15. FEJEZET

Minden bizonnyal szolgálati vétséget követtem el. Segítséget senkitől nem várhattam, a gengszterek pedig bármelyik pillanatban iderepülhettek. Csak arra számíthattam, hogy a Bajnoknak most már nem Belzebub a legfőbb gondja. Tegnap, miután rábukkant a hóomlásra, talán elvesztette a fejét, s a nagy sietségben ostobaságokat követett el – valami olyasmit, mint egy helikopterrablás a muri repülőtérről. Tudtam, hogy a rendőrség régóta figyeli ezt a banditát, különösképp a tavaly májusi puccs óta, s reményemnek volt némi alapja. Azonkívül képtelen voltam tovább lábon maradni. Ez az átkozott Füles megadta a kegyelemdöfést. Újságokat s mindenféle elszámolást terítettem a padlóra a széf elé, az íróasztalt az ajtóhoz húztam, én pedig a pisztolyt magam mellé helyezve lefeküdtem. Egy szempillantás alatt elaludtam, s amikor felébredtem, már elmúlt tizenkettő. Halkan, de makacsul kopogtak az ajtón.

– Ki az? – mordultam föl, és gyorsan a pisztoly markolata után nyúltam.

– Én vagyok – hallatszott Simonet hangja. – Nyisson ajtót.

– Mi az, helikopter?

– Nem. De beszélnünk kell. Nyisson ajtót.

Fogcsikorgatva felálltam, először négykézlábra, majd a széfbe kapaszkodva talpra álltam. Szörnyen sajgott a vállam. A kötés a szememre csúszott, az állam megdagadt. Felgyújtottam a villanyt, elhúztam az asztalt az ajtó elől, s elfordítottam a kulcsot. Majd a pisztolyt lövésre készen tartva hátraléptem.

Simonet ünnepélyes és buzgó képet vágott, jóllehet valami lelkesült izgalom is érződött viselkedésén.

– Ohó! Maga itt úgy bezárkózott, akár egy erődbe – jelentette ki. – Azonban téved, senki nem akar magára támadni.

– Ezt nem tudom – mondtam komoran.

– Magának fogalma sincs semmiről – mondta Simonet. – Míg az igazak álmát aludta, én maga helyett az összes munkát elvégeztem.

– Na ne mondja! – jegyeztem meg epésen. – Csak nem bilincselte meg már Mózest, s nem tartóztatta le segítőtársát?

Simonet elkomorodott.

– Erre semmi szükség – felelte. – Felügyelő, itt minden jóval bonyolultabb, mintsem gondolná.

– Csak ne kezdje nekem a vámpírokkal – kértem, s felültem a széf mellett az asztalra. Simonet elnevette magát.

– Szó sincs vámpírokról. És semmi misztikum. Inkább tömény tudományos fantasztikum. Felügyelő, Mózes nem ember. Ebben a tulajunknak igaza volt. Mózes és Luarvik nem földi lények, nem emberek,

– A Vénuszról érkeztek hozzánk – jegyeztem meg megértőén.

– Ezt nem tudom. Lehet, hogy a Vénuszról, lehet, hogy egy másik bolygóról, lehet, hogy egy velünk szomszédos térből... Erről nem beszélnek. A lényeg az, hogy nem emberek. Mózes már közel egy éve tartózkodik itt a Földön, A földi dolgokban persze képtelen eligazodni. Az első emberek, akikkel találkozott, gengszterek voltak. S felhasználták őt saját céljaikra... Végül azonban Mózes mindent megértett. S miután mindent megértett, elhatározta: tüstént megszökik, és ezt meg is tette. Luarvik olyan pilótaféle, aki a visszautazásukat vezérli. Tegnap éjfélkor kellett volna távozniuk. Este tíz órakor azonban baleset történt, valami felrobbant a szerkezetükben. Ennek következményeként zúdult le a lavina, s Luarvik kénytelen volt idegyalogolni... Felügyelő, segíteni kell nekik. Egyszerűen ez a kötelességünk.

Néztem, s csüggedten arra gondoltam: túl sok az őrült ebben a házban, íme, még egy dilinós.

– Röviden: mit kíván tőlem?

– Adja oda nekik az akkumulátort, Peter – mondta Simonet.

– Miféle akkumulátort?

