12. FEJEZET

Az idegen, amikor meglátott, fürgén előrehajolt és megkérdezte:

– Maga Olaf Andwarafors?

Ezt a kérdést nem vártam. Egyáltalán nem vártam. Kerestem egy széket, odahúztam az ágyhoz, kényelmesen helyet foglaltam, s csak ezután pillantottam az ismeretlenre. Nagy volt a csábítás, hogy igennel feleljek, s majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Azonban nem vagyok sem kémelhárító, sem detektív. Becsületes rendőrhivatalnok vagyok, ezért ezt feleltem:

– Nem. Nem vagyok Olaf Andwarafors. Rendőrfelügyelő vagyok, s a nevem Peter Glebski.

– Igen? – csodálkozott, de egy csöppet sem volt nyugtalan. – Hát akkor hol van Olaf Andwarafors?

Szerintem a tegnapi események után teljesen magához tért. Sovány arca kipirult, hosszú orrának a hegye, mely tegnap olyan fehér volt, most vörösbe váltott. Az ágyon ült, derékig takaróba burkolózva; Alec hálóinge szemlátomást nagy volt neki, a gallérja elállt, s kibukkant alóla hegyes kulcscsontja s mellének halvány, csupasz bőre. Az arcán sem volt szőrzet, csak néhány vékony szál a szemöldöke helyén és ritkás, fehéres szempillák. Előrehajolva ült, s szórakozottan csavargatta bal karjára hálóinge üres ujját.

– Elnézését kérem – mondtam –, előzetesen néhány kérdést kell feltennem önnek.

Szavaimra nem válaszolt. Arca különös kifejezést öltött, annyira különöset, hogy azonnal nem is jöttem rá, mitől különös. Éppenséggel attól, hogy egyik szemével rám meredt, a másikat pedig kifordította, úgy, hogy csak a szeme fehérje látszott. Egy ideig hallgattunk.

– Tehát – mondtam – először is szeretném megtudni: kicsoda ön, és hogy hívják.

– Luarvik – felelte gyorsan az idegen.

– Luarvik... És a keresztneve?

– Keresztnevem? Luarvik.

– Luarvik Luarvik úr?

Ismét hallgatott. Igyekeztem leküzdeni a kényelmetlen érzést, mely mindig elfog, ha erősen kancsal emberrel beszélek.

– Körülbelül – szólalt meg végül az idegen.

– Hogy értsem azt, hogy körülbelül?

– Luarvik Luarvik.

– Rendben. Tegyük fel. Kicsoda ön?

– Luarvik – mondta. – Luarvik vagyok. – Hallgatott egy ideig. – Luarvik Luarvik. Luarvik L. Luarvik.

Meglehetősen egészségesnek és tökéletesen józannak látszott, ez lepett meg leginkább. Egyébként nem vagyok orvos.

– Szeretném megtudni, mi a foglalkozása.

– Gépész vagyok. Gépészvezető.

– Mit vezet? – kérdeztem.

Ekkor mindkét szemével rám meredt. Láthatóan nem értette a kérdést.

– Jól van, hagyjuk ezt – jelentettem ki sietve. – Maga külföldi.

– Nagyon is – felelte. – A legnagyobb mértékben.

– Bizonyára svéd?

– Bizonyára. A legnagyobb mértékben svéd.

“Mi az, talán gúnyolódik velem? – gondoltam. – Aligha hinném. Inkább úgy viselkedik, mint az az ember, akit sarokba szorítottak."

– Miért utazott ide? – kérdeztem.

– Mert itt van Olaf Andwarafors.

– Ön Olaf Andwaraforshoz jött?

– Igen.

– Lavinába került?

– Igen.

– Autón utazott? Egy kicsit töprengett.

– Kocsi – mondta.

– Miért keresi Andwaraforst?

– Dolgom van vele.

– Éspedig?

– Dolgom van vele – ismételte. – Vele. Ajtó nyikordult mögöttem. Megfordultam. Mózes állt a küszöbön, korsóval a kezében.

– Ide nem jöhet be – szóltam rá élesen. Mózes bozontos szemöldöke alól végigmérte az idegent. Velem nem törődött. Felpattantam, s feléje törtettem.

– Kérem, Mózes úr, azonnal hagyja el a szobát!

– Ne kiabáljon – javasolta váratlanul béketűrőn Mózes. – Csak érdeklődhetek, kit szállásoltak el a szobámban?...

– Nem most, később... – Lassan, de makacsul kifelé nyomtam az ajtót.

