2. FEJEZET

Közvetlenül a szálló közelében még akadt, aki próbált síelni, azonban távolabb, a völgyben a hótakaró tiszta és érintetlen volt, akár a frissen keményített lepedő.

Egyet-kettőt ugrottam helyben, kipróbáltam a kötést, rikkantottam, s elindultam szembe a nappal, egyre fokoztam a tempót, a naptól és az élvezettől hunyorogtam, minden egyes lélegzetvétellel kiűztem magamból egy kicsit a telefüstölt hivatali helyiségek, az áporodott iratok, a síró gyanúsítottak s a zsémbes főnök unalmából, a mélabús politikai viták és a szakállas viccek egyhangúságából, feleségem kicsinyes zsörtölődéséből s a felnövekvő nemzedék kötekedéséből... a nyomasztó, latyakos utcákból, a pecsétviaszszagú folyosókból, a kilőtt tankokhoz hasonlatos óriási széfek komor, üres szájából, a kifakult világoskék tapétából az ebédlőben, a kifakult rózsaszín tapétából a hálószobában, a tintafoltos sárga tapétából a gyerekszobában – minden lélegzetvétellel megszabadultam egy kicsit önmagámtól, ettől a kincstári, fölöttébb erkölcsös, az unalomig törvénytisztelő, rézgombos alaktól, ettől a figyelmes férjtől és példás apától, vendégszerető baráttól és szívélyes rokontól, örültem, hogy mindez a semmibe vész, s reménykedtem, hogy visszavonhatatlanul szertefoszlik, és mostantól fogva minden könnyű, rugalmas és tiszta lesz, s őrült, vidám és fiatalos tempóban zajlik majd; milyen nagyszerű is, hogy ide jöttem... Derék fiú vagy, Zgut, okos ember, köszönöm, Zgut, jóllehet néha keményen képen törlőd a “medvebocsaidat"... Milyen erős, ügyes és izmos vagyok – száguldhatok így, egyenesen is akár százezer kilométert, de megpróbálhatok lesiklani így is, hirtelen jobbra és balra fordulva, tonnányi havat hasítva ki sítalpam alól... Hiszen már vagy három éve nem síeltem, azóta, hogy meg vettük azt az átkozott új házat... Ah, a pokolba az egésszel, nem akarok rá gondolni, a pokolba az öregséggel, a pokolba a házzal, s egyáltalán, a pokolba veled, Peter, Peter Glebski, te törvénytisztelő hivatalnok, légy üdvöz...

A lelkesedés első hulláma azonban hamarosan elcsitult, és észrevettem, hogy izzadtán és szuszogva egy út mellett állok, s tetőtől talpig finom porhó borit. Levettem a kesztyűm, megtöröltem az arcom, s váratlan recsegő dübörgést hallottam, mintha egy kétfedelű sportrepülő készült volna leszálláshoz. Alig töröltem meg a szemüvegem, máris elszáguldott mellettem, természetesen nem egy kétfedelű repülő, hanem egy hatalmas motorkerékpár ezekből az új típusúakból, melyek a falon is áthatolnak, s több áldozatot követelnek, mint az összes bűnöző, tolvaj, rabló, gyilkos együttvéve. A motor beszórt hógöröngyökkel, szemüvegem ismét elhomályosult, s alig tudtam kivenni egy sovány, hajlott hátú alakot, fekete haja lobogott a szélben, vörös sálja csak úgy röpült utána...

Amikor a szállóhoz értem, a motorkerékpár már a tornác előtt pihent. Hatalmas, tölcsér formájú motoroskesztyű hevert mellette a havon. Beleszúrtam síléceimet egy hóbuckába, letisztítottam magamról a havat, s újból megnéztem a motort. Micsoda baljós külsejű jármű! Van egy olyan érzésem, hogy jövőre a szálló A Halott Motoroshoz nevet fogja viselni. A tulaj kézen fogja az újonnan érkező vendéget, s a falba ütött résre mutatva így szól: “Nézze, idevágódott százhúsz mérföldes sebességgel, átütötte az egész épületet. A föld is megrezzent, amikor negyvenkét téglát sodorva magával, betört a konyhába..."

