Hetedik fejezet

A győzelem néha nehezebb, mint maga az ütközet. Egy támadás olykor hihetetlenül egyszerű, a kormányzás ugyanakkor bonyolult rémálom lehet. Így történt Alexandria esetében is. Bonaparte habozás nélkül elfogadta az uralkodó szultán, Mohammed el-Koraim megadását, majd sietve befejezte a maradék csapatok, ágyúk és lovak kirakodását. A katonák és a tudósok öt percig örvendeztek, mikor végre szárazföldre léphettek, azután nyomban morogni kezdtek a szálláshiány, a vízkészlet szűkössége és az utánpótlás szervezetlensége miatt. A forróság szinte kézzelfogható volt, mintha ránk nehezedő súly ellenében kellett volna mozognunk, s mindent belepett a finom por. Háromszáz franciát vesztettünk, szemben az alexandriaiak több mint ezer halottjával és sebesültjével, s egyik csoport számára sem akadt megfelelő kórház. A sebesült európaiakat mecsetekbe vagy elkobzott palotákba vitték, ahol a fejedelmi környezet nyújtotta kényelem ellenére fájdalom, hőség és legyek kínozták őket. Az egyiptomi sebesülteket magukra hagyták. Sokan meghaltak.

Közben a csapatszállító hajókat visszaküldték Franciaországba, a hadihajók pedig a közeli Abukir-öbölben védelmi alakzatban horgonyt vetettek. A támadók még mindig féltek Nelson flottájának felbukkanásától.

A partra lépő katonák zöme a város terein vagy a kinti dűnék között táborozott. A tisztek szerencsésebbek voltak, nekik a jobb házak jutottak. Talma és én több másik tiszttel azon a házon osztoztunk, melyet segítettem elfoglalni Astiza gazdájától. Mikor a rabszolgalány magához tért, különös egykedvűséggel tért napirendre új helyzete felett; a szeme sarkából tanulmányozott engem, mintha azon gondolkodna, megjelenésem csupán katasztrófát jelent-e, vagy netán valamiféle új lehetőséget is. Ő volt, aki a tőlünk kapott pénzen alkudozott a szomszédokkal, ételt is szerzett nekünk, bár közben folyamatosan dohogott amiatt, hogy nem ismerjük az egyiptomi szokásokat, és barbár módra viselkedünk. Mintha belenyugodott volna a végzet akaratába, elfogadott minket, ahogyan mi is elfogadtuk őt. Kötelességtudó volt, de gyanakvó, engedelmes, de visszafogott, óvatos, de nyugtalan. Lenyűgözött engem, mint ahogyan túlontúl sok nő tette már velem. Franklinnek ugyanez volt a gyengéje, sőt az egész hadseregnek is: száz és száz feleség, ágyas és vállalkozó kedvű prostituált nyüzsgött körülöttünk. Mihelyt partot értek, a francia nők levetették férfias álcájukat, és olyan ruhába öltöztek, ami többet mutatott a bájaikból, az egyiptomiak nagy rémületére. A nők legalább annyira keménynek bizonyultak, mint a férfiak, s kevesebb panaszkodással viselték a primitív körülményeket, mint a katonák. Az arab férfiak félelemmel vegyes elragadtatással viszonyultak hozzájuk.

Napóleon, hogy lefoglalja a csapatait, néhány embert a szárazföldön délkeletnek, a Nílus felé indított, egy látszólag egyszerű, hatvan mérföldes távra. Mégis, a főváros, Kairó felé tett eme első lépés igen keménynek bizonyult, mert az állítólagos termékeny deltavidék az évnek ebben a szakaszában – hetekkel a Nílus áradása előtt – porzott a szárazságtól. Néhol még a kutak is kiszáradtak, másokat megmérgeztek vagy kővel töltöttek fel. A falvak vályogból épültek, a földművesek mindenütt elrejteni igyekeztek cingár kecskéiket vagy csirkéiket. A katonák kezdetben módfelett tudatlannak hitték az egyiptomiakat, mert azok nem fogadták el a francia pénzt, az egyenruhák gombjaiért viszont, kelletlenül bár, de hajlandók voltak ételt és vizet adni. Csak később tudtuk meg, hogy a parasztok úgy számítottak, mameluk uraik előbb-utóbb legyőznek minket, és akkor a francia érmék a keresztényekkel való összejátszás bizonyítékai lesznek, míg a gombokról azt hiszik majd, hogy halott európaiakról vágták le őket.

Fullasztó menetelésük messziről követhető volt a porfelhő révén. A hőség negyven fok körül járt. Néhány kétségbeesett és a szomjúságtól félőrült katona főbe lőtte magát.

A mi helyzetünk Alexandriában nem volt ennyire rossz. Több ezer borospalackot raktak partra a gyalogság fejadagjai mellett, az utcákat ellepték a csillogó uniformisok, mint trópusi madarak parádéja, a ruhákat még inkább színesítették a váll-bojtok, paszományok, zsinórok és szalagok. A dragonyosok és a puskás alakulatok zöld kabátot viseltek, a tisztek ragyogó vörös övet tekertek a derekukra, a vadászok kalapján trikolór ágaskodott, a karabélyosok forgója bíborszínű volt. Kezdtem megismerkedni a hadsereg felépítésével. Néhány alakulat a fegyvereiről kapta a nevét, ilyenek voltak az eredetileg könnyű puskával felszerelt puskások, a gránátokat hajigáló nehézgyalogos gránátosok, és a rövid karabélyokkal ellátott kék ruhás karabélyosok. A vadászok könnyűfegyverzetű csapatok voltak, akiket gyors cselekvésre képeztek ki. A vörös kabátos huszárok könnyűlovasok és felderítők voltak, akik a hasonszőrű közép-európai egységek után kapták a nevüket. A dragonyosok nehézlovasok voltak, akik sisakot viseltek védelmül a kardcsapások ellen.

Ütközetben általában azt a taktikát követték, hogy a könnyűgyalogosok megzavarták az ellenséget, közben a tüzérség lőtt, egészen addig, amíg lehetőség nem adódott, hogy a nehézgyalogosok egy sora vagy oszlopa koncentrált tűzerejével áttörje az ellenséges hadrendet. Akkor rohamra indult a lovasság, hogy befejezze a pusztítást. A gyakorlatban az előbbi egységek feladata olykor keveredett, Egyiptomban pedig annyiból egyszerűsödött a franciák dolga, hogy a mamelukok szinte kizárólag lovasok voltak, míg a franciáknak kevés hátasuk volt.

