Tizennyolcadik fejezet

A hódító francia sereg és az egyiptomiak között a legnagyobb szakadék a nők megítélésében volt. A muszlimok szemében az arrogáns frankokat durva európai nőik uralják, akik felháborító külsejükkel és erőszakos követeléseikkel bolondot csinálnak minden férfiból, aki a közelükbe kerül. A franciák viszont úgy látták, hogy az iszlám legnagyobb örömforrását elzárja gazdag, de árnyékos börtönökbe, s így lemond a nők kellemesen izgató társaságáról. A muszlimok szerint a franciák nőik rabszolgái voltak, míg a franciák szerint a muszlimok féltek saját asszonyaiktól. A helyzetet csak még inkább kiélezte, hogy némely egyiptomi nők viszonyt kezdtek a hódítókkal, és fátyol nélkül, fedetlen karral és nyakkal mutatkoztak nyilvánosan, például a tisztek kocsijaiban. Ezeket az újdonsült kegyencnőket megszédítette a franciáktól kapott szabadságuk, s gyakran felkiabáltak a rácsozott ablakokhoz, melyek mellett kocsijuk elhaladt. Ilyesmiket mondtak: „Nézzétek, milyen szabadok vagyunk!” Az imámok megrontással vádoltak minket, a tudósok az egyiptomiak szemére vetették elmaradottságukat, a katonák pedig csupán az ágy örömei után sóvárogtak. Míg a muszlin nők zaklatását szigorú parancs tiltotta, annak semmi akadálya nem volt, hogy megfizessék őket, sőt, némelyik nagy hajlandóságot mutatott kegyei áruba bocsátására. Más egyiptomi kisasszonyok Vesta-szüzek módjára védelmezték erényüket, s egészen addig nem engedtek a kísértésnek, míg valamely tiszttől házassági ajánlatot s ígéretet nem kaptak arra, hogy Európában élhetnek. Mindez rengeteg feszültséget és félreértést eredményezett.

A muszlim nők zsákra hasonlító ruházata – melynek célja a férfivágyak kordában tartása lett volna – azt eredményezte, hogy a francia katonák minden egyes nő közeledtére heves találgatásokba bocsátkoztak, hiszen a nő kora és alakja rejtve maradt előttük. Én sem jelentettem kivételt ez alól, s képzeletemben Juszuf női lakrészének csodáit Seherezádé és az Ezeregyéjszaka történetei alapján képzeltem el. Ki ne hallott volna az isztambuli szultán híres szerájáról, vagy e különös társadalom – ahol egy rabszolga fiából is úr válhat – gyakorlott ágyasairól és kasztrált eunuchjairól? Sok fejtörést okozott nekem e világ megértése. A rabszolgaság az ottománok számára csupán egy módszer volt, mellyel friss vért és hűséget fecskendezhettek egy máskülönben ellentmondásos és álnok társadalomba. A poligámia a politikai hűség jutalmává vált. A vallás pótolta az anyagi előrejutást. Az iszlám nők elérhetetlensége annál kívánatosabbá tette őket.

Vajon még a hárem falai között van a medál, noha Astiza távozott is onnan? Reméltem, hogy igen. A lány meggyőzte foglyul ejtőit, hogy nálam van a tárgy, majd üzenetet hagyott számomra. Okos egy nő. Egy sikátor falmélyedésében átmenetileg elrejtettem a puskámat, befedtem a szőnyegemmel, majd elmentem, hogy kötelet és ételt vegyek. Amennyiben Astiza Silano foglya, vissza kell szereznem! Bár nem volt viszonyunk, magam is meglepődtem milyen erős bennem a féltékenység, a gondoskodás és a magány keverékének érzete. Ő maradt az egyetlen barátom, miután elvesztettem Talmát, Énochot és Asrafot. Átkozott legyek, ha hagyom őt is elveszni!

