Huszonegyedik fejezet

A Nílus magasan állt. Barnán és hatalmasan tört előre. Október volt, tetőzött az áradás, s közeledtünk a körnaptár által kitűzött naphoz. Elloptunk egy kis csónakot, s azzal indultunk lefelé a folyón, vissza a Nagy Piramishoz, mely Monge szerint a rejtély kulcsa lehet. Adok neki egy utolsó esélyt, és ha most sem derítünk fényt a titokra, akkor egyszerűen folytatom az utam a Földközi-tengerig. Arról, hogy ez a különös nő mellettem követni fog-e, fogalmam sem volt.

Mire a nap felkelt, mérföldekre jártunk Desaix seregétől, az áramlat gyorsan sodorta csónakunkat. Akár meg is nyugodhattam volna, ám észrevettem egy francia futárt a folyóparton vágtatni. A futár is meglátott minket, és bekanyarodott a dombok közé, hogy levágja az utat, miközben mi a folyó kanyarulatait követtük. Nem vitás, hogy a szökésünk hírét vitte. A vitorlarudat leeresztve felvontam a latin vitorlát, hogy még gyorsabban haladhassunk. A csónakot megdöntötte a szél, a víz sziszegett körülöttünk, miközben kormányoztam. Elhaladtunk egy ásító krokodil mellett. Ocsmány egy jószág volt, őskori kövület, pikkelyei nedvesen csillogtak, sárga szeme a hüllők rezzenéstelen módján bámult ránk. Bár Silano után még ő is jobb társaságnak tűnt.

Micsoda páros voltunk! Én az arab ruhámban, Astiza a maga táncosnő-kosztümjében, a kicsiny, halszagú felukka iszapos padlatán kuporogva. A lány keveset beszélt, mióta újra találkoztunk. A Nílust nézte, s ujjaival a medált babrálta, melyet a jogos tulajdonos határozottságával, saját nyakába akasztott. Nem kértem vissza.

– Hosszú utat tettem meg, hogy rád találjak – mondtam végül.

– Ízisz csillagát követted.

– De nem is voltál megláncolva, csak tettetted!

– Igen. Semmi sem volt valódi. Becsaptam őt, s téged is.

– Ismerted Silanót azelőtt?

Sóhajtott.

– A mesterem volt és a szeretőm, mielőtt a sötét művészetek felé fordult volna. Hitt benne, hogy Egyiptom mágiája ugyanolyan valódi, mint Berthollet kémiája, s hogy Cagliostro és Kolmer nyomdokaiban járva majd okkult titkokra bukkan ezen a földön. Egyáltalán nem érdekelte a világ, csupán saját maga, mert keserűséggel töltötte el mindaz, amit a forradalom elvett tőle. Mikor ráébredtem, mennyire önző, szakítottunk. Alexandriába menekültem, ahol menedéket leltem egy másik mesternél, az őrzőnél. Silano álmai sekélyesek. Alessandro arra akarja felhasználni Egyiptom titkait, hogy hatalmat, sőt örök életet nyerjen általa, ezért úgy döntöttem, kettős játékot fogok űzni.

– O váltott ki Juszuftól?

– Igen. Megvesztegette a vén kéjencet.

– Kéjenc?

– Juszuf vendégszeretete nem volt teljesen önzetlen. El kellett mennem onnan. – Észrevette a tekintetemet. – Ne aggódj, nem ért hozzám.

– Tehát a régi szeretőddel tartottál.

– Te nem tértél vissza a piramisoktól. Silano azt mondta, Énochnál sem talált meg. Csak úgy tudtam előrehaladni a rejtély megfejtésében, ha a gróffal tartok. Semmit nem tudtam Dendaráról, mint ahogy te sem. Azt a helyet évszázadok óta elfeledték. Azt mondtam Alessandrónak, hogy nálad van a medál, és üzenetet hagytam neked, hogy megtalálhasd a háremben. Mindketten tudtuk, hogy utánunk jössz majd. Szabad akaratomból mentem, mert a franciák túl sokat kérdezősködtek volna, ha megkötöz.

Alessandro! Nem tetszett a keresztnév bizalmas hangzása.

– Aztán a fejére döntötted a templomot.

– Mélyen meg van győződve a saját vonzerejéről, akárcsak te.

