3. FEJEZET

– Fogalmam sincs, miféle alak – mondta a tulaj, miközben a fény felé tartva vizsgálgatta a poharat. – A főkönyvbe úgy jelentkezett be, mint kereskedő, aki saját ügyeiben utazgat. Azonban nem kereskedő.

A kandallós társalgóban ültünk. A tűz melegen lobogott, a karosszékek régimódiak, igazi s megbízható bútordarabok voltak. A portói forrón illatozott, citrommal ízesítve, a félhomály kellemes és vöröses; tökéletes otthoni légkör. Odakint hóvihar kezdődött, fütyült a kandalló kürtője. A házban csend honolt, csak időnként hallatszottak messziről zokogó kacagásrobajok, mintha a temetőből jönnének, s élésen, puskalövésszerűen ropogtak a sikeres “karambolok". A konyhában Caisa a fazekakkal csörömpölt.

– A kereskedők rendszerint fukarak – folytatta töprengve a tulajdonos. – Mózes úr azonban nem fukar, nem. “Megtudakolhatom – kérdeztem tőle –, kinek az ajánlása alapján tisztelt meg látogatásával? " Válasz helyett előhúzott pénztárcájából egy százkoronás bankjegyet, meggyújtotta öngyújtójával, rágyújtott róla egy szivarra, majd a füstöt az arcomba fújva ezt válaszolta: “Uram, én Mózes vagyok. Albert Mózes! Mózesnek nincs szüksége ajánlólevelekre, Mózes a világon mindenütt otthon van." Mit szól ehhez? Saját ügyeiben utazgat. Az én völgyemben nem utazgatnak. Itt nálam vagy síelnek, vagy a sziklákat másszák. Ez egy zsákutca. Innen semerre nem vezet út.

Kényelmesen elterpeszkedtem a karosszékben, s keresztbe vetettem a lábam. Rendkívül kellemesen éreztem magam, s a legkomolyabb képpel azon kezdtem töprengeni, ki is voltaképpen Mózes úr.

– No rendben – jelentettem ki. – Zsákutca. Azonban mit csinál ebben a zsákutcában a híres du Barnstockre úr?

– Ó, du Barnstockre úr, az egészen más! Minden évben ideutazik hozzám, immár tizenharmadik esztendeje. Bolondul az én házpálinkámért. Bátorkodom megjegyezni, hogy Mózes úr, noha állandóan emelkedett hangulatban van, egész idő alatt még egyetlen üveget sem rendelt tőlem.

Jelentőségteljesen hümmögtem, s nagyot kortyoltam az italból.

– Feltaláló – jelentette ki határozottan a tulaj. – Feltaláló vagy varázsló.

– Ön hisz a varázslókban, Snevar úr?

– Alec, ha megengedi. Egyszerűen Alec. Felemeltem a poharam, s nagyot kortyoltam Alec tiszteletére.

– Akkor hívjon egyszerűen Peternek – kértem. A házigazda ünnepélyesen bólintott, s nagyot kortyolt Peter tiszteletére.

– Hogy hiszek-e a varázslókban? – kérdezte. – Látta az örökmozgóimat?

– Nem. Működnek?

– Néha. Gyakran le kell állítanom őket, mert túl gyorsan elkopnak az alkatrészeik... Caisa! – üvöltötte el hirtelen magát olyan hangosan, hogy összerezzentem. – Még egy pohár forró portóit a felügyelő úrnak!

Fülig pirosán és ziláltán megjelent Caisa. Átnyújtotta a pohár portóit, pukedlizett, kuncogott egyet, s távozott.

– Kis dundi – dünnyögtem szinte gépiesen. Már a harmadik, pohárnál tartottam. A tulaj jóindulatúan elnevette magát.

– Ellenállhatatlan – ismerte el. – Még du Barnstockre úr sem tudta türtőztetni magát, s tegnap megcsípte az állacskáját. S amit a mi fizikusunk művel miatta...