– A bőröndben akkumulátor van. Energia a robotjaiknak. Olafot nem ölték meg. Ő egyáltalán nem élőlény. Robot. S Mózesné őnagysága is. Robotok, s azért van szükségük energiára, hogy működhessenek. A robbanás pillanatában energiaközpontjuk elpusztult, megszűnt az energiaszolgáltatás, és száz kilométeres körzetben az összes robotjuk veszélybe került. Egyesek idejében átkapcsoltak hordozható akkumulátorukra. Mózesné őnagyságát maga Mózes kapcsolta az akkumulátorra... Én pedig, ha emlékszik rá, halottnak hittem. Olaf azonban, ki tudja, miért, nem tudott kellő időben átkapcsolni...

– Aha – mondtam. – Nem volt ideje rá, s olyan ügyesen zuhant el, hogy kitekerődött a nyaka. Kicsavarodott, ugye, pontosan száznyolcvan fokra...

– Indokolatlanul élcelődik – jegyezte meg Simonet. – Náluk ez a haldoklás kísérőjelensége. Kicsavarodnak az álízületek, aszimmetrikusan megfeszülnek a műizmok... Hiszen még arra sem volt időm, hogy elmondjam: Mózesné őnagyságának szintén ki volt csavarodva a nyaka.

– No, jól van – mondtam. – Műizmok, álinak... Simonet, maga nem gyerek: a misztika és a fantázia eszköztárát felhasználva, bármely bűntényt megmagyarázhatunk, s a magyarázat mindig logikus lesz.

– Vártam, hogy ezt válaszolja, Peter – mondta Simonet. – Mindezt roppant könnyű ellenőrizni. Adja nekik oda az akkumulátort, s ők a maga jelenlétében bekapcsolják Olafot.

– Nem megy – vágtam rá azonnal.

– Miért? Nem hisz nekik? Hát ajánlanak fel bizonyítékot.

Szerencsétlen, bepólyázott fejemhez kaptam. Miért is hallgatom ezt a szószátyár fickót? Legszívesebben adnék neki egy puskát, s mint törvénytisztelő, derék honpolgárt felkergetném a tetőre. Mózesékat pedig bezárnám a pincébe. A két Barnstockre-ét és Caisát szintén. S tartani fogjuk magunkat.

– Nos, miért hallgat? – kérdezte Simonet. – Nincs mit mondania?

Nekem azonban volt mit mondanom.

– Én nem vagyok tudós – kezdtem lassan. – Rendőrtisztviselő vagyok. Túlságosan sok hazugság fonódik e köré a bőrönd köré... Várjon csak, ne szakítson félbe. Én sem szakítottam félbe magát. Sőt érdeklődéssel hallgattam. Kész vagyok elhinni az egészet. Tessék. Elhiszem, hogy Olaf és ez a nőszemély robot. Annál rosszabb. Szörnyű fegyver a gengszterek kezében egy hűséges szolga. S ha megtehetném, szíves örömest kikapcsolnám Mózesné őnagyságát is. Maga pedig nekem, a rendőrnek azt javasolja, hogy adjam vissza a gengsztereknek bűneszközeiket? Tudja, mit jelent ez?

Simonet zavarodottan megpaskolta feje búbját.

– Figyeljen ide – mondta. – Ha ránk törnek a gengszterek, mindnyájunknak vége. Hiszen maga, ugye, hazudott a postagalambokról? Nem számíthatunk a rendőrségre. Ha viszont segítünk Mózesnak és Luarviknak, hogy megszökhessenek, legalább a lelkiismeretünk tiszta lesz.

– A magáé tiszta lesz – jegyeztem meg. – Én viszont a lelkem mélyéig bemocskolom magam. Egy rendőr, aki saját kezével segít a banditáknak menekülni.

– Nem banditák! – kiáltotta Simonet.

– Rosszabbak a banditáknál! – mondtam. – Tudja, hogy ők rabolták ki a Grenheim archívumot? Mi az, maga a nácikat védelmezi?