Meg ahogy te is, gondoltam, aki kedvedre játszadozol velünk, hogy elérhesd a céljaidat.

– Egyszer azt kérdezted tőlem, miben hiszek, Astiza. Te miben hiszel?

– Ezt hogy érted?

– Azért segítettél Silanónak, mert te is meg akarod szerezni a tudást, amit a titok rejt.

– Természetesen. De azért, hogy megőrizzem, nem azért, hogy eladjam a Bonaparte-féle hatalomvágyó zsarnokoknak. Belegondoltál már, mit tenne az az ember egy sereg halhatatlan élén? Egyiptomot hatalma csúcsán mindössze húszezer ember védte, mégis bevehetetlennek bizonyult. Azután úgy tűnik, valami történt, valami elveszett, és megindultak az inváziók.

– Összeálltál azzal a férfival, aki megölte Talmát…

– Silano ismert olyan dolgokat, melyeket én nem. Én is ismertem olyanokat, melyekről ő nem tudott. Te képes lettél volna egymagad megtalálni a dendarai templomot, ahonnan jövünk? Mi nem tudtuk, melyik templomról beszélnek Énoch könyvei, Silano azonban a Rómában, Isztambulban és Jeruzsálemben folytatott tanulmányai során rájött. Mi egymagunkban soha nem tudtuk volna megtalálni a medál többi karját, mint ahogy Silano sem tudta volna kiegészíteni azt nélküled és Énoch nélkül. Bizonyos nyomok nálad voltak, mások a grófnál. Az istenek tehát összehoztak bennünket.

– Az istenek, vagy az Egyiptomi Rítus? Nem a cigányok árulták el neked, hogy Egyiptomba érkezem.

Félrenézett.

– Nem mondhattam el az igazat, mert félreértetted volna. Alessandro hazudott: azt üzente, hogy elloptad tőle a medált.

Úgy tettem, mintha segítenék neki, hogy kihasználhassam. Te túlélted a merényletünket. Azután Énoch meggyőzte Asrafot, hogy próbáljon megtalálni minket a csatában – téged, a zöld kabátos férfit, aki feltűnő módon még egy lőszerkocsira is felálltát –, s így megvizsgálhassa a medált, melyre mindnyájan kíváncsiak voltunk. Mindennek, ami történt, így kellett lennie, kivéve persze szegény Talma halálát.

Forgott velem a világ. Talán valóban túl naiv voltam.

– Szóval mindnyájan csupán eszközök voltunk számodra? Én a medál miatt, Silano az okkult tudománya miatt? Számodra mindegy, csak felhasználhass minket?

– Nem szerettem bele Silanóba.

– Nem azt mondtam, hogy beleszerettél, hanem hogy… – Megálltam. A lány nem nézett felém, mereven és remegve állt, szép hosszú haja repdesett a meleg szélben, mely apró hullámokat korbácsolt fel a folyó vizén. Nem szeretett bele? Mármint Silanóba Mindez azt jelentené, hogy udvarlásom nem volt eredménytelen, vonzerőm mégsem volt teljesen hatástalan, s tisztességes szándékaimat sem értette félre? De vajon mit érzek iránta most, a történtek után? Kívántam, persze, de szeretni? A jelek szerint még csak nem is ismertem. S a szerelem igencsak ingoványos talaj volt a magamfajta számára, baljóslatúbb, mint egy közelgő mameluk roham vagy egy tengeri sortűz. Azt jelentette: hinni valakiben, lekötelezni magam valaki mellett egy pillanatnál hosszabb időre. Mit érzek vajon ténylegesen e nő iránt, aki elárult – vagy talán mégsem?

– Úgy értem, én sem szerettem eddig senkit – habogtam. Nem éppen frappáns válasz. – Azaz, még abban sem vagyok biztos, létezik-e a szerelem.

– Honnan tudod, hogy az elektromosság létezik, Ethan? – kérdezte Astiza némiképp bosszúsan.

– Hát. – Ez roppant érdekes kérdés, hiszen ez a jelenség a természetben láthatatlan. – A szikrákból, gondolom. Érzi az ember. Vagy a villámból.

– Pontosan. – Rám nézett, mosolya olyan titokzatos és megközelíthetetlen volt, mint egy szfinxé, s mégis éreztem, hogy az ajtó kinyílt, már csak át kell lépnem rajta. Mit is mondott Berthollet a személyiségemről? Hogy nem használtam ki a bennem rejlő lehetőségeket? Most itt volt az esély, hogy felnőjek, hogy lehorgonyozzak – nem valami, hanem valaki mellett.

