Előre!

A Hetedik Lovasezred útja

Terry serege dakotaföldről nyugat felé haladt. A hadoszlop, amely előtt az arikara és a varjú felderítők állandó mozgásban voltak, két mérföld hosszan kígyózott. Legelöl Custer vezetésével a Hetedik Lovasezred tizenkét szakasza masírozott. Mögöttük három gyalogosszázad, a Gatling-géppuskások és végül a társzekerek haladtak. Összesen ezer kiképzett és harcedzett katona.

Custer korábban már négyszer is járt erre. Jól ismerte a vidéket, a Big Muddy-folyó és a Yellowstone között. Tudott minden egyes prérikutya-üregről és bölénydagonyáról. Azt is tudta, hogy a keresett sziúk valahol ezen a területen gyülekeznek: de akárhol is vannak, most az egyszer nem menekülhetnek!

A hadvezetés mindenáron le akart számolni a szabadon élő engedetlen és ellenséges indiánokkal, ezért Terry hadoszlopán kívül északról az Ellis- és a Shaw-erődökből kivezényelt négyszáz főnyi veterán is megindult, John Gibbon vezetésével.

Csaknem ezerszáz emberrel Crook délről támadott, és mindent elkövetett, hogy rátaláljon a sziúk központi táborára. Számára ez becsületbeli ügy volt, hisz el kellett feledtetnie tévedését, azt, hogy Fékevesztett Ló helyett Két Holdat támadta meg. A nagy iramban a társzekerek messze lemaradtak a hadoszlop mögött. A gyalogosok öszvérháton ügettek a meredek Farkashegység kaptatóin. A Yellowstone-völgybe torkolló Rosebud-folyó felső szakaszát erőltetett menetben érték el.

A három sereg nagyjából háromszáz mérföldnyire volt egymástól, de mivel egyazon cél felé haladtak, ez a távolság gyorsan fogyott, és a sziúknak állított csapda kezdett bezárulni. Persze, az is lehet, hogy ezt csak a parancsnokok képzelték.

Június 3-án Gibbon felderítői felfigyeltek Custer ezredének előőrsére. Gibbon tábornok akkor már tizenegy napja elérte a kijelölt találkozási pontot, de Crook nem mutatkozott. Az indiánok állandó mozgásban voltak a Rosebud–, a Tongue és a Powder-folyó között. Mi mást tehetett volna, Gibbon várta, hogy legalább Terry megérkezzen.

Custer ideges volt, attól tartott, hogy valamelyik riválisa előbb talál rá Ülő Bikára, és akkor oda a dicsőség. Úgy ítélte meg, hogy Gibbon és Crook egymaga is képes legyőzni a rézbőrűeket. Ez azt jelenti, hogy a Hetedik Lovasezred nem késlekedhet. Terry, akinek Custer engedelmességgel tartozott, nem sürgette az összecsapást: „Ne idegeskedjen, Armstrong, időben ott leszünk!", mondta Custernek. Alfréd Terry addigra már megbánta, hogy Custer érdekében közbenjárt az elnöknél. Az alezredes túl hevesen reagált minden Crookról vagy Gibbonról érkezett hírre. „Lehet, hogy a fiatal lovas tiszt nem is olyan tapasztalt és megfontolt?", tűnődött Terry. „Elképzelhető, hogy mégis Grant elnöknek volt igaza? Mindenesetre jó lesz odafigyelni Custerre..."

Kéthetes menetelés következett, amelyben Custer „megszökött" Terrytől, és a saját szakállára egy 45 mérföldes felderítést hajtott végre a Little Missouri mentén. Hasonló fegyelemsértés miatt az 1873-as Yellowstone-hadjáratban az öreg Stanley tábornok letartóztatta az engedetlen fiatal tisztet, míg Terry csak a naplójára jegyezte fel Custer „csínytevés"-ét. Terry végül nem tehetett mást, visszarendelte Custert, és Marcus Reno őrnagyot bízta meg a felderítéssel. Az őrnagy azt a parancsot kapta, hogy kutasson az indiánok után a Powder-folyónál, majd a Tongue– folyón átkelve térjen vissza. A rossz példa ragadós: Reno is megszegte a parancsot, mint Custer, de neki jó oka volt rá, hisz jelentős túlerőbe ütközött. Charley Reynolds, aki Custer mellől került Renóhoz felderítőnek, tanúsíthatta, olyan közel voltak az indiánokhoz, hogy a musztángok ürüléke még meleg volt.

