Huszonharmadik fejezet

Úgy tűnt, ezt az aknát is inkább tervezték lebegő lelkeknek, mint haladni vágyó embereknek. Félig csúszva, félig préselődve ereszkedtünk lefelé a lejtőn. Miért nincsenek itt lépcsők? Talán valamiféle kocsit vagy szánkát vonszolhattak itt fel- vagy lefelé? Vagy az építők nem számoltak azzal, hogy bárki is erre akarna bejönni? Netán olyan teremtmények vagy szállítási eszközök használták ezeket a járatokat, melyeket mi el sem tudunk képzelni? Az első harminc méteren elhaladtunk három, a mennyezetbe mélyített üreg mellett. Mikor felemeltem a fáklyámat, sötét gránittömböket láttam odabent függeni. Vajon mire valók ezek a mennyezeti mélyedések?

Tovább ereszkedtünk lefelé. Idővel az emberkéz faragta kőtömbök sima mészkőfalaknak adták át a helyüket; ezek ugyanolyan egyenesen és csiszoltan vezettek tovább. Elhagytuk tehát magát a piramist, és elértük a mészkőfennsík kőzetalapját, melyre építették. Egyre lejjebb és lejjebb mentünk, be a föld mélyébe, sokkal mélyebbre, mint amennyire a Jomard-ral és Napóleonnal bejárt lefelé ereszkedő járat ért. A folyosó kanyarodni kezdett. Légfuvallat csapott meg, fáklyafüstöt sodorva mögénk. Poros kő szaga érződött.

A járat hirtelen vízszintesbe váltott, de ez az újabb folyosó olyan alacsony volt, hogy négykézláb mászva tudtuk csak folytatni utunkat. Végül az alagút mégis kitágult, ekkor felálltunk, felemeltük a fáklyát, s láttuk, hogy egy mészkőbarlangban vagyunk. Vízmosta vájat jelezte, hogy valaha víz folyhatott itt. Magasan fölöttünk cseppkövek tömbje függött. Bár a mennyezet a természet munkáját dicsérte, a falakat simára csiszolták, és hieroglifákkal, valamint vésett ábrákkal borították. Ezekből ismét nem értettünk egy szót sem. A faragványok kushadó, vicsorgó teremtményeket ábrázoltak, melyek lángnyelvekkel és fullasztó tavakkal teli folyosókat álltak el.

– Az alvilág – suttogta Astiza.

A falak mentén istenek és fáraók szobrai álltak megnyugtató őrangyalokként. Büszke arcuk, ünnepélyes tekintetük, vastag ajkuk és erőteljes izmaik voltak. Az ajtónyílásokat faragott kobrák borították. A kőmennyezet alatt kőmajmokból álló párkány futott körbe. A túlsó ajtó mellett az íbiszfejű Thot szobra állt, csőrét ugyanúgy tartotta, mint a kezében lévő nádtollat, bal kezében mérleg, mellyel az emberek szívét méricskélte.

– Istenem, mi lehet ez a hely? – mormoltam.

Astiza szorosan mellettem állt. A barlangban hűvös volt, és ő reszketett áttetsző rongyaiban.

– Azt hiszem, ez a valódi sírkamra. Nem az az üres kamra odafönt a piramisban, melyet leírtál nekem. Lehet, hogy Hérodotosz igazat szólt, mikor arról beszélt, hogy a valódi nyughely a piramis alatt van.

Átöleltem.

– Akkor miért építettek fölé egy egész hegyet?

– Hogy elrejtsék, hogy megjelöljék, hogy lezárják, hogy félrevezessenek – sorolta. – Ezáltal mindörökre elrejthették a sírkamrát, vagy valamit azon belül. De az is lehet, hogy az ősök később is meg akarták találni a barlangot, ezért akkora tárggyal jelölték meg, mely soha nem tűnhet el: a Nagy Piramissal.

– Azért, mert a barlangban maga a fáraó nyugodott?

– Vagy valami, ami még nála is fontosabb.

Az íbiszfejű szoborra néztem.

– A mindenki által olyannyira áhított, varázslatos és mindentudó Thot könyve, igaz?

– Azt hiszem, itt meg fogjuk találni.

Felnevettem.

– Azután már csak a kiutat kell meglelnünk!

Astiza a mennyezetre pillantott.

– Szerinted az ősök mélyítették ki ezt az üreget?

– Nem. Dolomieu, a geológusunk szerint a mészkövet idővel lekoptatja az áramló víz, márpedig tudjuk, milyen közel van ide a Nílus. Valaha régen a folyó vagy egy mellékfolyója valószínűleg áthaladt ezen a fennsíkon. Lehet, hogy olyan lyukacsos, mint egy méhkaptár. Mikor az egyiptomiak felfedezték, tökéletes rejtekhelyre bukkantak – azonban titokban kellett tartaniuk. Azt hiszem, igazad lehet. Építsünk piramist föléje, így mindenki azt csodálja majd, és eszük ágába sem jut alatta kutakodni!

A lány belém kapaszkodott.

– Talán azok az aknák, melyeket Bonaparte felderített, csupán arra szolgáltak, hogy meggyőzzék az egyszerű munkásokat és építészeket: a fáraó ott fönt lesz eltemetve.

– Aztán jött egy másik csapat, megépítette ezt az aknát, amelyen mi is átjöttünk, és felvéste az írást a falra. Leértek ide, és azután valahogy ki is jutottak erről a helyről, nemde? – próbáltam magabiztosnak tűnni.