Bőrszínem arab öltözékem alatt csupán enyhe feltűnést keltett, mivel az Ottomán Birodalomban az emberiség mindenféle árnyalata megtalálható volt. Beléptem a Khan al-Khalili bazár folyosóinak félhomályos labirintusába, ahol a levegőben szén és hasis illata szállt, és ragyogó zöld, sárga és narancsszín fűszerhalmok hevertek piramis gyanánt feltornyozva. Miután megvettem az ételt, a kötelet és egy takarót a sivatagi éjszakákra, mindent visszavittem a rejtekhelyemre, majd ismét felkerekedtem, hogy pénzem maradékán lovat vagy tevét vásároljak. Utóbbin sosem ültem még, de tudtam, hogy jobban bírják a hosszú üldözéseket. Elmémben kérdések keringtek. Vajon tudja Bonaparte, hogy Silano elfogta Astizát? Ugyanazokat a nyomokat követi a gróf is, mint én? Ha a medálom kulcs, merre van a zárja? Mivel siettem és elkalandozott a figyelmem, egyenesen beleütköztem egy francia őrjáratba, s nem maradt időm árnyékba húzódni előlük.

A verejtékező katonák már majdnem elhaladtak mellettem, amikor hadnagyuk hirtelen elővett egy papírlapot, melyet az övébe gyűrve hordott, rám nézett, és megálljt kiáltott.

– Ethan Gage?

Úgy tettem, mintha nem érteném.

Erre fél tucat puskacső emelkedett a magasba, s ez félreérthetetlen jelzés volt.

– Gage? Tudom, hogy maga az. Ne próbáljon elfutni, különben lelőjük. Így hát kihúztam magam, leeresztettem az arcomat eltakaró sálat és blöffölni próbáltam.

– Kérem, ne fedje fel a személyazonosságomat, hadnagy úr. Küldetésen vagyok, Bonaparte szolgálatában.

– Épp ellenkezőleg: Le van tartóztatva.

– Bizonyára téved.

Megint megnézte a papírt.

– Denon leskiccelte a képét, és elég jól sikerült. Tehetséges a fickó.

– Éppen úton vagyok, hogy visszatérjek a piramis tanulmányozásához…

– Ki kell hallgatnunk magát a Kelab Almani, más néven Énoch vagy Hermész Triszmegisztosz nevű tudós és imám meggyilkolása ügyében. Szemtanúk látták, amint puskával és szekercével siet ki a házából.

– Énoch? Megőrültek? Pont az ő meggyilkolásának körülményeit akarom felderíteni.

Felolvasta a körözvényt.

– Vádoljuk ezenfelül a piramisok engedély nélküli elhagyásával, függelemsértéssel és egyenruha viselésének megtagadásával.

– Én tudós vagyok! Nincs is egyenruhám!

– Kezeket fel! – Megcsóválta a fejét. – A bűneid utolértek, amerikai.

oOo

Egy mameluk kaszárnyába vittek, mely jelenleg rögtönzött börtönként működött. A francia hatóságok itt próbálták elkülöníteni mindazt a mocskot, amit az invázió felkavart: lázadókat, piti bűnözőket, dezertőröket, nyerészkedőket és hadifoglyokat. Tiltakozásom ellenére behajítottak egy cellába, tolvajok, sarlatánok és szerencsevadászok többnyelvű társaságába. Úgy éreztem, mintha ismét egy játékbarlangban lennék Párizsban.

– Hallani akarom az ellenem felhozott vádakat! – kiáltottam.

– Haszontalanság – morogta az őrmester, miközben rám zárta az ajtót.

Engem vádoltak Énoch meggyilkolásával – és a helyzetet csak súlyosbította, hogy emiatt minden valószínűség szerint elmulasztom éjféli randevúmat is Juszuf házának déli falánál. Akárki is dobta utánam Hórusz szemét, valószínűleg nincs túl sok lehetősége arra, hogy egy idegen férfinak segítsen bejutni a hárembe. Mi van, ha feladták, és a medál más tulajdonába került vagy elveszett? Ha pedig Astiza Silano karmai közt van, akkor most Desaix expedíciójával dél felé tart, Felső-Egyiptomba, s minden órával csak távolodik tőlem. Életemben először fordult elő, hogy nem volt egy perc vesztegetni való időm sem, s éppen most kellett fogságba esnem. Őrjítő volt a gondolat.

Végül megjelent egy hadnagy, hogy beírja a nevemet a börtön jegyzékébe.

