7. FEJEZET

Éjfélre végeztünk a kancsó forró portóival, megvitattuk, hogyan lehetne finoman értesíteni a többi vendéget arról, hogy élve be vannak falazva, s megoldottunk néhány világproblémát, éspedig: kihalásra ítéltetett-e az emberiség (igen, de addigra mi már nem leszünk); értelmes lény-e Lale, a bernáthegyi (igen, az ostoba tudósokat azonban képtelenség erről meggyőzni); fenyegeti-e a világmindenséget az úgynevezett hőhalál (nem fenyegeti, mert a tulajdonos fészerében ott vannak mind az első, mind a második típusú örökmozgók); milyen nemet képvisel Brunet (itt semmit nem tudtam bizonyítani, a tulajdonos azonban azt a furcsa gondolatot fejtette ki, miszerint Brunet egyik nemhez sem tartozik).

Úgy tűnik, éppen ebben a pillanatban történt, hogy a lábainknál szundikáló bernáthegyi, Lale hirtelen felpattant, s tompán vakkantott. A tulaj ránézett.

– Nem értem! – mondta szigorúan.

Lale kétszer egymás után vakkantott, s elindult a hall felé.

– Aha! – szólalt meg a tulajdonos, s felemelkedett a karosszékből. – Valaki érkezett.

Lale után indultunk. El voltunk telve vendégszeretettel. Lale ott állt a főbejáratnál. Az ajtó mögül furcsa, kaparó, nyüszítő hangok hallatszottak. Megragadtam a tulaj karját.

– Medve! – suttogtam. – Grizzly! Puskája van? Gyorsan!

– Félek, hogy ez nem medve – jegyezte meg tompán a tulaj. – Félek, hogy ez végre ő. Ki kell nyitni az ajtót.

– Nem kell! – elleneztem.

– Ki kell nyitni. Két hetet fizetett, de csak egyet lakott le belőle. Nincs rá jogunk. Elveszik az iparengedélyemet.

Az ajtó mögül kaparászás és nyöszörgés hallatszott. Lale különösen viselkedett: az ajtónak oldalvást állt, kérdő tekintettel méregette a bejáratot, s hangosan szuszogott. Valahogy így viselkednek a kutyák, ha először találkoznak kísértettel, a tulajdonos azonban bátran kinyújtotta kezét, és elhúzta a reteszt.

Az ajtó kitárult, s egy hóval borított test omlott lassan lábaink elé. Odaugrottunk hozzá, becipeltük a hallba, s a hátára fektettük. A hóborította férfi felnyögött és kinyúlt. Szeme be volt csukva, hosszú orra fehér volt.

A tulaj egy másodpercet sem vesztegetve, őrült tevékenységbe kezdett. Felébresztette Caisát, megparancsolta neki, hogy melegítsen vizet, egy pohár forró portóit töltött az ismeretlen férfi szájába, arcát megdörzsölte gyapjúkesztyűvel, majd kijelentette, hogy be kell vinni a zuhanyozóba. “Ragadja meg a hóna alatt, Peter – rendelkezett –, én majd a lábát fogom meg." Teljesítettem utasítását, s enyhe sokkot éreztem; kiderült, az ismeretlennek fél karja volt, a jobb keze válltól hiányzott. Átcipeltük szegényt a zuhanyozóba, lefektettük egy padra; majd egy szál ingben befutott Caisa, s a tulajdonos kijelentette, a továbbiakban egymaga is boldogul.

Visszatértem a társalgóba a kandallóhoz, s kiittam portóimat. A fejem tökéletesen tiszta volt, hihetetlen gyorsasággal tudtam elemezni, mi történt. Az ismeretlen nyilvánvalóan nem az évszaknak megfelelően volt öltözve. Rövid zakót, csőnadrágot s elegáns cipőt viselt. Ezen a vidéken csak olyan ember öltözhet így, aki gépkocsin közlekedik. Ekkor rájöttem: gépkocsival tartott ide, s lavinába került a Palack Nyakában. Hinkus barátja volt, úgy bizony! Fel kell ébreszteni Hinkust...