Astiza előremutatott.

– Nem, nem jutottak ki.

Thot lábán túl, a félhomályban csontok és koponyák borították a talajt, a barlang egyik végétől egészen a másikig. Vicsorgó fogak és üres szemgödrök. Irtózattal telve mentünk közelebb, hogy megvizsgáljuk őket. Több száz emberi test hevert ott rendezett sorokban. Fegyver ütötte sebet egyik maradványon sem láttam.

– Rabszolgák és papok – mondta a lány –, megmérgezték őket vagy átvágták a torkukat, hogy ne vihessék ki innen a titkot. Ez a sírkamra volt az utolsó művük.

Lábammal megpöcköltem egy koponyát.

– Reméljük, mi nem így végezzük. Gyere! Víz szagát érzem.

Olyan gyorsan haladtunk át a csontkamrán, ahogyan csak tudtunk, s közben a holtak maradványai zörögtek körülöttünk. Egy újabb barlangcsarnokba jutottunk, melynek közepén mélyedés tátongott. Ennek peremén szegély futott körbe, s amikor óvatosan beletekintettünk, fáklyánk fényét víz tükrözte vissza. Egy kút. A kútból egy aranyrúd emelkedett ki s tűnt el a mennyezet keskeny résében, ahhoz hasonló, amilyet a piramis bejáratánál láttunk. Vagy talán ugyanaz lett volna? A folyosó éppen eléggé kanyargott ahhoz, hogy most közvetlenül a titkos bejárat alatt álljunk, ebben az esetben viszont ez a rúd ugyanaz volt, amelyik az ajtót fedő kőtömb súlyát mozgatta.

Kinyúltam és megérintettem a rudat. Könnyedén imbolygott, mintha a vízen lebegne. Alaposabban megnéztem. A rúd a kút mélyén egy aranygolyóbisból nőtt ki, mely legalább másfél méter átmérőjű lehetett. A rúd a víz szintjétől függően állt magasabban vagy alacsonyabban. A kút mellett vésett csatornát láttunk. Megragadtam a hűvös, csúszós rudat és meglöktem. A golyó lemerült.

– Az öreg Ben Franklin bizonyára szívesen találgatná, mi ez itt.

– A rárótt jelekhez hasonlók vannak azokon a mérőpálcákon is, melyekkel a Nílus vizének szintjét szokták mérni – mondta Astiza. – Minél magasabb a vízszint, annál bőségesebb lesz az az évi termés, és annál magasabb adót vet ki a fáraó. De idelent mi értelme volna a vízszint mérésének?

Folyóvíz csörgedezését hallottam valahonnan elölről.

– Talán a Nílus egy föld alatti ágához kapcsolódik – találgattam. – A folyó áradásakor a kút vize megemelkedik, s vele a rúd is.

– De minek?

– Mert ez egy időszakos kapu – töprengtem hangosan. – Egy időzített zár. Emlékszel, hogy a naptár a Vízöntőre mutatott és a mai napra, október 21-ére? Bárki építette is a kőkaput, melyen átjöttünk, úgy tervezte, hogy csak az ár tetőzésekor lehessen kinyitni, s csak olyasvalaki férjen hozzá, aki ismeri a medál titkát. Ahogyan a folyó szintje emelkedik, felemeli ezt a golyót, ami felfelé löki a rudat. Az meg nyilván felemel valamiféle szerkezetet, mely képes megtartani a kőtömb súlyát, s így a medállal, mint kulccsal, az átjáró nyithatóvá válik. A száraz évszakban viszont teljességgel áthatolhatatlan.

– No és mire jó az, ha csak a Nílus áradásakor léphetünk be?

Nyugtalanul meglöktem a rudat.

– Jó kérdés.

Folytattuk utunkat. A járat úgy tekergett, hogy teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Első fáklyáink csonkká égtek, újakat gyújtottunk. Én sosem féltem a szűk helyektől, itt azonban úgy éreztem, mintha élve eltemettek volna. Ozirisz alvilága, való igaz! Végül egy olyan terembe érkeztünk, amely mellett eltörpült minden eddig látott kamra – egy föld alatti csarnokba, mely olyan óriási volt, hogy a fáklyafény nem érte el a túlsó végét, visszatükröződött a sötét vízen.

Egy föld alatti tó partján álltunk. A homályos, mozdulatlan víztükör fölé kőmennyezet borult. A tó közepén kicsiny sziget emelkedett, rajta márványpavilon – négy oszlop és egy tető – állt. Körülötte pedig ládák, szobrok és kisebb tárgyak tömegei voltak felhalmozva, melyek még távolról is csillogtak és szikráztak a fényben.

– Kincsek. – Próbáltam könnyedén mondani, de a hangom rekedt volt.

– Ahogyan azt Hérodotosz leírta – suttogta Astiza, mintha még ő maga sem hinné el. – A tó, a sziget – ez a fáraó valódi nyughelye. Soha nem fedezték fel, soha nem fosztották ki. Micsoda kegy, hogy láthatom!

– Gazdagok vagyunk! – tettem hozzá. Szellemi felvilágosultságom soha nem érte el józan mohóságom szintjét. A kereskedelmi ösztönömre nem vagyok ugyan különösképpen büszke, de Isten nevére, az elmúlt hónapokban többször is megjártam a poklok mélyét, cserébe egy kevés pénzt tisztességes kompenzációnak tartottam volna. Ugyanúgy lenyűgöztek ezek a kincsek, mint azok, amelyeket a L'Orient rakterében volt szerencsém megcsodálni. Felbecsülhetetlen történelmi értékük eszembe sem jutott. Most már csak annyi a dolgom, hogy odamenjek, felpakoljak belőlük néhányat, majd valahogyan kijussak ebből a sírkamrából, át a francia hadseregen!