A legfontosabbat megtudták tehát: az indiánok közel vannak, és addig soha nem látott nagyságú erőket egyesítettek. Reno és Reynolds követte a több száz sátorból álló tábor nyomait, amelyek a Powder és a Tongue-folyón túl egyenesen a Bighorn-folyó hoz vezettek.

Terry feladta az óvatos taktikázást, és nagy iramban megindult a Rosebud-patak torkolata felé, hogy minél előbb találkozzék Gibbon csapataival. Június 17-én a Terry vezette hadoszlop összetalálkozott a Yellowstone és a Rosebud-folyó találkozásánál táborozó Gibbon montanai egységével. Terry katonái üdvrivalgásban törtek ki, amikor megpillantották a legendás Far West folyami gőzöst, amellyel bajtársaik odaérkeztek. A találkozás örömére Custer zenészei eljátszották a „Garry Owen"-t.

Az öröm, a lelkesedés nem tartott sokáig, Crook továbbra sem mutatkozott, és hírt sem kaptak felőle. Ülő Bika központi táborát sem sikerült megtalálni. Nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellett volna. Custer értetlenül figyelte az általános elkeseredést: mire számítottak a tábornokok? Azt hitték, hogy a préri szabad gyermekei tárt karokkal várják őket, egyházi énekeket énekelnek, és indián varázsigéket mormolnak? Nem, a rézbőrűeket minél előbb meg kell találni, és le kell rohanni őket, elvégre Crook seregét három hónapja már legyőzték, és nem is messzire innét. Cselekedni kell, de azonnal.

Custer odaállt Terry elé:

„Tábornok úr, tennünk kellene valamit! Ne várjunk Crookra, induljunk el megkeresni az indiánokat, még ma este. Két órán belül útra készek leszünk."

Terry három napig tépelődött, majd parancs érkezett a Far Westről: Custer jelenjen meg a fedélzeten! Terry és Gibbon aznap hosz– szan tanácskozott. Vajon mit akarhatnak?

Custert csónakkal a hajóhoz vitték, majd egy közlegény udvariasan a kapitány kajütjébe kísérte. Terry, mint mindig, halk volt, és szűkszavú. A két tábornok egész nap a felderítők jelentéseit értékelte, és térképen az indiánok feltételezett helyzetét elemezte. Arra a megállapításra jutottak, hogy Ülő Bika tábora feljebb, a Rosebud mentén vagy a Bighorn-, illetve annak egyik ágánál, a Little Horn-folyónál lehet. A felderítők ezer főre becsülték Ülő Bika seregének létszámát.

Custer közbevágott:

– Már elnézést, tábornok, de a két legjobb felderítőm, Véres Kés és Charley Reynolds szerint azok az indiánok legalább ezerötszázán vannak!

– Rendben van, Custer, de annyian azért nincsenek, hogy egy ezred ne tudna elbánni velük!

Custer szeme felcsillant.

– Hát ez az! De csak akkor van igaza, uram, ha a Hetedik Lovasezredre gondol.

Terry mosolyogva figyelte Custert. Volt valami megnyerő, valami gyermekien őszinte a viselkedésében. Nem ugyanaz az ember volt, mint aki a Lincoln-erődből kilovagolt. Ez a Custer harci lázban égett: egy igazi lovastiszt! Nem véletlen, hogy a többi tiszt irigykedve tekintett rá.

Terry igyekezett csillapítani Custert.

– Örülök, hogy ezt mondja, mert Gibbon tábornok és én komoly feladatot szánunk önnek és a lovasezrednek. Remélem, meg lesz elégedve, és jó hasznát veszi harci tapasztalatainak.