– Mindent tudok – magyarázta Simonet. – Mózes mindent elmondott. A Bajnok Goldenwasser szenátor jobbkeze, rohambrigádjainak főnöke. Tavaly nyáron, amikor ez a csirkefogó kiagyalta a puccsot, a Bajnok a puccs egyik fő szervezője volt, a katonák majdnem elcsípték, ekkor azonban beavatkozott Mózes. Mert egy kukkot sem értett a mi dolgainkból... és most sem ért... Úgy vélte, ez nem puccs, hanem népfelkelés, megmentette a Bajnokot és még két gazfickót, önmagát pedig meggyőzte, hogy a földiek krémjével, az emberiség színe-javával van dolga... Nos, ekkor akaszkodtak rá, akár a kullancsok...

– Ezt majd a bíróság tisztázza – feleltem hidegen. Simonet hátradőlt a karosszékben, s hunyorogva nézett rám.

– Maga viszont, Glebski felügyelő, tökkelütött hülye – mondta. – Ezt nem vártam magától.

– Vigyázzon, mit beszél! – szóltam rá. – Menjen, s törődjék a saját dolgával. Mi a mai programja? Talán érzéki gyönyörök?

Simonet beharapta az ajkát.

– Íme nesze neked az első kapcsolatteremtés – dünnyögte. – Két világ találkozása. Lám, ki tudja, honnét, iderepülnek a Földre, s gengszterekkel találkoznak, azután pedig a törvény olyan őrével, mint maga, Peter.

– Ne őrjítsen meg, Simonet! – mordultam rá dühösen. – Menjen innen. Untat.

Felállt, s az ajtóhoz lépett. Fejét lehorgasztotta, háta összegörbedt. A küszöbön megállt, félig visszafordult, s ezt mondta:

– Ezt még megbánja, Glebski. Szégyellni, borzasztóan szégyellni fogja magát.

– Lehetséges – válaszoltam szárazon. – Ez az én dolgom... Mellesleg tud fegyverrel bánni?

– Igen.

– Ez derék. Kérjen a tulajdonostól fegyvert, s menjen fel a tetőre. Lehetséges, hogy hamarosan mindnyájunknak fegyvert kell használnunk.

Simonet szótlanul távozott. Óvatosan megsimogattam dagadt vállam. Szép kis szabadság! S mi lesz a vége – fogalmam sincs. Az ördögbe, csak nem valóban idegen világból érkezett jövevényekkel van dolgunk? Nagyon is jól egyezik minden... “Szégyellni fogja magát..." Nos, könnyen lehet... De mit tegyek? Nekem voltaképp mindegy, jövevények-e vagy sem. Hol van az megírva, hogy a jövevényeknek joguk van bankokat rabolni, kormányellenes összeesküvésekben részt venni? A földlakóknak tilos, nekik pedig, látják, lehetséges... Rendben. Mégis, mit tegyek?

Mindenesetre leemeltem a telefonkagylót. Süket. Halotti csönd. Mégiscsak nagy marha ez az Alec. Veszély esetére nem szerelt fel jelzőberendezést. Egy kufár, neki csak az a fontos, hogy minél több pénzt pumpáljon ki az ügyfeleiből.

Ismét kopogtak, és ismét sietve a parabellum után nyúltam. Ezúttal maga Mózes úr tisztelt meg figyelmével – maga a szellem, a Vénusz-lakó, a vén kecske, aki soha nem válik meg a kezében tartott korsótól.

– Üljön le az ajtónál – utasítottam. – Tessék a szék.

– Állhatok is – recsegte Mózes, s bizalmatlanul méregetett.

– A maga dolga – jelentettem ki. – Mit akar? Még mindig szerepet játszva, hörpintett a korsóból.

– Milyen bizonyítékokra van még szüksége? – kérdezte. – Ön a vesztünkre tör. Ezt mindenki világosan látja. Mindenki, csak maga nem. Mit kíván tőlünk?

– Akárkik is önök, elkövettek egy sor bűntettet. S felelni fognak értük.

Mózes az orrán keresztül hangosan beszívta a levegőt, s leült a székre.