– Azt sem tudom, melyik oldalon állsz – próbáltam kitérő választ adni.

– A miénken.

Az meg melyik? Azután, mielőtt beszélgetésünk bármilyen megnyugtató végkifejlethez is érhetett volna, egy puska dörrenését visszhangozta a folyópart.

Folyásirányba néztünk. Egy felukka jött felénk dagadó vitorlákkal, fedélzetén nyüzsögtek az emberek. Még háromszáz méteres távolságból is felismertem Ahmed bin Szadr felkötött karját. Kína összes teájára, hát végképp nem tudok megszabadulni ettől az embertől? Nem éreztem ennyire terhesnek senki társaságát azóta, hogy Franklin meghívta John Adamst vacsorára, és kénytelen voltam végighallgatni nem éppen hízelgő szóáradatát az Egyesült Államok politikusainak feléről.

Nálunk nem volt fegyver, csupán a tomahawkom, így semmi esélyünk sem lett volna ellenük, ezért a kormánylapáttal a part felé fordítottam csónakunk orrát. Talán találunk egy sírkamrát a part menti sziklák között, melyben elrejtőzhetünk. De nem: egy szakasz vörös-kék kabátos huszár özönlött le a dombtetőről egyenesen a partra, hogy fogadjon minket. Francia lovasság! Talán, ha húsz mérföldet megtettünk!

Nos, inkább ők, mint Bin Szadr. Ok Bonapartéhoz visznek, míg az arab olyan dolgokat művelne Astizával és velem, melyekbe bele sem akarok gondolni. Ha Napóleon elé kerülünk, Astiza egyszerűen azt mondja, hogy elraboltam, én pedig megerősítem ezt. Megfordult a fejemben, hogy letépem csinos nyakából a medált és belehajítom a Nílusba, de nem tudtam rászánni magam. Túl sok energiát fektettem már ennek az ékszernek a megtartásába. Amellett én legalább annyira kíváncsi voltam arra, hová vezethet, mint bárki más. Ez volt az egyetlen térképünk Thot könyvéhez.

– Jobban tennéd, ha elrejtenéd – mondtam neki.

A lány becsúsztatta az ékszert a keblei közé.

Kifutottunk a homokos partra, és kikászálódtunk a csónakból. Bin Szadr felukkája még mindig az áramlattal küzdve igyekezett felénk, az arabok ordítoztak, és a levegőbe lövöldöztek. A tucatnyi francia lovas félkörben körénk sereglett, nehogy megszökhessünk, én pedig a megadás jeleként felemeltem a kezem. Hamarosan poros lovak gyűrűjében álltunk.

– Ethan Gage?

– Szolgálatára, hadnagy úr.

– Miért van úgy öltözve, mint egy pogány?

– így hűvösebb.

Tekintete időnként átvándorolt Astizára, de nem merte megkérdezni, ő miért van utcalánynak öltözve. 1798-ban még szorult némi illem az emberekbe.

– Henri d'Bonneville hadnagy vagyok. Letartóztatom önt állami tulajdon ellopásáért, régiségek elpusztításáért, gyilkosságért, parancsmegtagadásért, lazításért Kairóban, valamint szökésért, bujkálásért, személyazonossága eltitkolásáért, kémkedésért és hazaárulásért.

– A dendarai gyilkosságért nem? Pedig abban bíztam, hogy megöltük Silanót.

A hadnagy kihúzta magát.

– A gróf éppen lábadozik sérüléseiből, s hamarosan csapatot szervez majd, hogy csatlakozzon az üldözéshez.

– Kifelejtette az emberrablást – biccentettem Astiza felé.

– Nem felejtettem ki. A nő, akit megmentett, segít nekünk a nyomozásban, vagy őt is kihallgatjuk.

– Csupán a hazaárulás miatt tiltakozom – mondtam. – Amerikai vagyok. Nem kellene franciának lennem, hogy elárulhassam az önök országát?

– Őrmester, kötözze meg őket.

Ekkor partot ért a minket üldöző felukka is, s Bin Szadr, megmaradt martalócai élén, felénk tartott. Eltörtettek a francia lovasok mellett, mintha csak egy tevevásáron lennének a bazárban.