– Elmondom, mit teszünk – folytatta Terry. – Gibbon tábornok a Far Westtel átszállítja az embereit a folyó innenső partjára, majd gyalogmenetben megindulnak a Bighorn kanyarulatához. A gőzös, ameddig a vízállás engedi, velük együtt halad, és szálláshelyet teremt számukra. En már túl öreg vagyok az effajta mulatsághoz, ezért a fedélzetről irányítom az akciót. Érthető minden?

Custer hangja keresztülsüvített a levegőn.

– Persze hogy az, de mi lesz velem és az ezredemmel!?

Terry jót derült magában, hogy sikerült megtréfálnia Custert.

– Mint említettem, ön és az ezrede külön feladatot kapnak. A tábornok színpadias mozdulatot tett, majd kiadta a parancsot: – Vezesse az ezredét a Rosebudnál táborozó indiánok ellen! Reggel írásos parancsot is kap. Jó éjszakát, uram, szép álmokat.

Esőáztatta Arc visszatér

Ülő Bika tábora egyre népesebb lett, és szüntelen mozgásban volt. Újabb harcosok érkeztek, míg mások útra keltek, hogy elvigyék Jövőlátó üzenetét:

„Háború van, gyertek a Rosebudhoz!"

Az indiánok fegyvert és lőszert vásároltak, és olyan törzseket kerestek fel, amelyek jól táplált, harcedzett musztángokat adtak el.

Az idősek is hasznossá tették magukat. Üres kézzel mentek el, és súlyos, de hasznos terhekkel megpakolt lovakkal tértek vissza. Szárított bölényhúst, ruhákat és takarókat, új mokaszinokat és a pajzsok borítására használt bivalybőröket hoztak magukkal. Az asszonyok üres travois-kkal (a lovak után kötött sátorrudakból összeszerelt személyes teherszállító eszköz) indultak útnak, és cukorral, sóval, katonai takarókkal, főzőedényekkel, késekkel és baltákkal érkeztek haza.

A harcosok özönlöttek Ülő Bikához. Voltak köztük híres, legendás főnökök, ami azt bizonyította, hogy Jövőlátó hatalmas varázserővel rendelkezik. Hívó szavára, lám, a leghíresebb harcosok is útra keltek, hogy csatlakozzanak hozzá.

Kis csapat oglala érkezett. Mind rezervátumban élő indián volt, nők és gyermekek nem voltak velük.

Csupa erőteljes, büszke harcos, teljes harci díszben és fegyverzettel. Ifjú vezetőjük valóságos óriás volt, aki megjelenésével egy legendás főnök alakját idézte. Arcvonásai is rá emlékeztettek. Egy öreg indián felismerte.

– Vörös Felhő Jack! – kiáltotta, és Ülő Bika sátrához szaladt, hogy elmondja, mi történt. – Bátyám, gyere elő! Nézd, kit hozott közénk a varázserőd!

Ülő Bika Fékevesztett Lóval tárgyalt. A kiáltozásra mindketten kiléptek a sátor elé. Vörös Felhő fia, mert ő volt az ifjú oglala, tisztelettel üdvözölte a sziúk vezetőit:

– Vojunihan!

Ülő Bika örömmel fogadta, és megkérdezte tőle, hogy miért nem az apja jött, miért őt küldte.

– Nem ő küldött, magamtól jöttem – válaszolta Vörös Felhő Jack. – Atyám ismét Washingtonban járt, és egyre csak azt hajtogatja, hogy ne szálljunk szembe a sápadtarcúakkal, mert sokkal erősebbek, mint mi. Megtiltotta, hogy bárki Totanka Jotankához csatlakozzon, de én itt vagyok, készen a harcra. Atyám akarata nem tudott uralkodni felettem.

Aznap egy másik nagynevű, közismert harcos is eljött Ülő Bikához. Ez a büszke indián nagyobb tekintélyt vívott ki magának, mint az oglala óriás, mert saját erejéből vált legendás alakká, pontosabban ő maga volt a legenda, sok dicső tett végrehajtója. íme, a története.

Még tavaly történt, hogy Custer katonái a Standing Rock-i Indiánügynökség árudájában rátörtek és foglyul ejtették. A katonák Charley Reynolds segítségével találtak rá, és Tom Custer volt a parancsnokuk. A híres harcost az Abraham Lincoln-erődbe szállították, és bebörtönözték. Az volt a vád ellene, hogy az 1873-as yellowstoni csatában harcosaival megölték a Hetedik Lovasezred két köztiszteletben álló tagját, az ezredorvost és a kantinost. A bátor indián sokáig volt fogoly, és csak nemrégen sikerült megszöknie.