A hall közepén egy hihetetlenül hosszú és nagyon görbe férfi állt. Fekete frakkot viselt, szárnya a sarkáig ért. Kezét összekulcsolta a háta mögött, s szigorúan korholt egy sovány, karcsú, meghatározhatatlan nemű teremtést, aki elegánsan terpeszkedett egy karosszékben. Az illetőnek finom vonású sápadt arca volt, melyet félig eltakart hatalmas fekete szemüvege, dús, szél borzolta fekete hajzata s bolyhos vörös sálja.

Amikor becsuktam az ajtót, a magas férfi elhallgatott, s felém fordult. Csokornyakkendőt viselt, nemes Vonású arcát arisztokratikusán metszett orr ékesítette. Egy másodpercig méregetett, majd száját olyanformán csücsörítve, mint egy tyúk püspökfalatja, vékony, fehér tenyerét kézfogásra nyújtva, felém indult.

– Du Barnstockre – mondta majdhogynem énekelve. – Állok rendelkezésére.

– Csak nem az a bizonyos du Barnstockre? – érdeklődtem őszinte tisztelettel, s megszorítottam a kezét.

– De bizony az, uram, személyesen – felelte. – Kihez van szerencsém?

Bemutatkoztam, s ekkor hirtelen megragadta kabátom hajtókáját.

– Nagyszerű! Felügyelő! Hol találta ezt?

Egy kék ibolya volt ujjai között. S ibolyaillatot éreztem. Kényszeredetten tapsoltam, noha nem kedvelem az ilyen trükköket. A karosszékben ülő apró szájával nagyot ásított, s egyik lábát a fotel karfájára helyezte.

– A kabátujjából vette elő – jelentette ki rekedtes, mély hangon. – Vacak kis trükk, bácsikám.

– Még hogy a kabát ujjából! – ismételte meg du Barnstockre. – Nem, Brunet, ez nagyon is együgyű dolog lett volna. Valóban, ahogy az előbb mondtad, ócska kis trükk lett volna.

Az ibolyát kinyújtott tenyerére helyezte, szemöldökét felhúzva rápillantott, s az ibolya eltűnt.

– Maga ragyogóan síel, Glebski úr – folytatta du Barnstockre. – Az ablakból figyeltem. S őszintén meg kell mondanom, nagyszerű élvezetben volt részem.

– Ugyan! – dünnyögtem válaszul. – Valaha síelgettem...

– Bácsikám! – hallatszott váratlanul a karosszék mélyéből a felszólítás. – Inkább varázsoljon elő egy cigarettát. Úgy tűnt, du Barnstockre észbe kapott.

– Igen! – mondta. – Engedje meg, Glebski úr, hogy bemutassam: Brunet, kedves elhunyt bátyám egyetlen utóda... Brunet, gyermekem!

A gyermek kedvetlenül kikászálódott a karosszékből, s közelebb lépett. Dús, nőies haja volt, mellesleg az is lehet, hogy nem nőies, hanem csak fiatalos volt. Lasztexnadrágba bújtatott lába kisfiúsán sovány, de az is lehet, hogy kislányosan karcsú volt. Az anorákja legalább három számmal nagyobb a kelleténél. A kölyök közömbösen rám mosolygott rózsás, finom szájával, s rekedten megkérdezte:

– Jól ráijesztettünk magára? Ott, az úton...

– Ráijesztettünk? – kérdeztem.

– Na, természetesen- nem mi. A Táltos. Ezt tudja... A szemüvegét teljesen befröcsköltük – közölte a bácsikájával.

– Ez esetben a Táltos motorkerékpár – magyarázta szívélyesen du Barnstockre –, egy Szörnyű és veszélyes szerkezet, amely...

– Mi lesz a cigivel? – emlékeztette a kölyök bácsikáját.

Du Barnstockre lemondóan megcsóválta fejét, s tehetetlenül széttárta karját. Amikor ismét összefonta őket, az ujjai között egy cigaretta füstölt. Odanyújtotta a kölyöknek, aki nagyot szívott belőle, s szeszélyeskedve azt dünnyögte:

– Megint filteres...

– Nyilván zuhanyozni szeretne a száguldozás után – mondta du Barnstockre. – Nemsokára ebédelni fogúnk...