– A fickó az enyém! – acsarogta az arab, kígyófejű botját rázva. Némi megelégedettséggel nyugtáztam, hogy bal karja sínben van. Nos, ha nem tudom azonnal kinyírni a két gazembert, akkor talán lassanként felmorzsolom az erejüket, ahogyan a franciák teszik Nelsonnal.

– Látom, tengerész lett belőled, Ahmed – üdvözöltem. – Leestél a tevédről?

– A hajómra viszem, most azonnal!

– Attól tartok, ez lehetetlen, monsieur – mondta d'Bonneville hadnagy. – A szökevény Gage megadta magát a lovasságnak, és a francia hatóságok körözése alatt áll. Hadbíróság fog ítélkezni felette.

– Az amerikai megölte néhány emberemet!

– Ezt elintézheti vele, ha mi végeztünk, már amennyiben életben marad az eljárás végére.

Hát ez igen biztató gondolat volt.

Bin Szadr összevonta a szemöldökét. Észrevettem, hogy arca másik felét is kelés csúfítja, s elgondolkodtam azon, vajon csak az arcbőre beteg-e, vagy Astiza tett vele ismét valamit. Lehet, hogy akár leprát, sőt pestist is rá tudna szabadítani?

– Akkor elvisszük a nőt. – Emberei vigyorogva bólogattak.

– Nem, monsieur. – A hadnagy gyors pillantást vetett az őrmesterre, aki továbbadta a pillantást az embereinek. Az eddig rám szegezett karabélyok egy szívdobbanás alatt Bin Szadr bandája felé fordultak. Azok szintén a francia lovasokra emelték muskétáikat. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy végre nem rám céloz mindenki, gyorsan eltűnődtem azon, hogyan kovácsolhatnék előnyt ebből a helyzetből.

– Ne tégy az ellenségeddé, francia! – morogta Bin Szadr.

– Maga egy fizetett zsoldos, semmiféle jogosultsága nincs – felelte zordan d'Bonneville. – Ha nem tér vissza a csónakjára ebben a szempillantásban, letartóztatom függelemsértésért, és meggondolom, ne akasszuk-e fel egyből. – Ellentmondást nem tűrően tekintett körbe. – Már ha találunk megfelelő fát a környéken.

Egy hosszú pillanatig kényelmetlen csend volt. A nap olyan forrón tűzött, hogy szinte hallottam a sistergést a háttérben. Azután az egyik lovas köhögött, megrándult, majd össze-csuklott a nyeregben, és meghallottuk a távoli lövés visszhangját a Nílus sziklái között, mely megölte őt. Azután újabb puskadörrenések hangzottak fel, mire Bin Szadr egyik embere nyögött fel és esett össze.

A puskák csövei most a folyó fölötti dombgerinc felé fordultak. Egy csapat bukkant fel éppen a gerincen, s özönlött lefelé a lejtőn – lobogó köntösben, csillogó kopjákkal. Mamelukok! A macska-egér játékot űző Murád bej egy osztaga talált ránk, s úgy tűnt, legalább ötszörös túlerőben vannak.

– Lóról le! – üvöltötte d'Bonneville. – Csatasorba! – Az arabok felé fordult. – Ti is!

Az arabok azonban addigra már felukkájuk felé menekültek, visszamásztak a fedélzetre és kilökték a hajót a vízre.

– Bin Szadr, te gyáva rohadék! – ordította d'Bonneville.

Az arab obszcén mozdulattal válaszolt.

A franciák tehát egyedül maradtak a mameluk támadással szemben.

– Tűz!

A hadnagy kiáltására szedett-vedett sortűz hangzott fel a lovassági karabélyokból, de ez távolról sem volt annyira hatékony, mint egy francia gyalogsági négyszög fegyelmezett sortüze. Néhány mameluk felbukott, a többiek ránk rontottak. Miközben arra vártam, mikor csapódik belém egy kopja, azon tűnődtem, vajon mennyi az esélye annak, hogy három ellenséggel is összefussak ugyanazon a kicsiny folyószakaszon: körülbelül annyi, mint a szerencsétlen ellentéte egy nagytétű brelan játszmában a három egyforma kártya összekerülésének. Ám az a mameluk, akitől a halálos döfést vártam, előrehajolt a nyeregben, kinyújtotta a karját és felszedett a földről, mint egy leesett szőlőfürtöt. Kiabáltam, de a karja satuként szorította a mellkasomat. Átugratott a franciák sorain, egyenesen az arabok csónakja felé. Miközben én az oldalán lógtam, ő egy harci dalt énekelt, s szabad kezével magasra emelte kardját, pusztán térdével kormányozva a lovát.

