11. FEJEZET

A küszöbön állt, s öntelten mosolyogva nézett rám.

– És a kávé?

– Az ördögbe a kávéval! Hiszen látom, hogy tud valamit. Ne- nézzen bolondnak, na, elő a farbával! A tulajdonos visszatért az asztalkához, de nem ült le.

– Nem tudom, hogy fest ez az egész... – mondta. – Csak megérzéseim vannak.

– Honnan tudja, hogy mit fedezett fel Simonet?

– Aha, tehát kitaláltam... – Leült, s kényelmesen elterpeszkedett. – Ismerje el, nagyon hatásos volt...

– Ide figyeljen, Alec – mondtam. – Nem titkolom, maga tetszik nekem.

– Maga is nekem – erősítette meg.

– Ez azonban még semmit nem jelent. Én magát nem gyanúsítom, Alec. Sajnos, semmi alapom, hogy gyanúsítsam... Pedig kellene, már éppen itt az ideje, hogy valakit gyanúsítsak... Tehát ha maga a bolondját járatja velem, akkor gyanúsítani kezdem magát. S kellemetlenségei lesznek, Alec. Nagyon tapasztalatlan vagyok az effajta dolgokban, éppen ezért igen nagy kellemetlenségei lehetnek... El sem tudja képzelni, mennyi kellemetlenséget tud okozni egy derék állampolgárnak egy tapasztalatlan rendőr.

– Na, ha egyszer így van, az más – egyezett bele. – Akkor rögtön hozok kávét, s elmondom a megérzéseimet.

Amíg a kávét hozta, behunyt szemmel hátradőltem a karosszékben, s azon töprengtem, fütyülhetek-e egy ideig erre az egészre, s aludhatok-e úgy három órát. Majd kávéillatot éreztem, s megszólalt a tulajdonos: “Tessék." Elvettem a csészét, hörpintettem belőle, s rásandítottam. Már a karosszékében ült, s ő is gőzölgő kávéscsészét tartott a kezében; széles vállú, tömzsi ember volt. Vártam, mikor szólal meg végre.

– Ki vele! – biztattam.

– Tehát kezdjük – szólt. – Ha jól értem, most arra a kérdésre kell válaszolnom, honnan tudom, hogy mit látott Simonet úr Mózesné őnagysága hálószobájában. – Ivott egy kis kávét, s élvezettel cuppogott. – Tehát rajta! Kezdjük az elmélettel. Kevésbé ismert közép-afrikai törzsek varázslói és kuruzslói régóta rendelkeznek azzal a művészettel, hogy képesek törzsük elhalt tagjainak visszaadni az élet látszatát.

Felnyögtem, erre a tulaj még hangosabban folytatta:

– A valóságos világnak az a jelensége, amikor egy külsőleg élőre emlékeztető halott ember első pillantásra egészen logikus és önálló tetteket hajt végre, a zombi nevet viseli. Mondhatjuk, hogy a zombi az élő szervezet harmadik állapota. Ha pedig mai tudományos szakkifejezést használ, akkor a zombi funkcionálisan nem más, mint egy nagyon pontos biológiai mechanizmus, mely...

– Ide figyeljen, Alec – szakítottam félbe fáradtan. – Nézem a tévét, s gyakran járok moziba. Mindezek a szörnyű Frankensteinek, boszorkák, Vérbuborék Johnyk, Drakulák...

– Mindezek a sötét képzelet szüleményei – tiltakozott méltósággal a tulajdonos. – Ami pedig Drakulát illeti, az...

– Nem érdekel – folytattam. – Világos: az újságíróknak tartandó beszédét gyakorolja. Nekem azonban ehhez semmi közöm. Megígérte, hogy mesél valami érdekeset Mózesné őnagyságáról és Simonet-ról. Nos, akkor meséljen. Mi az, talán maga is bemászott az asszony ágyába? S enyhén szólva szintén csalódás érte?

A tulaj egy ideig szomorú tekintettel méregetett.