A francia haderőt kiegészítette a máltai légió, melyet a sziget elfoglalásakor szerveztek, és az Ahmed bin Szadrhoz hasonló arab zsoldosok. Napóleon már tervezgette mamelukok csoportjainak beléptetését a seregbe, mihelyt legyőzi őket, valamint egy tevés osztag felállítását az egyiptomi keresztényekből.

A teljes szárazföldi haderő harmincnégyezer emberből állt, ebből huszonnyolcezer fő a gyalogsághoz s három-háromezer a lovassághoz és a tüzérséghez tartozott. Állandó hiány mutatkozott lovakból, melyet Egyiptomban csak lassan és keservesen tudtunk pótolni. Bonaparte százhetvenegy ágyút tett partra, ezek a huszonnégy fontos ostromágyúktól a percenként akár hármat is tüzelő könnyű tábori ágyúkig terjedtek, ám a lóhiány ismét csak korlátozta az azonnal bevethető ágyúk számát. Az egyszerű katonák felszerelése még kevésbé felelt meg a követelményeknek, elég sokat szenvedtek a hőségben nehéz 1777-es puskáik, bőr hátitáskáik, kék alpesi gyapjú egyenruháik és kétcsücskű kalapjaik miatt. A dragonyosok feje majd megfőtt a rézsisakok alatt, a katonagallérok megmerevedtek a sótól. Ránk, tudósokra nem vonatkoztak ennyire szigorúan a szabályok, például levehettük a kabátunkat, de minket is elkábított a hőség, csak tátogtunk, mint a partra vetett halak Ha nem utaztunk, akkor nem vettem fel a ruhát, mely miatt a katonák „zöldkabátosnak” hívtak (ha éppen nem a „Franklin embere” megjelölést használták). Bonaparte egyik első parancsa az volt, hogy gyapjút kell beszerezni az új uniformisokhoz, de ezek hónapokig nem készültek el, és amikor megjöttek, túlságosan hidegnek bizonyultak a télben.

Maga a város meglehetősen lehangoló volt, mint már említettem. Félig üresnek és romosnak tűnt. Sem kincseket, sem árnyékot nem leltünk benne, nem szólva az ottomán szépségekről. A legvagyonosabb és legszebb arab hölgyeket vagy elzárták előlünk, vagy Kairóba menekítették. Azon keveseket, akik kimerészkedtek az utcára, általában tetőtől talpig lepel fedte, mint az inkvizíció papjait, fátylaik szegélye fölül vagy a kámzsájuk résein át néztek kifelé. Ezzel éles ellentétben állt a parasztasszonyok merészebb öltözködése – némelyik olyan közönyösen hagyta fedetlenül a mellét, mint a lábát ám ezek a nők csontosak voltak, piszkosak és beteges külsejűek. Talma ígérete a buja háremekről és egzotikus táncoslányokról kegyetlen tréfának tűnt.

Társam egyébként a csodaszerek vásárlása terén sem volt sikeresebb. Partraszállása után órákon belül újfajta nyavalyákra panaszkodott, majd orvosságot keresve eltűnt a szouk-ban, a bazárok negyedében. Sarlatánok csodaszereivel tért vissza. O, aki már a nyers hús puszta gondolatától is émelygett, most bátran kipróbált olyan ősi egyiptomi gyógyszereket, mint a férgek vére, a szamárürülék, az apróra tört fokhagyma, az anyatej, a disznófog, a teknősagy vagy éppen a kígyóméreg.

– Talma, ezektől csupán hasmenést fogsz kapni – oktattam ki.

– Legalább kitisztítja a belsőmet. A gyógyszerárus ezeréves egyiptomi papokról beszélt. O maga is vénnek tűnt.

– Én megkérdeztem, azt mondta, negyvenéves. A hőség és a mérgei miatt lett oly aszott, mint egy mazsola.

– Biztos vagyok benne, hogy tréfált. Nekem azt mondta, hogy ha elmúlnak a görcsök, egy tizenhat éves ifjú életerejével rendelkezem majd.

– És ehhez illő bölcsességgel, úgy tűnik.

Talmát újabban majd felvetette a pénz. Bár civilként vett részt az expedícióban, újságíróként lényegében a sereg tagja lett, s oly hízelgő cikket írt a támadásunkról, hogy alig ismertem benne rá a valóságra. Bonaparte vezérkari főnöke, Berthier ennek megfelelően diszkréten némi extra fizetést utalt ki neki jutalomként. Én azonban alig láttam Alexandria piacain olyasmit, amit érdemes lett volna megvenni. A meleg, árnyékos szouk-ot ellepték a legyek, áru viszont – a megszállás kezdete óta – kevés volt bennük. Ám a ravasz kalmárok kitartó alkudozással még így is jobban megkopasztották unott katonáinkat, mint amilyen alaposan mi kifosztottuk a városukat. Csodálatra méltó gyorsasággal sajátítottak el néhány francia szót. „Jönni, nézni árut, monsieur! Itt van, ami akar! Nem ami akar? Én tudom, ami akar!” Astiza vigasztaló felüdülést jelentett csalódott hangulatunkban. Azután, hogy kiszedtük a törmelék alól és lehetősége nyílt lemosakodni, csodás átalakuláson ment keresztül. A bőre nem volt olyan világos, mint a vad mamelukoké, sem olyan sötét, mint az átlag egyiptomiaké. A vonásai, az alkata és a bőrszíne bizonyította mediterrán származását: a bőre napsütötte olajbarna, haja rézvörössel csíkozott, pompásan dús éjfekete zuhatag, szeme mandulavágású és tiszta, tekintete tartózkodó, keze és bokája kecses, melle hegyes, dereka vékony, csípője szép ívű. Más szavakkal, egyszerűen elbűvölő jelenség volt, egy igazi Kleopátra, ezért örvendtem a szerencsémnek – egészen addig, amíg nyilvánvalóvá nem tette, hogy a megmentése körülményeit gyanúsnak tartja, és továbbra sem bízik bennem.

– Barbárok hordája vagytok – közölte. – Olyan emberek, akik sehová sem tartoznak, így erre-arra csatangolnak, és felforgatják a rendes emberek életét.