– Csupán egy éve vagyok a Földön – kezdte. – S csupán két hónappal ezelőtt értettem meg, hogy árulóknak és gyilkosoknak segédkezem. Igen, segítettem nekik. Széfeket nyitottam fel, bankokra támadtam, aranyszállítmányokat raboltam. Segítettem – nekik kirabolni az archívumot. Bűnözőket mentettem meg az igazságszolgáltatás elől. Higgye el, fogalmam sem volt, mit teszek. Úgy véltem, hogy ezek a gengszterpolitikusok és politikus-gengszterek a társadalmi igazságosságért folytatnak harcot. Goldenwasser szenátort a forradalmárok vezérének hittem, azonban kiderült, hogy vad embergyűlölő, és a pénzmágnások lakája. Hősnek véltem a Bajnokot, akiről bebizonyosodott, hogy tucatnyi országban asszonyok és gyermekek kínzását szervezte meg, s az önök országában politikai gyilkosságokat kezdeményezett. Füles és barátai pedig... Hiszen az eszme harcosainak hittem őket. Megértem, hogy a hibáim sokba kerültek önöknek, de aligha értettem mindent... Az első adandó alkalommal elmenekültem, S ha nincs ez az átkozott baleset, már régen nem lennék itt. És semmiféle gyilkosság nem lett volna... Esküszöm, hogy jóvátesszük mindazokat a károkat, melyeket itt-tartózkodásom okozott. Egy részét már én is jóvátehetem; kész vagyok átadni a Nemzeti Bank egymillió koronányi bankjegyét. Ez minden, amit sikerült elragadnom a Bajnoktól. A többit az államuk aranyban, színtiszta aranyban kapja meg. Már küldtem kormányuknak egy részletes feljegyzést Goldenwasser szenátor undorító tevékenységéről, ami most már világos előttem... Mit kíván még?

Néztem, s rosszul éreztem magam. Rosszul éreztem magam, mert együttéreztem vele. Szemtől szemben ültem egy valóságos" bűnözővel, hallgattam, s együttéreztem vele. Olyan volt az egész, mintha a szemem káprázna, s hogy megszabadulhassak tőle, szárazon megkérdeztem:

– Maga piszkította be az asztalomat, s ragasztotta rá az üzenetet?

– Igen. Féltem, hogy lefújja a huzat a papírlapot.

– Az aranyóra?...

– Szintén az én művem. S a browning is. Szükségem volt rá, hogy elhiggye, s érdeklődni kezdjen Hinkus után, és letartóztassa.

– Nagyon ügyetlenül intézte – mondtam –, épp az ellenkezőjét érte el.

– Igen? – csodálkozott Mózes. – Nos, ez várható volt. Alkalmatlan vagyok az efféle ügyekre...

Ismét elöntött az együttérzés hulláma, s ismét megpróbáltam feldühíteni magam.

– Maga mindenben olyan ügyetlen, Belzebub úr – mondtam. – A robotjai nem robotok, hanem amolyan szexuális neurotikusok, s maguk, egy másik világ küldöttei, inkább közönséges gazemberekre hasonlítanak, Mózes. Gazdag, határtalanul arcátlan gazemberekre. Ráadásul még iszákosokra.

Mózes hörpintett a korsóból.

– Vagyis azt akarja mondani, hogy a mi robotjaink túlságosan hasonlítanak az emberekre? – kérdezte. – Nos, ezeknek a robotoknak a magatartás-sztereotípiája a megfelelő társadalmi csoport átlagképviselőjének a magatartás-sztereotípiájának felel meg... – Ismét hörpintett a korsóból. – Ami engem, illet, felügyelő, én visszataszító álarcot választottam magamnak; sajnos, igazi mivoltomban nem mutatkozhatom ön előtt. Sajnos, mert ezt aligha élném túl. Mózes úr, akit ön maga előtt lát – szkafander. Mózes úr, akit ön hall – beszélő gép. Lehet azonban, hogy mégis meg kell kockáztatnom önmagam felfedését; ezt a lehetőséget azonban a legvégére hagyom. Ha kiderül, hogy végképp lehetetlen meggyőzni önt, akkor megkockáztatom. Ez számomra a majdnem biztos halált jelenti, de akkor ön talán legalább Luarvikot elengedi. Neki igazából semmi köze az egészhez... Ekkor végleg dühbe gurultam.

– Hová engedem el?! – üvöltöttem fel. – Ha magának el kellett volna mennie, már régen megteszi! Elég a hazudozásból, az igazat mondja: mi ez a bőrönd? Mi van benne? Maga egyre azt hajtogatja, hogy jövevények. Én viszont hajlok arra, hogy maguk egyszerűen egy külföldi kémbanda tagjai, akik elraboltak egy értékes berendezést...

