Huszadik fejezet

Tudtam, hogy ha Silanót követelve egyszerűen bevágtatok Desaix francia hadosztályának katonái közé, aligha érek el mást, mint hogy letartóztassanak. Ám volt egy adum: nálam volt a medál, s nem ellenfelemnél. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb lenne rávenni Silanót, hogy ő jöjjön el hozzám.

Már alkonyodott, mikor felemelt kézzel megközelítettem egy szakasz táborozó őrszemet. Páran kirohantak, puskával a kezükben – megtanulták, hogy minden közeledő egyiptomira gyanakvással tekintsenek. Túlságosan sok gyanútlan francia halt meg ebben az egyre kegyetlenebbé váló hadjáratban.

Úgy számoltam, Kairóból való szökésem híre ezt az előőrsöt még nem érte el.

– Ne lőjetek! Amerikai vagyok, Berthollet tudósainak társaságában érkeztem! Bonaparte küldött, hogy folytassam a régi romok vizsgálatát!

Gyanakodva figyeltek.

– Miért vagy úgy öltözve, mint egy bennszülött?

– Kíséret nélkül, mit gondoltok, mennyi ideig maradtam volna életben, ha nem így öltözöm?

– Egyedül jöttél Kairótól egészen idáig? Megőrültél?

– A hajó, mellyel jöttem, zátonyra futott és javításra szorul. Nem akartam vesztegetni az időt, így hát továbbhaladtam. Remélem, itt is találok romokat.

– Felismerem a fickót – mondta az egyik. – Franklin embere. – Köpött egyet.

– Nyilván ti is örvendtek a lehetőségnek, hogy a múlt e nagyszerű emlékeit kutathatjátok – mondtam könnyedén.

– Miközben Murád bej csúfot űz belőlünk. Mindig néhány mérfölddel előttünk jár. Legyőzzük őt, azután legyőzzük újra és újra. Minden alkalommal elfut, s aztán visszajön. És mindig vannak, akik sosem térnek vissza közülünk Franciaországba. Most pedig itt veszteglünk ezeknél a romoknál, míg ő eltűnik ebben az átokverte országban, elérhetetlenül, mint a délibáb.

– Már a délibábot sem látjuk – csatlakozott egy másik. – Ezernyi katonának fáj a szeme a portól és a naptól, száz pedig vakon tántorog. Olyan ez az egész, mint egy színjáték. Készen állunk-e a harcra? Persze, íme a vak muskétásokból álló ezred!

– Vakság! Ez a legkevesebb – így a harmadik. – Már kétszer kiszartuk a saját súlyunkat Kairótól idáig. A sebeink nem gyógyulnak be. A hólyagok elmérgesednek. Még járványról is hallani. Ki nem veszített egy tucat kilót a súlyából ezen a menetelésen?

– Vagy ki nem olyan kanos, hogy akár a patkányokat és a szamarakat is megdugná?

A katonák mindig is szerettek panaszkodni, ám az még így is nyilvánvaló volt, hogy egyre nő a csalódottságuk Egyiptommal kapcsolatban.

– Talán már vesztésre áll Murád – mondtam.

– Akkor veszítsen!

Megveregettem a puskámat.

– Az én csövem is forró volt olykor, mint a tiétek, barátaim.

Ez felkeltette az érdeklődésüket.

– Ez az amerikai hosszú puska? Úgy hallottam, ezer lépésről megölhetsz vele egy vad rézbőrűt.

– Hát, nem egészen, de ha csak egy lövésre van időd, akkor ez a te puskád. Nemrég négyszáz lépésről eltaláltam egy tevét. – Azt persze nem kötöttem az orrukra, mire is céloztam pontosan.

A katonák körém gyűltek. A férfiak mindig megtalálják a közös hangot, ha hasznos eszközöket kell megcsodálni, márpedig az én puskám, mint már mondtam, gyönyörű darab volt, igazi ékszer az ő kincstári tucatfegyvereikhez képest.

– Ma hideg marad a puskám, mert más a dolgom, s nem is kevésbé fontos. Beszélnem kell Alessandro Silano gróffal. Meg tudnátok mondani, hol találom?

– A templomban, gondolom – mondta egy őrmester. – Azt hiszem, le akar telepedni ott.

– Templom?

– A folyótól messzebb, egy Dendara nevű falunál. Megálltunk, hogy Denon újabb képeket firkantson, Malraux újabb köveket méricskéljen, Silano meg újabb boszorkányságokat műveljen. Micsoda őrültekháza! De ő legalább hozott magával nőt.

– Miféle nőt? – Próbáltam mérsékelt érdeklődést mutatni.

– O, az a lány! – mondta az egyik közlegény. – Vele álmodom minden este. – Az öklét fel-alá húzgálta és vigyorgott.

Ellenálltam a késztetésnek, hogy leüssem a puskám tusával.

– Merre jutok el a templomba?

– Ilyen göncben akarsz odamenni, mint egy bandita?

Kihúztam magam.

– Nos, szerintem igazi sejknek nézek ki.

Nevettek. Megmutatták az utat és felajánlották, hogy elkísérnek, de nem fogadtam el.

– Egyedül kell beszélnem a gróffal. Ha még nincs a romoknál, és véletlenül erre járna, adjátok át neki ezt az üzenetet: megtalálja, amit keres, éjfélkor.