– Azért jöttünk, hogy segítsünk.

– Kértem vajon a segítségedet, már ha az erőszakot annak lehet nevezni? Kérte Egyiptom, hogy lerohanjátok, hogy átkutassátok, hogy megmentsétek?

– De hát elnyomás alatt éltek – vitatkoztam. – Országotok elmaradottsága kiáltott segítségért.

– Elmaradottság? Mihez képest? Az én népem palotákban élt, amikor a tiétek még viskókban lakott. És mi van a te otthonoddal?

– Nekem nem igazán van otthonom.

– Szüleid?

– Meghaltak.

– Feleséged?

– Nem vagyok elkötelezve – vigyorogtam elbűvölőn.

– Gondolhattam volna. Hazád sincs?

– Mindig szerettem utazni, és ifjúkoromban lehetőségem adódott, hogy eljussak Franciaországba. Ott fejeztem be a tanulmányaimat egy Benjamin Franklin nevű híres férfiú mellett. Szeretem Amerikát, a szülőföldemet, de hajt az ismeretlen iránti vágy. Emellett egy feleségnek otthont is kellene biztosítanom.

Szánakozva nézett rám.

– Nem természetes, ahogy elpazarlod az éveidet.

– De az, ha szereted a kalandot. – Úgy döntöttem, ideje témát váltani. – Mi ez az érdekes ékszer a nyakadban?

– Hórusz szeme.

– Kinek a szeme?

– Hóruszé, a sólyomistené, aki a gonosz Széth ellen vívott csatában vesztette el az egyik szemét. – Most már nekem is eszembe jutott valami ködös történet újjászületésről, testvérek közötti paráználkodásról, és e vérfertőzés eredményéről, Hóruszról. Botrányos legenda. – Hórusz ugyanúgy megküzdött a sötétséggel, ahogyan Egyiptom megküzd a te Napóleonoddal. Az amulett szerencsét hoz.

– Ez azt jelenti, hogy szerencsés vagy, amiért hozzám kerültél? – mosolyogtam.

– Vagy szerencsés, hogy megérhetem, amikor mind elhagyjátok e földet.

Astiza főzött is ránk, bár ezeket az ételeket nem ismertem – valami bárányhúst csicseri borsóval és lencsével, legalábbis az íze alapján –, és oly komor kötelességtudattal szolgálta fel őket, hogy kedvem lett volna befogadni az egyik kóbor kutyát, hogy ízlelje meg az étkeket, nehogy megmérgezhessen minket. A lány főztje azonban meglepően ízletes volt, és nem fogadott el érte pénzt sem.

– Mikor majd a mamelukok megölnek titeket, ha a ti érméiteket megtalálják nálam, engem is lefejeznek.

Szolgálatai nem terjedtek ki az éjszakára, holott az egyiptomi éjszakák itt, a tengerparton ugyanolyan hidegek voltak, mint amilyen melegek a nappalok.

– Odahaza, Új-Angliában egymáshoz bújunk, hogy elűzzük a fagyot – tájékoztattam az első esténken. – Nyugodtan közelebb jöhetsz, ha akarsz.

– Ha nem szállják meg a házunkat a tisztjeitek, még csak nem is lennénk egy szobában.

– A próféta tanításai miatt?

– Én egy egyiptomi istennő tanításait követem, nem a mameluk nőgyűlölőkét, akik az országomat uralják. És te nem a férjem vagy, hanem a foglyul ejtőm. Amellett pedig úgy bűzlötök egytől egyig, mint a disznók.

Beleszagoltam a levegőbe, kissé elbizonytalanodva.

– Akkor nem vagy muszlim?

– Nem.

– Sem zsidó, kopt keresztény vagy görögkeleti?

– Nem.

– És ki ez az istennő?

– Valaki, akiről úgysem hallottál soha.

– Mesélj róla! Azért jöttem, hogy megtudjak dolgokat.

– Akkor vedd észre, amit a vak is lát. Az egyiptomiak tízezer éve élnek ezen a földön, és nem vágytak, mert nem volt szükségük semmi újra. Tucatnyi hódító járt már az országunkban, és egyik sem hozott annyi boldogságot, mint amennyivel eredetileg rendelkeztünk. A hozzád hasonló nyughatatlan emberek nemzedékeinek százai csupán rontottak az életünkön, s nem javítottak. – Nem mondott többet, valószínűleg túl ostobának tartott, hogy felfogjam a hitét és túl szelídnek, hogy erővel csikarjak ki belőle többet. Ehelyett úgy teljesítette a parancsaimat, mint egy száműzetésben élő hercegnő. – Egyiptom az egyetlen ősi föld, ahol a nők egyenrangúak voltak a férfiakkal – mondta, miközben teljesen hidegen hagyta szellemességem és ellenállhatatlan vonzerőm.

Őszintén szólva, meglehetősen zavarba ejtő jelenség volt.

Bonaparte eközben hasonló gondokkal küszködött a helyi lakosság megnyerése terén. Kiadott egy hosszabb kiáltványt, melynek azért idézem az elejét, hogy érzékeltessem a hangnemét és a szerző politikai ösztönét: „A könyörületes és irgalmas Istennek nevében. Nincs más isten, mint Allah. Neki nincsen fia, és senkivel nem osztozik a hatalmán.

A Francia Köztársaság nevében, mely a szabadságon és az egyenlőségen alapszik, Bonaparte főparancsnok tudtára hozza mindenkinek: elég ideje már, hogy az Egyiptomot kormányzó bejek megsértik a francia nemzetet és zaklatják a francia kereskedőket. Eljött a büntetésük órája.

A Grúziában és a Kaukázusban vásárolt mamelukok rabszolgabandája túl hosszú ideig zsarnokoskodott a világ legszebb országa felett. A Mindenható Isten, aki a világegyetemet kormányozza, immár uralmuk végét rendelte el.

Egyiptom népe, azt mondják majd nektek, hogy a vallásotok elpusztítására törekszem! Ne higgyétek el! Feleljétek ezeknek a bajkeverőknek: azért jöttem, hogy visszahelyezzelek titeket a jogaitokba és megbüntessem a bitorlókat; én jobban félem az Istent, mint a mamelukok tették, és tisztelem prófétáját, Mohamedet és a nagyszerű Koránt…”

oOo

Igencsak vallásos kezdés – jegyeztem meg, mikor Dolomieu gúnyos drámaisággal felolvasta a kiáltványt.

