6. FEJEZET

Nem kis csodálkozásomra az est ötlete szerencsésnek bizonyult. Sebtében megvacsoráztunk, és senki nem távozott az ebédlőből, csak Hinkus, aki valami elnézésfélét dünnyögött, s visszakullogott a tetőre, hogy átmossa tüdejét hegyi levegővel. Tekintetemmel elkísértem, s valami lelkiismeret-furdalásfélét éreztem. Egy pillanatra belém villant, hogy egy gyámügyi hivatalnokhoz képest, még ha kiskorúakkal foglalkozik is, Hinkus szókincse nagyon gyatra. Azonban elhessegettem magamtól a gondolatot, s lelkesen együtt hahotáztam Simonet-val soron következő alpári viccén, amit egyébként nem is hallottam. Egy hajtásra kiittam a brandyt, s újból töltöttem. Zúgni kezdett a fejem.

A vigasság egyébként elkezdődött. Caisa még össze sem tudta szedni a szennyes edényeket, Mózes úr és du Barnstockre máris az ebédlő sarkában váratlanul megjelent, zöld posztóval borított kártyaasztalhoz siettek. A tulajdonos bekapcsolta a fülsiketítő erővel tomboló zenét. Olaf és Simonet egyszerre rohantak Mózesné őnagyságához, s miután az képtelen volt választani, hármasban kezdtek táncolni. A kölyök ismét kiöltötte rám a nyelvét. Nagyszerű! Előmásztam az asztal mögül, s a lehetőségekhez képest kemény léptekkel odavittem ehhez a csibész nőszemélyhez... ehhez a pimasz fickóhoz egy üveget és egy poharat.

– Táncol, madame? – kérdeztem, s a kölyök mellé huppantam a székre.

– Én nem táncolok, nagysága – válaszolta lustán a kölyök. – Elég a fecsegésből, adjon egy cigit!

Adtam neki, öntöttem még egy brandyt magamnak, s magyarázni kezdtem ennek az illetőnek, hogy viselkedése – visel-ke-dé-se! – erkölcstelen, így nem szabad. S egyszer Majd kiporolom a nadrágját, csak legyen rá időm. Vagy – tettem hozzá kis töprengés után – felelősségre vonom azért, mert nyilvános helyen nem megfelelő öltözékben mutatkozik. Na és a jelszavak kifüggesztése, mondtam. Nem helyes. Ajtókra. Sokkol és idegesít. Idegesít!

A kölyök válaszolt valamit, meglehetősen szellemesen, hol rekedtesen fiús, hol gyöngéden búgó nőies hangon. Szédültem, s hamarosan úgy éreztem, hogy egyszerre két partnerral beszélgetek. Valahol itt van ez az elkényeztetett, rossz útra tért siheder, aki egyre a brandymet szopogatta, s akiért felelősséggel tartoztam mint rendőrségi alkalmazott és mint elöljáró. De itt van egy vonzó, pikáns nő is, aki hála istennek, egyáltalán nem hasonlított az oldalbordámra, s aki iránt nem éppen atyai érzéseket tápláltam. A beszélgetésbe egyremásra belekotyogó sihedert leintettem, és kifejtettem a leányzó előtt nézeteimet a házasságról, ami nem más, mint két, bizonyos morális kötelezettségeket magára vállalt szív önkéntes szövetsége. És semmi kerékpár vagy motor, tettem hozzá. Az én oldalbordám ezt ki nem állhatja. Ebben megállapodtunk, én pedig hátradőltem, s végigpillantottam a termen.

Minden nagyszerűen ment. Senki nem szegte meg a törvényt, sem az erkölcsi normákat. Senki nem aggasztott ki jelmondatokat, nem írogatott leveleket, nem lopott órát. A zene dübörögve szólt. Du Barnstockre, Mózes és a tulajdonos a téteket szabadon emelve huszonegyeztek. Mózesné őnagysága Simonet-val valami egészen modern táncot járt. Caisa az asztalt szedte le; a tányérok, villák meg Olaf csak úgy nyüzsögtek körülötte. Az összes edény mozgásba jött az asztalon – alig tudtam megfékezni egy menekülő üveget, s közben leöntöttem a nadrágomat.