– Most megbosszullak, bátyám! Állj meg és küzdj, kígyó!

Asraf volt!

Fröcskölve begázoltunk a folyópart sekély vizébe, a szintén félkarú Bin Szadr pedig megfordult hajója orrában, hogy fogadja a támadást. As lecsapott, az arab felemelte kígyófejű botját, hogy kivédje a támadást. Pendülés hallatszott, mintha acél ütődne acélnak, és rájöttem, hogy a botnak is fémbetéte lehet. A mameluk rohamának dühétől az arab nyögve hátraesett, de társai elsütötték a puskáikat, így Ast meghátrálásra kényszerítették. A csónak beljebb sodródott. Elvágtattunk a csatamezőről, magunk mögött hagyva a kiáltásokat, sikolyokat és lövéseket. As a nyergére vetett, mint egy gabonazsákot, a levegő kiszaladt a tüdőmből, s alig láttam valamit a paták által felvert portól. Mégis megpillantottam, hogy a tiszt, aki megmentett minket, a földre került, s egy mameluk görnyedt föléje késsel a kezében. Egy másik huszár hátából kiálló lándzsával kúszott előre, megpróbálván még elmetszeni az ellenség egy tagjának torkát, mielőtt meghal. A fogság rosszabb volt a halálnál, s a katonák olyan drágán adták az életüket, ahogyan csak tudták. Bin Szadr arabjai egyre távolabb kerültek a parttól, még csak arra sem vették a fáradságot, hogy visszalőjenek a mamelukokra.

Fellovagoltunk egy hosszú dűne tetejére, és megálltunk a gerincén, mely a Nílusra nézett. As elengedett, s én talpra estem. Míg az egyensúlyomért küzdöttem, láttam, hogy a vigyorába fájdalom is keveredik.

– Mindig nekem kell megmentenem téged, barátom. Egyszer majd kiegyenlítem a piramisok menti csatában szerzett tartozásomat.

– Már többszörösen kiegyenlítetted – feleltem lihegve, s figyeltem, amint egy másik ló érkezik mellénk. Astiza volt a nyergére vetve, éppen úgy, ahogyan az imént én, hosszú haja lelógott. Majd a másik harcos minden finomkodás nélkül ledobta őt a homokba. A folyóra néztem. A kis ütközet véget ért, a franciák némán feküdtek a földön. Bin Szadr kieresztett vitorlákkal igyekezett felfelé a folyón, Desaix és Dendara irányába, talán azért, hogy jelentse valószínű halálomat. Gyanítottam, hogy a nyavalyás magának fogja tulajdonítani állítólagos megölésem dicsőségét. Silano azonban bizonyítékot akar majd.

– Tehát csatlakoztál a bejhez – mondtam.

– Murád győzni fog, előbb vagy utóbb.

– Azok ott igaz férfiak voltak, akiket megöltetek.

– Mint ahogyan a barátaim is, akik a piramisoknál lelték halálukat. A háborúban igaz férfiak vesztik életüket.

– Hogyan találtatok ránk?

– Visszatértem a népemhez, és követtem a nyomodat, mert úgy gondoltam, Bin Szadr is ezt teszi majd. Te aztán nagy tehetséggel vonzod a bajt, amerikai.

– S kerülök ki belőle, neked köszönhetően. – Észrevettem, hogy vörös folt terjed a köntösén. – Te megsebesültél!

– Bah! A viperák foga újra megkarcolt, éppen annyira, hogy ne végezhessek a gyávával, de ahhoz nem, hogy megöljön. – Mégis meggörnyedt, arcára kiültek a fájdalom jelei. – Egy napon egyedül lesz, amikor rátalálok, és akkor meglátjuk, ki sebesül meg. Vagy talán másféle szenvedést tartogat számára a sors. Remélem, így lesz.

– El kell látni a sebedet!

– Hadd nézzem meg – mondta Astiza.