Silano legalább nem fog letartóztatni, gondoltam. Először azt akarja majd, hogy találjam meg, amit mindketten keresünk, azután adjam át neki, Astizáért cserébe.

oOo

A templom – e roppant, oszlopokkal szegélyezett, lapos kőtetejű szentély – ragyogott a csillagok és a hold fényében. Melléktemplomaival együtt vályogtéglából emelt fal zárta körbe, területe egy négyzetkilométer lehetett, bár erodálódott, és félig eltemette a homok. A falba vágott főbejárat nyílása éppen csak annyira emelkedett a homoktenger színe fölé, hogy át lehessen menni rajta. Egyiptomi istenek, hieroglifák s egy kobrákkal keretezett szárnyas nap faragásai díszítették. A kapu mögötti udvart szintén hullámzó dűnék borították. A fogyó hold sápadt fényében oly simának tűnt a homok, mint egy egyiptomi nő bőre: érzéki és formás volt. Valóban, ott egy comb, amott egy csípő, s az az eltemetett obeliszk, mintha mellbimbó lenne…

Úgy tűnik, tényleg túlságosan sokáig voltam távol Astizától.

A főépület lapos homlokzata hat óriási oszlopból állt, melyek a homokból kiemelkedve tartották a kőtetőt. Mindegyik oszlopfőn egy széles arcú istennő erodálódott képmását vettem ki. Vagyis inkább négyarcút kellene mondanom, mivel minden oszlopon négy irányba tekintett. Egyiptomi fejéke tehénfület formázott, telt ajka mosolygott, nagy szeme barátságosan tekintett le – Hathor valóban egyfajta tehénszerű nyugalmat árasz-tott. Fejdíszén színes festék kopott maradványait fedeztem fel, annak bizonyítékát, hogy az épület valaha ragyogó színekben pompázott. A templomot réges-rég nem használták, ez nyilvánvaló volt a mindent elborító homokból. Homlokzata úgy festett, mint egy dokk, melyet hamarosan elborít a dagály.

Körülnéztem, de nem láttam senkit. A puskám és a tomahawkom megvolt ugyan, tervem azonban nem, csupán annyit sejtettem, hogy e templomban őrizhetik Min botját, valamint, hogy itt találkozhatom Silanóval, és esetleg észrevehetem, mielőtt ő látna meg engem.

Felkaptattam a dűnén, majd átmentem a központi bejáraton. A tornyosuló homok miatt fejem majdnem érintette a mennyezetet, miközben beléptem. Meggyújtottam egy mécsest, melyet a katonáktól vettem el, s fényében feltárult a mennyezet: kékre festették, és ötágú sárga csillagok pettyezték. Úgy néztek ki, mint a tengeri csillagok, vagy inkább olyan emberek feje, karja és lába, akik elfoglalták helyüket az éjszakai égen. Volt ott aztán egy csapat keselyű és szárnyas nap, vörös, arany és kék színekkel kifestve. Ritkán nézünk fel, mégis az egész mennyezetet olyan bonyolult ábra borította, mint a Sixtusi-kápolnát. Ahogyan előrehaladtam a templom első és legnagyobb csarnokában, a homok lassan fogyott, így egyre távolabb kerültem a mennyezettől. Kezdtem észlelni, milyen magasak is voltak valójában ezek az oszlopok. A csarnok olyan hatást keltett, mint egy óriási fákkal borított kert; az oszlopokat fáradságos munkával faragták, és gazdag szimbólumokkal díszítették. Ámulattal sétáltam a tizennyolc gigantikus oszlop között, melyek mindegyikét az istennő szelíd arca koronázta. Az oszlopok szétváltak a tetejüknél. Emitt egy sor ankh, az élet szent forrásai, amott merev egyiptomi alakok, akik ajándékokat visznek az isteneknek. Érthetetlen hieroglifák mindenütt, a jeleket itt-ott ovális keretekbe foglalták, ezeket a franciák az alalquk miatt cartouche-oknak, vagyis töltényhüvelyeknek nevezték el. A faragások madarakat, kobrákat, páfrányleveleket és lépegető állatokat mintáztak.

A csarnok két végében a mennyezet még díszesebb volt, az állatövi jegyek szimbólumait festették rá. Egy hatalmas, gumi-szerűen megnyúlt testű, meztelen nőalak hajolt föléjük: valami égistennő lehetett. Csodálatra méltó és lenyűgöző volt az összkép: istenek és jelek oly sűrűn, mintha csak egy ókori újság lapjain sétáltam volna. Süket ember voltam egy opera-előadáson.

Megnéztem a homokot, de nem találtam benne nyomokat, eszerint Silano még nem járt itt.

A nagy csarnok hátsó végéből egy második, kisebb terembe léptem, mely ugyanolyan magas volt, ám meghittebb. Szobák ágaztak szerte belőle, mindnek képek borították a falát és a mennyezetét, bár bútorok talán évezredek óta nem voltak bennük, s funkciójukra sem jöttem rá. Azután lépcső, tetején újabb ajtónyílással, azon túl újabbal; minden szoba alacsonyabb és kisebb volt az előzőnél. A keresztény székesegyházaktól eltérően, melyek mintegy kinyílnak a látogató előtt, az egyiptomi templomok inkább összeszűkülnek, ahogy beljebb halad a látogató. Minél szentebb egy helyiség, annál sötétebb és zártabb, a fény sugarai csupán az év bizonyos napjaiban sütnek be.

Lehet, hogy ez adja az én októberi dátumom jelentőségét?

