetet. Igaz, az én előadásomban mindig szerencsés véget ér: a jövevények szerencsésen hazatérnek csillogó rakétájukon, a Bajnok bandáját szerencsésen elcsípi az idejében érkező rendőrség. A jövevények kezdetben a Venusra tértek haza, azonban amikor az első expedíciók leszálltak a Venuson, kénytelen voltam áthelyezni Mózes urat a Pásztor csillagképbe. Mellesleg, ez nem lényeges.

Vegyük először a tényeket. A Palack Nyakát két nap múlva szabadították fel. Kihívattam a rendőrséget, átadtam nekik Hinkust, egymillió-száztizenötezer koronát s részletes jelentésemet. A nyomozás azonban, meg kell vallani, eredménytelenül ért véget. Igaz, az összetaposott hóban több mint ötszáz ezüstgolyót találtak, azonban a Bajnok helikoptere, mely felszedte a holttesteket, nyomtalanul eltűnt. Néhány hét múlva egy házaspár egy síkiránduláson, nem messze a mi völgyünktől, látta, amint egy helikopter belezuhant a Háromezer Szűz Tavába. Megindult a kutatás, de semmi érdekeset nem tudtak felfedezni. Mint ismeretes, a tó helyenként négyszáz méter mély, csupa jég, a meder felszíne állandóan változik. A Bajnok nyilván elpusztult, legalábbis az alvilágban többé nem jelentkezett. Hinkusnak köszönhetően, aki sietett mentem az irháját, a banda egy részét elcsípték, másik része szétszóródott Európában. A nyomozás során elfogott gengszterek semmi lényegessel nem egészítették ki Hinkus vallomását – mindnyájan meg voltak róla győződve, hogy Belzebub varázsló, sőt talán maga az ördög, s hogy egykori főnökük elpusztult, mert ez a falat megakadt a torkán. Simonet meg volt győződve, hogy az egyik robot még a helikopterben magához tért, s utolsó energiájával mindent összetört, amit elért. Nagyon is lehetséges, s ha így van, nem irigylem Bajnokot élete utolsó perceiért...

Goldenwasser természetesen megúszta. Egy Hauptsturmführerrel több vagy kevesebb – számára ennek nem volt jelentősége. Annál kevésbé, mivel a Gernheim archívum nyomtalanul eltűnt, Mózes bejelentése pedig teljesen hatástalan maradt. Nagyon különös nyelven íródott, nagyon furcsa körülményekre hivatkozott, s ahogy én hallottam, úgy vélték, egy őrült lázálma. Különösen a bulvársajtóban a jövevények körül felvert hűhó hátterében. Goldenwassernak talán eszébe jutottak az Oroszországban és Franciaországban, Lengyelországban és Görögországban agyonlőttek hullái s a halott König, fekete lyukkal az orrnyerge felett s a többi halott?... Aligha.

Simonet e kérdés fő szakértője lett. Bizottságokat hozott létre, újságokba, folyóiratokba írt, fellépett a televízióban. Senki nem vette azonban komolyan. A bizottságok, igaz, működtek, mindnyájunkat, még Caisát is szemtanúként kihallgattak, azonban igazi, komoly támogatást Simonet nem kapott. Ahogy tudom, a tudományos folyóiratok egyetlen sort sem közöltek az eset kapcsán. A bizottságok feloszlottak, újból megalakultak, anyagaikat a hatóság hol titkosnak nyilvánította, hol váratlanul széles körben közzétette, tucatjával, százával rajzoltak az ügy körül a kontárok; megjelent néhány, hamis tanúk meg gyanús szemtanúk által írt brosúra, s mindez azzal végződött, hogy Simonet magára maradt egy csapat rajongóval – fiatal tudósokkal és egyetemi hallgatókkal. Néhány sziklamászó túrát tettek a Palack Nyaka körzetében, próbálták meglelni az. elpusztult állomás maradványait. Az egyik túra során Simonet elpusztult. Végül semmit sem találtak.