– Különösen attól az embertől, aki teljes mértékben hisz a vallás hasznosságában és egyáltalán nem Isten valóságában – felelte a geológus. – Ha az egyiptomiak lenyelik ezt a lócitromot, megérdemlik, hogy leigázzuk őket.

A kiáltvány egy későbbi passzusa lényegretörőbben fogalmazott: „Minden falu, mely fegyverre kel a sereg ellen, földig romboltatik.” Napóleon reményei hamarosan szertefoszlottak. Híre jött, hogy a kairói mullahok hitetlennek minősítettek minket. Ennyit a forradalom liberalizmusáról és a vallások egységéről! Ennek azonnali hatásaként meghiúsult egy szerződés, melyet a helyi sejkekkel kötöttünk háromszáz lóról és ötszáz tevéről, s az orvlövészek egyre jobban zaklattak minket. Egyiptom elcsábítása nehezebbnek bizonyult, mint Bonaparte remélte. Lovassága nagy része a Kairóba vezető út első szakaszát úgy tette meg, hogy a fejükön vitték nyergeiket. Napóleon sok tapasztalatot szerzett ezen a hadjáraton a szervezés és az utánpótlás fontosságáról.

Időközben Alexandria lakosait lefegyverezték, és háromszínű kokárda viselésére kényszerítették. Azon kevesek, akik engedelmeskedtek, nevetségesen festettek. Talma azonban azt írta haza, hogy a lakosság boldog, amiért megszabadítottuk a mameluk elnyomóktól.

– Hogy vagy képes ilyen szemetet küldeni Franciaországba? – kérdeztem tőle. – A lakosság fele elmenekült, a város úgy néz ki, mint egy lyukas sajt, a gazdaság összeomlott.

– Én a szellemről beszélek, nem a testről. A szívük belül örvend.

– Ki mondta ezt?

– Bonaparte. A mi jótevőnk és egyetlen lehetőségünk, hogy hazajussunk.

oOo

A harmadik Alexandriában töltött éjszakámon kénytelen voltam szembesülni a ténnyel: üldözőim nem vesztették nyomomat a touloni postakocsinál.

Éppen elég nehéz volt elaludnom. Sok szóbeszéd járt a kegyetlenségekről, melyeket a beduinok követtek el azokkal a katonákkal szemben, akik az egységüktől elszakadva fogságba estek. Ezek a sivatagi törzsek úgy vándoroltak az Arab- és a Líbiai-sivatagban, mint ahogyan a kalózok járják a tengert, lecsaptak kereskedőre, zarándokra és magányos katonára egyaránt. Mivel tevén ültek, és bármikor képesek voltak visszahúzódni a pusztába, kívül estek hadseregünk hatókörén. A figyelmetleneket megölték vagy fogságba ejtették. A férfiakat megerőszakolták, megégették, kasztrálták vagy a sivatagban kikötözték. Nekem mindig is élénk képzelőerőm volt, így nagyon is tisztán láttam magam előtt, miként vágják el a katonák torkát, miközben alszanak. Skorpiókat dugtak a csizmákba és a hátitáskákba. Kígyókat rejtettek el az élelmiszeres edények közé. Dögöket dobtak a csábító kutakba. Az ellátás akadozott, a tudósok nyugtalanok és elégedetlenek voltak, Astiza pedig olyan tartózkodó maradt, mint egy tábori nővér. A hőségben olyan volt a mozgás, mintha nehéz uszályt vonnánk magunk mögött. Miféle őrültségbe keveredtem? Semmivel sem jutottam előbbre a medál jelentésének megfejtésében, mert Alexandriában semmi ehhez foghatót nem láttam. Így hát csak tépelődtem, zavartan és elégedetlenül, míg a kimerültség miatt el nem nyomott az álom.

Hirtelen lökésre ébredtem. Valaki vagy valami rám ugrott! Fegyver után kaptam, mikor orromat szegfűszeg és jázmin illata csapta meg. Astiza? Meggondolta volna magát? Lovaglóülésben ült rajtam, selymes combjával a mellkasom oldalát szorítva, és még a legelső ködös gondolatom is az volt: O, ezt már szeretem! Lábainak meleg szorítása életre keltette minden tagomat, hajzuhataga és vonzó alakja jól kivehető volt a sötétben is. Azután a hold előbújt a felhők mögül, és elegendő fény szűrődött be rácsos ablakunkon, hogy lássam: a lány a feje fölé emeli a kezét, melyben valami csillogó és éles tárgyat tart.

A tomahawkom volt az.

Lecsapott.

Rémülten vonaglottam, de leszorított. A penge elsuhant a fülem mellett, s éles koppanással csapódott a fapadlóba, melyet szisszenés követett. Valami meleg és élő ütközött a fejem búbjának. A lány kiszabadította a tomahawkot és ismét lesújtott, majd ismét, a penge mindannyiszor a fülem mellett csattant. Mozdulatlanná dermedtem, miközben valami bőrszerű vonaglott a fejem mellett. Aztán végre csend lett.

– Kígyó – suttogta Astiza. Az ablakra nézett. – Beduinok.

Lemászott rólam, én pedig remegve felálltam. Láttam, hogy valamiféle viperát vágott darabokra, melynek vére összefröcskölte a párnámat. Oly vastag volt, mint egy gyermek karja, szájában éles fogak meredeztek.

– Valaki idetette?

– Bedobta az ablakon át. Meghallottam, mikor eliszkolt, mint a csótány, túl gyáva volt, hogy szembenézzen velünk. Adhatnál egy pisztolyt, hogy megfelelően megvédhesselek.

– Megvédeni? Mitől?

– Semmit sem tudsz, amerikai. Miért kérdezősködött felőled Ahmed bin Szadr?

– Bin Szadr? – O volt az a fickó, aki levágott kezeket és füleket hozott nekünk, és akinek a hangja hasonlított a párizsi lámpahordozóéra, bármily értelmetlenül is hangzott ez. – Nem tudtam, hogy érdeklem őt.

– Mindenki tudja Alexandriában, hogy haragosoddá tetted. O nem olyan ember, akit szívesen látnál az ellenségeid sorában. A világot járja bérgyilkosokból álló bandájával, és Apóphiszt követi.

– Ki az ördög az az Apóphisz?

