10. FEJEZET

Lementem a hallba, s komoran azt mondtam a tulajdonosnak:

– Hinkus teljesen megőrült. Van valami erős nyugtatója?

– Nálam minden van – felelte a tulaj.

– Nos, akkor lásson hozzá – mondtam, s odanyújtottam neki a kulcsot.

Zúgott a fejem. Öt perc múlva négy óra. Elfáradtam, felbőszültem, s ami a fő, egyáltalán nem éreztem vadászszenvedélyt. Túlságosan világosan láttam, hogy ez az ügy meghaladja az erőmet. Semmi kiút, sőt minél tovább folytatom, annál rosszabb. Talán rejtőzködik valaki a fogadóban, aki Hinkusra hasonlít? Talán Hinkusnak valóban van egy hasonmása veszélyes gengszter, megszállott és szadista? Ez természetesen egyet-mást megmagyarázna, akkor azonban meg kellene fejteni a kérdést: hol és hogyan tud elrejtőzni? Jól van, nézzük akkor Mózesékat.

Az öreg Mózes nem engedett be lakosztályába. A kopogásra előjött hatalmas keleti köntösében, kezében az elmaradhatatlan korsóval, és kövér pocakjával a szó szoros értelmében kilökött a folyosóra.

– Itt szándékozik beszélgetni? – kérdeztem fáradtan.

– Igen, itt szándékozom – felelte kihívóan, s különböző szagok bonyolult és felismerhetetlen keverékét fújta töményen a képembe. – Éppen itt. Egy rendőrnek semmi keresnivalója Mózes lakosztályában.

– Akkor inkább menjünk az irodába – javasoltam.

– No-o, az irodába... – Hörpintett a korsóból. – Az irodába, még mit nem! Bár fogalmam sincs, miről beszélgethetek magával. Csak nem engem gyanúsít a gyilkossággal, engem, Mózest?

– Nem – feleltem. – Isten ments!

Az irodában leültettem egy karosszékbe, én pedig az asztalhoz ültem.

– Nem tetszik nekem a rendőrség – jelentette ki azonnal Mózes, és rám meredt. – Nem tetszik nekem ez a fogadó. Gyilkosságok, lavinák... kutyák, tolvajok, egetverő ricsaj éjnek idején... S ki az a csavargó, aki a harmadik lakrészemben elhelyezkedett? Én kifizettem magának az egész lakosztály árát! Kötelessége lett volna engedélyt kérni tőlem!

Képtelen voltam vitatkozni vele, nem volt erőm, hogy megmagyarázzam: részeg fővel összetéveszt a tulajdonossal. Ezért egyszerűen azt mondtam:

– A fogadó igazgatósága elnézését kéri, Mózes úr, s kötelezi magát, hogy még holnap reggel helyreállítja a status quót.

– Talán a megboldogult is feléled? – érdeklődött epésen a rosszmájú öregúr. – Lehet, hogy ezt is megígéri? Uram, én Mózes vagyok! Albert Mózes! Nem szoktam hozzá az effajta halottakhoz, kutyákhoz, istenverte vityillókhoz, lavinákhoz...

Behunyt szemmel ültem és vártam.

– Nem szoktam hozzá, hogy éjnek idején berontanak a feleségemhez – folytatta. – Nem szoktam hozzá, hogy egy este háromszáz koronát elveszítsek mindenféle kóbor bűvészek társaságában, akik megjátsszak az arisztokratát... Ez a Bari... Bral... Hiszen közönséges hamiskártyás! Mózes nem ül le egy asztalhoz ezzel a hamiskártyással! Mózes az Mózes, uram!...

Még sokáig fortyogott, dünnyögött, hangosan hörpintgetett a korsóból, böfögött és fújtatott, s egy egész életre megtanultam, hogy Mózes az Mózes, hogy ő Albert Mózes, és ehhez nem szokott hozzá, nem szokott ehhez az átkozott hóhoz, hogy ehhez és ehhez nem szokott, hogy viszont egészen máshoz szokott, fenyőillatú fürdőhöz... Behunyt szemmel ültem, s hogy elvonjam gondolataimat, igyekeztem elképzelni magamban, hogyan fekszik le aludni kezében a korsóval, miként tartja horkolva és fütyülve, óvatosan, és anélkül hogy felébredne, időről időre hörpint belőle... Aztán csönd lett.