A fenti események többi résztvevője mind a mai napig él. Nemrég olvastam arról, hogyan ünnepelték az Illuzionisták Nemzetközi Társaságában du Barnstockre-ét – kilencvenedik évét töltötte be az öregúr. Az ünnepségen ott volt a jubiláns unokahúga, Brunhilda Kann, férje, az ismert űrhajós, Perry Kann oldalán. Hinkus életfogytiglani börtönbüntetését tölti, s évente kérvényezi szabadon bocsátását. Börtönbüntetése legelején két merényletet is elkövettek ellene, megsérült a fején, de valahogy túlélte. Azt mondják, a fafaragás lett a szenvedélye, s ezzel szépen keres. A börtönigazgatóság elégedett vele!

Caisa férjhez ment, négy gyermeke van. Tavaly leutaztam Alechez, s meglátogattam Caisát is. Mur külvárosában lakik, s alig változott – ugyanolyan kövér, ugyanolyan butácska és komikus. Biztos vagyok benne, hogy az egész tragédia teljesen hatástalanul suhant el mellette, semmi nyomot nem hagyva benne.

Aleckal jó barátok vagyunk. A Fogadó a Csillagközi Zombihoz virágzik – a völgyben most már két épület áll, a második modern anyagokból épült, s telis-tele kényelmes elektronikus eszközökkel, s nagyon nem tetszik nekem. Amikor ellátogatok Alechoz, mindig a régi lakosztályomban szállók meg, Az estéket pedig, mint régen, a kandallós társalgóban töltjük egy pohár forró, fűszeres portói bor társaságában. Ó, most már egy pohár is elegendő egy estére! Alec alaposan lefogyott, és szakállt növesztett, az orra bordó színt vett fel, de változatlanul szeret fojtott hangon beszélni, s nem riad vissza attól sem, hogy megtréfálja a vendégeit. Mindig kiválóan érzem magam Alecnél – olyan nyugodt, kényelmes hely. Egyszer azonban fojtott suttogás közepette beismerte, mostanság tart a pincében egy golyószórót – biztos, ami biztos.

Egészen elfeledkeztem arról, hogy szóljak Laléről, a bernáthegyiről. Lale kimúlt. Természetes úton, öregségben. Alec szívesen mesélgeti mindenkinek, hogy a rendkívüli állat nem sokkal a halála előtt megtanult olvasni.

Most pedig néhány szó rólam. Az unalmas ügyeletek, a magányos séták vagy egyszerűen az álmatlan éjszakák alatt számtalanszor végiggondoltam a történteket, s mindig csak egy kérdést tettem fel magamnak: igazam volt vagy sem? A törvény szerint igazam volt, a főnökség fellépésemet a helyzetnek megfelelőnek ítélte, a hivatalfőnök pedig még meg is dorgált azért, hogy nem adtam át azonnal a bőröndöt, s ezzel fölöslegesen kockáztattam a szemtanúk életét. Hinkus elfogásáért és a valamivel több mint egymillió korona megmentéséért jutalmat kaptam, nyugdíjba pedig főfelügyelőként mentem – ez volt a legtöbb, amire számíthattam. Eleget kínlódtam, amíg megírtam a jelentést a különös ügyről. A hivatalos iratban kénytelen voltam elkerülni minden célzást, mely a saját véleményemre vonatkozott, ami végül is, úgy érzem, sikerült. Legalábbis nem váltam sem gúny tárgyává, sem hóbortos ábrándozóvá. A jelentésből természetesen sok minden hiányzott. Hogyan lehetne leírni egy rendőri jelentésben azt az őrült vágtát síléceken a havas síkságon át? Ha beteg vagyok, s láz kínoz, újból és újból magam előtt látom ezt a vad, emberfeletti képet; hallom a lelket dermesztő füttyszót és vijjogást... Nem, a törvény szerint minden rendben történt... igaz, a kollégák jókedvükben néha viccelődtek rajtam, azonban kizárólag baráti hangnemben, harag és gúny nélkül. Zgutnak többet mondtam el, mint másoknak. Sokáig töprengett, vakargatta drótmerev szakállát, pipája bűzlött, azonban végül semmi értelmes dolgot nem mondott, csupán megígérte, hogy nem adja tovább a történetet. Többször is beszélgettem erről Aleckal. Minden alkalommal egy szótagos választ adott, s. csupán egyszer, tekintetét félrefordítva ismerte el: akkor leginkább az érdekelte, hogy fogadója épségben s vendégei életben maradjanak. Azt hiszem, később szégyellte magát ezekért a szavakért, és sajnálta, hogy elmondta őket. Simonet egészen haláláig egy szót sem szólt hozzám.