– Nem! – mondta Mózes. – Nem! A helyzet egészen más. Az állomásunk tönkrement, csupán Olaf tudja megjavítani. Ő az állomás robotfelügyelője, érti? Mi természetesen már réges-régen elmentünk volna, de ugyan hová mennénk? Olaf nélkül teljesen tehetetlenek vagyunk, Olaf pedig ki van kapcsolva, s maga nem adja ide az akkumulátort!

– Már megint hazudik! – csattantam fel. – Hiszen ha jól értettem, Mózesné őnagysága szintén robot! Neki, ha jól értettem, szintén van akkumulátora...

Lehunyta szemét, s oly határozottan csóválta fejét, hogy ajkai beleremegtek.

– Olga közönséges használati tárgy. Hordár, kubikos, testőr... Valóban nem érti, hogy képtelenség egy és ugyanazon hajtóanyaggal táplálni... nem is tudom... például egy robusztus traktort meg egy repülőgépet? ... Hiszen ezek különböző rendszerek...

– Magának mindenre van válasza – mondtam komoran. – Én azonban nem vagyok szakember. Egyszerű rendőr vagyok. Nincs felhatalmazásom, hogy vámpírokkal és idegen bolygólakókkal folytassak tárgyalásokat. Az a kötelességem, hogy a törvény kezére juttassam önöket; – nos, ez minden. Akárkik legyenek is önök, országom területén tartózkodnak, s országon! törvénykezésének vannak alávetve. – Felálltam. – Ettől a perctől kezdve vegye úgy, hogy le van tartóztatva, Mózes. Nem szándékozom bezárni magát, sejtem, hogy értelmetlen lenne. De ha szökni próbál, lőni fogok. S emlékeztetem rá: minden, amit ettől a perctől kezdve mond, bizonyítékul szolgálhat maga ellen a bíróság előtt.

– Úgy – mondta rövid hallgatás után. – Az én ügyemet elintézte. Hát legyen. – Hörpintett a korsóból. – Luarvik viszont miben bűnös? Hiszen semmi vádja nem lehet ellene... Zárjon be engem, s adja oda a bőröndöt Luarviknak. Hadd meneküljön meg legalább ő…

Ismét leültem.

– Megmenekül... Mit jelent az, hogy megmenekül? Miért annyira biztos benne, hogy a Bajnok utoléri magukat? Lehet, hogy már réges-rég a lezúdult hó alatt hever... Lehet, hogy már elcsípték... Ha maguk valóban ártatlanok, várjanak egy-két napot. Megérkezik a rendőrség, s én átadom magukat a hatóságoknak.

Ajka ismét remegni kezdett.

– Nem jó, nem megy. Először is nincs jogunk szervezett kapcsolatba lépni. Én itt csupán megfigyelő vagyok. Számtalan hibát követtem el, ezek azonban mind helyrehozhatók… Az előkészítetlen kapcsolatteremtés mind az önök, mind a mi viliágunk számára a legszörnyűbb következményekkel járhat... Azonban nem is ez a legfontosabb most, felügyelő. Luarvik miatt nyugtalankodom. Nem kondicionálták az önök viszonyaihoz, nem gondolták, hogy egy napnál többet kell töltenie a bolygójukon. Ráadásul megsérült a szkafandere, hiszen látja: nincs karja... Már dolgozik benne a méreg... óráról órára gyöngül...

Összeszorítottam a fogam. Igen, mindenre volt válasza. Nem tudtam mibe belekötni. Még egyszer sem tudtam sarokba szorítani. Minden kifogástalanul logikus. Kénytelen voltam elismerni, ha nem ezekről a szkafanderekről, kapcsolatteremtésről és álizmokról lett volna szó, ezek a bizonyítékok teljesen kielégítettek volna. Szánalmat éreztem, és már hajlottam arra, hogy engedek...

Való igaz. Jogilag megalapozott követeléseim csupán Mózessel szemben voltak. Luarvik a forma szerint ártatlan volt, noha lehetett volna bűntárs is, efölött azonban még szemet hunyhattam volna... Na rendben, bezárom Mózest és... Hogyhogy és? Odaadjam Luarviknak a készüléket? Mit tudok erről a készülékről?