Asraf mereven leszállt a lóról. Gyengén lélegzett, és láthatóan zavarban volt, mikor a lány felvágta a köntöst a törzsén, hogy megvizsgálja a sérülést.

– A golyó átment az oldaladon, mintha szellem lennél, mégis erősen vérzik. Tessék, majd a turbánoddal bekötözzük. Ez súlyos seb, Asraf. Egy ideig nem ülhetsz lóra, hacsak nem kívánsz minél előbb a Paradicsomba jutni.

– S hagyjalak egyedül titeket, a két bolondot?

– Talán ezt is az istenek rendelték így. Ethannak és nekem kell befejeznünk.

– Ha egy percre magára hagyom, azonnal bajba kerül!

– Mostantól majd én vigyázok rá.

Asraf elgondolkodott.

– Legyen úgy. – Füttyentett. Két pompás arab ló ügetett hozzánk a lejtőn, szép nyereggel, ficánkoló sörénnyel és farokkal. Ilyen nagyszerű hátasom még soha nem volt. – Akkor vigyétek ezeket, és mondjatok egy fohászt azokért a férfiakért, akik nemrég a nyergükben ültek. Itt egy kard, melyet Murád bejtől kaptam, Gage. Ha mamelukok ütnének rajtatok, mutasd fel, és akkor békén hagynak. – Astizára nézett. – Visszamentek a piramisokhoz?

– Az Egyiptom kezdete és vége – mondta a lány.

– Siessetek, mert a franciák és az arabok hamarosan a nyomotokban lesznek. Őrizzétek meg a mágiát, melyet hordoztok, vagy pusztítsátok el, de ne kerüljön az ellenség kezébe. Itt egy köntös a napsütés ellen. – Odaadott egy csuklyát Astizának, majd felém fordult. – Hol. a híres puskád?

– Silano belédöfte a kardját.

Ertetlenül nézett rám.

– Nagyon fura történet. Bedugta a vívótőrét a csőbe, én meg olyan dühös voltam, hogy meghúztam a ravaszt, s régi barátom ekkor felrobbant. Ezzel elég időt nyertünk, hogy Astiza a fejére döntse a tetőt, de a gazember ezt is túlélte.

Asraf megrázta a fejét.

– Akkora szerencséje van, mint Rasz al-Ghulnak, a démonistennek. Egy napon majd, barátom, mikor a franciák már nem lesznek itt, te és én leülünk, és akkor elmagyarázod, miről beszéltél az imént! – Fájdalmasan nyeregbe szállt, és lassan leporoszkált a többiekhez, akik a csatamező törmeléke és holttestei között vártak rá.

Asraf útmutatása alapján észak felé lovagoltunk, a folyót követve. A piramisokig több mint kétszáz mérföldet kellett megtennünk visszafelé. A nyeregtáskákban találtunk kenyeret, datolyát és vizet, ám alkonyatra az utazás és a feszültség teljesen kimerített minket, mivel az előtte lévő éjszakán sem aludtunk szemhunyásnyit sem. Megálltunk egy kis nílusi faluban, ahol szállást kaptunk, az Egyiptomban szokásos egyszerű vendégszeretettel. Elaludtunk, mielőtt befejeztük volna a vacsoránkat. Megdöbbentő volt ez a vendégszeretet annak fényében, hogy ezeket az embereket a mamelukok kíméletlenül kizsákmányolták, a franciák pedig kifosztották. De ami kevés javuk maradt, azt megosztották velünk. Miután ellátták a vágásokat és karcolásokat, melyeket szereztünk, s mi elaludtunk, saját vékony takaróikat terítették ránk Ahogy kértük két órával napkelte előtt ébresztettek, s mi újra útnak eredtünk észak felé.

A második éjjelen testünk sajgott ugyan, de kipihentebbek voltunk, és saját magunk találtunk pihenőhelyet egy folyó menti pálmaligetben, távol a házaktól, emberektől és kutyáktól. Időt kellett szakítanunk magunkra. A mamelukok támadása óta nem láttuk egyik oldal katonáját sem, csupán az időtlen körforgásban élő falvakat. A lakosok nádkötegekből álló tutajokon dolgoztak, mert a megáradt Nílus elöntötte a földjeiket, friss üledéket hozva Afrika rejtélyes központjából.