Astiza megszorította a kezemet.

– Erre utaltak a legendák, Ethan. Örök tudás, oly hatalmas, hogy el kell rejteni, amíg a férfiak és a nők elég bölcsek nem lesznek ahhoz, hogy felhasználhassák. Azt hiszem, abban a kis templomban megtaláljuk.

– Mit? – Nem tudtam elszakítani pillantásomat az aranyhalmokról.

– Thot könyvét. A létezés központi igazságát.

– Ja igen. És felkészültünk az elolvasására?

– Meg kell védenünk az Egyiptomi Rítushoz hasonló eretnekektől, míg készen nem állunk rá.

Csizmám hegyével megérintettem a vizet.

– Milyen kár, hogy nem ismerünk varázslatot, mellyel a vízen járhatnánk. Hideg fürdőnek tűnik, az egyszer biztos.

– Nem, nézd! Ott a csónak, ami a mennyországba vitte a fáraót.

A tó mellett egy kőtartón keskeny, kecses fehér csónak várakozott. Csinos volt, mint egy szkúner, az orra és a tatja magasra nyúlt, mint azoké a hajóké, melyeket a templomi falfestményeken láttam. Éppen akkora volt, hogy kettőnket átvihessen. Aranyozott evezőt is találtunk mellette. Hogyhogy nem korhadt el? Mert nem fából készült, hanem áttört alabástromból, bordázata és ülései pedig aranyból voltak. A csiszolt kő áttetszően csillogott, felülete bársonyosan simának tűnt.

– Fenn marad a kő a víz színén?

– A vékony kőedények fenn maradnak – mondta Astiza. Óvatosan levonszoltuk a hajót a sötét víz partjára. A tükörsima tófelszínen körkörös fodrok jelentek meg.

– Szerinted él valami ebben a tóban? – kérdeztem nyugtalanul.

A lány bemászott a csónakba.

– Majd megmondom, ha átértünk.

Én is beszálltam, majd Bin Szadr botjával vízre löktem az üvegszerűen törékeny alkalmatosságot. Ahogy a sziget felé sodródtunk, időnként vízbe merítettem az evezőt és átnéztem a korlát fölött, szörnyek után kutatva.

Nem volt hosszú utazás – a templom kisebb volt, mint amilyennek távolról látszott. Partot érve kiszálltunk, és levegő után kapkodva szemléltük a fáraó kincseit. Volt ott arany harci szekér ezüstdárdákkal, ébenfával és jádéval berakott csiszolt bútor, cédrusfából készült láda, ékkővel díszített páncél, kutyafejű istenszobor, valamint olajjal és fűszerekkel tömött korsók. A halomban számtalan drágakő ragyogott: főleg smaragd és rubin, de nem hiányzott a türkiz, földpát, jáspis, karneol, malachit, borostyán, korall és lazúrkő sem. A kincsek közepén vörösgránit szarkofág állt, masszív, mint egy bunker, kőfedelét talán ha egy tucat ember tudta volna megemelni. Vajon van benne valaki? Meg kell vallanom, hogy ez nem különösebben érdekelt. Nem vonzott az ötlet, hogy feltörjem a fáraó koporsóját. Annál inkább az, hogy elemeljem a kincseit.

Astiza azonban ügyet sem vetett minderre. Éppen csak megnézte a fantasztikus ékszereket, ékes ruhákat, kanopusz-edényeket és aranytálakat. Ehelyett, mintha transzban járna, egy ezüsttel bevont ösvényen a kicsiny templomhoz lépdelt, melynek oszlopai a majomfejű Thotot formázták. Követtem őt.

A márványtető alatt márványasztal állt. Azon egy vörösgránit láda, felnyitva, benne egy arany kocka, aranyajtókkal. Mindez csupán egy könyv, pontosabban egy tekercsgyűjtemény miatt? Lenyomtam a kis ajtókilincset. Simán nyílt, mintha megolajozták volna.

Benyúltam…

És nem találtam semmit.

Mindent körbetapogattam odabent, de csak a síkos aranyfalat éreztem. Felhorkantam.

– Ennyit a bölcsességről.

– Nincs benne?

– Az egyiptomiak nem tudtak többet, mint amennyit mi tudunk Mindez csupán mítosz, Astiza.

A lány döbbenten állt.

– Akkor mi a célja ennek a templomnak? Ennek a ládának? És a legendáknak?

Megvontam a vállam.

– Lehet, hogy a könyvtárral hamar elkészültek. De a könyv megírásáig már nem jutottak el.

Gyanakodva nézett körül.

– Nem. Elrabolták – Szerintem sosem volt itt.

Megrázta a fejét.

– Nem. Nem építették volna fel a semmiért azt a kamrát gránitból és aranyból. Valaki megelőzött minket. Valaki, aki elég magas rangú ahhoz, hogy tudja, miként jusson be ide, s mégis elég dölyf és büszkeség szorult belé, hogy ne tartsa tiszteletben a piramist.

– És ne vigyen el egy fia aranyat sem?

– Ez a próféta fittyet hányt az aranyra. Az elkövetkező világ érdekelte, nem ez. Amellett az arany puszta homok e könyv hatalmához képest.