Valószínűleg mégiscsak idegen bolygólakók voltak. Soha és sehol nem mondtam el a véleményemet erről. Amikor a bizottságok előtt szerepeltem, mindig tartottam magam a száraz tényékhez s ahhoz a beszámolóhoz, melyet feletteseimnek tettem. Most azonban már nem is kétkedek. Ha mi eljutottunk a Marsra és a Venusra, miért ne tudna valaki leszállni nálunk, a Földön? Azután meg képtelenség kigondolni egy másféle verziót, amely ilyen aprólékosan megmagyarázná a történet összes érthetetlen pontját.

De vajon lényeges-e, hogy jövevények voltak? Sokat töprengtem ezen, s most már bevallhatom: igen, csak ez a lényeg. Ha úgy bántunk volna el velük, ahogy én akartam, ez nagyon kegyetlen lett volna. Bizonyára arról van szó, hogy nem jó időben repültek hozzánk, s nem azokkal az emberekkel találkoztak, akikkel kellett volna. Gengszterekkel, fasisztákkal, Goldenwasserral, a rendőrséggel léptek kapcsolatba. Na jól van. De ha a kémelhárítással vagy katonákkal kerültek volna össze? Talán jobb lett volna nekik? Aligha...

Nyugtalan a lelkem, ez a baj. Sem előtte, sem utána ilyesmi nem történt velem: mindent helyesen tettem, isten, a törvény és az emberek előtt tiszta a lelkiismeretem, a lelkem azonban nyugtalan. Néha. nagyon összeszorul a szívem, szeretnék megkeresni közülük valakit, s megkérni, hogy bocsássanak meg nekem. A gondolat, hogy egyikük-másikuk még az emberek között bolyong, nem tudni, miféle alakban, nem hagy nyugton. Még az Adam Adam Társaságnak is tagja lettem, töméntelen pénzt csaltak ki tőlem, mielőtt rájöttem, hogy üres fecsegés folyik ott, és sohasem segítenek abban, hogy megtaláljam Mózes és Luarvik barátait...

Amikor elfog a szomorúság, feleségem mellém ül és vigasztalgat. Azt mondogatja, még ha nem is akadályoztam volna Mózest és a többieket, és sikerült volna elmenekülniük, akkor is tragédia történik, mert a gengszterek rátámadtak volna a fogadóra, s bizonyára meggyilkolnak mindnyájunkat, akik a fogadóban maradtunk. Mindez tökéletesen igaz. Én magam oktattam ki rá, hogy ezt mondja, csak, most már elfeledkezett róla, s azt hiszi, hogy a saját ötlete. S mégis, vigaszától kissé könnyebb lesz a lelkem. De nem sokáig. Csak addig, amíg eszembe nem jut, hogy Simon Simonet egészen a haláláig egy szót sem szólt hozzám. Hiszen többször is találkoztunk – Hinkus tárgyalásán, a televízióban és számtalan bizottsági ülésen, mégsem szólt hozzám egy szót sem. Egy szót sem. Egyetlenegy szót sem.

Komarovo-Leningrád