9. FEJEZET

Ittam egy bögre kávét, s kihallgattam Caisát. A kávé remek volt, Caisából azonban semmit nem tudtam kiszedni. Folyton elszenderedett a széken, amikor pedig felébresztettem, tüstént megkérdezte: “Ez mi?" Azt azonban sikerült tisztáznom, hogy Olaf elkunyerálta tőle emlékül nyakláncát, mégpedig rögtön vacsora után, amikor Caisa leszedte és elmosta az edényt. Végül aludni küldtem, én pedig kimentem a hallba, s a tulajdonossal kezdtem foglalkozni.

– Mi a véleménye, Alec? – kérdeztem. A tulaj elégedetten odább tolta a számológépet, s széles vállát ropogtatva kinyújtózkodott.

– Úgy vélem, Peter, hogy nagyon hamar más nevet kell adnom a szállónak.

– Úgy? – csodálkoztam. – És mi lesz az?

– Még nem tudom – felelte a tulaj. – S ez egy kissé nyugtalanít. Néhány nap múlva a völgy hemzsegni fog a riporterektől, s erre minden lehető eszközzel fel kell készülnöm. Természetesen sok függ majd attól is, milyen következtetésre jut a hivatalos nyomozás, a sajtó azonban nem hallgathatja el a tulajdonos véleményét sem...

– S a tulajdonosnak van véleménye már?

– No, lehetséges, hogy nem teljesen helytálló, ha véleménynek nevezzük... Hiszen mégiscsak autodidakta gépész vagyok, ezért, ahogy ez lenni szokott, következtetések helyett csupán benyomásaim vannak. Maga viszont rendőrfelügyelő. Magának éppen a következtetések eredményeként születnek megérzései, ha a következtetések nem elégítik ki. Amikor a következtetések elbátortalanítják. Egyszóval tegye fel a kérdéseit. Önmagam számára is váratlanul – már nagyon elcsüggedtem és elfáradtam – elmeséltem neki, mi történt Hinkussal. Kopasz fejével bólogatva hallgatta szavaimat.

– Igen – jegyezte meg. – Lám, Hinkus is...

E titokzatos észrevétel után minden kényszer nélkül elmesélte, mit csinált, amikor befejezték a kártyázást. Egyébként nagyon kevésről volt tudomása. Olafot utoljára körülbelül ugyanakkor látta, amikor én. Fél tízkor Mózesékkal együtt lejött, megetette Lalet, kiengedte sétálni, majd összeszidta Caisát, mert nem igyekezett, s átment az ebédlőbe, hogy kikapcsolja a zenét és a villanyt.

– Amennyire emlékszem, minden rendben volt. Az összes emeleti ajtó zárva volt, s mindenütt csend honolt. Visszatértem a presszóba, széttöltöttem a portóit, s közben arra gondoltam, megyek, és felhívom Murt. Már akkor úgy éreztem, hogy pocsék a helyzet. Miután telefonáltam, visszatértem a társalgóba, s attól kezdve nem váltunk el.

Félig lehunyt szemhéjamon keresztül vizsgálgattam. Igen, nagyon keménykötésű férfi. S bizonyára elég ereje lett volna ahhoz, hogy kitekerje Olaf nyakát, különösen ha Olafot már előtte megmérgezték. S neki, a szálló tulajdonosának mindenkinél több lehetősége volt, hogy bárkit is megmérgezzen. Mi több, lehetett tartalék kulcsa Olaf szobájához. Egy harmadik kulcs... Mindezt megtehette. Volt azonban egy-két dolog, amit nem. Nem hagyhatta el a szobát az ajtón keresztül úgy, hogy utána belülről zárja be. Nem ugorhatott ki úgy az ablakon, hogy ne hagyjon nyomot az ablakpárkányon vagy a párkányzaton, s ne hagyjon nyomokat – nagyon mély és észrevehető nyomokat – lent az ablak alatt... Mellesleg erre senki sem lett volna képes...

– Engedje meg, hogy kíváncsiskodjam – mondta a tulajdonos. – Miért ment be Simonet-val Mózesné őnagyságához?

– Á, semmiség! – tértem ki kérdése elől. – A fizikus egy kicsit felöntött a garatra, s mindenfélét képzelgett...