– Igen – szólalt meg végül sajnálkozva. – Így is gondoltam. Még nem érett meg hozzá... Na, jól van. – Nagyot sóhajtott. – Jöjjenek akkor csupán a rideg tények, elmélet nélkül. Hat napja, amikor Mózes úr és Mózesné őnagysága megtisztelték fogadómat látogatásukkal, a következő eset történt velem. Miután az illető vendégek útlevelében elvégeztettem a szükséges bejegyzéseket, elindultam Mózes úr lakosztályába, hogy visszaadjam az útleveleket. Kopogtam. Kissé szórakozott voltam, s ezért meg sem vártam az engedélyét, csak benyitottam. Tüstént meg is büntetett az illemszabályok elemi megsértéséért. A szoba közepén egy karosszékben megláttam azt, amit egy kis jóakarattal Mózesnénak lehetett volna nevezni. Ez azonban nem Mózesné őnagysága volt. Egy szép nagy, embernagyságú baba volt, mely nagyon hasonlított Mózesnéra, s pontosan úgy volt Öltöztetve, mint ő. Aztán valaki durván vállon ragadott, és kitessékelt a folyosóra. Ezt a durva, de nagyon is indokolt tettet Mózes úr követte el, aki ezalatt nyilván felesége lakosztályát szemlélte meg, s hátulról támadt rám...

– Baba – jegyeztem meg töprengve.

– Zombi – javított ki finoman a tulaj.

– Baba... – ismételtem meg, mit sem törődve vele. – Mekkora Mózes úr poggyásza?

– Néhány közönséges bőrönd – mondta a tulajdonos. – S egy hatalmas, vasalt régi utazóláda. Négy hordár hozta, s a szerencsétlenek alaposan megszenvedtek, amíg becipelték a házba ezt a ládát. Az ajtófélfát teljesen összeverték...

– Nos, miért is ne? – mondtam rövid töprengés után. – Végtére is ez a személyes ügye. Hallottam egy milliomosról, aki mindenfelé magával cipelte biligyűjteményét... Ha egy embernek az tetszik, hogy felesége embernagyságú próbababáját cipelje magával... Egyébként nagyon is lehetséges, hogy a férj felfigyelt a mi Simonet-nk tolakodására, s a felesége helyett ezt a babát csempészte oda neki... Az ördögbe, lehet, hogy ezt a babát éppen ezekre az alkalmakra tartogatja magánál. – Simonet helyébe képzeltem magam, s összerezzentem. – Istenemre, remek vicc! – fejeztem be.

– Nos, akkor hát mindenre magyarázatot talált – jelentette ki a tulajdonos.

Nem tetszett a hangja. Egy ideig néztük egymást. Még mindig rokonszenvesnek éreztem. Azonban, az ördög vigye, mi szükség van rá, hogy bolondítson, különböző afrikai badarságokkal tömje tele a fejemet? Hiszen nem vagyok riporter, s ,nem szándékozom segíteni ennek az intézménynek a népszerűsítését... Nem, elég volt. Alec Snevar úrral többé nem beszélek erről. Hiába akar megzavarni, nem fog sikerülni.

– Nos, tudja mit? – mondtam. – Zavar, Alec. Üljön itt, én pedig átmegyek a társalgóba. Jól végig kell gondolnom a dolgokat.

– Már háromnegyed öt – emlékeztetett a tulajdonos.

– Na és? Ma különben sem lesz alkalmam aludni. Ne feledje, Alec: korántsem hiszem, hogy az események ezzel véget értek. Ezért maradjon itt a hallban, s álljon készenlétben.

– Nos, ha kell, akkor kell – mondta a tulajdonos.