– Az alvilág kígyóistene, akit minden éjjel legyőz Rá, a napisten, hogy a hajnal visszatérhessen. Szolgák légiója lesi parancsát, mint Rasz al-Ghul, a démonisten.

Washington fogsorára, mennyi pogány ostobaság! Lehet, hogy egy holdkórosba botlottam?

– Hát, a napistenetek elég elfoglalt lehet – szellemeskedtem remegve. – Miért nem aprítja fel, mint te tetted a kígyóval, és akkor egyszer s mindenkorra nyugta lehetne?

– Mert Apóphisz legyőzhető ugyan, de soha el nem pusztítható. Így működik ugyanis a világ. A dolgok örökös kettősségben léteznek: víz és föld, fent és lent, jó és rossz, élet és halál.

Félrerúgtam a kígyót.

– Ez tehát valamiféle kígyókultusz műve?

Megrázta a fejét.

– Hogyan keveredhettél ekkora bajba ilyen rövid idő alatt?

– De nem követtem el semmit Bin Szadr ellen! O a szövetségesünk!

– Ő senkinek nem a szövetségese, csakis saját magának. Van nálad valami, amit meg akar szerezni.

A hüllődarabokat néztem.

– Mi?

Persze én is tudtam, éreztem a medál láncának súlyát a nyakamban. Bin Szadrnak, a lámpahordozónak a kígyófejes bottal, valamiképp kettős személyisége volt, hiszen sivatagi rablóként is tevékenykedett. Azon az éjszakán is bizonyára Silano grófnak dolgozott, mikor elnyertem a medált. Hogyan jutott Párizsból ide, Alexandriába? Hogyan került Napóleon szolgálatába? Miért érdeklődik a medálom iránt? Hogyhogy nem a mi oldalunkon áll? Megfordult a fejemben, hogy az átkozott tárgyat odaadom a következő támadónak, akivel összefutok, és ezzel befejeztem. Ám nagyon zavart, hogy soha senki nem kérte tőlem udvariasan. Pisztolyt dugtak a képembe, ellopták a csizmámat és kígyókat hajigáltak az ágyamba.

– Hadd aludjak a te sarkodban, messze az ablaktól! – kértem őrangyalomat. – Megtöltöm a puskámat is.

Meglepetésemre Astiza nem emelt kifogást a kérésem ellen. De ahelyett, hogy lefeküdt volna velem, a parázstartóhoz guggolt, felszította a tüzet, és néhány levelet csúsztatott a rács alá. Csípős füst szállt fel. Azután láttam, hogy viaszból kicsiny emberfigurát készít. Figyeltem, amint egy hegyes fadarabkával megszúrja a figura arcát. Láttam már hasonlót a Karib-szigeteken. Egyiptomból származna ez a mágia? A lány különös jeleket kezdett rajzolni egy darab papiruszra.

– Mit csinálsz?

– Aludj. Varázsolok egyet.

oOo

Alig vártam, hogy elhagyhassam Alexandriát, mielőtt egy újabb kígyó landolna a fejemen, ezért nagy örömmel csatlakoztam a tudósokhoz, akikkel lehetőségem nyílt továbbhaladni Kairó felé úgy, hogy nem kellett átvágnunk a forró deltavidéken. Monge és Berthollet hajóval kívánta megtenni az utat. Az útiterv szerint keletnek hajóznak, míg el nem érik a Nílus torkolatát, majd a folyón közelítik meg a fővárost.

– Jöjjön velünk, Gage – ajánlotta fel Monge. – Jobb hajón utazni, mint gyalogolni. Hozza a firkász barátját is. A szolgálója pedig segíthetne nekünk a főzésben.

Egy Le Cerf nevű chebekkel – kis merülésű vitorlás hajóval – indultunk útnak, mely négy darab nyolcfontos ágyúval volt felfegyverezve, parancsnoka a francia haditengerészet kapitánya, Jacques Perree. Ez egy ágyúnaszádokból és utánpótlásszállító hajókból álló kis folyami flotilla zászlóshajója volt, mely majd folyón követi az előrenyomuló hadsereget.

Hajnalban már úton voltunk, s déltájban elértük az Abukir-öblöt, egynapi járóföldre, keletre Alexandriától. Itt horgonyzott hadrendben a francia flotta, hiszen bármikor számítani lehetett Nelson flottájának újbóli felbukkanására. Lenyűgöző látványt nyújtott a tucatnyi sorhajó és a négy fregatt, amint összefüggő falat képezve várakozott a kikötőben, s ötszáz ágyút szegezett kifelé, a tengerre. A víz felénk sodorta a fedélzetmesterek füttyeit és a matrózok kiáltásait, miközben elhaladtunk mellettük. Azután elértük a nagy folyót, ráfordultunk a barna csíkra, mely a Földközi-tenger felé kígyózott, s hajónk átbukdácsolt a folyami zátonyokon.

Egyre nagyobb lett a forróság. Közben újabb dolgokat tudtam meg az expedíciónkkal kapcsolatban. Berthollet elmondta, hogy Egyiptom már évtizedek óta csábítja a franciák képzeletét. Miután a 640-es arab hódítás elzárta a külvilágtól, ősi emlékeit csak kevés európai láthatta, mesés piramisait inkább a fantasztikus történetekből, mintsem a tények alapján ismerték. Ez az ország, melynek mérete Franciaországgal vetekszik, jórészt ismeretlen maradt.

– Egyetlen ország sincs a világon, melynek történelme olyan gazdag volna, mint Egyiptomé – mondta a vegyész. – Mikor Hérodotosz, a görög történetíró eljött ide, hogy lejegyezze nagyszerűségét, a piramisoktól már hosszabb idő telt el az ő koráig, mint Jézustól napjainkig. Az első nagy birodalmat maguk az egyiptomiak hozták létre, majd tucatnyi hódító hagyta itt a nyomát: görögök, rómaiak, asszírok, líbiaiak, núbiaiak, perzsák.

Az ország oly öreg, hogy senki nem emlékszik már a kezdeteire. Senki sem képes elolvasni a hieroglifákat, így nem tudjuk, miről beszélnek a feliratok. A mai egyiptomiak azt hiszik, a romokat egykor óriások vagy varázslók emelték.