– Igen – válaszoltam. – Természetesen. Elnézésüket kérem.

A lakosztályomban megmosdottam, átöltöztem, s cigarettára gyújtva leheveredtem a díványra. Kellemes bágyadtság vett erőt rajtam, néhány percre még el is szundítottam. A folyosó felől hallatszó vonítás és ijesztő, zokogásra emlékeztető hahota ébresztett fel. Felültem. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, s meghallottam Caisa nyivákoló hangját: “Ebédelni tessék!" Valami olyasmit válaszoltam rá, hogy igen-igen, tüstént megyek, lábam lelógattam a heverőről, a papucsom után tapogatóztam. “Ebédelni tessék!" – hallatszott távolabbról, majd még egyszer: “Ebédelni tessék!" – majd újból egy rövid vonítás és kísérteties hahota. Mintha rozsdás láncok csörgése is kísérte volna.

Megfésülködtem a tükör előtt, végigpróbáltam néhány grimaszt, valahogy így: szórakozottan szívélyes figyelem, a profi férfias zárkózottsága, nyíltszívű hajlandóság mindenféle ismerkedésre s olyan hümmögésféle. Azonban úgy véltem, hogy egyik arckifejezés sem megfelelő, éppen ezért nem is kínoztam tovább magam, zsebre vágtam a cigarettásdobozt, hogy legyen mivel kínálnom a kölyköt, s kiléptem a folyosóra. S amint kiléptem, a csodálkozástól kővé dermedtem.

A szemben levő szoba ajtaja tárva-nyitva volt. Az ajtónyílásban, közvetlen a szemöldökfánál, lábával az egyik, hátával a másik ajtófélfának támaszkodva egy fiatalember lebegett. Testtartása, szokatlansága ellenére, nagyon is természetesnek tűnt. Lepillantott rám, kivicsorította sárgás fogait, és szalutált.

– Jó napot – köszöntöttem rövid hallgatás után. – Segítsek?

Az illető erre puhán, akár egy macska, a padlóra ugrott, s tovább szalutálva vigyázzba állt előttem.

– Tiszteletem, felügyelő – jelentette. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Simone Simonet kibernetikus főhadnagy.

– Pihenj! – válaszoltam, s kezet fogtunk.

– Voltaképp fizikus vagyok – mondta. – Azonban az a szó, hogy “kibernetikus", legalább olyan jól hangzik, mint az, hogy “gyalogsági". S olyan vicces. – Váratlanul abban – a zokogó hahotában tört ki, melytől dohos katakombák, lemoshatatlan vérfoltok jelentek meg előttem, s melyből csontvázakra erősített, rozsdás láncok csörgése hallatszott ki. – Voltaképp – folytatta – hegyet mászni jöttem ide, azonban sehogy sem tudok a sziklákhoz férni. Körös-körül mindenütt hó. Nos, ezért is mászom az ajtókat, falakat...Hirtelen elhallgatott, s belém karolt. – Hallott a Midász-tervről? Szigorúan titkos. Négy év szabadság nélkül. Nos, ezért is írtak fel nekem az orvosok érzéki gyógykúrát. – Ismét kacagni kezdett, de-ekkor odaértünk az ebédlőhöz. Magamra hagyott, s ahhoz az asztalhoz vágtatott, melyre az előételek voltak kikészítve. – Kövessen, felügyelő! – rikkantotta futás közben. – Siessen, mert különben barátaink s a Halott Alpinista rokonsága felfalja a kaviárt előlünk...

Az asztalnál már ott ült du Barnstockre s elhunyt testvére gyermeke. Du Barnstockre elegánsan kevergette ezüstkanalával a húslevest, s szemrehányóan sandítgatott a kölyökre, aki könyökével szélesen elterpeszkedve, lendületesen kanalazta a zöldséglevest.

Az asztalfőn egy előttem ismeretlen, különös, vakító szépségű hölgy trónolt. Nem lehetett tudni, húsz- vagy negyvenesztendős, válla finoman napbarnított, hatalmas, félig lesütött szemét dús szempilla keretezte, hamuszürke haját magasra tornyozta, rajta méregdrága diadém – igen, semmi kétség, Mózes úr neje, s ahhoz sem fért kétség, hogy semmiképp nem illett ide, ehhez a szerény table d'hôte-hoz. Korábban ilyen nőket csak nagyvilági magazinok lapjain vagy comicsok képein láttam.