– Egy varázskönyv?

– A hatalom, a bölcsesség, a kellem és a nyugalom könyve. A halál és az újjászületés könyve. A boldogságé. Könyv, mely arra ösztönözte Egyiptomot, hogy a világ legnagyobb országává váljon, majd egy másik népet is, hogy nyomot hagyjon a világon.

– Miféle másik népet? Ki vette el?

Oldalra mutatott.

– Itt hagyta az azonosító jelét.

Odanéztem, és a márványtemplom egyik sarkába támasztva egy pásztorbotot pillantottam meg. A vége hurokban meggörbült, hogy elkaphassa a juhok nyakát. A fája csodálatosképp megmaradt, és – egy átlagos pásztorbottal ellentétben – szépen csiszolt és ízlésesen kifaragott volt: a hurkos végét egy szárnyas angyal, a másikat egy kígyó lapos feje díszítette. Középen két arany kerubot láttam, szárnyuk éppen összeért, s egy kapocs rögzítette őket a bothoz. De még ezzel együtt is, egy szerényebb darabja volt a fáraó kincsesházának.

– Ez meg mi az ördög?

– A történelem leghíresebb varázslójának botja – felelte Astiza.

– Varázsló?

– Egyiptom hercege, akiből szabadító lett.

Rábámultam.

– Azt akarod mondani, hogy Mózes járt itt?

– Logikusnak tűnik, nem?

– Nem. Inkább lehetetlennek.

– Valóban? Egy szökött bűnöző, akit isteni sugallat ér, előjön a sivatagból, s merészen azt követeli, engedjék szabadon a zsidó rabszolgákat; majd hirtelen csodákat visz véghez – holott azelőtt nem voltak ilyen képességei?

– Istentől kapta a hatalmat.

– Úgy gondolod? Vagy az istenektől, akik az egy nagy Isten álarca mögé bújtak?

– O éppen az egyiptomi istenek, a hamis bálványok ellen küzdött.

– Csupán emberek küzdöttek emberekkel, Ethan.

Úgy beszélt, mint egy nyavalyás francia forradalmár. Vagy mint Ben Franklin.

– A zsidók megmentője magával vitte rabszolgasorba vetett népét, és elpusztította a fáraó hadseregét – folytatta Astiza. – De volt nála még valami: a világ leghatalmasabb talizmánja, melynek ereje a vándorló rabszolgákat képessé tette az ígéret Földjének meghódítására.

– Egy könyv.

– A bölcsesség tárháza, a hatalom forrása. Mikor a héberek elérték az ígéret Földjét, seregeik előtt egyetlen ellenségnek sem volt megállása. Mózes ételt talált, meggyógyította a betegeket és lesújtott a tévelygőkre. Sokkal hosszabb ideig élt, mint egy átlagos ember. Valami életben tartotta a hébereket negyven éven át a vadonban. Ez a könyv volt az.

Ismét eszembe idéztem a régi bibliai történeteket. Mózes egy héber rabszolga gyermeke volt, akit egy hercegnő talált meg, majd hercegként nevelte fel. Haragjában megölt egy rabszolga-felügyelőt, majd elmenekült, s évtizedekkel később tért vissza. Mikor a fáraó elutasította kérését, hogy engedje szabadon a népét, Mózes tíz csapással sújtotta Egyiptomot. Mikor a fáraó a tizedik, legsúlyosabb csapás során elveszítette saját legidősebb fiát, végül engedett, és a zsidók kiszabadultak a fogságból. S akkor vége kellett volna, hogy legyen, de a fáraó ismét meggondolta magát, s hatszáz harci szekerével Mózes és a zsidók után eredt. Miért? Mert rájött, hogy Mózes nem csak a héber rabszolgákat vitte magával. Elvette Egyiptom erejének kulcsát, legnagyobb titkát, legféltettebb kincsét. Elvette, és…

Kettéválasztotta a tengert.

Azután vajon épp Salamon templomába kerülhetett a hatalom e könyve, melyet a hagyomány szerint az én szabadkőműveseim ősei építettek?

– Ez nem lehetséges. Hogyan juthatott volna be ide, majd ki erről a helyről?

– Röviddel a Nílus tetőzése előtt jött el a fáraóhoz – mondta Astiza. – Nem érted, Ethan? Mózes egyiptomi herceg volt. Ismerte a szent titkokat. Tudta, hogyan jusson be és ki, amire senki más nem vállalkozott volna. Abban az évben Egyiptom nem csak egy rabszolganépet, egy fáraót és egy hadsereget veszített el. Elveszítette a szívét, a lelkét és a bölcsességét. Lényegét egy nomád törzs rabolta el, mely negyven év után átvitte…

– Izraelbe. – Leültem az üres állványra. Forgott velem a világ.

– Mózest pedig, aki nemcsak próféta, hanem tolvaj is volt, saját Istene sosem engedte be az ígéret Földjére. Talán bűntudatot érzett, amiért felnyitotta azt, aminek örökké rejtve kellett volna maradnia.

Üresen bámultam magam elé. Ez a könyv vagy tekercs háromezer éve tűnt el. És jövünk mi, Silano meg én, és élethalálharcot vívunk egy üres kamráért.

– Végig tévedtünk.