Átmentem a társalgóba (Lale ismét rám mordult), fogtam a piszkavasat, s megpiszkáltam a pislákoló tüzet. Tehát mindaz, ami Simonet-val történt, többé-kevésbé tisztázódott, s az egészet el lehet felejteni. Vagy éppen ellenkezőleg, semmiképp sem szabad elfeledni, mert ha este tizenegy órakor Mózesné őnagysága lakosztályában egy baba volt, akkor hol tartózkodott maga, Mózesné? A vicc természetesen remekül sikerült... bár van benne valami rendkívüli otrombaság... Vicc egyáltalán? Lehet, hogy kísérlet volt arra, hogy alibit biztosítson magának?... Ugyan, miféle alibi kell, a pokolba is, éjnek idején, ezt az alibit csak feltételezni lehet, így viszont nem alibi, hanem vicc... Voltaképp mi zavar engem? Csupán egy dolog: Simonet szobája Olaf szobája mellett van. Feltételezhetjük például a következőt: Mózeséknak szükségük volt arra, hogy Simonet szobája tizenegytől egy bizonyos ideig üres legyen. Nos, ez az, ami zavar. Ahhoz azonban, hogy elvonják Simonet urat, semmi szükség babára, elegendő lett volna maga Mózesné őnagysága. Ez lett volna a legtermészetesebb és legmegbízhatóbb módszer. S ha már egy olyan természetellenes és megbízhatatlan fogáshoz folyamodnak, mint a baba, Mózesné őnagysága nyilván valahol máshol kellett hogy tartózkodjék. Mózesné őnagysága... a finom, gyengéd, az ostobaságig nagyvilági Mózesné őnagysága... Nem, ezzel az egésszel semmire sem jutok. Ezt a remek viccet véglegesen nem kell elfelednem, azonban egyelőre semmi hasznát nem látom...

Ritka utálatos helyzettel állok szemben, a szálak sehova sem vezetnek. Először is: nincs egyetlen gyanúsított sem. Másodszor: teljesen érthetetlen, hogyan történt a bűntény. A legfontosabb dolgot nem értjük. Az ördög vigye a gyilkost! Azt magyarázzák meg, hogyan gyilkolt! Hogyan?

Az ablak nyitva, de semmi nyom az ablakdeszkán, semmi nyom a hóban, a párkányon. Sem lentről, sem jobbról, sem balról nem lehet ablakhoz lopódzni. Csak egy dolog maradt – felülről. Kötéllel a tetőről. Akkor azonban lennének nyomok a tető szélén. Természetesen ismét fel lehet menni s meg lehet nézni, azonban pontosan emlékszem: a havat csak Hinkus nyugágya körül taposták össze. Most már nem maradt más, mint Carlson propellerrel a hátán. Berepült, kitekerte honfitársa nyakát, s elrepült... Tehát csupán két ócska feltételezésem van tartalékban. Az első – mindenféle titkos üregek, rejtekajtók s kettős tálak. A második – egy zseni feltalált egy új műszaki eszközt, mely lehetővé teszi, hogy kívülről fordítsanak el egy kulcsot, anélkül hogy nyomot hagynának rajta...

Mindkét feltételezés közvetlenül a ház tulajdonosára, a feltaláló gépészre utal. Nos, mi is a helyzet ennek az alibijével? Fél tízig megszakítás nélkül a kártyaasztalnál ül. Körülbelül tíz előtt öt perctől a hulla felfedezésének pillanatáig gyakorlatilag vagy a szemem előtt van, vagy valahol hallótávolságon belül. Körülbelül húsz-huszonöt perce maradt volna a gyilkosságra, amikor senki nem látja, csupán Caisa, akit viszont ő, ahogy mondani szokta, alaposan eltángálhat. Ilyenformán elméletileg ő is lehet a gyilkos, ha ismeri a titkos folyosókat, vagy van valamilyen eszköze, mellyel nyomtalanul képes kívülről elfordítani a kulcsot a zárban. Az indokok érthetetlenek (hiszen nem a reklámot szolgálják), lélektanilag teljesen indokolatlan a viselkedése, azonban ismétlem, elméletileg ő is gyilkolhatott. Jegyezzük ezt meg, s menjünk tovább.