A díszítmények annyira lenyűgöztek, hogy egy időre a küldetésemről is megfeledkeztem. Mécsesem reszkető fényében kígyók és lótuszvirágok ágaskodtak, csónakok lebegtek az űrben, vad oroszlánok vicsorogtak. Majmok és vízilovak, krokodilok és hosszú nyakú madarak hemzsegtek mindenütt. Emberek vonultak ünnepélyes sorokban, kezükben ajándékokkal. Nők ajánlották fel melleiket olyan természetességgel, mint maga az élet. Fenséges megjelenésű, végtelen türelmű istenek álltak féloldalas pózban. Az állatok és állatfejű istenek eddig nyersnek és szentségtörőnek tűntek, ám most rádöbbentem, mennyivel közelebb álltak az egyiptomiak az isteneikhez, mint mi. A mi Istenünk égisten, távoli és nem e világból való, míg az egyiptomiak Thotot látták, ahányszor megpillantottak egy íbiszt a pocsolyában. Egy sólyom röptét követve Hóruszt figyelték. Velük minden további nélkül megtörténhetett, hogy az istenek egy égő bokorból szólították meg őket, s a szomszédjaik is természetesnek vették az efféle történeteket.

Még mindig nem leltem sem Silano, sem Astiza nyomát. Lehet, hogy félrevezettek, a katonák – netán csapdába sétálok éppen? Olykor mintha lépteket hallottam volna, de mikor hallgatózni kezdtem, a zaj elhalt. Rátaláltam egy lépcsősorra és felmásztam rajta; csavarodottan emelkedett, ahogyan a sólyom repül felfelé. Festett emberek sorfala között haladtam, akik felajánlásaikat vitték. Bizonyára szertartásokat tartottak itt fent. A templom tetején bukkantam elő, melyet alacsony mellvéd keretezett. Céltalanul bolyongva bejártam a teraszán emelkedő kis szentélyeket. Az egyik egy Hathor-fejű oszlopokkal keretezett kis pavilon volt, mely a párizsi parkokra emlékeztetett. Az északnyugati sarokban ajtó vezetett egy kis, kétszobás szentélybe. A belső helyiség féldomborművei egy halottaiból feltámadó fáraót vagy istent ábrázoltak, akinek nem csak a teste emelkedett fel: hímtagja is győzedelmesen ágaskodott. A duzzadó tagú Min isten jutott eszembe. Vajon erről szólt Ízisz és Ozirisz legendája, melyet a hajón hallottam Egyiptom felé jövet? Egy sólyom lebegett a feltámasztásra várók teste fölött. Képzetlen elmém azonban itt sem talált semmilyen használható nyomot.

A külső szoba viszont némi izgalomra adott okot. Mennyezetén, két meztelen nőalak között, egy nagyszerű körkörös dombormű, alakok sorát jelenítette meg. Miután tanulmányoztam egy ideig, úgy döntöttem, a faragás a szent égboltot ábrázolja. Négy istennő és nyolc sólyomfejű Hórusz – talán a tizenkét hónap szimbólumai? – mennyországot szimbolizáló korongot tartottak, melyen kék és sárga festéknyomokat találtam. Ismét szemembe ötlöttek az állatövi jegyek jelképei, melyek nem különböztek túlságosan mai megfelelőiktől: bika, oroszlán, rák, két hal. Az ábra szegélye mentén harminchat alak vonult, emberek és állatok vegyesen. Talán az egyiptomi és francia tíznapos heteket jelzik?

A nyakamat nyújtogatva próbáltam megfejteni a látottak értelmét. A templom északi tengelyében Hórusz, a sólyom alakja állt, ő tűnt a középpontnak. Tőle keletre a Bika, annak a kornak a jelképe, amikor a piramisok épültek. Délre egy félig hal, félig kecske figura, mellette egy férfi vizet önt két korsóból – a Vízöntő. Ez az eljövendő kort jelképezi, mely még századokra van tőlünk, valamint a Nílus létfontosságú áradását. Vízöntő – mint a nyakamon viselt medál vizet szimbolizáló vonalai, vagy a L'Orient elveszett naptárának jele, melyből az október 21-i dátumra következtettem.

A mennyezeten látható kör iránytűre emlékeztetett. A Vízöntő alakja délnyugat felé nézett.

Kiléptem a szentélyből, próbáltam összeszedni a gondolataimat. A templomtető hátsó részén kőlépcső vezetett fel a mellvédre, felmentem rajta, hogy kinézzek. Délnyugatra egy másik, kisebb templomot vettem észre, mely még romosabb állapotban volt, mint az első. Énoch azt mondta, találok itt egy kis Ízisz-templomot, s minden bizonnyal abban kell lennie Min rejtélyes botjának. Azon túl dűnék hullámzottak egészen a templomkörzet külső faláig, a távolban pedig dombok sütkéreztek a csillagok hideg, ezüstös fényében.

Éreztem a medál súlyát a mellkasomon. Megtalálom vajon a másik darabját?

Egy újabb lépcsősoron visszatértem a földszintre. Ez egyenes volt, mintha a sólyom, mely spirálisan szállt fel a túloldalon, most gyengéden leereszkedne. Az ajándékokat cipelő festett alakok itt természetesen lefelé igyekeztek. Mikor ismét a főtemplomba jutottam, innen egy ajtón át kijutottam a szabad ég alá. Felnéztem. A főtemplom homlokzata fölém tornyosult, faragott oroszlánfejek meredeztek belőle vízköpőkként.