– Megbocsásson, megbocsásson... – dörmögte Mózes, akit kiszorítottam a folyosóra. – Természetesen tiltakozhatnék...

Becsuktam az ajtót, és ismét Luarvik L. Luarvikhoz fordultam.

– Ő volt Olaf Andwarafors? – kérdezte Luarvik.

– Nem – feleltem –, Olaf Andwaraforsot ma éjjel megölték.

– Megölték – ismételte Luarvik. Hangjából semmiféle érzelem nem csendült ki. Sem meglepetés, sem félelem, sem bánat. Mintha azt közölték volna, hogy Olaf egy percre kiment, de tüstént visszatér. – Halott? Olaf Andwarafors?

– Igen.

– Nem – mondta Luarvik. – Ön rosszul tudja.

– Nagyon is jól tudom. Láttam, hogy meghalt. Saját szemmel.

– Meg akarom nézni.

– Miért? Úgy vettem észre, hogy személyesen nem ismerte.

– Dolgom van vele – hajtogatta Luarvik.

– De hiszen mondtam magának: megölték, meghalt. Meggyilkolták.

– Rendben. Meg akarom nézni.

Hirtelen minden világos lett: eszembe jutott a bőrönd.

– Valamit át kellett hogy adjon önnek?

– Nem – felelte közömbösen. – Beszélnünk kell. Nekem vele.

– Miről?

– Nekem vele. Vele.

– Ide figyeljen, Luarvik úr – mondtam. – Olaf Andwarafors halott. Meggyilkolták. Én nyomozok a gyilkosság ügyében. Keresem a gyilkost, érti? Nekem minél többet kell tudnom Olaf Andwaraforsról. Kérem, legyen őszinte. Előbb vagy utóbb úgyis mindent el kell mondania. Jobb előbb, mint később.

Hirtelen az orráig húzta a takarót. Két szeme ismét különböző irányba nézett.

– Semmit nem mondhatok – dünnyögte alig érthetően a takaró alól.

– Miért?

– Csak Olaf Andwaraforsnak mondhatom meg.

– Honnan jött? – kérdeztem. Az idegen hallgatott.

– Hol lakik?

Csend. Halk szuszogás. Egyik szeme rám mered, a másik a mennyezetre.

– Valakinek a megbízását teljesíti?

– Igen.

– És kiét?

– Miért akarja tudni? – kérdezte. – Nem magával van dolgom. Magának nem velünk van dolga.

– Kérem, próbálja megérteni – mondtam nyomatékkal. – Ha megtudunk valamit Olafról, megtudjuk, ki volt a gyilkosa. Na rendben, ön nyilvánvalóan nem ismeri Olafot. De azok, akik magát küldték, ők ismerhetik.

– Ők sem ismerik Olafot – válaszolta.

– Hogyhogy?

– Nem ismerik Olafot. Minek ismernék? Megdörzsöltem borostás állam.

– Képtelenség, amit állít – jegyeztem meg komoran. – Emberek, akik nem ismerik Olafot, valamilyen megbízással ideküldik magát Olafhoz, magát, aki szintén nem ismeri Olafot. Hogyan lehetséges ez?

– Lehetséges, így van.

– Kik ezek az emberek?

Néma csend.

– Hol találhatók?

Néma csend.

– Luarvik úr, nagy kellemetlenségei lehetnek!

– Miért? – kérdezte az ismeretlen.

– Gyilkosság esetén minden derék állampolgár meg kell hogy adja a rendőrségnek a szükséges információkat – jelentettem ki szigorúan. – Megtagadását bűnrészességnek tekinthetjük.

– Fel akarom venni a ruhámat – jelentette ki hirtelen Luarvik. – Nem akarok feküdni. Látni akarom Olaf Andwaraforsot.

– Mi célból? – kérdeztem.

– Látni akarom.

– De hiszen személyesen nem ismeri.

– Nem személyesen akarom látni – mondta Luarvik.

– Akkor mi kell magának?

Luarvik előbújt a takaró alól, s ismét felült.

– Látni akarom Olaf Andwaraforsot! – mondta nagyon hangosan. Jobb szeme repdesett és forgott. – Minek a kérdések? Minek a kérdések? Nagyon sok a kérdés. Miért nem látom Olaf Andwaraforsot?

Én is elvesztettem a türelmemet.

– Azonosítani akarja a hullát? Helyesen értem?

– Azonosítani?... Megismerni?

– Igen! Megismerni!