– Nem mondaná meg, pontosan mit?

– Ugyan, rémálom! – mondtam bosszúsan, s igyekeztem elcsípni valami figyelemreméltó s az agyamon néhány másodperccel korábban átvillanó gondolatot. – Maga megzavart, Alec. Na rendben, majd később eszembe jut... Most térjünk vissza Hinkusra. Próbáljon visszaemlékezni, ki lépett ki az ebédlőből fél kilenc és kilenc között.

– Természetesen megkísérelhetem – felelte udvariasan a tulaj –, de hiszen éppen maga hívta fel a figyelmemet, hogy Hinkus őrült módon megrémült attól a, tegyük fel, valakitől, aki gúzsba kötötte.

– Nem foglalkozhatom most misztikus, fantasztikus álmokkal s effélékkel – jegyeztem meg ingerülten. – Hinkus egyszerűen... – S megkopogtattam a fejem.

– Na rendben, rendben – szólt békítőén a tulaj. – Ezen nem fogunk vitatkozni. Tehát ki hagyta el a termet fél kilenc és kilenc között? Először is Caisa. Ki-be járt. Másodszor Olaf. Ő is ide-oda járkált. Harmadszor du Barnstockre gyámolítottja... Egyébként nem. A kölyök később tűnt el, Olaffal együtt...

– Mikor? – kérdeztem hirtelen.

– A pontos időre természetesen nem emlékszem, arra viszont jól emlékszem, hogy akkor még játszottunk, s egy ideig még folytattuk a távozásuk után is.

– Ez nagyon érdekes – állapítottam meg. – De erre majd később visszatérünk. Ki távozott még?

– Igen, voltaképp csak Mózesné őnagysága maradt... Hm... – Erőteljesen dörzsölgetni kezdte széles képét. – Nem – jelentette ki határozottan. – Nem emlékszem. Csak arra, hogy Mózesné őnagysága táncolt a kölyökkel; arra is emlékszem, hogy odaült hozzánk, sőt még játszott is. De hogy elment volna? Nem, nem láttam. Sajnos.

– Nos, ezt is köszönöm – mondtam szórakozottan. Már máson járt a fejem. – A kölyök pedig nyilván Olaffal együtt ment el, s többé nem jöttek vissza, így volt?

– Pontosan így.

– Köszönöm – mondtam és felálltam. – Akkor megyek. Igen, még egy kérdés. Látta Hinkust vacsora után?

– Vacsora után? Nem.

– Á, hiszen maguk kártyáztak... És vacsora előtt?

– Akkor többször is láttam. Láttam reggel is, amikor reggelizett... Azután az irodámból küldött táviratot Murba, majd... Igen! Azután megkérdezte, hogyan lehet feljutni a tetőre, s kijelentette, hogy napolni fog... No, azt hiszem, ez minden. Nem, napközben még egyszer láttam a presszóban, egy üveg brandyvel vigasztalta magát.

Ekkor úgy éreztem, hogy elcsíptem a fejemből kisurranó gondolatot.

– Ide figyeljen, Alec, egészen elfeledtem – mondtam. – Hogyan jelentkezett be magánál Olaf?

– Olaf Andwarafors, állami hivatalnok, tíznapos szabadságát tölti egyedül. Nem, ez nem az az ötlet volt.

– Köszönöm, Alec – feleltem, és ismét leültem. – Most intézze a dolgát, én pedig majd itt ülök és gondolkodom.

Kezemmel átfogtam fejemet, s gondolkodni kezdtem. Mi az, amit tudok? Kevés, pokolian kevés. Megtudtam, hogy Olaf kilenc és fél tíz között hagyta el az ebédlőt, és többé nem tért vissza; hogy Olaffal együtt ment a kölyök is. Így hát, amennyire meg lehet ítélni, a kölyök volt az utolsó, aki élve látta Olafot. Tehát Olafot valamikor kilenc óra után és egy óra előtt ölték meg. Szép kis időköz! Egyébként Simonet azt állítja, hogy tíz előtt öt perccel Olaf szobájából mozgást hallott, és körülbelül tíz óra tíz perckor a szobából senki sem jelentkezett du Barnstockre kopogására. Ez azonban még semmit nem jelent, Olaf erre az időre ki is mehetett a szobából. Bosszankodva húztam meg hajamat. Olafot megölhették a szobán kívül is. Nem, korai még következtetéseket levonni. Lássuk hát akkor a kölyköt. Álmukból felverve az emberek érdekes dolgokat fecsegnek ki.