– Talán beletették a frigyládába – mondta Astiza izgatottan –, mint a Tízparancsolat kőtábláit. Ezáltal ugyanaz a tudás és hatalom, mely lehetővé tette a piramisok építését, átszállt a zsidókra, akik egy ismeretlen törzsből olyan néppé váltak, kiknek hagyományaiból három nagy vallás is eredt. Lehet, hogy ezzel döntötték le Jerikó falait!

Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Illetve igen: eretnekség!

– De miért temettek volna el az egyiptomiak egy ilyen könyvet?

– Mert a tudás egyúttal veszélyt is hordoz, nem csak jutalmat. Rosszra ugyanúgy fel lehet használni, mint jóra. Legendáink szerint Egyiptom titkai a tengerentúlról érkeztek, egy néptől, melyet már a piramisok korában is elfeledtek, s Thot rájött, hogy az efféle tudást őrizni kell. Az embereket az érzelmeik irányítják, ravaszságuk nagyobb a bölcsességüknél. Talán a héberek is rájöttek erre, mivel később nem hallunk a könyvről. Talán rádöbbentek, hogy Thot könyvének használata veszélyes ostobaság volt.

Persze egy szót sem hittem az egészből. Az istenek ilyen összekeverése nyilvánvaló istenkáromlás. Ráadásul én tudós, felvilágosult ember vagyok, Franklin tanítványa, igazi szkeptikus. És mégis, mi van, ha valóban egy isteni erő rejtőzik a világ csodái mögött? Ha az emberiség történelmének van egy olyan fejezete, melyet a mi forradalmi korunk már rég elfelejtett?

Ekkor morajlás visszhangját hallottuk, hosszú dörrenést, s távoli szél kavarta fel a csarnok levegőjét. A sziklás terem megremegett. Robbanás!

Eszerint Silano megtalálta a puskaport.

oOo

Amint a hang végigverődött a föld alatti csarnok falain, felálltam az emelvényről.

– Nem feleltél a másik kérdésemre. Hogyan jutott ki innen Mózes?

A lány mosolygott.

– Lehet, hogy nem csukta be az ajtót maga mögött, és ugyanazon az úton távozott, melyen át bejött. De valószínűbb, hogy van egy másik bejárat is. A medál arra utal, hogy egynél több járat létezik – egy nyugatra, egy keletre így amikor a nyugati ajtó bezáródott, ő még kimehetett a keletin. Mindenképp biztató, hogy tudjuk, sikerült neki. Mi is megtaláltuk a bejáratot, Ethan. Ki is találunk innen, de először hagyjuk el ezt a szigetet!

– Nem, ameddig meg nem szedem magam!

– Erre most nincs időnk!

– Ennek a kincsnek egy csekély részével is megvásárolhatnánk a világ összes idejét.

Nem volt semmilyen zsákom vagy hátitáskám. Annyi ékszert vettem hát magamra, amennyi egy királynak is sok lett volna. Nyakláncokat lógattam a mellkasomra, míg a súlyuktól sajogni nem kezdett a hátam; a karomon annyi karkötő volt, amennyi egy babilóniai örömlánynak is becsületére vált volna. Derekamra aranyláncokat kötöttem, lábamra lábpereceket húztam, sőt, még Mózes kerubjait is levettem és a gatyámba rejtettem. Mégis, éppen csak hiányzott valami a Nagy Piramis mélyén rejlő kincses halomból. Astiza nem nyúlt semmihez.

– A holtaktól lopni semmiben sem különbözik az élők meglopásától – figyelmeztetett.

– Csakhogy a holtaknak már nincs szükségük a javaikra – érveltem. Kissé szégyelltem nyugati mohóságomat, ugyanakkor vállalkozói ösztönöm sosem hagyta volna, hogy hagyjam kicsúszni a markomból ezt a vissza nem térő alkalmat. – Ha kijutunk, pénzre lesz szükségünk, hogy folytassuk a könyv keresését – tettem hozzá. – Az Isten szerelmére, legalább húzz fel egy-két gyűrűt az ujjadra.

– Balszerencsét hoz. A sírok kifosztói mind meghalnak.

– Csupán kárpótlás mindazért, amin keresztülmentünk.

– Ethan, én félek az átoktól!

– A tudósok nem hisznek az átkokban, az amerikaiak pedig abban hisznek, hogy mindig meg kell ragadni a lehetőséget, mely előttünk van. Nem megyek el addig, amíg valamit el nem veszel te is. Így hát felhúzott egy gyűrűt, körülbelül akkora örömmel, ahogyan a rabszolga teszi fel a bilincsét. Tudtam, ha egyszer kiértünk ebből a katakombából, belátja majd az igazamat. Az a gyűrű önmagában egy életre elegendő lesz: cseresznye nagyságú rubinok díszítették. Beugrottunk a csónakba, és sietve kieveztünk a tó külső partjára. Ahogy kiléptünk a szárazföldre, éreztük a körülöttünk lévő épület remegését, s folyamatos recsegést és morajlást hallottunk, a robbanás utóhatásait. Csak reméltem, hogy az a bolond Silano nem használt annyi puskaport, amivel a fejünkre omlaszthatná a mennyezetet.

– Fel kell tételeznünk, hogy Bin Szadr és orgyilkosai – amennyiben lőporos hordójuk működött – ugyanazon az úton jönnek be, ahol mi is tettük – mondtam. – A medál V-je viszont két aknára utal, s e szerint a másik kivezető járatnak keletre kell lennie. Kis szerencsével kijutunk ott, bezárjuk a keleti ajtót és, amire ezek az anyaszomorítók kitalálják, hová tűntünk, mi már messze járunk.