Kovakő és As kardja segítségével tüzet gyújtottam. Körülöttünk elmélyült a sötétség, s a Nílus – az élet megújulásának ígéretével – megnyugtatóan hullámzott a közelünkben. Mindketten feszültek voltunk az elmúlt napok és hetek eseményei miatt, és éreztük, hogy ez a csendes közjáték nem fog sokáig tartani. Valahol délen Bin Szadr és Silano kétségkíyül felfedezte, hogy nem haltunk meg, és a nyomunkba eredtek. Ezért hálát mondtunk a csillagok nyugalmáért, a puha homokágyért, és az utolsó faluban kapott bárányhúsért és gyümölcsért.

Astiza ismét láthatóan hordta a medált; el kellett ismernem, hogy jobban mutat rajta, mint rajtam. Úgy döntöttem, megbízom benne, hiszen figyelmeztethette volna Silanót a tomahawkomról, vagy elmenekülhetett volna a talizmánnal, mikor az oszlopok ledőltek, vagy akár a folyami csatában is elhagyhatott volna. De nem tette egyiket sem, és emlékeztem arra is, mit mondott a csónakon: hogy nem szerette Silanót. Azóta állandóan forgattam a fejemben ezt a mondatot, de még mindig nem voltam biztos benne, hogyan értsem.

– Nem tudod biztosan te sem, miféle titkos ajtót keresünk, ugye? – kérdeztem inkább.

Szomorúan mosolygott.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy meg kell-e, vagy meg lehet-e találni. De miért hozott volna el Ízisz minket idáig, ha nem lenne célja velünk?

Tapasztalatom szerint Istent nem túlzottan érdeklik az emberi ésszel felfogható célok, de ezt nem mondtam ki. Ehelyett összeszedtem a bátorságomat, és így szóltam: – Én már megtaláltam a titkomat.

– Mit?

– Téged.

Még a tűz fényében is észrevettem, hogy elpirul, miközben elfordítja a fejét. Az arcához nyúltam, és gyengéden visszafordítottam felém.

– Figyelj, Astiza, a hosszú sivatagi mérföldek alatt volt időm gondolkodni. A nap úgy tűzött, mint egy kemence, a homok a csizmámon át is égette a lábam, és voltak napok, amikor Asraffal agyagon és sült sáskákon éltünk. De mégsem gondoltam erre. Rád gondoltam végig. Ha ez a Thot könyve valóban a bölcsesség forrása, talán azt találom benne: ragadd meg, ami máris a tiéd, és élvezd a mai napot, ahelyett hogy a holnapon rágódnál.

– Ez nem hangzik az én nyugtalan vándorom szájából valónak.

– Szóval, az az igazság, hogy én is beléd szerettem – vallottam meg. – Szinte azonnal, miután lekotortam rólad a törmeléket és észrevettem, hogy nő vagy. Csupán nehezen tudtam beismerni magamnak. – S azzal megcsókoltam, nem érdekelt, hogy idegen vagyok, és kutya legyek, ha nem csókolt vissza, mégpedig mohóbban, mint vártam. Együtt éltünk túl megannyi kellemetlenséget – márpedig nincs dolog, mely jobban összehozna egy férfit és egy nőt, mint az átélt nehézségek.

Mint kiderült, Ízisz nem olyan prűd istenség, mint az újabbak, s Astizának legalább olyan pontos elképzelései voltak arról, mit akar, mint nekem. Ha a medál jól mutatott rongyos háremhölgy-ruházatán, meztelen keblén és hasán egyenesen gyönyörű volt, így hagytuk, hogy a holdfény öltöztessen minket, ágyat készítettünk szerény javainkból, és úgy töltöttük az éjszakát, mintha nem tudhatnánk, eljön-e a holnap.

Az ékszer később viszont útban volt, ezért levettük és átmenetileg a homokban hagytuk. A lány bőre tökéletes volt, mint a sima dűnék, illata édes, mint a szent lótuszé. Több szent rejtély van egy nő lelkében és jelenlétében, mint bármely poros piramisban. Imádtam őt, mint egy szentélyt, és felkutattam, mint egy templomot, ő pedig a fülembe suttogta: – Ez az éjszaka az örökkévalóság.

Később, mikor a hátán feküdt, az ujja köré tekerte a medál láncát, és felmutatott az égen vándorló félhold sarlójára.

– Nézd! – mondta. – Thot kése.