Sokáig és hangosan kellett kopogtatnom a kölyök ajtaján. Majd az ajtó mögött meztelen talpak csattogását hallottam, és haragos, rekedt hang érdeklődött: mi az ördög?

– Nyissa ki, Brunet, Glebski vagyok – szóltam be. Rövid csend következett. Majd egy rémült hang kérdezte:

– Mi van, megbolondult?! Éjjel három óra!

– Nyissa ki, ha mondom! – kiáltottam.

– Miről van szó?

– Nagybácsija rosszul van – vágtam rá kapásból.

– Vagy úgy?... Várjon egy kicsit, hadd húzzak nadrágot... A meztelen talpak távolabbról csattogtak. Vártam. Majd elfordult a zárban a kulcs, az ajtó kitárult, s a kölyök átlépett a küszöbön.

– Ne siessen annyira – állítottam meg vállánál fogva. – Na, menjünk csak be a szobába...

A kölyök nyilvánvalóan még nem tért magához teljesen, ezért különösebben nem is ellenkezett. Nem akadályozta meg, hogy visszavezessem szobájába, s leültessem feldúlt ágyára. Egy karosszékben ültem le vele szemben. Fekete szemüvegén keresztül a kölyök néhány másodpercig vizsgálgatott, majd duzzadt, rózsás ajka hirtelen remegni kezdett.

– Ilyen rosszul van? – kérdezte suttogva. – Mit hallgat, mondjon már végre valamit!

Kénytelen voltam némi csodálkozással elismerni, hogy úgy tűnik, ez a zabolátlan teremtés szereti és félti a nagybácsikáját. Elővettem egy cigarettát, s miközben rágyújtottam, így szóltam:

– Nem, a bácsikája él és egészséges. Másról van szó.

– De hiszen azt mondta...

– Semmit nem mondtam, álmodta az egészet. Nos, gyorsan és habozás nélkül válaszoljon! Mikor vált el Olaftól? Na, gyorsabban!

– Miféle Olaftól? Mit akar tőlem?

– Mikor és hol látta utoljára Olafot?

A kölyök megcsóválta a fejét.

– Semmit nem értek. Mi köze van ennek Olafhoz? Mi van a bácsikámmal?

– A bácsikája alszik. Él és egészséges. Mikor és hol találkozott utoljára Olaffal?

– Mi a csudának hajtogatja egyre ugyanazt?! – háborodott fel a kölyök. Fokozatosan magához tért. – Különben is minek tört rám éjnek idején?

– Azt kérdezem...

– Én pedig köpök magára! Kifelé, különben idehívom a bácsikámat! Disznó alak!

– Elég a fecsegésből! – mordultam rá. – Olafot meggyilkolták. Tudom, hogy maga után már senki nem látta életben. Mikor volt ez? Hol? Gyorsabban! Nos?

Bizonyára szörnyen festhettem. A kölyök hátrahőkölt, s mintha védekezne, maga elé feszítette tenyerét.

– Feleljen – folytattam nyugodtan. – Kimentek az ebédlőből, s elindultak... hová?

– Sehová... egyszerűen kimentünk a folyosóra...

– Azután?

A kölyök hallgatott, összegörnyedve ült az ágyán, egy hatalmas, saját készítésű plakát alatt, melyen ez a felirat díszelgett: “Kegyetlenek leszünk!" – s hallgatott. Majd fekete szemüvege mögül kicsordultak a könnyei.

– A sírás nem segít – jelentettem ki hidegen. – Mondja el az igazat. Ha hazudni és ügyeskedni próbál – zsebre dugtam a kezem –, megbilincselem, és Murba szállíttatom. Gyilkosságról van szó, érti?!

– Értem... – hebegte alig hallhatóan. – Elmondom... Kiléptünk a folyosóra... Aztán... Nem jól emlékszem, rossz az emlékezetem. Valamit mondott, majd távozott... én pedig... ezt a...

– No? – biztattam.

– Ezt... szégyellem – suttogta. – Undorító.