Vajon tényleg ő a tettes, biztos, hogy ő a felelős Custer bajtársainak haláláért? Igen ő, nem is tagadta, de azt is tudta, hogy nem a sápadtarcúak halála miatt kell bűnhődnie. Hát akkor miért?

Sárga Haj hazudik, nem a bajtársai halála miatt üldözi. Szégyenében és haragjában teszi, mert abban a bizonyos csatában kétszer is vereséget szenvedett egy indiántól. Sárga Hajnak rövid az esze. Nagy harcosnak képzeli magát, pedig nem az.

A bátor szívű harcos fontos hírt hozott Jövőlátónak: Sárga Haj nem is olyan erős. Ülő Bika nemsokára le fogja győzni. Jövőlátónak igaza van: a Sárga Haj vezette katonák az utolsó emberig odavesznek.

Az elszánt indián fogsága idején mindent megfigyelt az erődben. Ismerte a katonák létszámát, valamint azt, hogy hány tapasztalt veterán és hány zöldfülű kezdő van Sárga Haj seregében. Ismerte a legszigorúbb katonai titkot, azt, hogy a hadsereg hol, mikor és milyen erőkkel készül lecsapni. Ezen ismeretek birtokában Sárga Haj életét bármikor rémálommá változtathatta.

Áruljuk el a nevét: Esőáztatta Arc. Ő volt az egyetlen törzsfőnök, aki szemtől szemben, nyílt csatában legyőzte Custert. Kiszabadulása erőt adott a csüggedőknek.

Esőáztatta Arc vezetésével másnap felderítők indultak több irányba. Ettől kezdve Terry, Gibbon és Sárga Haj Custer egységei állandó megfigyelés alatt álltak. Ülő Bika és a sziú haditanács tudott minden csapatmozgásról. A Little BigHornnál elszenvedett vereséget követően az okok elemzésekor senki sem számolt azzal, hogy az indiánok kiváló információkkal rendelkeztek, és taktikusan megosztották a hadsereg erőit.

Május 16-a napfényes reggelén egy négyfős sziú felderítőcsapat: Jávorszarvas Népe, Kis Farkas, Fehér Bika és Sárga Orr vágtatott be a táborba, épp az ellenkező irányból, mint amerről a sziúk Custer és Gibbon támadását várták. Nagyon izgatottak voltak, és azt kiáltozták, hogy dél felől Három Csillag Crook csapatai közelednek.

Tasunka Vitkó, azaz Fékevesztett Ló rögtön kikérdezte a felderítőket. Gyakran előfordul, hogy eltúlozzák a dolgokat, olyanok, mint a kisgyerekek. Először Fehér Bikát kérdezte.

– Te mondd el, mi történt, te Ülő Bika rokona vagy, biztos nem fogsz hazudni nekem!

Fehér Bika azt válaszolta, hogy egyikőjük sem hazudna. Látták Három Csillag csapatát, nem messze innen a Rosebudnál, biztos, hogy támadásra készülnek.

– Három Csillag tábornokot Kan Kutya már legyőzte egyszer. Mitől féltek, erre válaszoljatok? – kérdezte Fékevesztett Ló.

– Jó kérdést tettél fel. Igazad van, egyszer már legyőztük a fehéreket, de most indián testvéreink segítik a katonákat. A saját szemünkkel láttuk, hogy Vasaki vezetésével kétszáz főnyi sosón előőrs mozog Három Csillag serege előtt. Hát ezért vagyunk nyugtalanok, Tasunka! – válaszolta Fehér Bika.

A rettegett sziú főnök tekintete elborult. Lám, Fehér Atya végül beleegyezett, hogy a katonák oldalán indián harcoljon indián ellen. Nagy a baj, közel az indián nép pusztulása. Senkinek se beszélhet erről, mert a seregnek hinnie kell Ülő Bikában és a győzelemben.

– Készüljetek, én magam vezetem a támadást!