– Legalább hadd beszélhessek Bonapartéval – kértem.

– Jobban teszi, ha nem kerül a szeme elé, hacsak nem akarja, hogy azonmód agyonlövesse magát. Ami a gyilkosság vádját illeti, korábbi jelentések egy halott kurtizánról beszéltek Párizsban. És van itt valamilyen feljegyzés kifizetetlen számlákról is… – A papírjait tanulmányozta. – Egy Madame Durrell nevű főbérlő?

Gondolatban felnyögtem.

– Nem én öltem meg Énochot! Én találtam meg a holttestét!

– És azonnal jelentette, ugye? – Hangszíne ugyanolyan cinikus volt, mint a hitelezőimé.

– Figyeljen ide, az egész expedíció veszélybe kerülhet, ha nem tudom folytatni a munkámat. Silano gróf fontos válaszokat próbál eltitkolni előlünk.

– Ne akarja bemocskolni Silanót! Éppen ő szerezte be Madame Durrelltól és egy lámpahordozótól az eskü alatt tett vallomásukat, melyek fontos információkat tartogattak magára vonatkozóan. Azt is előre megmondta, hogy hajlamos a deviáns viselkedésre. – Ismét a papírjaiba mélyedt. – Sade márki jellemvonásai.

Szóval így állunk. Mialatt én a szalagokat tekertem a piramisoknál, Silano Kairóban kihasználta az időt, hogy javítsa a renomémat.

– Jogom van ügyvédhez.

– Egy héten belül megérkezik egy katonai ügyvéd.

Vajon tényleg átok ülne rajtam? Nagyon is kényelmes az ellenségeimnek, hogy bezárva tartanak ezen a helyen, hiszen így nem tudom követni a grófot, megvédeni magam a vádaktól vagy éjféli találkára menni Juszuf háremébe. A nap ferdén tűzött be a szűk cellaablakon át, a vacsora szánalmas borsó vagy lencsefőzeléknek tűnt. Italunk állott hordóvíz volt, illemhelyünk egy vödör.

– Követelem, hogy hallgassanak ki!

– Elképzelhető, hogy visszatoloncoljuk Párizsba, hogy ott védekezhessen.

– Ez őrület!

– Jobb a guillotine ott, mind egy kivégzőosztag itt, nem? – Vállat vont és elment.

– Jobb? Mennyiben? – Kiáltottam utána.

– Egyél a főzelékből – mondta egy közlegény, aki, mint később megtudtam, felcsapott vállalkozónak, és megpróbált ócskavasként eladni egy ágyút. – A reggeli még rosszabb.

Elfordultam.

Nos, játszottam és elbuktam, nem igaz? Párizsban képtelen voltam veszíteni, itt viszont egyetlen szerencsés lapot sem húztam. Persze ha hallgattam volna Franklin atyai jó tanácsaira, most rendes állásom lenne, noha az öreg „korán ágyba, korán munkára” filozófiája számomra mindenben ellentmondott az alapvető emberi természetnek Az egyik dolog, amit szerettem Benben, az volt, hogy saját tanácsait sem tartotta be maradéktalanul. Még mikor nyolcvan felé közeledett, akkor is estébe nyúló banketteken mutatkozott, ha valami csinos hölgy érkezett vendégségbe.

Hamarosan besötétedett. Astiza minden perccel távolodott tőlem.

Ahogy egyre mélyebbre merültem a kétségbeesés vermében, melyből keskeny oldaljárat vezetett az önsajnálathoz és egy igen mély kút a sajnálathoz – s közben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni cellatársaim bűzét –, sziszegést hallottam a cella ablakából.

– Ethan!

Ez meg mi lehet?

– Ethan! – Halk és ideges hang volt. – Amerikai! Ott vagy?

Átverekedtem magam a cellán, és odanyomtam az arcom a keskeny réshez.

– Ki vagy?

– Asraf.

– As! Azt hittem, cserbenhagytál!

– Meggondoltam magam. A fivérem azt akarná, hogy segítsek neked, biztosan tudom. Te és a papnő jelentitek az egyetlen reményt a titkok megőrzésére, melyekért az életét áldozta. Azután meghallottam, hogy letartóztattak! Hogy vagy képes ilyen gyorsan bajba keveredni?