Kirohantam a társalgóból, s felvágtattam az emeletre. A folyosón nem égett a villany, s elég sokáig kerestem a kapcsolót, majd még hosszabb ideig kopogtattam Hinkus ajtaján. Hinkus nem felelt. “Hiszen még mindig a tetőn van!" – rémültem meg, s hanyatt-homlok rohantam a padlásfeljáróhoz. Valóban, a tetőn ült. Ugyanabban a testhelyzetben, mogorván, fejét széles gallérja mögé, kezét kabátja ujjába rejtve. , – Hinkus! – kiáltottam rá.

Meg sem mozdult. Odafutottam hozzá, s megráztam a vállát. Elképedtem. Hinkus a kezem alatt hirtelen fura módon, puhán összecsuklott.

– Hinkus! – kiáltottam fel zavarodottan, s önkéntelenül is utánakaptam.

A bunda szétnyílt, s néhány hógöröngy hullott ki belőle; lehullott a szőrmesapka, s csak ekkor döbbentem rá, hogy ez nem Hinkus, hanem csak egy, az ő bundájába bújtatott hóember. Nos, ebben a pillanatban józanodtam ki végérvényesen. Gyorsan körülpillantottam. A fényes, apró hold közvetlenül a fejem fölött lebegett, s mindent úgy láttam, akár nappal. A tetőn számtalan nyom, s mind egyforma; kutathatod, kié. A nyugágy mellett a hó össze volt taposva és szét volt túrva – vagy verekedtek, vagy csak innen szedlek a havat a hóemberhez. A hómező, amerre a szem ellátott, üres és tiszta, az út sötét szalagja észak felé tartott, s beleveszett a Palack Nyakának bejáratát elrejtő kékesszürke ködbe.

“Állj!" – gondoltam, s próbáltam uralkodni magamon. Gondoljuk csak végig, mi szüksége volt Hinkusnak erre a szemfényvesztésre. Kétségkívül azt akarta, hogy azt higgyük, a tetőn ül. Ő pedig ezalatt egészen más helyen járt, s valami cifra dolgot művelt... megjátssza a tüdőbeteget, a szerencsétlen flótást... Ugyan miféle dolgokat művelt és hol? Újból figyelmesen végigvizsgáltam a tetőt, próbáltam eligazodni a nyomokon, azonban semmit sem értettem; lassan lemásztam tehát az első emeletre, ismét kopogtam Hinkus ajtaján, de senki nem válaszolt. Biztos, ami biztos, lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt. Mindenre felkészülve magam elé nyújtottam a kezem, hogy megelőzzem a lehetséges támadást a sötétből; beléptem, gyorsan kitapogattam a kapcsolót, s felgyújtottam a villanyt. A szobában látszólag semmi változás nem történt, a kofferok is az előző helyükön álltak, csupán mindkettő nyitva. Hinkus természetesen nem volt a szobában, azonban nem is számítottam rá, hogy itt lelem. Leguggoltam a bőröndök mellé, s újból gondosan végigkutattam őket. Tartalmuk sem változott, egy kis kivétellel: mind az aranyóra, mind a browning eltűnt. Ha viszont Hinkus menekült volna innen, magával viszi a pénzét. Szép kis csomag, súlyos...

Egy dolog világos volt előttem: bűntény van készülőben. De milyen? Gyilkosság? Rablás? A gyilkosság gondolatát sietve elhessegettem magamtól. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, kit ölhetnek itt meg, és miért. Aztán eszembe jutott a papírdarab, amit du Barnstockre-hoz dugtak be. Rosszullét fogott el. Mellesleg a levélből is világosan kitűnt: csak abban az esetben végeznek vele, ha futni próbál...

Lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót becsukva, kiléptem a folyosóra. Odamentem du Barnstockre szobájához, s kitapogattam a kilincset. Az ajtó zárva volt. Kopogtattam. Senki nem válaszolt. Másodszor is kopogtattam, s fülem a kulcslyukhoz szorítottam. Du Barnstockre elmosódott, nyilvánvalóan álomból felvert hangja válaszolt: “Egy pillanat, rögtön..." Az öreg élt, és esze ágában sem volt menekülni. Nem volt kedvem magyarázkodni, ezért kiugrottam a lépcsőházba, s hátam a padlásra vezető lépcsőhöz nyomtam. Egy perc múlva csattant a kulcs, csikorgóit az ajtó. Du Barnstockre csodálkozva jegyezte meg: “Különös..." Az ajtó ismét nyikorgóit, és ismét csattant a zár. Itt minden rendben, legalábbis egyelőre. “Nem – állapítottam meg határozottan. – A gyilkosság természetesen badarság. De mi a helyzet a rablással? Kit érdemes itt kirabolni? Ha jól emlékszem, a szállóban két gazdag ember lakik: Mózes és a tulajdonos. Úgy. Nagyszerű! S mindketten a földszinten. Mózes szobája a déli szárnyban, a tulajdonos széfje az északiban. A hall választja el őket egymástól. S mi van, ha lesben állok a hallban?... Hirtelen eszembe jutott a félkarú ismeretlen. Hm... Lehet, hogy valóban baleset áldozata, de az is lehet, hogy az egész éppen olyan komédia, mint a hóember a tetőn..."

Lementem a hallba. A zuhanyozóban már senki sem volt, a hall közepén ott állt elképedt arccal egy szál, nedves aljú hálóingben Caisa, s összenyalábolva tartotta az ismeretlen gyűrött, vizes ruháját. A déli szárny folyosóján égett a fény, s a társalgóval szemben levő üres szobából a tulaj fojtott basszus hangja hallatszott. Bizonyára ott helyezték el az ismeretlent, bár az is lehet, hogy csak ez hiányzott a tulajdonosnak. Ügyes számítás: nem fognak egy félig halott embert az emeletre cipelni...

Caisa, magához térve, végül elindult a tulajdonos lakrészébe, azonban megállítottam. Elvettem tőle az idegen ruháit, s kikutattam a zsebeket. Legnagyobb csodálkozásomra üresek voltak. Teljesen üresek. Se pénz, se iratok, se cigaretta, se zsebkendő – semmi. Visszaadtam a ruhákat Caisának, s indultam, hogy megnézzem az idegent. Ágyban feküdt, s állig be volt burkolva egy takaróba. A tulajdonos egy kanállal forró itallal táplálta, s közben ezt mondogatta: “Ez kell, uram, ez kell magának... ki kell izzadnia... jól ki kell izzadnia..." Az ismeretlen, meg kell adni, borzalmasan festett. Arca kékes volt, hegyes orrának vége fehér, akár a hó, egyik szemét fájdalmasan összehunyorította, a másikat pedig teljesen behunyta. Néhány kérdést azonban fel kellett neki tennem. Bármi áron.

– Egyedül jött? – kérdeztem, összevont szemmel, némán nézett rám.

– Maradt még valaki a kocsiban? – kérdeztem tagoltan. – Vagy egyedül utazott?

Az ismeretlen kinyitotta a száját, sóhajtott egyet, majd ismét becsukta.

– Gyönge – jegyezte meg a tulajdonos. – A teste mintha rongyból lenne.

– Az ördög vigye! – dünnyögtem. – Hiszen most valakinek oda kell mennie a Palack Nyakához.

– Igen – értett egyet velem a tulaj. – Hátha valaki még ott maradt... Úgy gondolom, lavina temette be őket.

– Magának kell odamennie – mondtam határozottan, az idegen azonban ebben a pillanatban megszólalt.

– Olaf... – kezdte merev arccal. – Olaf And-wa-rafors... Hívják ide. Ekkor ért a következő stressz.

– Ahá! – mondta a tulajdonos, s az asztalra tette az itallal teli korsót. – Rögtön idehívom.