Ha félretesszük a szavakat, függetlenül attól, hogy igazak vagy sem – két cáfolhatatlan ténnyel állunk szemben. A törvény megköveteli, hogy a körülmények tisztázásáig feltartóztassam ezeket az embereket... Nos, ez az első tény. De itt a második is: ezek az emberek el akarnak menni. Nem fontos, hogy valójában mi elől menekülnek – a törvény, a gengszterek, az idő előtti kapcsolat elől... El akarnak menni, íme, a két tény, mely tökéletesen szemben áll egymással...

– Menjen – mondtam Mózesnek. – S küldje ide Luarvikot.

Mózes nehézkesen felemelkedett s kiment. Rákönyököltem az asztalra, s a fejemet a kezemre támasztottam. A parabellum kellemesen hűtötte jobb arcomat. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy most úgy cipelem mindenhová magammal ezt a pisztolyt, mint Mózes a korsóját. Nevetséges voltam. Elképzelni is szörnyű lenne, hogy miket mesélnének a hivatalban erről a történetről. Szellemvadász, jövevénycserkész... Rendben. Hinkust mindenesetre elcsíptem. És Mózest sem engedem el. Hadd nevessenek, de Mózest nem engedem el. Hadd nevessenek, de a 2. számú Nemzeti Bankra, a páncélautóra és még számtalan egyéb titokra fény derül... Úgy bizony. Nevessetek, az ördögbe is, nevessetek... S ha ebbe a politika is bele van keverve, én egyszerű rendőr vagyok, a politikával foglalkozzanak azok, akikre tartozik...

Az ajtó megnyikordult, összerezzentem. Azonban nem Luarvik volt. Simonet és a tulajdonos léptek be. A tulajdonos elém tett egy bögre kávét, Simonet pedig elvett a faltól egy széket, s leült velem szemben. Úgy láttam, egy kissé lefogyott, s arca megsárgult.

– Nos, felügyelő, mit talált ki? – kérdezte.

– Hol van Luarvik? Luarvikot hívattam.

– Luarvik nagyon rosszul van – mondta Simonet. Mózes valamilyen kezelést ad neki. – Kellemetlenül elvigyorodott. – Maga tönkreteszi őt, Glebski, s ez nagy disznóság. Igaz, én csupán két napja ismerem magát, de sehogy sem vártam volna, hogy kiderül: egy aranyozott gombokat viselő madárijesztővel állok szemben.

Szabad kezemmel megragadtam a csészét, az arcomhoz emeltem, majd visszahelyeztem az asztalra. Képtelen voltam több kávét inni. Már hányinger környékezett a kávétól.

– Hagyjon. Maguk mind üres fecsegők. Alec a saját üzletére gondol, maga pedig, Simonet, egyszerűen egy értelmiségi, aki szabadságát tölti...

– Na és maga? – mondta Simonet. – Maga mire gondol? Újabb csingilingit szeretne az egyenruhájára? Kicsinyes rendőrkopó! Egy szép napon a sors odavetett maga elé egy zsíros falatot. Életében először és utoljára. Valóban fontos döntést hozhatna, maga pedig úgy viselkedik, mint egy utolsó fafejű...

– Fogja be a száját! – szóltam rá fáradtan. – Hagyják abba az üres fecsegést, s legalább egy percig gondolkodjanak el. Látom, maguknak fogalmuk sincs a törvényről. Azt képzelik, hogy külön törvény van az emberek s egy másik a vámpírok számára. De hagyjuk a fenébe! Legyenek inkább jövevények. Legyenek ártatlanul félrevezetettek... A nagy kapcsolat... Világok barátsága és a többi... A kérdés: mit művelnek nálunk a Földön? Mózes maga vallotta be, hogy megfigyelő. Mit figyel meg voltaképp? Ne vigyorogjon, ne vigyorogjon... Mi itt fantasztikus dolgokkal foglalkozunk, a fantasztikus regényekben pedig, amennyire emlékszem, a jövevények a Földön kémkednek, s inváziót készítenek elő. Véleményük szerint egy ilyen helyzetben mit kell nekem, aranygombos hivatalnoknak tennem? Teljesítsem a kötelességemet, vagy nem?...