Egyiptom tehát álomba merült, mígnem néhány évvel ezelőtt azt a néhány francia kereskedőt, akik Alexandriában és Kairóban éltek, zaklatni nem kezdték az arrogáns mamelukok. Az ottománoknak, kik 1517 óta uralják Egyiptomot, nemigen akaródzott beavatkozni. Franciaország sem kívánta maga ellen hangolni az Ottoman Birodalmat, hasznos szövetségesét Oroszország ellen. Így hát a helyzet egyre romlott. Ekkor azonban Bonaparte, akinek ifjúkori álma volt a Kelet meghódítása, találkozott Talleyranddal, aki a geopolitika szakértője. Ők ketten dolgozták ki a tervet, melynek célja Egyiptom „felszabadítása” a mamelukok kasztja alól, s mindezt „szívességként” ajánlották a szultánnak Isztambulban. Megreformálják az arab világ egy elmaradott zugát, hogy azután ugródeszkának használják India felé, az ottani brit előrenyomulás megfékezésére. „Az az európai hatalom, mely Egyiptomot irányítja” – írta Napóleon a Direktóriumnak –, „hosszú távon Indiát is uralni fogja.” A remények szerint felújítják az ókori csatornát, mely egykor a Földközi-tengert kötötte össze a Vörös-tengerrel. A végső cél az volt, hogy kapcsolatot találjanak egy indiai pasával, Tipu száhibbal, aki rajongott a franciákért. Párizsban járva „Tipu polgártársnak” szólították, a palotájában pedig, többek között egy mechanikus tigris szórakoztatta a vendégeket, mely angol bábukat falt fel. Tipu egy Wellesley nevű brit tábornokkal harcolt Dél-Indiában, és Franciaország már eddig is fegyvereket és tanácsadókat küldött neki.

– Az itáliai háború több mint nyereséges volt – mondta Berthollet –, és Máltának köszönhetően ez is szépen hozott a konyhára. A korzikai azért olyan népszerű a Direktóriumban, mert a csatái igen jövedelmezőek.

– Még mindig olaszként gondol Bonapartéra?

– Ő az anyja fia. Egyszer elmesélte nekünk, hogyan büntette meg az anyja, amiért mogorva volt a vendégeivel. Túl nagy volt már, hogy elfenekelje, ezért megvárta, amíg levetkőzik, annyira, hogy szégyenében védtelen maradjon, akkor rávetette magát, s megcsavarta a fülét. Türelem és bosszú – erre nevelik a korzikaiakat! A franciák számára az élet élvezet, de az olaszoknak, mint Bonaparte, összeesküvés. Mint a régi rómaiak vagy a szicíliai banditák, az ő fajtája a klánban, a kapzsiságban és a bosszúban hisz. Briliáns katona, de túl sok hibára és megszégyenülésre emlékszik vissza, és néha nem tudja, mikor kell abbahagyni a háborút. Azt hiszem, ez a gyenge pontja.

– Akkor ön mit csinál itt, Doktor Berthollet? Ön, és a többi tudós? Nyilván nem a katonai dicsőség hajtja. Sem a zsákmány.

– Tud ön egyáltalán bármit Egyiptomról, Monsieur Gage?

– Egyiptom a homok, a tevék és a Nap földje. Ezenfelül, nos, vajmi keveset.

– Ön legalább őszinte. Egyikünk sem tud túl sokat a civilizáció e bölcsőjéről. Történetek keringenek hatalmas romokról, furcsa bálványokról és megfejthetetlen írásról, de ugyan ki az, aki a saját szemével látta mindezt? Az ember tudásra szomjazik. Mi a máltai arany ahhoz képest, hogy az elsők lehetünk, akik láthatják az ősi Egyiptom nagyszerű emlékeit? Azért a felfedezésért jöttem, mely valóban halhatatlanná teszi az embert.

– A hírnév által?

– A tudás által, mely örökké élni fog.

– Vagy az ősi mágia megismerése által – tette hozzá Talma. – Ethan és én ezért vagyunk itt, nemde?

– Ha ugyan tényleg mágikus a barátja medálja – felelte a vegyész. – Mert ugyebár különbség van a történelem és a mesék között.

– S ugyanúgy különbség van egy ékszer iránti egyszerű vágy és aközött, hogy kegyetlen gyilkossággal akarjuk megszerezni azt – replikázott az újságíró. – Amerikai barátunk élete azóta veszélyben forog, hogy elnyerte a medált Párizsban. Miért? Feltehetően nem a tudományos dicsőség kulcsa ez az ék-szer, hanem valami másé. Ha nem is a valódi halhatatlanságé, hát talán elveszett kincshez vezet.

– Ami ismét csak azt bizonyítja, hogy a vagyon olykor több bosszúságot okoz, mint amennyit ér.

– Egy felfedezés többet ér a kincseknél, Berthollet? – kérdeztem, próbálva közönyösséget színlelni az előző komor szavak hallatán.

– Mi hát az arany, ha nem csupán a céljaink megvalósításának eszköze? A céljaink pedig itt vannak. A legjobb dolgok az életben nem kerülnek semmibe: a tudás, a becsület, a szeretet, a természet szépsége. Nézzen magára: itt áll a Nílus torkolatában egy elragadó nővel az oldalán. Maga egy új Antonius, egy új Kleopátrával! Kell-e ennél több? – S ezzel visszafeküdt szundítani egyet.

Astizára pillantottam, aki kezdte ugyan megérteni a franciát, mégis úgy tett, mintha nem figyelne a beszélgetésünkre. Rosette alacsony, barna viskóit figyelte, miközben elhaladtunk mellettük. Valóban gyönyörű nő. De ugyanolyan elérhetetlen és távoli, mint Egyiptom titkai.

– Mesélj az ősödről! – kértem tőle angolul, hirtelen ötlettől vezéreltetve.

– Hogyan? – Ijedten nézett rám, hiszen sosem lelkesedett túlzottan a könnyed csevegésért.

– Nagy Sándorról. O is makedón volt, mint te, nem igaz?

A lányt láthatóan zavarba ejtette, hogy egy férfi nyilvánosan megszólítja, de aztán lassan bólintott, mintha beletörődne, hogy barbárok közé került, s ezért el kell fogadnia otromba modorunkat.

– És egyiptomi is, saját akaratából, mihelyt erre a földre lépett. Egyetlen másik férfi sem ért fel őhozzá.

– Azután pedig meghódította Perzsiát, ugye?