– Szerintem a mi fizikusunk Mózesné őnagyságára vetett szemet.

– Mózesné őnagysága... – ismételte töprengőn a tulaj. – Tudja, Peter, nagyon is nyomós indokaim vannak feltételezni, hogy nem nagyságos asszony és nem Mózesné...

Nem tiltakoztam. Nagy dolog!

– Bizonyára észrevette – folytatta a tulajdonos –, hogy jóval ostobább Caisánál. Aztán... – Halkabbra fogta: – Szerintem Mózes veri.

Összerezzentem.

– Hogyan veri?

– Szerintem korbáccsal. Mózesnek van egy korbácsa. Kutyakorbács. Alighogy megpillantottam, tüstént feltettem magamnak a kérdést: minek kell Mózes úrnak kutyakorbács? Tud válaszolni?

– No de Alec... – kezdtem.

– Nem ragaszkodom – mondta a tulajdonos. – Semmihez sem ragaszkodom. Azonban meg kell magának jegyeznem... – Fülelni kezdett. – Gépkocsi – szólt. – Hallja?

Felállt, felkapta prémmellényét, s a kijárathoz indult. Én követtem.

Az udvaron igazi hóvihar tombolt. A tornác előtt nagy fekete autó állt, mellette a fényszóróktól megvilágítva emberek hadonásztak és veszekedtek.

– Húsz korona! – üvöltötte egy férfi fejhangon. – Húsz korona, egy fillérrel sem kevesebb! Mi az, talán nem látta, milyen volt az út?

– Húsz koronáért a tragacsoddal együtt megveszlek! – visított a másik hang. A tulaj elindult a tornácról.

– Uraim! – harsogta erős hangján. – Mindez semmiség!

– Egy ötösért képes lenne a vízbe ugrani! Nekem még vissza is kell mennem!

– Tizenöt, és egy fillérrel sem több! Zsaroló!

Fázni kezdtem, visszatértem a kandallóhoz, fogtam a poharat, s a bárba indultam. A hallban egy kicsit elidőztem – az ajtó kitárult, s a küszöbön megjelent egy hatalmas, hóborította férfi, kezében bőröndöt tartott. Annyit mondott, hogy “br-r-r", erőteljesen megrázta magát, s kiderült: egy szőke viking. Pirospozsgás arca nedves volt, szempillájára hópelyhek tapadtak. Mikor észrevett, egy pillanatra elmosolyodott, kimutatta szabályos, fehér fogsorát, s kellemes bariton hangon ennyit mondott:

– Olaf Andwarafors. Hívhat egyszerűen Olafnak is.

Én is bemutatkoztam. Az ajtó ismét kitárult, megjelent a tulajdonos két kofferral, mögötte pedig egy apró termetű, szeméig betakaródzott emberke, szintúgy behavazva, s nagyon elégedetlen volt.

– Átkozott harácsolók! – jelentette ki hisztérikusan. – Tizenötben egyeztünk meg. Úgy gondolom, világos, hogy ezután mindegyikőnktől hét és fél jár...

– Uraim, uraim! – ismételgette a tulajdonos. – Mindez semmiség... Kérem ide, balra... Uraim!

Az apró emberke, aki tovább kiabált holmi veresre vert ábrázatokról s a rendőrségről, hagyta, hogy betereljék az irodába, közben Olaf, a viking ezt dörmögte: “Fösvény" – s olyan képpel nézett körül, mint aki azt várja, hogy nagy tömeg fogadja.

– Kicsoda az illető? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs. Közösen fogadtunk taxit. Nem volt másik.

Elhallgatott, s a vállam fölött mögém pillantott. Megfordultam. Semmi különös nem volt ott. Csupán egy picit lengedezett a függöny a folyosó bejáratán, mely a társalgóba és Mózes ÚF szobáihoz vezetett. Bizonyára a huzattól.