– Nos, így vagyunk, felügyelő – mondta s felállt. – Jegyezze meg jól azt, amit elmondtam, s legyen egy életre lecke. Ez sok mindenre megtanítja, uram. Jó éjszakát.

– Egy pillanat! – állítottam meg. – Csak két jelentéktelen kérdés. – Már nyitotta is elégedetlenül a száját, azonban résen voltam, s nem hagytam beszélni. – Körülbelül mikor hagyta el a termet, Mózes úr?

– Körülbelül? – horkantott. – S ezzel a módszerrel kívánja feltárni a bűntényt? Körülbelül!... Talán mégiscsak megengedi, hogy leüljek? – érdeklődött epésen.

– Igen, bocsánat, tessék.

– Köszönöm, felügyelő – jelentette ki még epésebben, s leült. – Tehát Mózesné őnagyságával, akinek lakosztályába ma éjszaka ön oly faragatlanul berontott, minden jogcím nélkül, ráadásul nem is egymagában, na és kopogtatás nélkül, házkutatási parancsról vagy efféléről nem is beszélve; én természetesen nem várom a mostani rendőrségtől, hogy tartsa magát a törvény olyan finomságaihoz, mint hogy minden becsületes embernek joga van úgy élni tulajdon lakosztályában, mint egy erődben, különösképp ha egy asszonyról van szó, egy feleségről, Mózes, Albert Mózes feleségéről, felügyelő!

– Igen, ez elhamarkodott dolog volt – ismertem be. – Fogadja ön és Mózesné őnagysága legőszintébb sajnálkozásomat.

– Nem fogadhatom el, felügyelő, mindaddig, míg teljes határozottsággal nem tisztázom, ki az, akit beköltöztettek a hármas számú, hozzám tartozó lakosztályba, milyen alapon foglalta el a helyiséget, mely a feleségem hálószobájával szomszédos, s miért őrzi őt kutya.

– Még mi magunk sem tisztáztuk teljesen, hogy voltaképp ki is ez az ember – mondtam, s ismét behunytam a szemem. – Autóbalesetet szenvedett, nyomorék, félkarú, most alszik. Amint tisztázzuk személyazonosságát, rögtön jelentjük önnek, Mózes úr. – Kinyitottam a szemem. – Most pedig térjünk vissza ahhoz a-pillanathoz, amikor elhagyta az ebédlőt. Pontosan mikor volt ez?

A korsót ajkához emelte, s fenyegetőn rám nézett.

– Kielégített a magyarázata – jelentette ki. – Kifejezem abbeli reményemet, hogy ígéretét megtartja, s azonnal jelenti. – Hörpintett a korsóból. – Tehát felálltam az asztaltól, s elhagytam a termet körülbelül... – Maró gúnnyal összevonta szemöldökét, és megismételte: – Körülbelül, huszonegy óra harminchárom perc s néhány másodperckor, felügyelő, helyi idő szerint! Ez kielégíti? Remek! Térjen át második s remélem, utolsó kérdésére.

– Még nem teljesen végeztünk az elsővel – vetettem ellent. – Huszonegy óra harminchárom perckor hagyta el a termet. És aztán?

– Aztán? Aztán visszatértem lakosztályomba, levetkőztem, s azonnal lefeküdtem. S egészen addig aludtam, amíg ki nem tört az a szörnyű zaj és dübörgés az általam kivett harmadik lakrészben. Csupán velem született önuralmam s annak tudata, hogy én Mózes vagyok...

– Igen, igen, természetesen – mondtam sietve. – Még egy utolsó kérdés, Mózes úr.

– Az utolsó! – mondta, s fenyegetőn megrázta mutatóujját.

– Nem jegyezte meg, hogy Mózesné őnagysága körülbelül mikor hagyta el az ebédlőt?

Ijesztő szünet köszöntött be. Mózes úr, aki teljesen elkékült, zavaros, dülledt szemével rám meredt.

– Úgy látom, azt merészeli feltételezni, hogy Mózesné nagyságos asszonynak köze van a gyilkossághoz – szólt fojtott hangon. Kétségbeesetten megcsóváltam a fejem, de ez sem segített. – S úgy látom, arcátlanul azt gondolja, hogy Mózes ebben a helyzetben bizonyítékokkal szolgál. Vagy maga talán.