– Makedóniából egészen Indiáig jutott. Az emberek istennek hitték már az előtt, hogy útja végére ért volna. O már jóval a ti francia tábornokocskátok előtt meghódította Egyiptomot, majd átkelt a könyörtelen sivatagon, hogy részt vehessen a Napfelkelte Ünnepén a Szíva-oázisban. Ott varázserejű tárgyakat kapott, s a jós istennek nyilvánította őt, Zeusz és Ámon fiának, megjövendölvén, hogy egyszer a világot uralja majd.

– Mindez roppant kényelmes lehetett számára.

– A jövendölés felett érzett öröme késztette arra, hogy megalapítsa Alexandriát, a nagy várost. Határait görög módon, lehántolt árpával jelölte ki. Mikor madarak sereglettek oda, hogy az árpából egyenek, s ez megriasztotta Sándor katonáit, jósai azt mondták, ez azt jelzi, hogy sokan érkeznek majd az új városba, mely egész népeket fog ellátni élelemmel. Igazuk lett. De a makedóniai tábornoknak nem volt szüksége prófétákra.

– Hogyhogy?

– O uralta a sorsot. Ám meghalt vagy megölték, mielőtt befejezhette volna küldetését, és a Szívában kapott szent jelképei is eltűntek. Ugyanúgy, mint ő maga. Némelyek szerint testét visszavitték Makedóniába, mások szerint Alexandriába, de vannak olyanok is, akik azt mesélik, Ptolemaiosz egy titkos, végső nyughelyre szállította őt a sivatagban. Mint a ti Jézusotok, aki mennybe szállt, ő is eltűnt a földről. Tehát lehet, hogy ő is isten volt, ahogyan a jós mondotta. Mint Ozirisz, helyet foglalt az istenek között.

Ez a nő nem lehetett egyszerű rabszolga vagy szolgálólány! Honnan a pokolból tudott ennyi mindent?

– Hallottam Oziriszről – mondtam. – O az, kinek tagjait egybeforrasztotta nővére, Ízisz.

Most először nézett rám olyan pillantással, melyben valódi lelkesedés tükröződött.

– Ismered Íziszt?

– Egy anyaistennő, nemde?

– Ízisz és Szűz Mária egymás tükörképei.

– A keresztények között nem aratnál sikert ezzel a kijelentéssel.

– Valóban? A kereszténység hiedelmeinek és szimbólumainak zöme Egyiptom isteneitől származik. Feltámadás, túlvilági élet, isteni megtermékenyítés, háromságok, az emberi és az isteni egy testben való keveredésének eszméje, az áldozás, még az angyalok szárnyai és az ördögök patái s hegyes farka is, ez mind-mind évezredekkel megelőzi a ti Jézusotok születését. A ti Tízparancsolatotok csupán egyszerűsített változata annak a fordított hitvallásnak, melyet az egyiptomiak tettek, hogy ártatlanságukat bizonyítsák a haláluk után: „Nem öltem.” A vallás olyan, mint egy fa. Egyiptom a töve, a többiek mind az ágai.

– A Biblia nem ezt mondja. Ott a héberek istene az igazi, az összes többi hamis bálvány.

– Mennyire nem ismered a saját hitedet! Hallottam, hogy ti, franciák azt állítjátok, a kereszt a rómaiak kivégzőeszköze, de vajon hogyan lehetne jelképe egy ilyen tárgy a remény vallásának? Az igazság az, hogy a keresztben egyesül a megváltótok halálának eszköze a mi életszimbólumunkkal, az ankh-hal, az örök élet kulcsával. Miért is ne? Egyiptom volt a legkeresztényibb ország az arabok érkezése előtt.

Cotton Mather szellemére mondom, el kellett volna fenekelnem a lányt ezért az istenkáromlásért, de túlságosan megdöbbentett, mégpedig nem pusztán az, amit állított, hanem a könnyed magabiztosság, mellyel a szavakat kimondta.

– Lehetetlen, hogy bármely bibliai eszme Egyiptomból származna – köptem ki végül.

– Ó, talán rosszul tudom, hogy a zsidók Egyiptomból menekültek el? És hogy a gyermek Jézus itt élt? Amellett úgy sincs jelentősége mindennek – úgy tudom, a tábornokotok nyilvánvalóvá tette, hogy ti nem keresztény sereg vagytok. Tudós férfiak, akik nem hisznek Istenben, igaz?

– Nos, Bonaparte úgy váltogatja a vallásait, mint ahogyan az ember a kabátját.

– Vagy csupán a hitben és a tudományban több a közös pont, mint amennyire ti, frankok, ezt hajlandók vagytok elismerni. Ízisz a tudás, a szeretet és a tolerancia istennője.

– És a te istennőd.

– Ízisz senkié. Én csupán a szolgája vagyok.

– Te tényleg egy ősi bálvány előtt hódolsz? – Philadelphiái lelkészem mostanra már biztosan gutaütést kapott volna.

– O fiatalabb, mint a legutóbbi leheleted, amerikai, és örökkévaló, mint a születés körforgása. De nem is várom, hogy megértsd. Kairói gazdámat is el kellett hagynom végül, mert ő sem értette, és arra vetemedett, hogy megrontsa az ősi misztériumokat.

– Miféle misztériumokat?

– A minket körülvevő világéit. A szent háromszögét, a négy irány négyszögéét, a szabad akarat pentagrammájáét és a harmónia hatszögéét. Nem olvastad Püthagoraszt?

– Ő is Egyiptomban tanult, ugye?

– Huszonkét évig, mielőtt Kambüszész, a perzsa hódító Babilonba vitte, s végül Itáliában alapította meg iskoláját. Ő minden vallás és nép egységét hirdette, s azt, hogy a szenvedést bátran kell viselni, meg hogy a feleség egyenrangú társa férjének.

– Akkor tehát úgy látta a dolgokat, ahogyan te.

– Ahogyan az istenek látják! A geometriában és a térben az istenek üzenete rejlik. A pont Istent jelenti, a vonal a férfit és a nőt, a háromszög a tökéletes számot, a szellem, a lélek és a test egységét.

– És a négyszög?

– A négy irányt, mint már mondottam. A pentagon jelentése küzdelem, a hexagram a tér hat irányára utal, a kettős négyszög pedig az egyetemes harmóniára.