Puskámat készenlétbe helyezve átmentem az előbb látott, kisebb templomhoz. Jobb kéz felől pálmák nőttek a szent tó romos partján. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett ez a hely az ókorban, mikor a dűnéket feltartóztatta a fal, a kövezett ösvényeket tisztára söpörték, a kerteket gondozták, a tó pedig csillogott, mikor a papok beleereszkedtek. Micsoda oázis lehetett ez hajdan! Most már csak romok maradtak belőle.

A templom sarkánál befordulva megtorpantam. A falakra óriási alakok domborműveit faragták, legalább tíz méter magasak voltak. Egy király és egy királynő, legalábbis a fejdíszeikből ítélve, ajándékokat ajánlottak fel egy telt keblű istennőnek, talán Hathornak vagy Ízisznek. A királynő karcsú, jól öltözött nő volt, fejét magas korona díszítette, karja fedetlen, lába hosszú. Fonott parókát viselt, homloka fölé kobra kunkorodott, mint egy aranytiara.

– Kleopátra – suttogtam. Ő kellett legyen, ha Énoch igazat szólt! Pontosan az általa említett kis Ízisz-templomra nézett, mely a főépülettől nagyjából húsz méterre, délre feküdt.

Körülpillantottam, de a templomkörzet még mindig kihaltnak mutatkozott. Valamiért úgy éreztem, az épület meghúzódik, vár. De mire?

Az Ízisz-templom egy megemelt teraszon épült, közötte és a főépület Kleopátra-faragványa között homokos rész húzódott. A kis templom fele ugyanolyan fallal körülvett szentély volt, mint a nagyobb, ahonnét jöttem. A másik fele nyílt és romos, oszlopok és gerendák árnyékos halmaza, mely az égre nézett. A törött kőtömbökön felmásztam a fallal körülzárt rész bejáratáig.

– Silano? – Kérdésem visszhangként tért vissza hozzám.

Habozva beléptem. Nagyon sötét volt odabent, csupán az ajtóból és két, magasba vágott nyílásból – melyeken még galambok is alig fértek volna át – szüremlett be némi fény. A szoba magassága nagyobb volt, mint a hossza és a szélessége, így a bezártság érzetét keltette bennem. Kesernyés szag áradt belőle. Megtettem még egy lépést.

Hirtelen szárnycsapkodást hallottam, s ösztönösen lebuktam. Meleg szellő csapott meg, kioltva mécsesem fényét. Denevérek rebbentek el mellettem visítva, bőrlebernyegeikkel fejem búbját érintve. Mikor végre kirepültek, reszkető kézzel újra meggyújtottam a mécsest.

A falakat itt is faragványok és régi festék nyomai borították. A középpontban egy nőalak állt, valószínűleg Ízisz. Nem láttam sem Mint, sem a botját, sem bármi mást. Lehet, hogy csak az időmet vesztegetem? Mindig úgy éreztem, mintha vakon tapogatóznék, hiszen olyan jelek vettek körül, melyeket egyetlen mai ember sem érthet. Vajon mit kellett volna még észrevennem?

Végül feltűnt, hogy a helyiség belső tere sokkal szűkebb, mint a templom kerülete. Kell lennie itt egy második kamrának is. Visszaléptem a kőtornácra, és észrevettem, hogy van egy másik ajtó is, mely egy ugyanolyan magas, ám még keskenyebb és még inkább zavarba ejtő szobába vezet. Itt azonban egy kőasztal is állt, mint egy oltár. Az állvány körülbelül íróasztal méretű volt, s a szoba közepén emelkedett. Egyszerű, jellegtelen tárgy volt, s nem is szenteltem volna neki különösebb figyelmet, ha nem történik valami furcsa dolog. Amint az oltár fölé hajoltam, a nyakamon viselt lánc kiszabadult és az asztalnak verődött. A medál leszakadt és hangos csendüléssel a kőpadlóra zuhant. Ilyen sosem történt azelőtt. Káromkodva lehajoltam, hogy felvegyem, de akkor megpillantottam valamit, amitől megrökönyödtem.

A padló kőlapjára két halvány V-t faragtak, melyek egymást keresztezték, mint a körző és a szögmérő. Egyiptomi stílusú geometrikus ábrák voltak, de a hasonlóság félreismerhetetlen.

– A Nagy Építészre – mormoltam. – Lehetséges volna? – Eszembe jutott Énoch írása: A kripta a mennyekbe vezet.

Felcsatoltam a medált és ráléptem a padlólapra. A lap félrecsúszott. Alatta üreg tárult fel.

Izgatottan letérdeltem, puskámat a földre tettem, s a tomahawkom pengéjével addig feszegettem a kőlapot, míg meg nem tudtam markolni. Felemeltem, mint egy nehéz csapóajtót. Állott levegő csapta meg az orromat – annak a jele, hogy hosszú ideje nem nyitották fel. Kezemben a mécsessel a nyílás fölé hajoltam. A fény egy padlóra esett odalent. Lehet, hogy kincs rejtőzik itt? Puskámat átmenetileg a földön hagyva, talppal előre belecsusszantam a lyukba. Három métert estem, de puhán érkeztem. A szívem hevesen vert. Felnéztem. Silanónak könnyű dolga lesz, ha netán figyelne, és vissza akarná zárni a kőlapot. Vagy talán előbb megvárja, találok-e valamit?

Két irányba is folyosó vezetett.

A falakon ismét faragványok tobzódtak. A mennyezeten ötágú csillagok raja. A falakat sűrűn borították az istenek, istennők, sólymok, keselyűk és ágaskodó kígyók, mely motívumok többször is megismétlődtek. Az első folyosó hét méteren belül zsákutcába torkollt, végében agyagamforák kupaca tornyosult – szürke, poros edények, melyekben aligha találok bármi értékeset. Azért a biztonság kedvéért feltörtem az egyiket a tomahawkommal. Mikor széthasadt, odatartottam a mécsest.