Simonet rám meredt, és némán vigyorgott. A tulajdonos az ablakhoz lépett, s felhúzta a redőnyt. Rápillantottam.

– Miért csinálta ezt?

A tulajdonos nem válaszolt azonnal. Arcát az ablaküveghez tapasztva, az eget fürkészte.

– Csak nézelődöm, Peter – mondta lassan, meg sem fordulva. – Várok, Peter, várok... Utasíthatná azt a fiatal lányt, hogy jöjjön vissza a házba. Ott fenn a havon valóságos céltábla...

A parabellumot az asztalra helyeztem, két kézbe fogtam a csészét, s szemem lehunyva ittam néhány kortyot. Valóságos céltábla... Mi itt mindnyájan valóságos céltáblák vagyunk. Na, semmiség, talán megússzuk... Hirtelen éreztem, hogy erős kezek ragadják meg hátul a könyökömet. Kinyitottam a szemem, s megráztam magam. A fájdalom olyan éles volt a kulcscsontomban, hogy majdnem elvesztettem az eszméletemet.

– Semmiség, Peter, semmiség – mondta gyöngéden a tulajdonos. – Tűrjön egy kicsit.

Simonet gondterhelt és bűntudatos képpel már a saját zsebébe gyömöszölte a parabellumot.

– Árulók! – kiáltottam meglepetten.

– Nem, nem, Peter – mondta a tulaj. – De okosnak kell lenni. Nem csupán törvénnyel él az ember lelkiismerete.

Simonet óvatosan oldalról hozzám lépett, s megtapogatta a zsebemet. Megcsörrentek a kulcsok. A szörnyű fájdalmat várva már előre elöntött a veríték, s megpróbáltam teljes erőmből kiszabadítani magam. Ez semmi eredménnyel nem járt, s amikor magamhoz tértem, Simonet már kezében a bőrönddel, kifelé lépdelt a szobából. A tulajdonos még mindig szorította könyökömet, s nyugtalanul ezt kiáltotta utána:

– Siessen, Simonet, siessen, rosszul van!... Szólni próbáltam, a torkom azonban elfulladt, s csupán hörögni tudtam. A tulajdonos aggodon fölém hajolt.

– Uramisten, Peter – mondta –, mi van magával?!

– Banditák... – hörögtem. – Én magukat letartóztatom...

– Igen, igen, természetesen – értett egyet megadón a tulajdonos. – Maga mindnyájunkat letartóztat, és helyesen teszi, csak tűrjön még egy kicsit, ne ugráljon... hiszen nagy fájdalmai vannak, s én most úgysem engedem el...

Igen, nem ereszt el. Már korábban is észrevettem, hogy erős, akár egy medve, azonban ilyen acélos szorítást mégsem vártam tőle. Hátradőltem a szék támlájára, s többé nem ellenkeztem. Kavargóit a gyomrom, tompa közöny lett úrrá rajtam. S valahol a lelkem legmélyén gyöngén pislákolt a megkönnyebbülés – a helyzet többé nem tőlem függött, a felelősséget mások vállalták magukra. Úgy tűnik, újból elvesztettem az eszméletemet, mert váratlanul a padlón tértem magamhoz, a tulajdonos pedig mellettem térdelt, jéghideg nedves ronggyal borogatta homlokomat. Alig nyitottam ki a szemem, az ajkamhoz emelte egy üveg száját. Nagyon sápadt volt.

– Segítsen felülnöm – kértem.

Vonakodás nélkül engedelmeskedett. Az ajtó tárva-nyitva volt, hideg húzott be, izgatott hangok hallatszottak, majd valami puffant, reccsent. A tulajdonos fájdalmasan elfintorodott.

– Az az átkozott láda! – mondta fojtott hangon.

Az ablak alatt Mózes hangja harsant emberfeletti erővel:

– Mindenki kész?! Előre!... Isten veletek, emberek! A viszontlátásra! Viszontlátásra az igazi találkozásig!

Simonet érthetetlenül utánuk kiabált valamit, majd szörnyű moraj és fütyülés rezegtette meg az ablaküveget. Csönd lett. Felálltam, és az ajtóhoz léptem. A tulajdonos körülöttem sürgölődött, széles képe sápadt és püffedt volt, akár a vatta, homlokán veríték csordogált. Hangtalanul mozgatta ajkát – nyilván imádkozott.