– Akarom. Látni akarom.

– Hogyan ismerheti meg – mondtam –, ha nem ismeri személyesen?

– Hogyhogy személyesen?! – üvöltött fel Luarvik. – Minek nekem ő személyesen? Látni akarom, hogy ez a valaki nem Olaf Andwarafors, hanem más!

– Miből gondolja, hogy valaki más? – kérdeztem gyorsan.

– Miből gondolja, hogy ő Olaf Andwarafors? – vetette ellen az idegen.

Egymásra meredtünk. Kénytelen voltam beismerni, hogy ennek a különös alaknak bizonyos fokig igaza volt. Nem mertem volna megesküdni rá, hogy ez a száznyolcvan fokban elcsavart nyakú viking az a bizonyos Olaf Andwarafors, akit Luarvik L. Luarvik keres. Meglehet, hogy nem az az Olaf Andwarafors, s az is lehet, hogy egyáltalán nem Olaf Andwarafors. Másrészt fogalmam sem volt, mi értelme megmutatni a hullát egy olyan embernek, aki személyesen nem ismeri Olafot. Személyesen... Valóban, miért kell feltétlenül személyesen ismernie? Lehet, hogy öltözéke vagy valamilyen gyűrű... vagy tegyük fel, tetoválás alapján kellett felismernie...

Kopogtattak, és Caisa ezt csicseregte: “Tessék, öltözzön fel..." Kinyitottam az ajtót, és átvettem Caisától az ismeretlen megszárított és kivasalt öltönyét.

– Öltözzön fel – mondtam, s az öltönyt az ágyra fektettem. Majd az ablakhoz álltam, s a Halott Alpinista fogazott szikláját néztem, melyet már elöntött a felkelő nap rózsaszín fénye, bár még a halovány holdat is látni lehetett az égbolt sötétkékjében. Hátam mögött szuszogás, zizegés, érthetetlen dünnyögés hallatszott, nem tudni, miért, de odébb toltak egy széket – nyilván nem könnyű dolog fél kézzel felöltözni, ráadásul ilyen kancsal szemmel. Kétszer is arra gondoltam, hogy megfordulok, és felajánlom segítségemet, de meggondoltam magam. Majd Luarvik így szólt: “Felöltöztem." Megfordultam. Elcsodálkoztam. Nagyon csodálkoztam, azonban hirtelen eszembe jutott, mi mindent élt át ez az ember éjszaka, s többé nem csodálkoztam. Odaléptem hozzá, megigazítottam s begomboltam a gallérját, újragomboltam zakóján a gombokat, s lábammal elétoltam a tulajdonos papucsait. Engedelmesen állt, s testétől eltartotta egyetlen karját. Üres jobb kabátujját a zsebébe dugtam. A papucsra pillantott, s kétkedőn így szólt:

– Ez nem az enyém. Az enyém nem ilyen.

– A maga cipője még nem száradt meg – magyaráztam. – Vegye fel ezt, és menjünk.

Azt hihettem volna, hogy életében még nem volt dolga papuccsal. Kétszer is megpróbálta nagy lendülettel beledugni lábát, s mind a kétszer elvétette, közben minden alkalommal elveszítette egyensúlyát. Az egyensúlyérzékével valami nem volt rendben – nyilván alaposan megsérült, s még korántsem teljesen tért magához. Átéreztem a helyzetét, velem is előfordult már egy s más...

Egymásba karolva kiléptünk a hallba, s elindultunk fel az emeletre. A tulajdonos, aki változatlanul őrhelyén ült, töprengő tekintettel kísért minket. Luarvik egyáltalán nem törődött a tulajjal. Minden figyelmét a lépcsőfokokra összpontosította. Biztos, ami biztos – a könyökénél fogva tartottam.

Megálltunk Olaf szobájának ajtaja előtt. Gondosan végignéztem a papírcsíkokat; minden rendben volt. Előszedtem a kulcsot, s kinyitottam az ajtót. Csípős, kellemetlen szag csapta meg az orromat – nagyon furcsa szag, a fertőtlenítőre emlékeztetett. Megtorpantam a küszöbön, rosszul éreztem magam. Mellesleg a szobában semmi nem változott. Csupán a halott arca lett egy fokkal sötétebb – lehet persze, hogy a világítás miatt –, s majdnem teljesen eltűntek róla a véraláfutások. Luarvik meglehetősen keményen oldalba bökött. Beléptem az előtérbe, s oldalt húzódva előreengedtem, hogy megnézhesse a halottat.