A tulajdonos az asztalt megkerülve, tálcával a kezében már felém igyekezett. A tálcán kristálykupicába töltve aggasztóan kéklett a híres helybéli különlegesség, a havasi gyopárral ízesített gyomorerősítő.

– Tűzkeresztség! – jelentette ki közeledve a házigazda. – Valami pikáns előételt válasszon.

Engedelmeskedtem. Olajbogyót és kaviárt szedtem magamnak. Majd a tulajdonosra pillantottam, s vettem a savanyúságból is – egy picike ecetes uborkát. Majd ránéztem a pálinkára, s egy fél citromot facsartam a kaviárra. Mindenki engem nézett. Fogtam a kupicát, kifújtam a tüdőmből a levegőt (vele együtt a folyosók és hivatali helyiségek áporodott szagát), s lehajtottam az italt. Összerezzentem. Mindenki engem nézett, éppen ezért csak gondolatban rezzentem össze, s leharaptam az uborka félét. A tulajdonos köhintett. Simonet szintúgy. Mózesné őnagysága csengő hangon kijelentette: “Ó! Egy igazi férfi!" Elmosolyodtam, bekaptam a kis uborka másik felét, és sajnálni kezdtem, hogy nincsenek dinnye nagyságú uborkák. “Klassz!" – jelentette ki ezúttal jól érthetően a kölyök.

– Mózesné nagysága! – szólalt meg a tulajdonos. – Engedje meg, hogy bemutassam Glebski felügyelőt.

Az asztalfőn a hamuszínű torony finoman megrezzent, csodás szempilláját felemelte, majd megint lesütötte. Meghajoltam. Szíves örömest kétrét görnyedtem volna, annyira égett a gyomrom – a hölgy azonban rám mosolygott, s ettől tüstént jobban éreztem magam.

A beszélgetést a tulajdonos irányította. Rejtélyes és ismeretlen dolgokról beszélt, pontosabban arról, hogy a szállóban az utóbbi napokban különös dolgok történtek. Engem, az újonnan jöttét beavattak a részletekbe. Du Barnstockre megerősítette, hogy valóban, két napja eltűnt a cipője, s csak este találtak rá az emlékszobában. Simonet hahotázva bejelentette, hogy valaki olvassa a könyveit – leginkább szakirodalmát, s a margón megjegyzéseket tesz, melyek többnyire teljes műveletlenségről árulkodnak. A tulajdonos elégedettségtől ragyogva hozta a társaság tudomására a mai esetet a füstölgő pipával és az újsággal, s hozzátette: éjszaka valaki járkál a házban. Mózesné asszonyság szabadkozás nélkül, örömmel megerősítette ezeket a híreket, s megjegyezte: tegnap éjjel valaki benézett szobája ablakán. Simoné Simonet eldicsekedett vele, hogy éjszaka oly mélyen alszik, akár egy halott, és semmit nem hallott; a kölyök pedig rekedtes hangján kijelentette – az összes jelenlevő figyelmébe ajánlva –, hogy ő általában semmiféle ellenszenvet nem táplál az ilyen ostoba tréfákkal szemben, hozzászokott az effajta hókuszpókuszokhoz, azonban képtelen elviselni, ha idegenek heverésznek az ágyán.

Az asztal körül uralkodó, édesen borzongós hangulatot a fizikus törte meg.

– Megérkezik egy őrnagy egy ismeretlen városkába – kezdte. – Megszáll a fogadóban, s megparancsolja, hogy hívják oda...

Hirtelen elhallgatott és körülnézett.

– Pardon – jelentette ki. – Nem vagyok biztos benne, hogy hölgyek – s itt Mózes úr neje felé bólintott –, valamint fiatal... e-e-e... fiatalok jelenlétében – a kölyökre pillantott –, hehehe...

– Ó, ostoba vicc! – jegyezte meg a kölyök lenézően.“Minden remek, csak éppen nem lehet elfelezni." Ez az?