Ez hiba volt. A leányzó megsértődött, s eltűnt valamerre, maradt viszont a siheder, és pimaszkodni kezdett. Ekkor azonban odalépett hozzám Mózesné őnagysága, felkért egy táncra, s én örömest «beleegyeztem. Egy perc múlva már az volt a szilárd meggyőződésem, hogy tökfilkó vagyok, és sorsomat Mózesné őnagyságával kell összekötnöm, csakis vele. Az én Olgámmal. Isteni puha karját a szél egy csöppet sem fújta ki, bőre makulátlanul sima volt, és tulajdonosa készségesen engedte, hogy csókolgassam. Csodaszép nyílt tekintetét nem rejtette semmiféle patikai gyógyeszköz mögé, kábító illatot árasztott, és nem volt durva, talpraesett fiatal bátyja, aki nem hagyja kinyitni a szádat, igaz, nem tudni, miért, egyre ott ólálkodott körülöttünk Simonet, ez a csüggedt kópé, azonban vele végül is ki lehetett békülni, hiszen nem rokon. Majd váratlanul kijózanodtam, s azt vettem észre, hogy Mózesné őnagyságával a függöny mögött vagyok. A derekát öleltem, ő pedig fejét vállamra hajtva ezt mondogatta:

– Nézd, micsoda bájos vidék!...

Ez a váratlan tegezés zavarba hozott, és ostobán bámulni kezdtem a tájat, s azon töprengtem, hogyan tudnám udvariasan elvenni kezem a derekáról, mielőtt még rajtakapnának bennünket. Mellesleg a táj valóban megkapó volt. A hold már magasra emelkedett, a völgy kékes fényében úszott, a közeli hegyek pedig mintha lebegtek volna a mozdulatlan levegőben. Ekkor észrevettem a tetőn álló szerencsétlen Hinkus csüggedt árnyékát, és ezt dünnyögtem:

– Szegény Hinkus...

Mózesné őnagysága kissé visszahőkölt, és csodálkozva végigmért.

– Szegény? – kérdezte. – Miért szegény?

– Súlyos beteg – magyaráztam. – Tüdőbajos, és szörnyen fél.

– Igen, igen – helyeselte. – Maga is észrevette? Állandóan fél valamitől. Nagyon gyanús és rendkívül kellemetlen ember. S egyáltalán, nem a mi köreinkből való...

Szomorkásán megcsóváltam a fejem, és sóhajtottam.

– No lám, már maga is ezt hajtogatja – mondtam. – Semmi gyanús nincs benne. Csupán egy szerencsétlen, magányos ember. Nagyon szánalomraméltó. Nézze csak, néha hogy elzöldül, s kiveri a veríték.

A függöny ekkor ropogva szétnyílt, s megjelent előttünk a kölyök. Rám se pillantva, sután összeütötte a bokáját, s rekedten így szólt:

– Permettez-vous...

– Bitté, fiacskám – válaszolta bájos mosoly kíséretében Mózesné őnagysága engem is megajándékozva soron következő csábos mosolyával, s a kölyök karján továbbsiklott a parketton.

Nagyot sóhajtottam, s zsebkendővel megtöröltem a homlokomat. Az asztalt már leszedték. A három kártyás tovább verte a lapot a sarokban. Simonet a golyókat püfölte a biliárdszobában, Olaf és Caisa felszívódtak. A zene már félerővel bömbölt, Mózesné őnagysága és Brunet rendkívüli mesterségbeli tudásról tettek tanúbizonyságot. Óvatosan kikerültem őket, s elindultam a biliárdszobába.

Simonet a dákót meglendítve üdvözölt, s a drága időből egy másodpercet sem pazarolva, öt golyó előnyt ajánlott fel. Én levettem zakómat, feltűrtem ingujjamat, s a játék megkezdődött. Rettentő sok partit vesztettem, s ezért rettentő sok vicc végighallgatása volt a büntetésem. Egészen megkönnyebbültem. Harsogva kacagtam olyan vicceken, amelyekből szinte semmit sem értettem, mivel valamilyen kvarkokról, félrenyelő tehenekről s idegenes nevű professzorokról volt bennük szó; szódavizet ittam, s nem hagytam befolyásolni magam partnerem unszolásától és gúnyolódásától, eltúlozva nyögdécseltem, s a szívemhez kapkodtam, amikor melléfogtam; diadalmaskodtam, amikor eltaláltam a golyót; új szabályokat ötöltem ki, s hevesen kitartottam mellettük, majd annyira szabadjára engedtem magam, hogy levettem nyakkendőmet, s kigomboltam a galléromat. Úgy éreztem, nagy formában voltam. Simonet is nagy formában volt. Elképzelhetetlen s elméletileg is lehetetlen állásokat rakott ki, a falakon, sőt úgy hiszem, még a mennyezeten is mászkált; két vicc között teli torokból matematikai tartalmú dalokat harsogott; állandóan áttért a tegezésre, s közben ezt mondogatta: “Pardon, öregem! Ez az átkozott demokratikus neveltetésem!"