Behunytam a szemem. Az elkövetkezendő öt perc során a legelképesztőbb feltételezések tömegét hallgattam végig szándékaimat és terveimet illetően, melyek Mózes becsülete, méltósága, vagyona, sőt személyes biztonsága ellen irányultak, Mózes ellen, nem pedig egy kutya ellen, amelyik szemmel láthatóan mást sem tesz, mint bolháknak szolgál fészkűi, nem, hanem Mózes, Albert Mózes ellen... Majd Mózes váratlanul abbahagyta, megvárta, míg felnyitom a szemem, s kimondhatatlan megvetéssel közölte:

– Mellesleg nevetséges, hogy ilyen jelentéktelen személynek ennyire ravasz terveket tulajdonítok. Nevetséges és Mózeshez méltatlan. Elfogadom sajnálkozását, uram. Mi több, az összes körülményt mérlegelve... Hiszen megértem, hogy ön nem elég nemeslelkű ahhoz, hogy békén hagyja nejemet, s megkímélje ostoba kérdéseitől. Éppen ezért megengedem, hogy feltegye ezeket a kérdéseket – nem többet kettőnél, uram! – a jelenlétemben. Most azonnal! Jöjjön!

Magamban ujjongva követtem. Kopogtatott Mózesné őnagysága ajtaján, s amikor meghallotta a választ, recsegő hangon így turbékolt:

– Bemenetünk magához, drágám? Nem vagyok egyedül.

A drágámhoz be lehetett menni... A drágám az előbbi pózban hevert az állólámpa fényében, de most már nyakig felöltözve. Elbájoló mosolyával fogadott. Az öregúr odatopogott hozzá, s megcsókolta a kezét – ekkor eszembe jutott, amit a tulaj bizonygatott, hogy Mózes állítólag korbáccsal veri.

– Drágám, ez a felügyelő – recsegte Mózes, miközben beleereszkedett egy karosszékbe. – Emlékszik a felügyelőre?

– Hogyan is feledhettem volna el a mi kedves Glebski urunkat?! – kiáltott fel a szépasszony. – Üljön le, felügyelő, parancsoljon! Varázsos éjszaka, ugye? Mennyi költészet van benne! Tiszta költészet!

Leültem egy székre. Untam az egészet. Elég volt, gondoltam. Az ördögbe!

– Asszonyom – kezdtem szárazon –, a nyomozás megállapította, hogy tegnap, körülbelül fél kilenckor ön elhagyta az ebédlőt, ön természetesen megerősíti ezt?

Az öreg elégedetlenkedve fészkelődni kezdett karosszékében, Mózesné őnagysága azonban megelőzte.

– No, természetesen megerősítem – felelte. – Minek is tagadnám? Egy időre el kellett távoznom, és el is távoztam.

– Amennyire előttem ismeretes – folytattam –, ide, a szobájába jött, majd kilenc óra után újból visszatért az ebédlőbe, így volt?

– Igen, természetesen. Igaz, ami az időt illeti, nem vagyok teljesen bizonyos, nem néztem az órámat... De több mint valószínű, hogy éppen így volt.

– Szeretném, asszonyom, ha visszaemlékezne rá, találkozott-e valakivel, jövet vagy menet.

– Igen... azt hiszem – bizonytalankodott Mózesné őnagysága. Összeráncolta finom homlokát, énnekem pedig egész testem várakozón megfeszült. – Hát persze! – kiáltott fel. – Hiszen amikor visszatértem, a folyosón egy párt láttam...

– Hol? – kérdeztem gyorsan.

– Hát... rögtön balra a lépcsőháztól. A mi szegény Olafunk és ez a mulatságos figura... nem is tudom, fiú-e vagy lány... Kicsoda is, Mózes?

– Egy pillanat – szóltam közbe. – Biztos benne, hogy a lépcsőháztól balra álltak?

– Teljesen biztos vagyok. Egymásba karolva álltak, s nagyon kedvesen csevegtek. Én természetesen úgy tettem, mint aki semmit nem lát...

Lám, ez Brunet pillanatnyi habozásának az oka, gondoltam. A kölyök emlékezett rá, hogy valaki megláthatta őket Olaf szobája előtt, s nem volt rá ideje, hogy kitaláljon valamit, később pedig hazudozni kezdett, abban a reményben, hogy megússza.

– Nő vagyok, felügyelő – folytatta Mózesné őnagysága –, és soha nem avatkozom bele környezetem ügyeibe. Más körülmények között egy szót sem hallott volna tőlem, most azonban, úgy vélem, teljesen őszintének kell lennem, erre kényszerítenek a körülmények... Igaz, Mózes?