– Tehetség.

– Most ki kell, hogy szabadítsalak onnan.

– De hogyan?

– Menj olyan távol az ablaktól, amennyire csak tudsz, kérlek. És dugd be a füled.

– Mi?

– Esetleg le is kuporodhatnál. – Azzal eltűnt.

Hát, ez semmi jót nem sejtetett. Úgy tűnik, a mamelukok mindent frontális támadással akarnak megoldani. Átmásztam a cella szemközti falához, majd a többieknek is szóltam a félhomályban.

– Azt hiszem, valami drámai fog történni. Kérlek titeket, gyertek át erre az oldalra.

Senki nem mozdult, így hát újra próbálkoztam: – Van nálam némi hasis, ha idejöttök…

Erre gyorsan körém gyűltek, éppen mielőtt a fülsiketítő robbanás bekövetkezett volna. A börtöncella külső fala kőtörmeléket lövellve beszakadt az ablak alatt, s egy ágyúgolyó repült keresztül a helyiségen, egyenesen a vasalt faajtóig. Az ajtó meghajlott, megremegett, majd keretéből kiszakadva hangos csattanással egészen a folyosó szemközti faláig repült. Az ágyúgolyó megakadt a falban, épp úgy nézett ki, mint egy cseresznye a sütemény tetején. Mindnyájan a földre vetettük magunkat, persze én kerültem a kupac legaljára; csengett a fülem, az orrom megtelt porral. Ám nem szokásom elmulasztani a lehetőséget, ha az orrom előtt van.

– Most! Rohanjátok le a börtönőrt! – kiáltottam.

Miközben a többiek felugrálva megrohamozták a folyosót, én az ellenkező irányba igyekeztem, s az As által a falba ütött lyukon át elhagytam a cellát. Barátom az árnyékban rejtőzött, rám várt. Vállán muskéta volt átvetve, övébe két pisztolyt tűzött, oldalán kard lógott. Felismertem a fegyvereket, melyeket elvettem tőle, mikor fogságba esett. Hát ennyit a zsákmányról.

– Honnan a fenéből szereztél ágyút?

– Hátul találtam az udvaron. Lefoglalták bizonyítékként.

– Bizonyítékként? – Hát persze, a katona, aki megpróbált túladni rajta. – Töltve hagyták itt?

– Hogy felhasználhassák a foglyok ellen, ha szökni próbálnának.

Puskalövések hangzottak fel, és mi szaladni kezdtünk.

oOo

Úgy surrantunk át a sötét utcákon, mint a tolvajok. A rejtekhelyemhez érve magamhoz vettem a fegyvereimet, a kötelet és az ételt. Azután a hold vánszorgását néztük az égen, várva a kitűzött időpont elérkezését. Mikor Juszuf házának déli falához osontunk, nem voltam biztos abban, mi fog következni. A hátsó bejáratot, mely a nők elkülönített lakrészébe vezetett, nehéz faajtó zárta el, vasból készült nagy zárral. Itt nem juthatunk be. Így hát nem tehettünk mást, némán várakoztunk a déli fal ablaka alatt, remélve, hogy a várost átfésülő francia őrjáratok nem botlanak belénk.

– Most már te is szökevény vagy – súgtam Ásnak.

– Az istenek nem engedik, hogy egyedül bosszuld meg a bátyám halálát.

Az éjszaka egyre csak telt, s nem hallottam és nem láttam semmit a fönti rácsos ablakból. Lekéstem volna a találkozót? Megtalálták volna az informátoromat? Végül elvesztettem a türelmemet, elővettem az arany Hórusszemet a zsebemből, és feldobtam a nyíláshoz. Meglepetésemre nem hullt vissza.

Ehelyett az ékszert kisvártatva egy selyemzsinórra kötve láttam viszont, mely lassan ereszkedett le az ablakból. Saját kötelemet rákötöttem a zsinórra, és figyeltem, amint felhúzzák Adtam egy percet, hogy odafönt kiköthessék, ellenőrzésképen megrántottam, majd a falnak támasztottam a talpamat.