Hátra is ugrottam azonnal, mert egy mumifikált majom ronda ábrázata vicsorgott rám. Papírszerű bőre, hatalmas szemgödrei és hegyes fogai voltak. Mi a fene?

Feltörtem egy másik korsót, melyben újabb majmot találtam. Eszembe jutott, hogy a majom Thot isten másik szimbóluma. Tehát ez egyfajta katakomba, telis-tele bizarr állati múmiákkal. Talán áldozati ajándékok lehetnek? Feltartottam mécsesemet a mennyezethez, hogy messzebbre ellássak a homályban. Az agyagedények egészen addig sorakoztak, ameddig a fény elért. Apró dolgok mozogtak az árnyékban – valami rovar lehetett.

Megfordultam, és elindultam a másik irányba, egy másik folyosón. Nagyon vágytam már arra, hogy elmehessek ebből a kriptából, ám ha Énoch írásának volt értelme, akkor itt lennie kellett valaminek. A mécsesem kezdett leégni. Ujabb mozgást érzékeltem: valami arrébb csusszant a padlón.

Odanéztem a gyér fényben. A homokban és a porban hullámzó vonal jelezte egy kígyó jelenlétét, s egy hasadékot is láttam, ahová becsúszott. Verejtékeztem. Lehet, hogy Bin Szadr is itt van? Miért hagytam fent a puskámat?

Azután csillogást vettem észre.

Ez a folyosó is véget ért, ám ezúttal nem edényeket láttam, hanem egy Min isten immár ismerős alakját ábrázoló domborművet. Ez az isten nyilván megmozgathatta az érzéki Kleopátra képzeletét. Hímtagja itt is felmeredt és megdöbbentő módon – csillogott.

Mint nem festék, hanem arany borította! A szóban forgó testrészt két aranyrúd vette körül, melyek egyik végüknél csuklóban találkoztak – félig obszcén, félig természetes ábrázolás volt ez. Annak, aki nem ismeri a medál rejtvényét, az aranyrudak puszta dekorációnak hatottak.

Kleopátra azonban, úgy gyanítottam, máshogyan gondolkodott. Ezt a részt talán Egyiptomban hagyta – ha valóban magával vitte a másik medált Rómába hogy biztosítsa a titok megmaradását hazájában. Addig feszegettem az arany hímtagot, míg az kiszabadulva a kezembe nem esett. A csuklót széttárva az aranyrudak most egy V-t formáztak. Elővettem a medált, kinyitottam a karjait, és keresztbe fektettem rajtuk ezt az új V-t. Mikor ily módon az ismerős szabadkőműves jelképet kaptam, a körző kereszteződött a szögmérővel, s a medál karjain lévő hasítékok egymáshoz kapcsolódtak. Az eredmény egy kereszteződő karokból álló gyémántalakzat lett, mely a medál vésett korongja alatt lógott, persze az európai G betű nélkül, mellyel a szabadkőművesek Istent vagy a gnózist jelölték.

Remek. Megtaláltam a medál másik darabját, s egyben a saját rendem szimbólumának egyik lehetséges gyökerét.

És még mindig fogalmam sem volt arról, mihez is kezdjek vele.

– Ethan!

A hang oly erőtlen volt, mintha a szellő suttogna vagy a fülem csengene, de azonnal felismertem Astiza hangját, mely valahonnan kívülről jött. Hívása úgy felvillanyozott, mint egy villámcsapás. Nyakamba akasztottam az immár teljes medált, végigrohantam a folyosón, megnyugodva láttam, hogy a csapóajtó még nyitva áll, és sebesen felkapaszkodtam, elhagyva a kriptát. Puskám épp ott hevert, ahol hagytam, érintetlenül. Felkaptam, és fedezékbe húzódtam. Minden csendes volt. Csak képzeltem volna, hogy a lány szól hozzám? Halkan a bejárathoz léptem, s óvatosan kikukucskáltam. Láttam Kleopátrát a szemközti főtemplom falán, faragott alakját kirajzolta a holdfény.

– Ethan? – Szipogó hang volt, a szentély melletti nyílt oszlopcsarnok felől jött.

Kiléptem a templom tornácára, és kezemben a puskával oly csendesen lépkedtem előre, mint egy indián. A templom emelvényének ezen a felén az oszlopok vízszintes gerendákban végződtek, amelyek azonban nem tartottak semmit, csupán az eget osztották négyzetekre. A réseken keresztül láttam a csillagokat. Az oszlopokra egy másik arcot, ezúttal az ünnepélyes Íziszét vésték.

– Astiza? – Hangomat visszaverték az oszlopok.

– Megszerezted?

Megkerültem az egyik oszlopot, és mögötte megláttam a lányt. Döbbenten álltam meg.

Alig volt rajta ruha, pont úgy festett, ahogyan a háremhölgyeket képzeltem. Áttetsző vászoncsíkok takarták, combja kirajzolódott a lepel alatt, nehéz ékszereket viselt, szemét kihúzta. Csábításhoz öltözött. Karjait feje fölé emelte, mert a csuklóinál fogva odaláncolták egy bilincshez, mely a fenti kő-gerendáról lógott. Ebben a testhelyzetben keblei megemelkedtek, dereka és csípője kicsavarodott, s az egész összkép erotikus tehetetlenséget sugallt – meg lehetett volna mintázni róla a veszélyben forgó hercegnőt. Megálltam, lábam földbe gyökerezett e tündérmeséből előlépett jelenés láttán. A lány arcán fájdalmas kifejezés ült.