– Pontosan! – kiáltott fel Simonet, és kacagásban tört ki.

– Elfelezni? – kérdezte mosolyogva Mózesné nagysága.

– Nem lehet elfelezni! – javította ki mérgesen a kölyök.

– Ó, hát nem lehet elfelezni? – csodálkozott Mózesné nagysága. – Aztán mit nem lehet elfelezni?

A kölyök már nyitotta volna a száját, azonban du Barnstockre villámgyors mozdulatot tett, s betömte a száját egy nagy piros almával, melyből a kölyök tüstént jóízűen harapott is egyet.

– Végül is nemcsak a mi szállónkban történnek meglepő dolgok – mondta Barnstockre. – Elég, ha például az ismeretlen eredetű repülő tárgyakra gondolunk...

A kölyök nagy dübörgéssel hátratolta székét, felállt, és az almát ropogtatva a kijárathoz indult. Egyre azon töprengtem, kitől kérdezhetném meg, az ördögbe is, hogy fiú-e vagy lány, du Barnstockre azonban tovább mormogott:

–...Giordano Brunót, uraim, nem véletlenül égették meg. A világűrt kétségkívül nemcsak mi lakjuk. A kérdés csupán az, milyen sűrűn van jelen az értelem a világmindenségben. Ha matematikus lennék, uraim, legalább annak a valószínűségét megpróbálnám kiszámítani, hogy a Föld tárgya-e valamiféle tudományos vizsgálódásnak...

“Magától du Barnstockrétól kissé kínos lenne megkérdezni – töprengtem. – Caisa ostoba liba. Ha megkérdem Simonet-t, a sírontúli hahota újabb fölösleges hullámát szabadítom magamra... Különben mi van velem? Mi közöm az egészhez?... Vegyek tán még a második fogásból?...

–... Lássák be – dünnyögte du Barnstockre. – Az ötlet, hogy idegen szemek gondosan és szorgalmasan kutatják öreg földanyánkat a világűr végtelen térségein keresztül...

– Kiszámítottam – mondta Simonet. – Ha képesek arra, hogy a lakott rendszereket megkülönböztessék a lakatlanoktól, akkor ez mínusz e lesz a negatív hatványon.

– Valóban? – rémült el jól nevelt tartózkodással Mózesné őnagysága, s lelkesült mosollyal ajándékozta meg Simonet-t.

Simonet ugatva felröhögött, mint egy házőrző kutya. Még a székén is fészkelődni kezdett. Szeme elhomályosult.

– Mennyi is lesz ez számszerűleg? – érdeklődött du Barnstockre, miután végigvárta az akusztikai zivatart.

– Körülbelül kétharmad – felelte Simonet, szemét törölgetve.

– De hiszen ez óriási valószínűségérték! – kiáltott fel lelkesen du Barnstockre, ekkor azonban mögöttem, mintha hatalmas erővel vállal belökték volna, nagy dörrenéssel, nyikorogva kivágódott az ebédlőbe nyíló. ajtó. Megfordultam. Különös alak jelent meg a küszöbön.

Termetes, idősebb férfi, kísérteties bulldogképpel; lehetetlen középkori divat szerint szabott, lazacszínű zekében. Egyik kezét a háta mögé rejtette, másikban magas fém söröskorsót tartott.

– Levest! – ordította zavaros szemmel maga elé meredve. Pillanatnyi zűrzavar keletkezett. Mózesné őnagysága hozzá méltatlan sietséggel a leveses asztalhoz ugrott, a tulaj elszakadt a tálalószekrénytől, s olyan mozdulatokat tett, mintha azt akarná mondani, mindenben szolgálatára áll, Mózes úr pedig – mert vitathatatlanul ő volt az illető – ünnepélyesen remegő arccal korsóját az asztalhoz vitte, s nejével szemben helyet foglalt, miközben kis híján a szék mellé zuhant.

– Ez az időjárás, uraim, most havazik – jelentette be. Mózesné őnagysága elétette a levest, férje zordan belepillantott a tányérba, majd hörpintett a korsóból. – Miről van szó? – érdeklődött.

– Simonet úr kiszámította annak valószínűségét...kezdte du Barnstockre.