– Várj itt! – mondtam Asrafnak.

– Azt hiszed, az én szemem nem olyan kíváncsi, mint a tiéd?

– Én értek a nőkhöz. Te fogd a puskát.

A hárem ablaka tizenöt méter magasan volt, védőfalának zsalui között éppen csak akkora rés volt, melyen benyomhattam a fejem és a vállaim. A várakozástól és a fáradtságtól levegő után kapkodva betuszkoltam magam. Tomahawkom az övemben volt, és a nap kimerítő eseményeit figyelembe véve, nem haboztam volna használni.

Szerencsére egy kecses fiatal kéz sietett segítségemre odabentről, ami azonnal jobb kedvre derített. Mikor behúzott a szobába, láttam, hogy ismeretlen segítőm fiatal, csinos, ám lehangolóan túlöltözött, még fátyolt is viselt. Mandulavágású szemei azonban önmagukban is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy őrületbe kergessenek minden férfit – lehet, hogy megtaláltam a muszlimok fanatikus viselkedésének okát? A lány ujja csendre intve felemelkedett odáig, ahol az ajka kellett legyen. Egy újabb papírt adott át, és azt suttogta: – Astiza.

– Fajn? – kérdeztem. Hol?

Megrázta a fejét, és a cetlire mutatott. Kinyitottam. „Szem előtt van, hogy rejtve legyen” – szólt az írás angolul, Astiza kézírásával.

Tehát itt hagyta a medált! Körülnéztem, és hirtelen tudatára ébredtem, hogy legalább fél tucat szempár mered rám a sötétből, mintha rémült állatok lesnének az erdőben. A hárembeli nők egy része csendben felkelt, de fiatal segítőmhöz hasonlóan ők is utcai öltözéket viseltek, és oly félénkek voltak, mint az őzek. Mindnyájan ajkukhoz emelték az ujjukat, félreérthetetlenül.

Előzetes elképzeléseimben, melyekben tiszta vizű medencéket, zenélő lányokat és áttetsző ruhákat láttam, csalatkoznom kellett. A háremrészleg egyszerűbb és szűkösebb volt azoknál a nyilvános helyiségeknél, melyekben jártam, és láthatólag senki sem csinosította ki magát Juszuf éjjeli látogatására készülve. Rájöttem, hogy a hárem csupán egy elkülönített lakrész, ahol a nők anélkül főzhetnek, varrhatnak és pletykálhatnak, hogy a férfiak területére tévednének.

Ijedt és csodálkozó tekintetek követték lépteimet.

Körüljártam a félhomályos lakrészt, a medál után kutatva. Szem előtt, hogy rejtve legyen? Vajon az ablakra célzott? Mindegyiket masrabija fedte. A hárem egy központi teremből és számtalan kisebb szobából állt, utóbbiakban gyűrött ágyakat, ládákat és ruhákkal borított fogasokat láttam – a ruhák némelyike sokat, mások kevesebbet takartak. Fejtetőre fordított világ, gondoltam, ahol minden szín befelé fordul, minden gondolatot és örömöt elzárnak a külvilágtól.

Hová rejtettem én eddig a medált? Egy csizmába, egy ágyúba és egy ágy tálba. Ezek közül egyik sem tartozik a „szem előtt, hogy rejtve legyen” kategóriába. Lehajoltam és félrehajtottam egy ágytakarót, de a fiatal nő, aki kalauzom volt e rejtélyes világban, megállította kezemet. Arra várnak, hogy észreveszem-e, döbbentem rá, így bizonyítandó, hogy tudom, mit keresek. Akkor villámcsapásként ért a felismerés. Kiegyenesedtem, és merészen körülnéztem. A szemem előtt kell lennie, hiszen ezt írta Astiza. Egy nyakon, egy asztalon, egy…

Ékszertartó állványon.