– Kiegészítetted? – kérdezte halkan.

– Miért vagy így öltözve? – Ez volt a leghétköznapibb az agyamban biliárdgolyóként egymásnak verődő több száz kérdés közül, de hát úgy éreztem, mintha álomban sétálnék.

Válaszként kard hegye nyomódott a hátamhoz.

– Azért, hogy elterelje a figyelmedet – dünnyögte Silano gróf. – Eressze le a fegyvert, monsieur! – A kardhegy még fájdalmasabban szúrt.

Gondolkozni próbáltam. Fegyveremet letettem a kőre.

– És most a medált.

– A magáé – próbálkoztam –, ha szabadon engedi őt és hagyja, hogy elmenjünk.

– Engedjem szabadon? Miért? Hiszen bármikor leeresztheti a karját!

S Astiza így is tett: bocsánatkérő arckifejezéssel kihúzta vékony csuklóit a laza bilincsből. A láncok gyengéden himbálóztak – üres kellék volt mindegyik. Az áttetsző köntös úgy omlott testére, mint egy klasszikus szoborra, fehérneműje csupán még inkább felhívta a figyelmet arra a részre, melyet elfedett. Úgy tűnt, szégyenkezik a csalás miatt.

Én pedig ismét ostobának éreztem magam.

– Nem jöttél rá, hogy most már velem van? – mondta Silano. – De hisz elvégre amerikai vagy, nem igaz? Túl közvetlen, túl bizakodó, túl idealista, túl naiv. Egész úton arról ábrándoztál, hogy megmented őt, ugye? Nemcsak a medált nem értetted meg soha, hanem őt sem.

– Ez hazugság. – A lányt figyeltem, miközben ezt mondtam, remélve, hogy megerősít. Remegve állt, a csuklóját dörzsölgette.

– Valóban az volna? – mondta mögöttem Silano. – Nézzük csak, mi az igazság. Talma Alexandriába ment, hogy kérdezősködjön felőle, de nem azért, mert a barátod volt, hanem mert Napóleonnak dolgozott.

– Ez is hazugság. Újságíró volt.

– Aki alkut kötött a korzikaival és a tudósaival, megígérve nekik, hogy szemmel tart téged, s cserébe bejárást nyer az expedíció legmagasabb vezérkarába. Bonaparte meg akarja találni a titkot, de nem bízik senkiben. Talma tehát velük tarthatott, ha vállalta, hogy kémkedik utánad. Az újságíró viszont kezdettől gyanakodott Astizára. Ki ő? Miért jön veled, mint egy engedelmes kutya, miért kutyagol egy hadsereggel, miért egyezik bele, hogy hárembe rejtsék? Belehabarodott volna a te durva vonzerődbe? Vagy pedig azért, mert mindig is az én szövetségesem volt?

Nyilvánvalóan élvezte a hencegést. Astiza fölfelé nézett, a romos gerendára.

– Kedves Gage-em, felfogtál egyáltalán valamit is abból, ami eddig veled történt? Az újságíró felfedezett egy nyugtalanító dolgot a mi alexandriai boszorkányunkról: Astizát nem a cigányok tájékoztatták érkezésedről, ahogy neked mondta, hanem én. Igen, valóban kapcsolatban voltunk. De ahelyett, hogy segített volna megölni téged, ahogy javasoltam, a jelek szerint felhasznált, hogy fényt deríts a titkokra. Miben mesterkedett? Mikor partot értem Alexandriában, Talma azt hitte, utánam is nyomozhat, Bin Szadr azonban elfogta. Felajánlottam annak a bolondnak hogy csatlakozzon hozzám veled szemben, és azután bármilyen kincset is találunk, adjuk el a legtöbbet ígérő királynak vagy tábornoknak – akár Bonaparténak is! –, de nem hallgatott a józan észre. Azzal fenyegetőzött, hogy elmegy Bonapartéhoz, és a tábornok majd kihallgattat mindahányunkat. Még alkudozásra sem volt jó azok után, hogy ragaszkodtál ahhoz a koholmányhoz, miszerint a medál elveszett. Utolsó esélye az lett volna, ha ellopja attól, akinél volt, és elhozza nekem, de ezt elutasította. A kis hipochonder végül hűségesebb lett, mint megérdemelted volna, és francia hazafi vált belőle egészen a csizmája talpáig.

– Nem úgy, mint te – jegyeztem meg hűvösen.

– A forradalom mindent elvett a családomtól. Azt hiszed, azért ereszkedtem le a csőcselékhez, mert érdekel a szabadságuk? Az ő szabadságuk a tönk szélére juttatott, s most felhasználom őket arra, hogy mindent visszaszerezzek. Én nem Bonaparténak dolgozom, Ethan Gage. Bonaparte dolgozik nekem, bár nem tud róla.

– így hát elküldted nekem Talmát egy korsóban. – Mereven álltam, összeszorított öklömön kifehéredtek a bütykök Úgy éreztem, forog körülöttem a világ, és a lánc olyan, mint egy inga Mesmer egyik trükkjében. Csupán egyetlen esélyem volt.

– A háború áldozata – válaszolta Silano. – Ha rám hallgat, most Krőzusnál is gazdagabb lenne.