– Nyilván a kincsek is elvonják majd a figyelmüket – jósolta Astiza.

– Annál jobb.

A nyugtalanító csikorgás folytatódott, mostanra azonban sziszegés is vegyült bele, mely leginkább alázúduló homok hangjára emlékeztetett. Lehet, hogy a robbanás beindított valami ősi mechanizmust? Úgy éreztem, az épület él, és éppen a rosszallását fejezi ki. Távoli kiáltások ütötték meg a fülemet: Silano emberei lefelé ereszkedtek.

Bin Szadr botjával a kezemben a tó keleti végében lévő ajtóhoz vezettem Astizát. Két folyosó nyílt innen, az egyik lefelé, a másik felfelé. A felfelé vezetőt választottuk. Ez valójában egy emelkedő akna volt, mely szemközt helyezkedett el azzal, amelyen át bejöttünk. Ugyanolyan szögben emelkedett a piramis keleti oldala felé. Ám minél magasabbra másztunk, annál hangosabb lett a sziszegés és morajlás.

– Nehezebb lett a levegő – jegyeztem meg aggódva.

Hamarosan azt is észrevettük, miért. A nyugati aknában látott mennyezeti lyukak párjait vettük észre, s mindegyiknek a szájából egy-egy gránittömb ereszkedett lassan lefelé, mint egy óriási fekete őrlőfog. Ha leérnek, elzárják a folyosót és a kiutat. Az első mögött egy második, a mögött egy harmadik ereszkedett le. Valahol a piramis szerkezetében a homok játszotta a súlykiegyenlítő szerepét, ezzel tartották a köveket a helyükön. Silano most megzavarta a működését, és beindította a homok elszivárgását. Nyilván a másik járatot, azt, amelyiken mi is bejöttünk, szintén ugyanígy elzárják a tömbök. Lehet, hogy itt ragadunk Bin Szadr bandájával.

– Siess! Talán át tudunk csúszni alatta, még mielőtt ők is leérnének! – Kétségbeesetten tekergőztem előre.

Astiza megragadott.

– Ne! Összenyomnak!

Próbáltam kiszabadítani magam, de közben tudtam, hogy igaza van. Lehet, hogy átjutottam volna a legközelebbin, talán még a következőn is, ám a harmadik bizonyosan összelapított volna, vagy ami még valószínűbb: mindörökre csapdába estem volna közte és a szomszédos tömb között.

– Kell lennie másik útnak – mondtam, bár inkább a remény beszélt belőlem, mint a meggyőződés.

– A medál csak két aknát jelzett. – A lány újdonsült nyakláncaimat megragadva visszarángatott, mintha csak egy kutyát vonszolna a nyakörvénél fogva. – Mondtam, hogy ezek csak bajt hoznak ránk.

– Nem, még ott van az a lefelé ereszkedő járat, arra még nem mentünk. Nem lehetséges, hogy egyszerűen csak örökre lezárják ezt a folyosót!

Sietősen visszaindultunk abba az irányba, ahonnan jöttünk, s ismét kibukkantunk a föld alatti tónál és a szigetnél. Ahogy beljebb mentünk a csarnokba, fényt vettünk észre, és hamarosan beigazolódtak a legrosszabb gyanúink. Arabok álltak a szigeten az arany és ezüst között, ugyanúgy ujjongtak, mint én, és összeverekedtek a legszebb példányokért. Majd meglátták a fáklyáinkat.

– Az amerikai! – kiáltotta Bin Szadr, szavait felerősítette a víz. – Aki megöli, dupla zsákmányt kap! Az is, aki megszerzi nekem a nőt!

De hol van Silano?

Nem állhattam meg, hogy meg ne lengessem a botját a gazember felé, mint ahogy a posztóval ingerlik a bikát.

Bin Szadr és két embere beugrott a kicsiny alabástromcsónakba, ami előbb majdnem elsüllyedt ettől, azután a hirtelen kapott lendülettől szinte kilőtt felénk. Másik három a hideg vízbe vetette magát és úszni kezdett.

Nem volt más választásunk, futva elindultunk a lefelé vezető járaton át. Ez is kelet felé vezetett, ám még mélyebben fúródott a mészkőágyba, mint az előző. Féltem tőle, hogy zsákutcába fut majd, mint az, amelyiket Napóleonnal láttunk. Ezúttal másféle hangot hallottunk: mély, torokhangú morajlást, egy föld alatti folyó robaját.

Talán itt lesz a kijárat!

Megérkeztünk egy helyre, mely úgy festett, mintha Dante tervezte volna. A folyosó egy rövid vízszintes szakasz után újabb barlangcsarnokba torkollott, melyet halvány, rőt ragyogás világított meg. A fény forrása egy hasadék volt, olyan mély és ködös, hogy nem láttam az alját, noha a mélyéről olyan erős fény áradt, mint az égő széné. Túlvilági ragyogás volt ez, tompa és pulzáló, mint a Hadész bugyraiban. Kőgörgeteg és homok hullott le a verem oldalain a fény felé. Odalent valami titokzatos mozgott, valami, ami nagy volt és nehéz. Töredezett, korlát nélküli kőhíd ívelt át a hasadék felett. A hidat kék zománc borította, sárga csillagokkal, mint egy megfordított templomtetőt. Ha a rálépő megcsúszik, sosem kapaszkodik vissza.