Ha van bármi egyetemes az emberi természetben, akkor az arany imádata bizonyosan az. Mindazt, amit ezek a nők sosem vennének fel az utcán, Juszuf és egymás számára tartogatták: gyűrűk, érmék, karkötők és karperecek, fülbevalók és lábperecek, fejdíszek és övláncok. Az egyik öltözőasztalkán vízesésként zúdult alá az arany, mint egy sárga delta, a L'Orient rakterének kicsinyített mása. S a közepére hanyagul odadobva, mintha csak egy rézpénz lenne valamely fogadóban, ott volt a medál, alakját félig elfedték a rátett nyakláncok. Természetesen Bin Szadr és Silano sosem jutna be ide, mást meg úgysem érdekelne.

Kiszabadítottam. Ekkor azonban egy nehéz fülkarika leesett az asztalról, és hangos csendüléssel a padlóra zuhant.

Megdermedtem. Hirtelen újabb fejek emelkedtek fel az ágyakról, immár idősebb arcokat láttam. Egyikük alig hitt a szemének, mikor meglátott, s kiugrott az ágyból, közben magára kapva az utcai köntösét.

Az idősebb nő élesen rászólt a fiatalabbra, aki türelmetlenül válaszolt. Sziszegő szóváltás kezdődött pergő arab nyelven. Én közben az ablak felé hátráltam. Az idősebb a kezével mutatta, hogy tegyem vissza a medált, én azonban a nyakamba csúsztattam, és elrejtettem az ingem alatt. Vagy talán nem ezt várták? Láthatólag nem. Az idősebb felrikoltott, majd a nők hangos siránkozásban és jajveszékelésben törtek ki. Meghallottam egy eunuch kiáltását az ajtón túlról, s odalent férfihangok harsantak. Pendülést hallottam, talán elővont kardét. Ideje volt elhagynom a helyszínt.

Ahogy az ablak felé ugrottam, az idős nő megpróbálta elállni az utamat: karját széttárta, köntösének ujja úgy libbent, mint egy nagy fekete denevér. Elrohantam mellette, bár ujjai még így is hátborzongatóan végigszántották a nyakamat. A nő kiabálva félrezuhant. Csengőszó harsant fel, s egy puskalövés dördült: riadó! Úgy tűnt, az egész várost felverik. Megfogtam a keretet és rúgtam egyet, kiszakítva a fából készült védőfal felét. A törmelék csörömpölve zuhant az alant lévő sikátorba. Kimásztam az ablakon, és elkezdtem leereszkedni a kötélen. Odalent láttam, hogy feltárul a hátsó ajtó, amin husángokkal és botokkal felfegyverzett szolgák özönlöttek ki. A többi férfi a mögöttem hagyott hárembe rontott be. Ereszkedés közben éreztem, hogy valaki elkezdi felhúzni a kötelemet.

– Ugorj! – ordította Asraf. – Elkaplak!

Tudja egyáltalán, milyen nehéz vagyok? Nem akartam egyszerűen elengedni a kötelet, melyet délután vettem, mert úgy számoltam, hogy még szükségünk lehet rá. Ezért elővettem a tomahawkot az övemből, és a fejem fölött elvágtam a kötelet. Mikor az elszakadt, tízméteres zuhanás után valami puha és bűzös anyagba pottyantam. Egy utcai kocsi volt, melyet Asraf tolt alám, hogy elkapjon vele. Legördültem róla, összetekertem a kötél maradékát, és felkészültem a harcra.

Dörrenést hallottam, Asraf muskétájának hangját, s az egyik szolga, aki a hátsó ajtón keresztül rohant felém, összeesett. Közben puskámat a kezembe nyomták, s én lelőttem vele a második embert, majd felrikoltottam, mint egy indián, és a harmadik támadó fejét bezúztam a tomahawkkal. A többiek zavartan megtorpantak. Asraf és én közben az ellenkező irányba rohantunk, átugrottunk egy alacsony falon, és szaladtunk a tekergőző utcákon át.

Juszuf emberei tömegesen jöttek utánunk, de csak vakon lődöztek a levegőbe. Megálltam, hogy újratöltsem a fegyveremet. As előhúzta a kardját. Most már csak a városból kell elmenekülnünk…

– Ott vannak!