– A rendőrök, akár az orvosok – jelentettem ki oktatólag, s roppant kényelmetlenül éreztem magam –, nem ismerik azt a fogalmat, hogy “szégyellem".

– Na rendben – egyezett bele váratlanul a kölyök, s büszkén felvetette a fejét, – A fene vigye magát! így történt. Először jöttek a viccek; vőlegény vagy menyasszony, kisfiú vagy kislány... No, valahogy úgy, ahogy maga bánt velem... Ő is, ki tudja, minek nézett... Majd amikor kiléptünk, fogdosni kezdett. Elfogott az undor, s kénytelen voltam képen törölni...

– Aztán? – kérdeztem, s nem néztem rá.

– No, megsértődött, összeszidott és távozott.

– Hová?

– Honnan tudnám? Csak nem fogom nézni, hová meg miért... Odábbállt a folyosón. – Legyintett. – Nem tudom, hová.

– És maga?

– Hogy én... még hogy én? Elment a kedvem az egésztől, undorodtam mindentől, elfogott az unalom is... Nem maradt más, mint hogy lefeküdjek aludni.

– Mikor aludt el?

– Nem emlékszem.

– Na jól van, tegyük fel, hogy így volt – mondtam. – Most pedig részletesen mondja el azt, amit addig a pillanatig csinált, amikor Olaffal kimentek a folyosóra.

– Részletesen? – kérdezte a kölyök.

– Igen, teljes részletességgel.

– Rendben – állt rá, s kivillantotta apró, éles, kékesfehér fogait. – Tehát befejezem az édességet. Ekkor odaül hozzám egy tökkelütött rendőrfelügyelő, s arról fecseg, hogy menynyire tetszem neki, s feltétlenül el kell jegyeznem magam...

Szemrebbenés nélkül lenyeltem. Remélem, arcom kellőképp szenvtelen maradt.

– Ekkor szerencsémre – folytatta kajánul a kölyök – odaúszik hozzám Mózesné őnagysága, s ragadozó mozdulattal táncolni viszi a felügyelőt. Táncolnak, én nézem őket, s mindez borzasztóan hasonlít egy hamburgi kikötői lebujra. Ekkor a felügyelő megragadja Mózesné őnagyságát, becibálja a függöny mögé, és ez már egy egészen másfajta hamburgi intézményre emlékeztet. Sajnálni kezdtem a felügyelőt, mert alapjában véve derék fickó, csak nem bírja az italt, az öreg Mózes pedig vadul pillantgat már a függöny irányába. Ekkor felállók, s táncra kérem Mózesnél; úgy látszik a felügyelő a függöny mögött kijózanodott...

– Ki volt ekkor még a teremben? – kérdeztem szárazon.

– Mindenki. Csak Olaf hiányzott, meg Caisa sem volt ott, Simonet vadul biliárdozott. Bánatában, hogy a felügyelő megelőzte.

– Úgy, folytassa – mondtam.

– No, táncolok Mózesnével, ragadozó módra hozzám tapad, s ekkor valami elpattan öltözékében. Ah, mondja, pardon, egy kis baleset történt. No, köpök az egészre, ő pedig a balesetével kiúszik a folyosóra, ekkor azonban rám támad Olaf...

– Megálljon csak, ez mikor volt?

– Már megbocsásson! Órára ehhez igazán semmi szükségem nem volt.

– Tehát Mózesné őnagysága kiment a folyosóra?

– No, nem tudom, a folyosóra ment ki, vagy visszatért a szobájába vagy az üres szobába... Hiszen ott egymás mellett két üres helyiség is van... Nem tudhatom, miféle baleset történhetett vele, a függöny mögött alaposan szétdúlhatta a fűzőjét... Meséljem tovább?

– Igen.

– Táncolunk ezzel az Olaffal, ő pedig csak úgy ontja rám a bókjait: az alakom, úgymond, a tartásom, a járásom... Aztán azt javasolja: menjünk, mutatok magának valami érdekeset. Miért is ne? Tessék, akár mehetünk is... Annál is inkább, mert a teremben semmi érdekeset nem láttam...

– Mózesné őnagyságát ez idő tájt látta a teremben?