– Akkor sem értem. Miért nem vette el tőlem a lámpahordozód, az álruhás Bin Szadr a medált azon az első estén Párizsban, abban a percben, amikor kiléptem az utcára?

– Mert azt hittem, odaadtad a kurvának, és nem tudtam, hol lakik. O viszont nem vallott, még akkor sem, amikor az arab kibelezte. A lakásodban sem találták meg az embereim. Őszintén szólva akkor még magam sem voltam biztos a jelentősége felől, ehhez újabb vizsgálódás kellett. Feltételeztem, hogy a börtönben könnyedén megfoszthatlak tőle. De elmenekültél, összeálltál Talmával, és már úton voltál Egyiptomba, tudósként – mily nevetséges! –, mielőtt én egyáltalán megbizonyosodhattam volna afelől, hogy ezt az ékszert kerestük oly régóta mindnyájan. Még ma sem tudom, hová rejtetted a medált azon az első estén.

– Az éjjeliedényembe.

– Irónia, irónia! – Nevetett. – A világ legnagyobb gazdagságának kulcsa, és te a szarba rejted! Mekkora egy bohóc vagy! Ám szokatlanul szerencsés is egyben: megúsztad a támadást a touloni országúton és az alexandriai utcán, elkerült a kígyó, hajad szála sem görbült véres ütközetek során, s még ide is eljutottál. Az ördög segít neked, barátocskám! De végül mégis egyenesen hozzám vezetett, téged és a medálodat, s mindezt egy nőért, aki azt sem engedi, hogy hozzáérj! Férfiagy! A lány megmondta nekem, hogy csupán várnunk kell, már persze ha Bin Szadr nem kap el elsőként. Egyáltalán megtalált téged?

– Lelőttem.

– Valóban? Kár. Roppant zűrös egy fickó vagy, Ethan Gage.

– De túlélte.

– Természetesen. Mindig túléli. Gondolom, nem akarsz vele újra összefutni.

– Ne felejtsd el, hogy még mindig a tudósok közé tartozom, Silano! Felelni akarsz Monge és Berthollet előtt a meggyilkolásomért? Bonaparte hallgat rájuk, és egy egész sereg lesi a parancsait. Lógni fogsz, ha bajom esik.

– Azt hiszem, önvédelemnek hívják. – Kissé megnyomta a kardját, apró szúrást éreztem a ruhámon át, és kiserkent a vérem. – Vagy netán szökevény elfogására tett kísérletnek, aki menekülni próbált a forradalmi igazságszolgáltatás elől? Olyasvalakié, aki hazudott egy varázserejű medál elvesztését illetően, hogy magának tarthassa azt meg? Bármelyik megteszi. Ám én nemes vagyok, és a nemesség kötelez. Megkegyelmezek neked. Üldözött szökevény vagy, barátok és társak nélkül, nem jelentesz fenyegetést, ha egyáltalán bármikor is azt jelentettél volna. Szóval, a medálért cserébe visszakapod… az életed. Ha elmondod, mit tudott meg Énoch.

– Mit tudott meg Énoch? – Ez meg miről beszél?

– Legyengült mestered egy máglyára vetette magát, markában egy könyvvel, mielőtt megkínozhattuk volna. Közeledtek a francia csapatok. Szóval, mi volt abban a könyvben?

A gazember arra az arab verseskönyvre gondolt, melyet Énoch szorongatott. Verejtékezni kezdtem.

– A lányt is akarom.

– De ő nem akar téged, nemde? Nem mondta, hogy régebben szeretők voltunk?

Ránéztem. Astiza az egyik himbálózó bilincsre tette a kezét, mintha attól várná, hogy megtartsa. Szomorúan nézett mindkettőnkre.

– Ez volt az egyetlen megoldás, Ethan.

Ugyanazt a keserű ízt éreztem, melyet Bonaparte érezhetett, mikor hírt szerzett Josephine hűtlenségéről. Ilyen messzire eljutottam – ezért? Hogy egy hetvenkedő arisztokrata kardot nyomjon a hátamnak? Hogy egy nő megszégyenítsen? Hogy elveszítsek mindent, amiért küzdöttem?

– Rendben.

A nyakamhoz nyúltam, és jól láthatóan felemelve a medált – magam elé tartottam. Úgy lengett, mint egy inga. Még most, éjszaka is hideg fénnyel csillogott. Hallottam, hogy mindketten visszafojtják a lélegzetüket a tárgy új alakja láttán. Ők vezettek, s én megtaláltam a hiányzó darabját.

– Tehát ez lenne a kulcs – lehelte Silano. – Most már csak a számokat kell megértenünk. Te, papnő, segíteni fogsz. Gage? Fordulj meg, lassan, és add át. Így tettem, s közben kissé távolabb húzódtam vívótőrétől. Csak annyi időre volt szükségem, hogy egy pillanatra elterelődjön a figyelme.

– Te semmivel sem jutottál közelebb a rejtély megfejtéséhez, mint én – figyelmeztettem.

– Nem? Én több rejtélyt megoldottam, mint te. A Földközi-tengert bejárva sok templomba és könyvtárba eljutottam. Rájöttem, hogy a kulcs Dendarában rejtőzik, Kleopátra templomában. Hogy a Vízöntőt kell figyelnem. És itt, délen megtaláltam Kleopátra templomát, aki persze a szépséges és nagy hatalmú Íziszt imádta, nem a tehénarcú, marhafülű s – tőgyű Hathort. Egyedül azt nem tudtam, pontosan merre keressek tovább.