– Ha hiszed, ha nem, e dolgok egy részét én is hallottam egy csoporttól, melyet szabadkőműveseknek hívnak. Állításuk szerint Püthagorasz tanításait őrzik, s szerintük a vonalzó a pontosság, a négyszög az állhatatosság, a kalapács az akarat jelképe.

– Pontosan – bólintott Astiza. – Az istenek mindent nyilvánvalóvá tettek, az emberek mégis vakok! Keresd az igazságot, és a világ a tiéd lesz.

Hát, a világnak legalábbis ez a darabkája. Most már elég mélyen behatoltunk a Nílusba, ebbe a csodálatos víziútba, ahol a szél gyakran dél felé fúj, míg az áramlat észak felé sodor, s így mindkét irányba lehetséges a folyami hajózás.

– Azt mondtad az imént, hogy megszöktél Kairóból. Szökött rabszolga vagy?

– A dolog bonyolultabb ennél. Egyiptomi vagyok. – Rám mutatott. – Előbb az országunkat kell megértened, mielőtt a szívünkben kutakodnál.

Az Alexandria környéki táj palacsintaszerű lapossága most megváltozott: gazdag, bibliai környezet tárult elém, mely már inkább megfelelt a nádasba rejtett Mózesről szóló történetnek. Ragyogó zöld szántóföldek sorjáztak előttünk, rizs, búza, kukorica, cukor és gyapot négyszögei, köztük pompás datolyapálmák sorával, melyek oszlopként emelkedtek a magasba, dúsan megrakva narancs- és bíborszín gyümölcsökkel. Banán- és szikomorfaligetek hajlongtak a szélben. Vízibivalyok vonták az ekéket vagy emelték fel szarvukat a folyóból, ahol fürödtek, el-elbődülve a papirusznáddal keretezett folyópart irányába. Egyre gyakrabban láttunk csokoládészínű vályogházakból álló falvakat, köztük itt-ott kecses minaretek tűntek fel. Latin vitorlás felukkákat hagytunk magunk mögött, melyek a barna vízen ringatóztak. Ezek a nyolc-tíz méteres, egyetlen hosszú evezővel ellátott vitorlások mindenütt megtalálhatók voltak a folyón. Láttunk kisebb, együléses hajókat is, melyek épphogy fenntartottak egy embert a felszínen; ezekről halászok vetették ki rostból font hálóikat. Járomba fogott, szemellenzős szamarak jártak körbe-körbe, egyhangú munkájukkal vizet emelve a csatornákba, éppen úgy, ahogyan az elmúlt ötezer évben is tették. A Nílus vizének szagát messzire vitte a folyami szellő. A francia trikolórral ékesített ágyúnaszádjaink és szállítóhajóink flo-tillája anélkül haladt tova, hogy bármiféle érzékelhető hatást váltott volna ki a helyiekből. A parasztok legtöbbje arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen.

Milyen különös helyre érkeztem! Nagy Sándor, Kleopátra, arabok, mamelukok, ősi fáraók, Mózes, és most Bonaparte. Az egész ország csordultig telt a történelem törmelékeivel, beleértve a nyakamon függő ősi medált is. Astizára nézve elgondolkodtam. A lánynak bonyolultabb múltja lehetett, mint gyanítottam. Lehet, hogy tudna valamit mondani a medálomról, ami az én figyelmemet elkerülte?

– Miféle varázslatot hajtottál végre Alexandriában?

Hosszú habozás után, kelletlenül válaszolt.

– Egyet a biztonságodért, s figyelmeztető jelként valaki másnak. S egy másodikat is, a bölcsességed megszerzéséért.

– Okossá tudsz tenni engem?

– Talán lehetetlen. De elképzelhető, hogy megtaníthatlak látni.

Nevettem, s végül ő is megengedett magának egy halvány mosolyt. Azzal, hogy meghallgattam, elértem, hogy közelebb engedjen magához. Mindenekfelett tiszteletet várt, nem csupán magának, hanem a népének is.

Azon a bágyadt éjjelen – mikor a ragyogó sivatagi csillagok alatt lehorgonyozván a chebek fedélzetén hajtottuk álomra fejünket – közelebb másztam a lány alvóhelyéhez. Hallottam a hullámok csapkodását, az ereszték nyikorgását és az őrködő matrózok mormolását.

– Tartsd magad távol tőlem! – suttogta, mikor felébredt, s a fához tapadt.

– Szeretnék mutatni neked valamit.

– Itt? Most? – Ugyanazzal a gyanakvó hangszínnel kérdezett, melyet Madame Durrell is használt, mikor a bérletfizetésről tárgyaltunk.

– Te mondtad, hogy az igazságot keresed. Akkor ezt nézd meg! – Odaadtam neki a medált. A fedélzeti lámpás fényében épphogy kivehető volt.

Megérintette a tárgyat az ujjával, s visszatartotta a lélegzetét.

– Honnan szerezted? – Szeme tágra nyílt, ajka megremegett.

– Kártyán nyertem Párizsban.

– Kitől nyerted el?

– Egy francia katonától. Állítólag Egyiptomból, Kleopátrától származik. Legalábbis az előző tulajdonos szerint.

– Vagy talán elloptad ettől a katonától. – Vajon miért mondta ezt?

– Nem, csupán jobb voltam a kártyában. Te vagy a vallási szakértő. Áruld el, ha tudod, hogy mi ez!

A kezében forgatta, a nyúlványokat úgy rendezte, hogy V alakot képezzenek, s hüvelyk- és mutatóujja között dörzsölte, hogy kitapintsa a rávésett feliratot.

– Nem tudom biztosan.

Ez csalódást okozott.

– Egyiptomi?

Feltartotta, hogy megvizsgálja a halvány fényben.

– Nagyon korai, ha egyáltalán innen származik. Primitív, egyszerű… tehát ez az, amit az arab annyira kíván.

– Látod azokat a lyukakat? Szerinted mik lehetnek?

Astiza egy percig vizsgálgatta, majd hátradőlt, és az ég felé emelte a tárgyat.

– Nézd, hogyan süt rajta keresztül a fény! Nyilván csillagokra utal.

– Csillagokra?

– Az élet célja a csillagokban van megírva, amerikai. Nézd! – Dél felé mutatott, ahol a legfényesebb csillag éppen felkelt a horizonton.

– Az a Sarkcsillag, a Szíriusz. Mi van vele?

– Az Ízisz csillaga, az új esztendő csillaga. Az istennő vár minket.