Egy francia őrjárat volt az. Átkozódva megfordultunk, és visszarohantunk abba az irányba, ahonnan jöttünk. Hallottam a célzásra és tüzelésre felszólító francia vezényszavakat, ezért megragadtam Ast, és Lerántottam magammal az utca mocskába. Lövések dördültek és golyók süvítettek el a fejünk felett. Elölről kiáltásokat és sikolyokat hallottunk. A franciák Juszuf embereit találták el.

Behúzódtunk egy mellékutcába. Szerencsére a füst elrejtett minket. A zűrzavarban ordításokat és vad lövéseket hallottunk minden irányból.

– Mi volt az a halom, amibe beleestem? – kérdeztem lihegve.

– Szamárürülék. Az, amit a franciák úgy neveznek: merde, barátom.

Golyó pattant le egy kőoszlopról.

– Hát, azért köszönöm.

Kis idő múltán felkeltünk, és összegörnyedve befordultunk a sarkon. Ott gyorsabb tempóra váltva eljutottunk egy szélesebb sugárútig, mely a déli kapu közeléhez vezetett. Úgy tűnt, elhárult a közvetlen veszély.

– Ott kellett hagynom az ételt. Fene abba az öreg nőbe!

– Mózes is talált mannát a sivatagban.

– György király pedig süteményt a teázó asztalán, de én nem ő vagyok, ugyebár?

– Kezdesz goromba lenni.

– Már épp ideje volt.

Már majdnem elértük Kairó falát, amikor egy szakasz francia lovas fordult be az utcába. Rutin őrjáraton voltak, egyelőre nem is vettek észre minket, de az utat bizony elállták.

– Bújjunk el abban a fülkében – indítványozta Asraf.

– Nem. Szükségünk van lovakra, nem igaz? Kösd a kötelet ahhoz az oszlophoz olyan magasra, mint egy lovastiszt válla. – Megfogtam a kötél másik végét és ugyanazt tettem az utca másik oldalán. – Ha lövést hallasz, készülj fel arra, hogy gyorsan elköss egy lovat.

Kiléptem az utca közepére, szemben a közeledő lovassággal, és hanyagul meglóbáltam a puskámat, hogy a sötétben is észrevegyenek.

– Ki az ott? – kiáltott oda egy tiszt. – Azonosítsa magát!

Tüzeltem. A golyó leverte a csákóját, mire a lovasok azonnal rohamra indultak.

Az egyik árnyékos zug felé iramodtam, vállamra lendítettem a puskát, majd felugorva elkaptam egy lécet, és felhúztam magam egy ponyvával fedett ablakpárkányra. A lovas őrjárat egyenesen belerohant a kifeszített kötélbe. Az elöl haladó katonák bábukként repültek ki a nyeregből, majd összeütköztek a mögöttük haladó sorral. Lovak ágaskodtak, embereket taposva halálra. Leugrottam, és lelöktem egy lovast, aki már amúgy is megingott megbokrosodó hátasa nyergében. Asraf felverekedte magát egy másik ló hátára. Pisztolylövések dördültek a sötétben, de a golyók ártalmatlanul suhantak el mellettünk. Lovainkat ostorozva kiszabadultunk a két egymásba gabalyodott őrjárat szorításából.

– A franciák mostantól biztosan kételkedni fognak abban, kinek az oldalán is állsz – jegyezte meg Asraf lihegve, miközben vágtáztunk, s ő válla felett még hátratekintett a kiabáló katonákra.

– Én is.

A fal és a kapu felé igyekeztünk.

– Nyissák ki! Üzenetet viszünk Bonaparténak! – kiáltottam franciául.

Az őrök előbb látták meg a lovassági hátasokat, s csak azután vettek észre minket, akik a nyeregre hajoltunk arab öltözékünkben. De akkorra már késő volt. Elszáguldottunk mellettük, egyenesen ki a sivatagba. Golyók repültek el a fejünk fölött, miközben belelovagoltunk az éjszakába.

Szabad voltam, s a medál is nálam – készen álltam, hogy megmentsem Astizát, megtaláljam Thot könyvét és a világ urává váljak, vagy legalábbis a megmentőjévé!

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ettől fogva kétséget kizáróan rám vadászik majd az összes beduin, mameluk és francia katona Egyiptomban.