Du Barnstockre. Nincs alibije. Csakhogy egy öregúr, egyszerűen nincs elég ereje ahhoz, hogy kitekerje egy ember nyakát. Simonet. Nincs alibije. Egy nyakat ki tudna csavarni, kemény fickó, amellett könnyen kijön a sodrából. Érthetetlen viszont, hogy miképp juthatott be Olaf szobájába. S ha be is jutott, érthetetlen, hogyan jutott ki. Elméletileg természetesen véletlenül is felfedezhette azt a bizonyos, nevezetes titkos ajtót. Érthetetlenek viszont az indokok, érthetetlen viselkedése a gyilkosság után. Semmit nem értek. Hinkus...

Hinkus hasonmása... Jó lenne még egy kávé. Jó lenne fütyülni az egészre s ledőlni aludni...

Brunet. Igen, ez az egyetlen fonál, mely eddig még nem szakadt el. Ez a kölyök hazudott. Látta Mózesné őnagyságát, de azt mondta, hogy nem látta. A kölyök enyelgett Olaffal a férfi szobájának ajtaja előtt, de azt mondta, hogy az ebédlő ajtajában törölte képen... S ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Itt ültem, ebben a karosszékben. A padló megrezdült, felhangzott a lavina moraja. Ránéztem az órámra. Tíz óra két percet mutatott, s ekkor fent becsapódott egy ajtó. Éppen hogy fönn. Valaki bevágott egy ajtót. Ki? Simonet ekkortájt borotválkozott. Du Barnstockre aludt, s lehetséges, hogy éppen ettől a zajtól ébredt fel. Hinkus összekötözve hevert az asztal alatt. A tulaj és Caisa a konyhában voltak. Mózesek lakosztályukban tartózkodtak. Tehát az ajtót vagy Olaf vagy Brunet vagy a gyilkos csaphatta be. Például Hinkus hasonmása... Elhajítottam a piszkavasat, s felrohantam az emeletre.

A kölyök szobája üres volt, kopogtattam tehát du Barnstockre ajtaján. A kölyök arcát öklére támasztva, csüggedten ült az asztalnál. Du Barnstockre skót plédbe burkolózva az ablaknál egy karosszékben lógatta az orrát. Mindketten felpattantak, amikor beléptem.

– Vegye le a szemüvegét! – kiáltottam élesen a kölyökre, aki tüstént engedelmeskedett.

Igen, fiatal lány volt. És nagyon is csinos, noha szeme dagadt és vörös a könnyektől. Leültem vele szemben, s így szóltam:

– Nos, Brunet. Kilenc óra tíz perckor Mózesné őnagysága látta magát Olaffal a férfi szobájának ajtajánál. Maga nem mondott igazat nekem. Maga Olaffal nem az ebédlő ajtajában vált el. Hol vált el tőle? Hol, mikor és milyen körülmények között?

Egy ideig nézett rám, ajka remegett, kivörösödött, szeme ismét megtelt könnyel. Majd tenyerével eltakarta arcát.

– Bent voltunk a szobájában – mondta. Du Barnstockre panaszosán felnyögött.

– Nincs miért nyögnie, bácsikám! – mondta Brunet, s tüstént dühbejött. – Semmi megbocsáthatatlan bűnt nem követtünk el. Csókolóztunk, s nagyon vidámak voltunk, csupán hideg volt, mert nála állandóan nyitva van az ablak. Valami nyakláncféle volt nála gyöngyökből, s egyre a nyakamba akarta akasztani, azonban dübörgés hallatszott, s ezt mondtam: “Hallja, lavina!" Ekkor hirtelen elengedett, s a fejéhez kapott, mintha valami eszébe jutott volna... Tudja, így kapnak az emberek a fejükhöz, amikor valami fontos jut eszükbe... Ez a szó szoros értelmében néhány másodpercig tartott. Olaf az ablakhoz rohant, de tüstént vissza is jött, vállon ragadott, s valósággal kidobott a folyosóra. Majd elestem, ő azonban nagy erővel bevágta az ajtót mögöttem, s közben suttogva káromkodott, s még arra is emlékszem, ahogy a kulcsot elfordította a zárban. Többet nem is láttam, iszonyú dühbe jöttem, s rögtön bementem a szobámba...