– Badarság! – szakította félbe Mózes úr. – A matematika nem tudomány, Barn... Barl... du! Hát ez meg kicsoda? – kérdezte, s jobb szemével felém sandított. Zavaros, rosszindulatú volt a tekintete.

– Engedje meg, hogy bemutassam – mondta sietve a tulajdonos. – Mózes úr, Glebski felügyelő.

– Felügyelő... – dünnyögte Mózes. – Hamis váltók, hamis okmányok... – Ismét szigorú pillantást vetett tányérjára, majd megint hörpintett a korsóból. – Ma finom a leves – közölte. – Olga, vidd innen, s adj valami húsételt. Ugyan, uraim, miért hallgattak el? Folytassák, folytassák, hallgatom önöket.

– A húsról jut eszembe – jegyezte meg azon nyomban Simonet. – Egy haspók bélszínt rendel az étteremben...

– Bélszínt. Úgy! – mondta jóváhagyólag Mózes úr, s megpróbálta fél kézzel felvágni a sültjét. Másik kezét le nem vette a korsóról.

– A pincér felveszi a rendelést – folytatta Simonet –, a haspók pedig kedvenc ételét várva, nézegetni kezdi a színpadon táncoló lányokat...

– Mulatságos – jelentette ki Mózes úr. – Egyelőre nagyon mulatságos. Csak sótlan. Olga, add ide a sót. Nos? Simonet habozott.

– Pardon – mondta határozatlanul. – Komoly kételyeim ébredtek ennek kapcsán...

– Úgy. Kételyek – ismételte elégedetten Mózes úr. – Hogy van tovább?

– Vége – felelte csüggedten Simonet, és hátradőlt székén. Mózes rámeredt.

– Hogyhogy vége? – kérdezte elégedetlenül. – Na de a bélszínt csak kihozták neki?

– Hm-m... voltaképp... nem – felelte Simonet.

– Micsoda arcátlanság! – mondta Mózes. – Hívatni kellett volna a főpincért. – Undorral eltolta magától tányérját. – Rendkívül kellemetlen történetet mondott el, Simonet.

– Csak olyant, amilyen valójában – ismerte el Simonet sápadtan mosolyogva. Mózes hörpintett a korsóból, s a tulajdonos felé fordult.

– Snevar – kezdte. – Megtalálta maga azt az alávaló fickót, aki a cipőket lopkodja? Felügyelő, maga itt úgyis a napot lopja. Egy gazember cipőket lopkod, s bekukucskál az ablakokon. Mi a véleménye ezekről a lopásokról?

– Azt gondolom, hogy a jelenlevők valamelyikének a tréfája.

– Fura gondolat – mondta rosszallóan Mózes.

– Egy csöppet sem – vetettem ellent. – Először is e bűncselekményeknek nem lehet más céljuk, mint hogy ámulatba ejtsenek bennünket. Másrészt a kutya úgy viselkedik, mintha. a házban csak a barátai lennének.

– Ó igen! – szólalt meg tompán a tulajdonos. – Természetesen a házban csak magunkfajták vannak. Azonban ő Lale számára több volt ennél, ő volt az istene, uraim!

Mózes rámeredt a tulajra.

– Ki ez az ő? – kérdezte szigorúan.

– Ő. A Halott.

– Ne bolondítson! – jelentette ki Mózes. – Ha pedig tudja, ki követi el ezeket a dolgokat, tanácsolja neki, nyomatékosan tanácsolja, hogy hagyja abba. Érti? – Vérbe borult szemével körbepillantott. – Különben én is elkezdek viccelni! – horkant fel.

Síri csend támadt. Szerintem mindenki próbálta maga elé képzelni, hogyan végződik az, ha Mózes úr elkezd viccelni.

Ezután Mózesné őnagysága odébb tolta a tányért, bűbájos ajkát megérintette a szalvétával, tekintetét a mennyezetre emelte s kijelentette:

– Ó, mennyire szeretem a vörös naplementéket! A színek orgiája!

Én azon nyomban égető szükségét éreztem annak, hogy egyedül maradjak. Felálltam, s határozottan így szóltam:

– Köszönet, uraim, a társaságért. A vacsoránál találkozunk.