A csarnok túlsó végében a híd széles, nedvesen csillogó gránitlépcsőkben végződött. Ezeken víz folyt le a hasadékba – talán ez okozta a gomolygó gőzt. A lépcsők irányából hallottam a folyó robaját. Szem számára láthatatlanul, de – sejtésem szerint – a Nílus egy föld alatti ága folyt ott, a terem túlsó végében, egy öntözőcsatornához hasonló vájatban. A vájat nyilván a nedves lépcsősor tetején helyezkedett el, magasabban annál a helynél, ahol álltunk, ami úgy megtelt vízzel, hogy túlcsordult.

– Ott a kijáratunk – mondtam. – Csupán előbb kell odaérnünk. – Hátam mögül hallottam a közeledő arabok hangját, miközben felléptem a hídra.

Hirtelen az egyik kőtömb, melyen csillag jele volt, beszakadt, s a lábam a lyukba szorult. Kis híja volt csupán, hogy nem estem le a híd ívéről, egyenesen a verembe. Szerencsém volt, el tudtam kapni a híd végét, és visszanyertem az egyensúlyomat. A hídkő hangos csattanással ért földet odalent, a távolban. Lenéztem a vöröslő ködbe. Mi tekergőzhet odalent?

– Ticonderoga fájára, azt hiszem, kígyók vannak ott – mondtam reszketve. Kihúztam a lábam és hátraléptem. Ugyanakkor meghallottam az arabok kiáltásait is.

– Ez egy próba, Ethan, melyen elbuknak azok, akik nincsenek a tudás birtokában. A híddal valami baj van.

– Nyilván.

– Miért festették az eget a híd tetejére? Mert a világ itt megfordul, mert… a medál korongja! Hol van?

A korongot, miután legurult a piramis oldalán és Astiza visszaszerezte, a köntösömbe dugtam. Gondoltam, megtartom szuvenírként, mely ezekre a fárasztó napokra emlékeztet majd. Most elővettem és átadtam a lánynak.

– Nézd – mondta –, a Sárkány csillagkép. Nem csak az számít, hogy ez az északi csillag, Ethan. Mintát rajzol ki, melyet követnünk kell. – S azzal, mielőtt még javasolhattam volna a dolog átgondolását, elszökkent mellettem, egyenesen a híd egy bizonyos kövére. – Csak azokhoz a csillagokhoz érj hozzá, melyet a csillagképben is szerepelnek!

– Várj! És ha tévedsz?

Puska dörrent, egy golyó repült be a terembe és csapódott a sziklafalba. Bin Szadr teljes erejével rohamozott.

– Van más választásunk?

Követtem Astizát, közben Bin Szadr botjával egyensúlyoztam.

Alig indultunk el, mikor az arabok beözönlöttek a folyosóról. Hozzánk hasonlóan megtorpantak a verem szélén, őket is lenyűgözte a helyből áradó különös fenyegetés. Azután egyikük előrerontott.

– Enyém a nő!

Ám csak méterekre jutott: az egyik kő, melyre rálépett, beomlott, és a férfi, aki nem volt olyan szerencsés, mint én, meglepetésében azonnal elesett. Törzsével nekiütközött a hídnak, lepattant róla, sikoltva markolászta ujjaival az építmény peremét, majd lezuhant, útközben többször nekiverődve a verem falának. Végül eltűnt a lenti homályban, kőgörgeteget omlasztva maga után. Az arabok kióvakodtak a hasadék peremére, hogy lenézzenek. Valami mozgott odalent, ezúttal igen sebesen, majd az áldozat sikolya hirtelen elhallgatott.

– Várjatok! – mondta Bin Szadr. – Ne lőjétek le őket! Látjátok? Oda kell lépnünk, ahová ők! – Figyelte a mozgásomat, ahogyan én is figyeltem Astizáét, majd előreugrott, pontosan oda, ahol előzőleg én is álltam. A híd szilárdan kitartott. – Kövessetek!

Bizarr, finom tánc volt ez; melyben mind a lány ugrásait utánoztuk. Egy másik arab is elrontotta a lépést, s ordítva bucskázott alá, amint a kő leszakadt alatta. Megdermedtünk. – Nem oda, hanem oda! – kiabált Bin Szadr, egy másik kőre mutatva, majd folytatódott a halálos játék.

A híd közepén már egyáltalán nem láttam a verem alját. Miféle vulkanikus kürtőben járunk? Ez lehetett talán a köldök, melyet a piramissal akartak lepecsételni?

– Siess, Ethan! – kérlelt Astiza. Megvárta, hogy a helyes csillaggal megjelölt kőre lépjek, bár ezzel lehetőséget adott Bin Szadrnak is, hogy megfigyelje a lépéseit. Végül az idegességtől imbolyogva átért a nedves lépcsőkhöz. Egy végső ugrással én is a Sarkcsillagon termettem. Egy hosszú lépéssel odaértem a gránitlépcsőkhöz, és diadalmasan megfordultam, hogy saját kígyós botjával tartóztassam fel Bin Szadrt. Hátha elrontja a lépést!

Sajnos nem tette: kérlelhetetlenül közeledett, tekintete égett a dühtől – Innen sehová nem futhatsz, amerikai! De ha visszaadod a botomat, meghagyom az életed, hogy végignézhesd, amint magunkévá tesszük a nődet!

Csak pár lépés távolságra volt tőlem, három túlélő embere mögötte csoportosult. Ha rám rontanak, végem. Az arab azonban megállt.

– Feladod végre?