– Úgy – szólaltam meg. – A fejéhez kapott, mintha valami eszébe jutott volna, s az ablakhoz rohant... Talán valaki hívta?

Brunet megrázta a fejét.

– Nem. Semmit nem hallottam, csak a lavina dübörgését.

– S maga tüstént el is jött? Nem maradt még néhány másodpercig az ajtó előtt?

– Tüstént. Szörnyen megdühödtem.

– Hogyan alakultak az események azután, hogy kiléptek az ebédlőből? Ismételje el újból.

– Azt mondta, szeretne mutatni valamit – kezdte a lány fejét lehorgasztva. – Kimentünk a folyosóra, s a szobája felé húzott. Én természetesen ellenálltam... No, különben csak évődtünk. Később, amikor már az ajtajánál álltunk...

– Állj! Maga azt mondta, hogy látta Hinkust.

– Igen. Láttam. Rögtön azután, hogy kimentünk a folyosóra. Éppen abban a pillanatban tért rá a folyosóról a padlásfeljáróra.

– Úgy. Folytassa.

– Amikor már Olaf ajtajánál álltunk, megjelent ez a Mózesné. Természetesen úgy tett, mintha nem vett volna minket észre, azonban kínosan éreztem magam. Undorító, amikor szaglásznak az ember körül, s a szemüket meresztgetik rá. Nos... aztán bementünk Olaf szobájába.

– Világos. – Du Barnstockre-ra sandítottam. Az öreg a hegyre fordította tekintetét. Úgy kell neki! Ezek a nagybácsik örökösen abban a hitben élnek, hogy szárnyaik alatt angyalkák nőnek fel. Ezek az angyalkák pedig mellesleg váltót hamisítanak. – Na rendben. Ivott valamit Olafnál?

– Én?

– Engem az érdekel, ivott-e valamit Olaf.

– Nem. Sem ő, sem én, nem ittunk semmit.

– Feltételezhető, hogy Olafot a gyilkosság előtt lassan ható méreggel megmérgezték. Semmi olyat nem vett észre, ami megerősítené ezt a feltevést?

– Ugyan mit vehettem volna észre?

– Rendszerint felfigyelünk rá, ha egy ember rosszul érzi magát – magyaráztam. – Különösen akkor, ha a szemünk láttára romlik az állapota.

– Semmi ilyesmi nem volt – állította határozottan Brunet. – Ragyogóan érezte magát.

– S abból, amit mondott, semmi különösre nem emlékszik?

– Egyáltalán semmire nem emlékszem – felelte Brunet halkan. – A szokásos fecsegés folyt. Viccek, szellemességek... Motorkerékpárokról, síről beszélgettünk. Szerintem ügyes kezű gépész volt. Minden motort ismert...

– Amikor a lavina lezúdult, ültek vagy álltak?

– Álltunk. Közvetlenül az ajtónál.

– S maga biztos benne, hogy éppen az ablakhoz ugrott?

– Nono, hogy is mondjam... A fejéhez kapott, hátat fordított nekem, néhány lépést tett az ablak felé... no, nem tudom, hogyan mondhatnám még, lehet hogy nem is az ablak felé, de én a szobában az ablakon kívül semmit nem láttam...

– Olaf elmozdított valamilyen bútort a szobában?

– Bútort? ... Igen, ez az. Kijelentette, hogy nem enged ki, s az ajtóhoz tolt egy karosszéket... no, aztán természetesen visszatolta.

Felálltam.

– Ennyi elég – jelentettem ki. – Feküdjön le aludni. Többet nem fogom most zavarni.

Du Barnstockre szintén felállt, s kezét nyújtva felém közeledett.

– Kedves felügyelő! Ön bizonyára megérti, hogy nekem fogalmam sem volt...

– Igen, du Barnstockre – mondtam. – A gyerekek felnőnek, du Barnstockre. Minden gyerek, még az elhunyt szülőké is. A továbbiakban soha ne engedje meg neki, hogy sötét szemüveget hordjon. A szem a lélek tükre.