– Nem, a szobájában van, szárazdokkban, s a lékeket tömi be... Nos, kilépünk a folyosóra... A többit már elmondtam.

– Mózesné őnagyságát többé nem látta?

Itt egy kissé megakadt. Egy másodpercig habozott, de én észrevettem.

– Ne-em – felelte. – Miért? Semmi dolgom nem volt vele.

Nagyon zavart fekete szemüvege, s szilárdan eltökéltem, hogy a második kihallgatáskor leveszem róla. Ha kell, erővel.

– Mit csinált napközben a tetőn? – kérdeztem váratlanul.

– Miféle tetőn?

– A fogadó tetején. – A mennyezetre mutattam. – Ne próbáljon hazudni, láttam fönt.

– Menjen maga, tudja, hová?! – berzenkedett a kölyök. – Minek néz engem, tán holdkórosnak, aki a tetőn mászkál?

– Tehát nem maga volt az – jegyeztem meg békítőn. – Na jól van. Most térjünk át Hinkusra. Emlékszik, az a nyápic alak, akit maga az elején még összekevert Olaffal... Mikor látta utoljára?

– Utoljára?... Ez talán a folyosón lehetett, amikor Olaffal kimentünk az ebédlőből. Hirtelen felpattantam.

– Mikor? – kérdeztem rá.

A kölyök nyugtalankodni kezdett.

– Miért érdekes ez? – kérdezte. – Semmi különös nem volt benne... Alighogy kiléptünk a teremből, látom, Hinkus a lépcső felé indul...

– Biztos benne, hogy Hinkus volt? A kölyök vállat vont.

– Úgy tűnt, hogy Hinkus... Igaz, tüstént balra fordult, a lépcsőház felé... De mégis Hinkus volt, ki más lehetett volna? Olyan apró termetű, görnyedt alak...

– Állj! – kiáltottam. – Bundában volt?

– Igen... Abban az ormótlan, földig érő bundában, s a lábán valami fehér volt... Ugyan miért? – A kölyök suttogni kezdett: – Ő lenne a gyilkos, Hinkus?

– Nem, nem – feleltem.

Hinkus hazudott volna? Lehet, hogy az egész mégiscsak színjáték volt? Az óráját szétlapította, a mutatókat hátraállította... Hinkus pedig az asztal alatt ült és kuncogott, majd ügyesen lóvá tett, s most a szobájában dörzsölgeti a kezét... a segítőtársa pedig valahol máshol örvendezik. Felugrottam.

– Maradjon itt! – utasítottam a kölyköt. – Ne merészelje elhagyni a szobáját! Ne feledje, magával még nem végeztem!

– Átmehetek a nagybácsimhoz? – kérdezte a kölyök reszkető hangon.

Egy ideig haboztam, majd legyintettem.

– Menjen.

Kiugrottam a folyosóra, s Hinkus szobája felé indultam, kinyitottam az ajtót, s berontottam. Mindenütt égett a villany; az előtérben, a hálószobában és a mellékhelyiségben. Hinkus pedig vicsorogva, verejtékezve az ágy mögött guggolt. A szoba közepén összetört szék hevert, Hinkus a szék egyik lábát a kezében szorongatta.

– Maga az? – kérdezte rekedten, és felegyenesedett.

– Igen! – feleltem. Külseje s vérben forgó szemének őrült kifejezése ismét megingatták azt a meggyőződésemet, hogy hazudik és tetteti magát, mégis vadul ráüvöltöttem: – Unom már a hazugságait, Hinkus! Maga azt mondta, hogy nyolc óra negyvenkor kapták el. Azonban kilenc után látták a folyosón! Az igazat fogja mondani vagy nem?

Arcán zavar futott végig.

– Engem? Kilenc után?

– Igen! A folyosón, éppen befordult a lépcsőházba.

– Én? – Váratlanul görcsösen vihogni kezdett. – Én a folyosón mentem? – Újból és újból vihogott, ezután egész testét hisztérikus kacagás rázta meg. – Én! Engem? Nos hát ez az, ez bizony, felügyelő! Nos hát ez az! – mondogatta fuldokolva. – Láttak a folyosón... S én is láttam magamat! S én fogtam el magamat... S én kötöztem össze magamat... S én falaztam be magamat!... Én magamat... Érti, felügyelő? Én magamat!