– Menj a pokolba!

– Lőjétek le! – adta ki a parancsot Bin Szadr. – Tudom, melyik az utolsó helyes csillag. – Muskéták és pisztolyok emelkedtek felém.

– Nesze! – mondtam, és feldobtam a botot a levegőbe, olyan magasra, hogy még éppen el tudja kapni. Szeme tágra nyílt, előrehajolva ösztönösen utánanyúlt, s egy hüllő gyorsaságával kapta el. De miközben megmarkolta, öntudatlanul is arrébb tette a bal lábát, hogy megtarthassa az egyensúlyát.

A híd végében lévő zárókő beomlott.

Az arabok dermedten figyelték, amint darabokra törve zuhan a verem mélyére.

Recsegés hallatszott, a széthasadó kő hangja. Lenézve észrevettük, hogy az újabb hiányzó kőtömb miatt az egész híd omladozni kezdett. A híd és a gránitlépcsők közti összeköttetés megszűnt, amint több és több kőtömb zuhant alá, s a felfüggesztés nélküli vége könyörtelenül süllyedni kezdett. Bin Szadr ballépése végzetes következményekkel járt. Martalócai felüvöltöttek, s egymás hegyén-hátán rohanni kezdtek visszafelé. Vigyázatlan lépteikkel eközben újabb köveket szabadítottak el.

Bin Szadr előrevetette magát, a gránitlépcsők felé.

Ha elengedte volna a botját, talán át is ér, vagy legalább belém kapaszkodhatott volna, hogy engem is magával rántson a mélybe. De túl sokáig ragaszkodott kedvenc fegyveréhez. Másik keze még sérült és gyenge volt, így megcsúszott a nedves sziklán, s ő maga is csúszni kezdett lefelé, még mindig egyszerre próbálva megtartani magát is, a botját is. Végül elengedte fegyverét, és az utolsó pillanatban elkapott egy követ, amivel megfékezhette zuhanását. A bot a verem félhomályába esett. Ó a meredély torkában lógott, lába rúgkapált, mellette pedig patakocska csörgedezett, majd alakult át gőzzé a hőségtől. Társai eközben rémülten ordítottak, a híd dübörögve leszakadt, és velük együtt a lenti pokolba zuhant. Hiába kapálództak, ez már nem segített rajtuk: néztem őket, ahogyan eltűnnek a ködben.

Bin Szadr zordan markolta a sziklát, s gyűlölettel pillantott Astizára.

– Bárcsak ezt a kurvát is kibeleztem volna, mint azt a másikat Párizsban – sziszegte.

Elővettem a tomahawkomat és lehajoltam hozzá.

– Ezt Talmáért, Énochért, Minette-ért és a többi ártatlanért kapod, akikkel odaát újra találkozni fogsz! – Felemeltem a szekercét.

Felém köpött.

– Várni fogok rád – s azzal eleresztette a sziklát.

Zuhanás közben nekiütközött a verem falának és egy meredek, homokos lejtőre érkezett, majd onnan is legurult, s némán eltűnt a lent kavargó vörös ködben. Egy ideig még kavicsok potyogtak a nyomában. Azután csend lett.

– Meghalt? – suttogta Astiza.

Hirtelen olyan csendes lett minden, hogy attól tartottam, valamiképp mégis túlélte és elkezdett visszamászni. Kikukucskáltam a perem fölött. Valami mozgást láttam lent, de egy ideig semmi mást nem hallottunk, csak a víz robajlását a nedves lépcsők tetején. Azután megérkezett a hang is. Először csak erőtlen sikolyt hallottunk.

Addigra már éppen elég sikoltást hallottam csaták során és haldoklók között. Ez a hang azonban más volt: a felfoghatatlan rémület túlvilági sikolya, melynek hallatán azonnal görcsbe rándult a gyomrom, miközben megpróbáltam elképzelni, miféle sosem látott dolog válthat ki ekkora rémületet. A sikoltás egyre magasabb hangon folytatódott, s én komor bizonyossággal tudtam, hogy ez Ahmed bin Szadr hangja. Minden gyűlöletem ellenére, megborzongtam. A fickó épp a kárhozottak rémületét élte át.

– Apóphisz – mondta Astiza. – Az alvilág kígyóistene. Találkozik azzal, akit imádott.

– Ez csupán legenda.

– Az lenne?

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a sikoly tébolyult motyogásba fulladt, majd ennek is vége szakadt. Egyedül maradtunk.

Még mindig reszkettem a félelemtől és a hidegtől. Átöleltük egymást. Nem volt visszaút, így a verem vörhenyes fényében végül elindultunk felfelé, a vizes lépcsőkön – a Nílus szaga terjedt a levegőben. Vajon miféle alvilági próba következik ezután? Nem maradt már bennem túl sok erő – vagy, ahogy Napóleon mondaná, akarat –, hogy újabbakkal nézzek szembe.

A lépcsők tetején egy vályú futott. A barlang falán egy kürtőből a Nílus vize ömlött, a pereméig megtöltve a kőcsatornát, majd a lépcsősor túlsó végén egy újabb folyosóban tűnt el. Az ár olyan erővel folyt, hogy a kürtőn át való kijutásra semmi esély sem látszott. Egyetlen út maradt: abba az irányba, amerre a víz futott, egyenesen bele a sötét csatornába.

Amelyben, biztosan láttam, még a levegőnek sem jutott hely.

– Nem hiszem, hogy Mózes errefelé ment volna ki.