Mózes a karosszékből dünnyögött valamit.

– S még valami – folytatta Mózesné őnagysága. – Ennek azonban bizonyára nincs különösebb jelentősége... Amikor lefelé jöttem a lépcsőn, találkoztam ezzel az alacsony, szerencsétlen emberkével...

– Hinkussal – segítettem ki rekedten, s köhintettem. Valami a torkomon akadt.

– Igen, Hinkus... Azt hiszem, így hívják... Hiszen tudja, felügyelő, tüdőbeteg. Pedig nem is gondolná az ember, nem igaz?

– Elnézését kérem – mondtam. – Amikor találkozott vele, a hallból jött felfelé a lépcsőn?

– Ezt még egy rendőr is meg kell hogy értse – morogta ingerülten Mózes. – A nejem világosan megmondta, hogy lefelé jött a lépcsőn. Következésképp Hinkus vele szemben felfelé ment...

– Ne dühöngjön, Mózes – csitította gyöngéden férjét Mózesné őnagysága. – A felügyelőt csupán a részletek érdeklik... Igen, felügyelő, velem szemben jött felfelé, s úgy tűnt, éppen a hallból. Kitértünk, s mindenki ment tovább a maga útján.

– Mivolt rajta?

– Borzasztóan nézett ki! Egy szörnyű bunda... Megbocsásson, de bűzlött... nyirkos gyapjú- és kutyaszagot árasztott... Nem tudom, ön hogy van vele, felügyelő, én úgy vélem, ha egy embernek nincs rá módja, hogy tisztességesen öltözködjék, akkor üljön otthon, s teremtse meg rá a pénzt, s ne utazgasson olyan helyekre, ahol jobb társaság van.

– Én itt jó néhány embernek azt a tanácsot adnám – vicsorgott a korsója fölött Mózes –, hogy üljön otthon, s ne utazzon olyan helyekre, ahol jobb társaság gyülekezik. Nos, felügyelő, befejezte végre?

– Nem, nem egészen... – jegyeztem meg habozva. – Még egy kérdést... Asszonyom, amikor a bál után visszatért a szobájába, bizonyára lefeküdt, s mélyen elaludt.

– Mélyen elaludtam?... Hogy is mondjam... Csak egy kicsit elszundítottam...

– S bizonyára felébresztette valami. Hiszen amikor később olyan illetlenül betörtem lakosztályába, fogadja legmélyebb sajnálkozásomat, nem aludt...

– Ó, hát erre gondol... Nem aludtam... Igen, valóban nem aludtam, azonban nem mondhatom, felügyelő, hogy felébresztett valami. Egyszerűen azt éreztem, hogy ma képtelen leszek annak rendje s módja szerint elaludni, s elhatároztam, olvasok egy kicsit... Mellesleg ha azt szeretné tudni, hallottam-e éjszaka valamilyen gyanús zajt, határozottan állíthatom: nem, nem hallottam.

– Semmiféle zajt? – csodálkoztam. Mózesné férjére pillantott; úgy vettem észre, egy kissé zavarban van. Nem vettem le róla a szememet.

– Szerintem semmilyent – mondta bizonytalanul. – És maga, Mózes?

– Abszolút semmilyent – jelentette ki határozottan Mózes. – Ha leszámítjuk azt a szörnyű zsivajt, amit ezek az urak csaptak...

– S még a lavinaomlást sem hallották?

– Miféle lavináét? – csodálkozott Mózesné őnagysága.

– Ne izgulj, drágám – nyugtatgatta Mózes. – Semmi szörnyű dolog nem történt. A hegyekben nem messze lavinaomlás volt, később majd elmondom... Nos, felügyelő? Talán ennyi elég lesz?

– Igen – feleltem. – Ennyi elég. – Felálltam. – Még egy utolsó kérdés. Nem sokkal vacsora előtt ön, Mózesné őnagysága, felment a tetőre...

Az asszony elnevette magát és félbeszakított:

– Nem, nem mentem fel a tetőre. A hallból felmentem az emeletre, s szórakozottságomban, mert nagyon elmerültem gondolataimban, továbbmentem azon a borzasztó padlásfeljárón. Nagyon ostobának találtam a helyzetet, amikor egyszer csak egy ajtót, deszkákat pillantottam meg magam előtt... hirtelen azt sem tudtam, hová kerültem...