Kiléptünk az üres hallba, melyen fagyos szél süvített végig, s a tulajdonos ezt dünnyögte: “Gyerünk, Peter, menjünk ki a szabadba, friss levegőre van szüksége..." Ellöktem, s a lépcsőhöz indultam. Futólag kaján örömmel állapítottam meg, hogy a bejárati ajtót tokostul kitépték. A lépcsőn, rögtön az első lépcsőfokokon rosszul lettem, s belekapaszkodtam a korlátba. A tulajdonos próbált támogatni, azonban egészséges vállammal odább löktem, s ezt mondtam: “Menjen a pokolba, hallja?!" Erre eltűnt. A korlátba kapaszkodva, lassan felkúsztam a lépcsőn, elhaladtam a rémülten a falhoz tapadó Brunet mellett, feltámolyogtam az emeletre, s bebotorkáltam lakosztályomba. Olaf szobájának az ajtaja tárva-nyitva volt, a helyiség üres, a csípős patikaszag szétterjedt az egész folyosón. Csak jussak el a heverőig, gondoltam. Csak eljussak a heverőig, s ledőlhessek... Kiáltást hallottam.

– Ott vannak! – üvöltött fel valaki. – Késő! Késő!

A hang elakadt. Lent a hallban lépések dübörögtek, valami lezuhant, s hirtelen távoli, egyenletes zúgást hallottam. Megfordultam, s botladozva a padlásfeljáróhoz igyekeztem...

A széles hómező kitárult előttem. Hunyorogtam a ragyogó napfénytől, majd felfedeztem két, tökéletesen egyenes, kékes színű sínyomot... A nyomok a fogadótól ferdén észak felé vezettek, s ott, ahol véget értek, a fehér havon megláttam a menekülők világosan kirajzolódó alakját. Kiváló a szemem, jól kivehettem őket, s ez volt a legvadabb s legképtelenebb látvány, amit valaha is láttam.

Elöl száguldott Mózesné őnagysága, egy hatalmas fekete ládával a hóna alatt, vállán pedig ott trónolt súlyosan maga az öreg Mózes. Jobbra és kissé távolabb, egyenletes sífutó lépésekkel száguldott Olaf, Luarvikkal a hátán. Lobogott a szélben Mózesné őnagysága bő szoknyája, lebegett Luarvik üres kabátujja. Gyorsan, hihetetlenül gyorsan vágtattak, oldalvást pedig, útjukat keresztezve, egy helikopter közelgett, légcsavarjai és üvegablakai csillogtak.

Az egész völgyet erős, egyenletes zúgás töltötte be, a helikopter lassan, ráérősen ereszkedett lefelé, elrepült a menekülők fölött, utolérte őket, visszafordult, egyre lejjebb ereszkedett, azok pedig továbbvágtattak sebesen a völgyben, mint akik se nem látnak, se nem hallanak. S ekkor az egyhangú, erőteljes zúgásba új hang vegyült, szaggatott, dühödt ropogás, a menekülők szétrebbentek, majd Olaf elzuhant, s mozdulatlanul fekve maradt a hóban, majd Mózes is a hóba bukfencezett, Simonet közben a gallérom rángatta, s ezt zokogta a fülembe: “Látod? Látod? Látod?..." A helikopter ezután lebegni kezdett a mozdulatlan testek felett, lassan leereszkedett, s mindnyájukat eltakarta előlünk azokat, akik mozdulatlanul hevertek, s azokat, akik még kúszni próbáltak... A légcsavar hóförgeteget kavart, a csillogó fehér felhő púpként emelkedett ki a szürke, meredek sziklák-hátteréből. Ismét felcsattant a géppuska dühödt ropogása, Alec leguggolt, s tenyerével eltakarta a szemét, Simonet pedig zokogott, s egyre ezt kiabálta: “Ezt akartad! Megkaptad a magadét, ostoba fajankó, gazember!"

A helikopter ugyanolyan lassan felemelkedett a hófelhőből, s ferdén felszállt, az ég áttetszőén kék távolába veszett, s eltűnt a hegygerincen túl. Ekkor lent bánatosan és panaszosán felnyüszített Lale.