A biliárdszoba nyitott ajtaján keresztül futólag hol a kölyökkel táncoló Olafot láttam, hol az italos tálcával loholó tulajt, hol a kipirult Caisát. A zene dübörgött, a kártyások szenvedélyesen kiabáltak, hol pikket mondtak be, hol kört ütöttek, hol karót kiáltottak ki adunak. Időről időre egy rekedt hang ezt mondogatta: “Ide figyeljen, Drabl... Bandrl... du!..." A korsó elégedetlenül kopogott az asztalon, majd a tulaj szava hallatszott: “Uraim, uraim! A pénz, akár a hamu..." Utána felharsant Mózesné önagysága csengő kacagása s hangocskája: “Mózes, ugyan mit csinál, hiszen a pikk már lement..." Az óra később valamilyen felet ütött, az ebédlőből székzörgés szűrődött ki, láttam, ahogy Mózes vállon veregeti du Barnstockre-ét, s hallottam, amint ezt dünnyögi: “Remek játék volt, Barn... du... Maga veszélyes ellenfél. Jó éjszakát, uraim! Menjünk, drágám..." Aztán emlékszem, hogy Simonet-nak, ahogy ő mondta, kifogyott az üzemanyaga, s én átmentem az ebédlőbe egy újabb üveg brandyért, úgy gondolván, hogy ideje nekem is feltankolnom már.

A teremben még szólt a zene, de már senki nem volt ott, csupán du Barnstockre, aki háttal felém a kártyaasztalnál ült, s elgondolkodva mindenféle csodát művelt két pakli kártyával. Vékony fehér kezével a levegőből varázsolt elő kártyalapokat, majd eltüntette őket kitárt tenyerében, vibráló sugárban eregette a kártyacsomagot egyik kezéből a másikba, legyezőként szórta szét s tüntette el a lapokat a levegőben. Nem vett észre, s én sem zavartam őt. Elvettem egy üveg italt a tálalószekrényből, s lábujjhegyen visszatértem a biliárdszobába.

Amikor az üveg már csak félig volt, egy erőteljes lökéssel egyszerre két golyót löktem ki az asztalról, s felhasítottam rajta a posztót. Ez már túl sok volt.

– Vége! – jelentettem ki, s letettem a dákót. – Megyek, szívok egy kis friss levegőt.

Áthaladtam a már teljesen kiürült ebédlőn, lementem a hallba, ki a tornácra, majd néhányszor föl s alá sétáltam a szálló homlokzata előtt a megtisztított úton. Sárga fénnyel világított a konyha ablaka, rózsaszín fényt árasztott Mózesné önagysága hálószobája, fény égett du Barnstockre-nál s az ebédlő függönyei mögött is, a többi szoba azonban sötét volt; Olaf ablaka pedig tárva-nyitva állt, akár reggel. A tetőn magányosan, fülig bundájába burkolózva ült a szerencsétlen, félelmének súlya alatt roskadozó Hinkus.

– Hinkus! – szólítottam meg halkan, azonban nem mozdult. Lehet, hogy elszundított, de az is lehet, hogy a meleg fülvédőtől és felhajtott gallértól nem hallotta.

Örömmel éreztem, hogy éppen ideje inni egy kis forró portóit. Visszatértem a hallba, találkoztam a tulajdonossal, s beavattam tervembe.

– Remek ötlet! – helyeselte. – Menjen át a kandallós társalgóba, Peter, én is megyek és intézkedem.