– Van egy kripta, benne egy Min nevű fallikus istenséggel. Ott volt a hiányzó darab.

– Roppant tudományos cselekedet ez tőled, hogy megtaláltad. Most pedig add ide az ékszert!

Lassan, áthajolva vívótőre hegye fölött, átadtam neki. Gyermeki mohósággal kapta el, arcán győztes mosoly jelent meg. Mikor feltartotta ezt a furcsa szabadkőműves-jelképet, úgy tűnt, mintha táncolna.

– Hát nem különös, hogyan adják tovább a szent hagyományt még olyanok is, akik nincsenek tudatában az eredetének? – jegyezte meg Silano.

Ebben a pillanatban elhajítottam a tomahawkot.

A fegyver a hátamnál rejtőzött, centikre csupán a kardja hegyétől, de bő köntösöm mégis elfedte. Mikor a törzsem kissé elfordult és a gróf a medállal volt elfoglalva, csak egy pillanatra volt szükségem, hogy előrántsam. A kérdés csak az volt, hogy vajon Astiza figyelmezteti-e, mikor észreveszi, miben mesterkedem.

Nem tette.

Ami azt jelentette, talán mégsem áll Silano oldalán. A fickó hazudott nekem. És talán mégsem tettek lóvá teljesen.

Gyors voltam, nagyon gyors. Silano mégis megelőzött. Félrehajolt, mikor a szekerce elzúgott a füle mellett, s pörögve landolt mögötte, a templomterasz homokjában. A támadás mégis kizökkentette egyensúlyából, szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Ennyi elég volt, hogy megragadjam a puskámat! Felemeltem…

O pedig ruganyosan és határozottan előrehajolt, s vívótőre pengéjét egyenesen beletolta a puskám csövébe.

– Touché, Monsieur Gage. Patthelyzetbe kerültünk, nemde?

Azt hiszem, eléggé nevetségesen festhettünk. Megdermedtem, fegyverem csöve a mellkasának szegeződött, de ő is szoborként állt, szilárdan, kardja a puskám torkában.

– Annyi különbséggel – folytatta –, hogy nekem van még egy pisztolyom. – A kabátjába nyúlt.

Megnyomtam a ravaszt.

Eldugaszolt puskám felrobbant, széthasadt tusa visszarúgott, a cső és a törött kard pörögve repült Silano feje felé. Szétugrattunk. Csengett a fülem, arcomat felhasították a széttört puska maradványai.

Silano felbömbölt.

Azután baljóslatú reccsenést és morajlást hallottam.

Felnézve láttam, hogy az egyik finoman kiegyensúlyozott kőgerenda, melyet valamely réges-régi földrengés már így is kizökkentett ősi mélyedéséből, meginog a csillagok fényében. Észrevettem, hogy köréje van tekerve a lánc, és hogy Astiza teljes erejével nekifeszül.

– Elmozdítottad a láncot – szólalt meg Silano ostobán, döbbent zavarodottsággal bámulva Astizát.

– Sámson – felelte a lány.

– Mindnyájunkat megölsz!

A gerenda lecsúszott az oszlop tetejéről. Pörölyként zuhant alá, nekicsapódott egy álló oszlopnak, mire az is dőlni kezdett. A kopott oszlopok igazi kártyavárnak bizonyultak.

Csikorgó ropogás hallatszott, egyre növekvő moraj, majd a fejünk felett az egész épület dőlni kezdett. Összerezzentem és félregurultam a lezúduló többtonnás kövek útjából, melyek becsapódása nyomán még a talaj is megremegett. Dörrenést hallottam, Silano pisztolyának hangját. Kőszilánkok rebbentek szét repeszként, ám a hangot elnyomta a megingó s ledőlő roppant oszlopok nyögése. Astiza rántott talpra, majd a templomemelvény széle felé taszigált a zűrzavar közepette.

– Fuss, fuss! A zaj idecsalja a franciákat!

Sarkunkban porfelhővel felugrottunk, és éppen akkor érkeztünk a homokba, mikor egy oszlopdarab pattant át a fejünk felett, mint egy elszabadult hordó. Kleopátra lábának ütközött. A hátunk mögött, a romba dőlt teraszon Silano sikoltott és átkozódott, de hangja alig hallatszott a por és a ledőlt romok törmeléke alól.

Astiza előrehajolt, és odaadta a tomahawkot, melyet elhajítottam.

– Erre még szükségünk lehet.

Csodálkozva néztem rá.

– Az egész templomot összedöntötted.

– Elfelejtette lenyírni a hajamat. Vagy megtartani a zsákmányát. – A széles és új formájában meglehetősen ormótlan medál úgy csüngött az öklén, mint egy macska játéka.

Kezemben a tomahawkot méregettem.

– Menjünk vissza és végezzünk vele.

E)e akkor már francia kiáltások hangzottak fel a templomkörzet előteréből, s az őrszemet riasztólövéseket adtak le. A lány megrázta a fejét.

– Nincs rá idő.

Ezért futni kezdtünk, át a keleti fal hátsó kapuján, be a sivatagba. Fegyver, ló, étel, ital, vagy akár rendes öltözék nélkül. Újabb kiáltásokat és lövéseket hallottunk, de golyók nem sivítottak körülöttünk.

– Siess! – mondta. – A Nílus már majdnem árad!

Ez meg mit jelentsen?

Semmire nem számíthattunk, csupán a tomahawkomra és az átkozott medálra. És egymásra.

De ki volt ez a nő, akit megmentettem, és aki engem is megmentett?