“A hírek szerint Vingi környékén, Mur városának közelében leszállt egy repülő szerkezet, és zöldessárgás emberkék léptek ki belőle; mindegyiküknek három lába és nyolc szeme volt. A szenzációéhes bulvársajtó tüstént űrből érkezett jövevényeknek kiáltotta ki őket..."

Újsághír

1. FEJEZET

Megállítottam az autót, kiszálltam, s levettem sötét szemüvegemet. Minden úgy volt, ahogy Zgut mesélte. A fogadó egyemeletes zöldessárga épület, bejárata fölött gyászos cégtábla ékeskedett: A Halott Alpinistához. A tornácot körülvevő magas, lukacsos hóbuckákba színes sílécek voltak szúrva – hét párat számoltam meg, az egyikre a sícipő is rá volt erősítve. A tetőről zavaros színű, karvastagságú, bordázott jégcsapok lógtak. A földszinten a jobb szélső ablakból sápadt arc tekintett ki, ekkor azonban kinyílt a főbejárat ajtaja, s a tornácon megjelent egy zömök, kopasz férfi; műszálas inge felett vörhenyes színű szőrmés mellényt viselt. Súlyos léptekkel, lassan közeledett felém, s megállt előttem. Durva, vörös képe volt, nyaka pedig akár egy nehézsúlyú birkózóé. Nem nézett rám. Melankolikus tekintete valahová a semmibe meredt, s tele volt bánatos méltósággal. Kétségtelen, ez maga Alec Snevar, a fogadó és a Palack Nyaka völgy tulajdonosa.

– Ott... – mondta természetellenesen mély és tompa hangon. – Ott történt. – Kinyújtott kezével a távolba mutatott. Markában egy dugóhúzó volt. – Azon a csúcson...

Megfordultam, s hunyorogva a völgyet nyugat felől lezáró félelmetesen meredek sziklafalra, a halovány hónyelvekre, a szikla kicsorbult gerincére pillantottam, mely mint egy festményen, határozottan rajzolódott ki az égbolt hátteréből.

– Elpattant a karabiner – folytatta változatlanul fojtott hangon a tulajdonos. – Kétszáz métert zuhant a halálba, a sima kőfalon nem tudott mibe kapaszkodni. Lehet, hogy kiabált. Senki nem hallotta. Lehet, hogy imádkozott. Csak az isten hallotta, s a föld összerezzent, amikor negyvenkétezer tonna kristályos hóval együtt hozzácsapódott.

– Zgut felügyelő üdvözletét küldi – mondtam, s a tulaj tüstént készségesen, félbehagyta a történetet.

– Ó, akkor maga megbecsült vendég! – kiáltott fel élénken. – Látom, a felügyelő nem feledte el estéinket a kandalló mellett.

– Másról sem beszélt, csak róluk – erősítettem meg, s már indultam is vissza kocsimhoz, a házigazda azonban megragadta a kezem.

– Egy lépést sem! – jelentette ki szigorúan. – Ez Caisa dolga. Caisa! – harsogta, akár egy trombita.

A tornácra kiugrott egy kutya, egy nagyszerű, sárga foltos, fehér színű bernáthegyi; akkora volt, akár egy bikaborjú. Én már tudtam, ez minden, ami a Halott Alpinista után maradt, ha nem számítjuk azokat az apróbb tárgyakat, melyeket az emlékszobában állítottak ki. Szívesen megnéztem volna, hogyan üríti ki csomagtartómat ez a női névre hallgató hatalmas jószág, a gazda azonban határozott mozdulattal betessékelt a házba.

Áthaladtunk a félhomályos hallon, ahol érezni lehetett a kihunyt kandalló illatát, s tompán csillogtak a lakkozott, alacsony, modern asztalok, majd befordultunk a folyosón balra, s a gazda váltával belökött egy ajtót, melyen tábla hirdette: Iroda. A tulaj beültetett egy kényelmes karosszékbe, s felnyitotta az asztalon a főkönyvet.

– Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, s körmével nagy "gonddal megtisztította a toll hegyét. – Alec Snevar műszerész, a szálló tulajdonosa. Bizonyára észrevette a szélmotorokat a Palack Nyaka bejáratánál?

– Ó, hát szélmotorok voltak?...

– Igen. Szél hajtotta motorok. Én magam terveztem s szereltem fel őket. Ezzel a két kezemmel.

– Aztán hová vigyem? – kérdezte a hátam mögött egy átható, éles női hang.