Megfogadtam tanácsát, s a kandalló lángja előtt helyet foglalva, melengetni kezdtem átfagyott kezemet. Hallottam, ahogy a tulaj a hallban járkál, kattognak a villanykapcsolók, majd a léptek lecsöndesültek, és az ebédlőben elhalkult a zene. A tulaj lejött a lépcsőn, belépett a hallba, s átment a presszórészbe.

Rágyújtottam egy cigarettára, a gyufát a kandallóba hajítottam, s ebben a pillanatban a padló finoman megremegett a lábam alatt, panaszosán összekoccantak az ablaküvegek, s távolról hangos dübörgést hallottam. Felpattantam, és gépiesen az órámra pillantottam – tíz óra múlt két perccel. Izmaim megfeszültek; vártam. A dübörgés nem ismétlődött meg. Valahol fenn nagy erővel becsapódott egy ajtó, megcsöndült egy fazék a konyhán. Caisa hangosan felkiáltott: “Ó, uramisten!" Felálltam, azonban ekkor léptek hallatszottak, s a társalgóban megjelent a tulaj két pohár forró kotyvalékkal.

– Hallotta? – kérdezte. – Lavina a hegyekben. S nem is olyan messze... Várjon csak, Peter.

A poharakat letette a kandalló párkányára, s kiment. Elvettem az egyiket, és visszaültem karosszékembe. Tökéletesen nyugodt voltam. A lavinák nem rémisztettek meg, a citrommal és fahéjjal forralt portói viszont minden dicséretet megérdemelt. Remek! – gondoltam, s kényelmesebben elhelyezkedtem.

A tulaj visszatért. Fogta a poharát, leült mellém, s egy ideig szótlanul szemlélgette az izzó parazsat.

– A helyzet pocsék – szólalt meg végül is fojtottan, ünnepélyes hangon. – El vagyunk vágva a külvilágtól.

– A lavina betemette az utat?

– Igen. Most próbáltam kapcsolatba lépni Murral. De a telefon nem működik. Ez csak azt jelentheti, ami az utóbbi tíz évben már néhányszor megtörtént: a lavina betemette a Palack Nyakát, maga is átutazott rajta; ez az egyetlen bejárat a völgyembe.

Hörpintett a pohárból.

– Rögtön rájöttem, miről van szó – folytatta. – A dübörgés észak felől hallatszott. Most nem marad más hátra, mint hogy várjunk. Amíg eszükbe jutunk, amíg megszervezik a munkabrigádot...

– Vizünk van elég – mondtam töprengve. – Nem fenyeget-e azonban a kannibalizmus?

– Nem – felelte a tulajdonos láthatóan sajnálkozva. – Hacsak nem kívánja egy kissé változatosabbá tenni a kosztot.

– S mi a helyzet a fűtőanyaggal? – kérdeztem.

– Tartaléknak mindig ott vannak az én örökmozgóim.

– Hm... – jegyeztem meg. – Fából vannak? A tulaj szemrehányón pillantott rám.

– Miért nem kérdi meg, Peter, hogy állunk az innivalóval?

– Hát hogyan?

– Az innivalóval – felelte a tulaj – különösen jól állunk. Csupán a szálló specialitásából, a pálinkából százhúsz üveggel van.

Egy ideig némán nézegettük a parazsat, s nyugodtan hörpölgettünk a poharunkból. Majd a tulajdonos váratlanul így szólt:

– Egy dolog nyugtalanít, Peter, ha már komolyra fordítjuk a szót. Az a benyomásom, hogy néhány jó vendéget elvesztettem.

– Hogyan? – kérdeztem. – Pont ellenkezőleg, nyolc kövér légy keveredett bele a hálójába. Micsoda reklám! Később mind azt fogja mesélni, hogy majdnem felfalták egymást...

– Ez igaz – ismerte be önelégülten a tulajdonos. – Erre már gondoltam. • Azonban légyből lehetett volna több is, hiszen pillanatokon belül meg kellett volna érkezniük Hinkus. úr barátainak...

– Hinkus úr barátainak? – csodálkoztam.

– Képzelje el. Felhívta Murt, s a következő táviratot mondta telefonba. – A tulaj felemelte ujját, s ünnepélyesen idézte: – “Mur, Fogadó a Halott Alpinistához. Várok, siessetek!"

– Nos, sohasem gondoltam volna – dünnyögtem –, hogy Hinkusnak vannak barátai.