Nagyon szerettem volna megkérdezni, miért ment fel az emeletre. Fogalmam sem volt, mit kereshetett ott, bár fel lehetett tételezni, hogy Simonet-vel való szerelmi kalandjáról van szó, melybe véletlenül beleléptem. Ekkor azonban az öregre pillantottam, s az egész kirepült a fejemből. Mózes térdén ugyanis egy fonott ostor hevert – komor, fekete színű kutyakorbács, vastag nyéllel s megszámlálhatatlan fonott csimbókkal, melyekből fémszálak villantak elő. Megrémültem, és elfordítottam a tekintetem.

– Köszönöm, asszonyom – dörmögtem. – Nagy segítségére volt a nyomozásnak.

Reménytelenül fáradtnak éreztem magam, elvánszorogtam a hallig, s a tulajdonos mellé ültem, hogy pihenjek. A kutyakorbács szörnyű látványa még mindig ott lebegett a szemem előtt, s fejemet csóválva csak nagy nehezen tudtam elhessegetni. Ez nem az én dolgom. Ez családi ügy, semmi közöm hozzá... Valami csípte a szememet, mintha homok került volna bele. Bizonyára legalább két órát kellett volna aludnom, azonban éreztem, hogy most képtelen lennék elaludni. A fogadóban ott bolyonganak Hinkus hasonmásai. Du Barnstockre kölyke hazudik. Na és Mózesné őnagyságával sincs minden rendben. Vagy halálos mély álomba merült, s akkor nem világos, mitől ébredt fel, s miért hazudja, hogy szinte alig aludt. Vagy pedig nem aludt, akkor viszont nem világos, miért nem hallotta a lavinát és a zajt a szomszéd szobából. S végképp érthetetlen, hogy valójában mi is történt Simonet-val... Mit tett volna a helyemben Zgut? Gyorsan kiválogatta volna mindazokat, akiknek elegendő erejük van ahhoz, hogy kicsavarják a kétméteres viking fejét, s csak velük törődött volna. Én pedig itt nyűglődöm ezzel a ványadt kölyökkel meg ezzel a szánalomra méltó, szkizofrén Hinkussal...

A tulajdonosra pillantottam. Szorgalmasan nyomogatta a számológép billentyűit, s valamit jegyezgetett a főkönyvbe.

– Ide figyeljen, Alec – szólítottam meg. – Elrejtőzhet s észrevétlen maradhat az ön fogadójában Hinkus hasonmása? A tulaj felemelte fejét, és rám nézett.

– Éppen Hinkus hasonmása? – kérdezte ügybuzgón.

– Igen. Éppen Hinkus hasonmása, Alec. Az ön fogadójában lakik Hinkus hasonmása. Nem fizet a szállásért, Alec. Nyilván lopja az élelmiszert, gondolja csak meg, Alec!

A tulaj meggondolta.

– Nem tudom – mondta. – Semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Csak egyet érzek, Peter, maga tévútra került. Az alibiket vizsgálgatja, bizonyítékokat gyűjt, keresi a motívumokat. Én azonban úgy gondolom, ebben az ügyben a mesterségének szokásos fogalmai elvesztik értelmüket, miként az idő fogalma is más a fénynél nagyobb sebesség esetében...

– Ez a maga megérzése? – kérdeztem keserűen.

– Mire gondol?

– Hát erre az egész filozófiára az alibiről a fénynél nagyobb sebességek esetében. A fejem majd szétrobban, maga pedig az ördög tudja, mit zagyvái össze. Inkább hozzon egy kávét.

A tulajdonos felállt.

– Mégis, maga még nem éri fel ésszel a dolgokat, Peter – állapította meg. – Várok, amíg megérik.

– Mi szükség erre? Hiszen már túlérett is vagyok, hamarosan lehullok a fáról.

– Nem hull le! – nyugtatott meg a tulaj. – S még korántsem érett meg. Meg akarom várni azt a pillanatot, amikor szavaim adják a kulcsot az ügy megértéséhez.

– Uramisten! – dörmögtem. – El tudom képzelni, miket beszél!

A tulaj elnézően mosolygott, és a konyhába indult. A küszöbön megállt, és azt javasolta:

– Ha akarja, elmesélem magának, éppenséggel mi jutott a mi őrült fizikusunk eszébe.

– No, próbálja meg – mondtam.

– Őrült fizikusunk bemászott Mózesné őnagysága ágyába, s eleven asszony helyett egy lélek nélküli próbababát talált ott. Egy babát, Peter, egy jéghideg babát.