Megfordultam. Huszonöt év körüli, pirospozsgás, telt képű, dundi leányzó állt az ajtóban, kezében a bőröndöm.

– Ez Caisa – közölte a tulaj.

Caisa tüstént elvörösödött, s vállát vonogatva, tenyerével eltakarta arcát.

– Nos-s-s... Akkor a négyesben helyezem el. Ez a szálló legjobb lakosztálya. Caisa, vidd oda az... úr bőröndjét.

– Glebski – segítettem ki.

– Vidd Glebski úr bőröndjét a négyes lakosztályba. Elképesztően ostoba teremtés – közölte velem egyfajta büszkeséggel, amikor a dundi leányzó eltűnt az ajtóban. – A maga nemében egyedülálló jelenség. Tehát, Glebski úr? – Várakozón rám pillantott.

– Peter Glebski – diktáltam. – Rendőrfelügyelő. Szabadságon. Két hétre. Egyedül.

A tulaj hatalmas, girbegurba betűkkel szorgalmasan feljegyezte mindezeket az információkat, s miközben írt, a linóleumon körmeivel kocogva bejött a bernáthegyi. Rám nézett, kacsintott, s hirtelen nagy robajjal, mintha egy rakás tűzifa dűlt volna le, fejét mellső mancsára ejtve, a széf mellett a padlóra rogyott.

– Ez Lale – magyarázta a tulaj, miközben visszacsavarta a töltőtoll kupakját. – Sapiens. Három európai nyelven mindent megért. Nem bolhás, azonban vedlik.

Lale sóhajtott egyet, s fejét áttette a másik mancsára.

– Menjünk – mondta a tulaj, s felállt. – Felkísérem. Felmentünk, az emeleti folyosón balra fordultunk. A tulajdonos megállt a legelső ajtónál.

– Itt – mondta fojtott hangon. – Parancsoljon. Kitárta előttem az ajtót, s belépett.

– Az óta az emlékezetesen szörnyű nap óta... – kezdte, de hirtelen elhallgatott.

A szoba megjárta, bár egy kissé komor volt. A függöny le volt engedve, s az ágyon, nem tudni, miért, egy hegymászó bot hevert. Friss dohányillat terjengett. A szoba közepén egy karosszék támláján viharkabát lógott, a padlón mellette egy újság hevert.

– Hm... – jegyeztem meg gondterhelten. – Szerintem itt már lakik valaki.

A tulaj szótlanul állt. Tekintetét az asztalra szegezte. Az asztalon nem volt semmi különös, csak egy nagy bronz hamutartó, melyben egy egyenes szárú pipa hevert. Azt hiszem, Dunhill. A pipából füst szivárgott.

– Lakik, lakik... – szólalt meg végül a gazda. – De él-e?...

Nem tudtam, mit válaszoljak, s vártam a folytatást. Á bőröndöm sehol, viszont a sarokban töméntelen szállodacímkével teleragasztott kockás útitáska állt. Nem az enyém.

– Itt már hat esztendeje – folytatta valamivel hangosabban a tulaj –, az óta az emlékezetes szörnyű nap óta minden úgy van, ahogy utolsó útja előtt hagyta...

Kétkedőn pillantottam a füstölgő pipára.

– Ó, igen! – mondta a tulajdonos kihívón. – Ez az ő pipája. Ez pedig az ő kabátja. S ez az ő hegymászó botja...

– Ez pedig az ő újságja – jegyeztem meg. Világosan láttam, hogy az újság a tegnapelőtti Muri Hírlap.

– Nem – mondta a tulaj. – Az újság természetesen nem az övé.

– Nekem is az a benyomásom – értettem egyet vele.

– Az újság természetesen nem az övé – ismételte meg a szállótulajdonos. – S természetesen a pipát sem ő szívta itt az előbb, hanem valaki más.

Dünnyögtem valamit az orrom alatt arról, hogy nem tisztelik eléggé az elhunytakat.

– Nem – tiltakozott elgondolkodva a tulaj –, a dolog jóval bonyolultabb. Jóval bonyolultabb, Glebski úr. De erről majd később beszélgetünk. Menjünk a lakosztályába.

Előbb azonban benézett a mellékhelyiségbe, kinyitotta, majd ismét becsukta a faliszekrény ajtaját, s az ablakhoz lépve, tenyerével megtapogatta a függönyt. Szerintem a legszívesebben bepillantott volna még az ágy alá is, azonban uralkodott magán. Kiléptünk a folyosóra, s a tulajdonos kitárta előttem a négyes lakosztály ajtaját.