Otthagytam őket, hadd gondolkozzanak a rendőri bölcsesség ezen gyöngyszemén, s elindultam lefelé a hallba.

– Alec, rehabilitáltam magát – jelentettem ki a tulajdonosnak.

– Talán el voltam ítélve? – csodálkozott a férfi, s felpillantott a számológépből.

– Azt akarom mondani, hogy személyét illetően visszavonom minden gyanúmat. Most már százszázalékos alibije van. Ne gondolja azonban, hogy ez feljogosítja arra, hogy ismét teletömje a fejem mindenféle zombizmussal-mombizmussal... Ne szakítson félbe. Most maga itt marad, s addig fog itt ülni, míg meg nem engedem, hogy felálljon. Ne feledje, ezzel a félkarú fickóval nekem kell elsőként beszélnem.

– És ha maga előtt ébred fel?

– Nem aludni megyek – jelentettem ki. – Át akarom kutatni a házat. Ha ez a szerencsétlen felébred, s valakit magához hív, még ha az édesanyját is, sürgősen küldjön értem.

– Értettem – felelte a tulaj. – Csak egy kérdés. A fogadó napirendje változatlan marad? Gondolkoztam egy kicsit.

– Igen, miért ne? Kilenckor reggeli. Azután majd meglátjuk... Most még valamit, Alec. Tegyük fel, hogy magának el kellene rejtőzködnie ebben a házban. Hosszú időre, néhány napra. Hol bújna el?

– Hm... – dünnyögte a tulajdonos kétkedve. – Maga mégis azt hiszi, hogy illetéktelen személy tartózkodik a házban?

– Hol rejtőzne el? – ismételtem meg. A tulaj megcsóválta a fejét.

– Félrevezetik – mondta. – Becsületszavamra félrevezetik. Itt nincs hol elrejtőzni. Tizenkét szoba, melyből csak kettő üres, de Caisa mindennap takarítja őket, észrevenné... A pincét kívülről egy nagy lakattal lezártam... Padlás nincs, a tető és a mennyezet közé talán csak egy kéz fér be... A szolgálati helyiségek is mind zárhatók kívülről, azonkívül egész nap ott nyüzsgünk – hol én, hol Caisa. Nos, voltaképp ez minden... Talán érdemes benézni a generátorhelyiségbe; oda ritkán megyek be.

– Adja ide a kulcsokat – utasítottam.

Körbejártam a házat. Lemásztam a pincébe, benéztem a zuhanyozóba, átkutattam a garázst, a kazán- és a generátorházat, még a gázolaj földalatti raktárába is bemásztam – sehol semmit nem találtam. Természetesen nem is számítottam arra, hogy találok valamit, túlontúl egyszerű lett. volna, azonban átkozott hivatalnok-lelkiismeretem nem engedte, hogy fehér foltok maradjanak a hátországomban. Húszévi "kifogástalan szolgálat – az húsz év, a főnökök, de még a beosztottak szemében is jobb lelkiismeretes fajankónak lenni, mint ragyogó, a csúcsokat könnyedén meghódító tehetségnek. Csúsztam-másztam, összekoszoltam magam, port és bűzt szívtam be, és nagyon sajnáltam magam; átkoztam ostoba sorsomat.

Amikor dühösen és koszosán kikászálódtam a föld alatti raktárhelyiségekből, már hajnalodott. A hold megsápadt, s lemenőben volt nyugat felé. Az óriás sziklák szürkés tömbjeit orgonaszín köd vonta be. S micsoda friss, édes, fagyos levegő árasztotta el a völgyet! Vigye az ördög az egészet!

Már a házhoz közeledtem, amikor kitárult az ajtó, s megjelent a tornácon a tulajdonos.

– Á! – mondta, amikor meglátott. – Éppen magáért jöttem. Ez a szerencsétlen felébredt, és az édesanyját szólítja.

– Megyek – feleltem, s leráztam a zakómat.

– Voltaképp nem is az édesanyját hívja – folytatta a tulajdonos –, Olaf Andwaraforsot kéri.