– Olaf... – ismételte az ismeretlen.

A tulajdonos távozott, s én a helyére ültem. Ostobának éreztem magam. Ugyanakkor egy kissé megkönnyebbültem: elegáns, de komor feltételezéseim maguktól foszlottak szerte.

– Egyedül volt? – kérdeztem ismét.

– Egyedül... – nyögte az ismeretlen. – Baleset... Hívják ide Olafot... Hol van Olaf Andwarafors?

– Itt van, itt – nyugtattam meg. – Mindjárt jön.

Az ismeretlen lehunyta szemét, és elcsendesedett. Hátradőltem. Na, rendben. Mégis, hová tűnt Hinkus? S mi a helyzet a tulajdonos széfjével? Sűrű köd kavargott a fejemben.

A tulajdonos visszatért, szemöldökét felhúzta, ajkát beharapta. A fülemhez hajolt, s ezt suttogta:

– Fura egy dolog, Peter. Olaf nem válaszol. Az ajtó be van zárva, húz a hideg a szobából. A tartalék kulcsaim is eltűntek...

Némán előhúztam zsebemből a kulcsköteget, melyet irodájából csentem el, s feléje nyújtottam.

– Ahá! – mondta a tulaj; elvette a kulcsokat, – No, mindegy. Tudja mit, Peter, menjünk együtt. Valahogy az egész nem tetszik nekem.

– Olaf... – nyögte az ismeretlen. – Hol van Olaf?

– Mindjárt, mindjárt – nyugtatgattam. Éreztem, hogy idegesen rángatózni kezd az arcom. A tulajdonossal kiléptünk a folyosóra. – Tudja mit, Alec? Hívja ide Caisát – javasoltam neki. – Üljön a férfi mellett, amíg visszajövünk.

– Aha – jelentette ki a tulajdonos, szemöldökét vonogatva. – Tehát így állnak a dolgok... Ahogy én nézem...

Átügetett a saját lakrészébe, én pedig lassan a lépcsőhöz indultam. Már meg is tettem néhány fokot, amikor a tulaj szigorúan megszólalt a hátam mögött:

– Gyere ide, Lale. Ülj itt... Leülsz. Senkit nem engedsz be! Senkit nem engedsz be!

A tulajdonos az emeleti folyosón ért utol, s együtt mentünk Olaf szobájához. Kopogtam, s a választ meg sem várva, elvettem a tulajdonostól a kulcscsomót.

– Melyik az? – kérdeztem.

A tulaj megmutatta. Bedugtam a kulcsot a lyukba. Az ördögbe – az ajtót belülről zárták be, a kulcslyukban már volt egy kulcs. Amíg ezzel vesződtem, s kifelé lökdöstem a kulcsot, kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, s köpenye övét összevonva kilépett az álmos képű, de barátságos du Barnstockre.

– Mi történik itt, uraim? – érdeklődött. – Miért nem hagyják aludni a vendégeket?

– Ezerszer is elnézését kérjük, du Barnstockre úr – mondta a tulajdonos –, de bizonyos, határozott fellépést követelő események történnek.

– Áh, vagy úgy? – jegyezte meg du Barnstockre érdeklődve. – Remélem, nem zavarok?

Kilöktem a kulcsot a zárból, s felegyenesedtem. Az ajtó alatt húzott a téli hideg, s terjesen biztos voltam benne, hogy a szoba éppen úgy üres lesz, mint Hinkusé. Elfordítottam a kulcsot, s kinyitottam az ajtót. A jéghideg levegő végigvert rajtam, de szinte nem is éreztem. A szoba nem volt üres. A padlón egy ember hevert. A folyosóról beszűrődő fény nem volt elegendő, hogy felismerjük. Csak a hatalmas cipőtalpakat láttam az előszoba küszöbén. Beléptem, s felkattintottam a villanyt.

Olaf Andwarafors hevert a padlón. Nyilvánvalóan s reménytelenül halott volt.