Első pillantásra megnyerte a tetszésemet. Minden ragyogott a tisztaságtól, a levegő friss volt, az asztalon egy porszemet sem találtam, az ablakon át látni lehetett a havas síkságot és az orgonaszín hegyeket. A hálószobában Caisa sürgölődött. A bőröndöm ki volt nyitva, holmijaim gondosan szétrakva és felakasztva, Caisa éppen a párnát verte fel.

– Nos, tessék, érezze otthon magát – jelentette ki a tulajdonos. – Rendezkedjen be, pihenjen, csináljon, amit akar. Sílécek, viasz, felszerelés, minden a rendelkezésére áll; ha valami kell, forduljon egyenest hozzám. Vacsora hatkor lesz, ha azonban most szeretne valamit bekapni, vagy felfrissíteni magát, gondolok egy pohár italra, forduljon" Caisához. Tiszteletem.

S ezzel távozott.

Caisa – még mindig az ágynál sürgölődött, s hihetetlen tökéletességgel hozta rendbe, én pedig rágyújtottam, s az ablakhoz léptem. Egyedül voltam. Áldott égbolt, mindenható istenem, végre egyedül! Tudom, nem szép, ha az ember így beszél, sőt ha így gondolkodik, azonban milyen bonyolult is napjainkban így elszállásolni magunkat; egyedül maradni legalább egy hétre, egy napra, legalább néhány órára! Én magam ugyan ezt nem olvastam, de a fiam azt állítja, hogy állítólag a modern világban az ember legnagyobb átka a magány és az elidegenedés. Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Vagy költői kitalálás, vagy én már csak egy ilyen peches ember vagyok. Legalábbis számomra épp rövid kétheti elidegenedés és magány az, amire szükségem van. S igazán nagyszerű, hogy jól érzem magam egyedül, magamra maradva saját, még nem öreg, még erős testemmel, sílécet köthetek s száguldozhatok, át a síkságon, az orgonaszín hegyláncokhoz, a ropogó havon, nos, ez lesz majd igazán remek...

– Hozhatok valamit? – kérdezte Caisa. – Kér valamit?

Rápillantottam, erre ismét vállat vont, s tenyerével elfedte arcát. Tarka, feszes ruhát viselt, elöl s hátul felgyűrődött, a szoknya fölött aprócska csipkekötény, karja csupasz, nyakán nagy, kerek fagolyókból fűzött lánc.

– Ki lakik még itt maguknál? – kérdeztem.

– Hol?

– Maguknál. A fogadóban.

– A fogadóban? Itt, nálunk? Hát laknak itt mindenfélék...

– Éspedig kik?

– Hát ki? Mózes úr a feleségével. Az első és második lakosztályban. S a harmadikban is. Csak ott nem laknak. Az is lehet, hogy ez a nő a lánya. Az ördög tudja. Csodaszép nagysága, mindenki mereszti rá a szemét...

– Úgy, úgy – biztattam, hogy kedvre derítsem.

– Simonet úr lakik még itt. Itt szemben. Egyre csak biliárdozik, meg a falakat massza. Nagy kópé, csak le van törve. Idegi alapon. – Ismét elvörösödött, s már készült, hogy megvonja a vállát.

– És még ki?

– Du Barnstockre úr, hipnotizőr a cirkuszból...

– Barnstockre? Az a bizonyos?

– Nem tudom, lehet, hogy az. Hipnotizőr... És Brunet.

– Ki ez a Brunet?

– Hát, olyan motorkerékpáros, nadrágban jár.

– Úgy – mondtam. – Ez minden?

– És még valaki lakik itt. Csak ő egyszerűen úgy... Szóval csak úgy. Nem alszik, nem eszik, csak úgy megszállt...

– Nem értem – ismertem be.

– Hát, senki sem érti. Itt szállt meg és kész. Újságot olvas. Tegnap meg ellopta du Barnstockre úr cipőjét. Meg még nyomot is hagy maga után... Vizeset...

– Na rendben – mondtam, s nagyot sóhajtottam. – Nem értelek, Caisa. De nem is kell. Inkább síelek egy kicsit.

Elnyomtam a csikket az érintetlen, tiszta hamutartóban, s a hálószobába mentem, hogy átöltözzek.