Azt gondolhattam volna, hogy nem gépészvezető, hanem hullaházi hivatalnok. Végtelenül közömbös képpel megállt a hulla felett, mélyen lehajolt, ép kezét a háta mögé dugta. Sem undor, sem félelem, sem áhítat – szakszerű szemle. Ezért tűntek még különösebbnek szavai.

– Meg vagyok lepve – jelentette ki végtelenül közömbös hangon. – Ez valóban Olaf Andwarafors. Nem értem.

– Hogyan ismerte meg? – csaptam le rá tüstént.

Anélkül hogy felegyenesedett volna, felém fordította fejét, s rám pillantott. Ott állt, lábát szétterpesztve, alulról felfelé bámult rám, s hallgatott. Olyan sokáig tartott mindez, hogy elzsibbadt a nyakam.

Hogyan tud ilyen képtelen testtartásban megmaradni? Talán görcs állt a derekába? Végül megszólalt:

– Eszembe jutott. Korábban láttam. Csak nem tudtam, hogy Olaf Andwarafors.

– S hol látta korábban? – érdeklődtem.

– Ott. – Anélkül hogy felegyenesedett volna, valahová a szabadba mutatott. – Ez nem fontos.

Váratlanul kiegyenesedett, s fejét nevetségesen forgatva végigbicegett a szobán. Feszülten figyeltem. Nyilvánvalóan valamit keresett, s én már sejtettem, hogy mit.

– Olaf Andwarafors nem itt halt meg? – kérdezte, s megállt előttem.

– Miből gondolja? – kérdeztem.

– Nem gondolom. Csak feltettem egy kérdést.

– Talán keres valamit?

– Olaf Andwaraforsnál volt egy tárgy – jelentette ki. – Hol van?

– A bőröndöt keresi? – kérdeztem. – Ezért jött?

– Hol van? – ismételte meg Luarvik.

– A bőrönd nálam van – mondtam.

– Ez derék dolog – dicsért meg. – Azt akarom, hogy itt legyen. Hozza ide. –  Elengedtem a fülem mellett szavainak élét, s ezt mondtam:

– Átadhatom magának a bőröndöt, előbb azonban válaszolnia kell a kérdéseimre.

– Miért? – kérdezte nagyon meglepődve. – Minek ismét a kérdések?

– Azért – feleltem türelmesen –, mert csak abban az esetben kapja meg a bőröndöt, ha válaszaiból világossá válik, hogy joga van rá.

– Nem értem – állapította meg.

– Nem tudom – folytattam –, hogy a magáé-e ez a bőrönd, vagy sem. Ha a magáé, ha Olaf magának hozta ide, bizonyítsa be. Akkor odaadom.

Ismét kancsalított, majd szeme a helyére szaladt.

– Nem kell – mondta. – Nem akarom. Elfáradtam. Menjünk.

Nyomában, kissé gondterhelten én is kiléptem a szobából. A levegő a folyosón meglepően tisztának és frissnek tűnt. Honnan akkor a szobában ez a patikai bűz? Talán már régebben kiöntötték valamit, csak a nyitott ablak miatt nem éreztük? Bezártam az ajtót. Amíg ragasztóért és papírért a szobámba mentem, s az ajtó lepecsételésével voltam. elfoglalva, Luarvik mozdulatlanul állt, s úgy láttam, mély töprengésbe merül.

– Nos? – kérdeztem. – Válaszolni fog a kérdéseimre?

– Nem – felelte határozottan. – Nem akarok kérdéseket. Feküdni akarok. Hol lehet feküdni?

– Menjen vissza a szobájába – utasítottam csüggedten. Közöny vett rajtam erőt. Kegyetlen fejfájás tört rám. Szerettem volna lefeküdni, elengedni magam, behunyni a szemem. Ez az egész képtelen, idegen, torz, értelmetlen ügy mintha Luarvik L. Luarvik képtelen, idegen, torz, értelmetlen személyében testesült volna meg.

Lementünk a hallba, s Luarvik elbotorkált szobájába, én pedig leültem a karosszékbe, kinyújtózkodtam, s végre lehunytam a szemem. Valahol tenger zúgott, hangos, de elmosódott zeneszó hallatszott, ködös foltok úsztak elő, s vesztek a semmibe. Úgy éreztem, mintha jó néhány órán keresztül vattát rágtam volna. Ekkor valaki nedves orrával a fülembe szagolt, s Lale barátságosan térdemhez dörgölte busa fejét.