Első fejezet

Piszkosul szerencsés voltam a kártyaasztalnál, éppen ez okozta a bajt, amelyből csak úgy tudtam kimászni, hogy csatlakoztam egy őrült hadjárathoz. Elnyertem egy csecsebecsét, és ez majdnem az életembe került. Tanulságos történet – a szerencsejáték bűn.

Mindamellett csábító kedvtelés, amely véleményem szerint legalább annyira természetes, mint a lélegzetvétel. Hiszen már születésünkkor is kockát vet a sors, nem igaz? Így lesz az egyik újszülöttből paraszt, a másikból király. A francia forradalom alatt csupán a tétek emelkedtek: törekvő ügyvédekből rövid életű diktátorok váltak, szegény Lajos király pedig még a fejét is elveszítette. A terror idején, a guillotine árnyékában a puszta létezés is a szerencsén múlott. Robespierre halála után a megkönnyebbülés őrületbe csapott át; szédelgő párok ropták az új német táncot, a valcert a St. – Sulpice-temető sírkövein. Mostanra – négy év elteltével – a nép átadta magát a háború, a korrupció és az élvezetek mindennapjainak. A toprongy utat nyit a csillogó uniformisnak, az illem a décolletage-nak, a kifosztott kúriák helyén értelmiségi szalonok és örömtanyák nyílnak. Bár a nemesi származás még mindig bűnnek számít, a forradalom alatt szerzett vagyon egy új arisztokrata réteg felemelkedését' szolgálja. Önjelölt „csodás asszonyok” csoportja járja Párizst, hivalkodik „pökhendi gazdagságával az általános nyomor közepett”. Bálokon gúnyolják a guillotine-t, ahol a hölgyek vörös szalagot kötnek a nyakukra. Négyezer játékbarlang működik tíz országban; némelyik oly egyszerű, hogy a vendégek magukkal hozzák összehajtható székeiket, mások oly fényűzők, hogy hors d'oeuvre-t szolgálnak fel bennük templomi aranytálakon, és belül van az árnyékszék. Amerikai levelezőtársaim számára mindkét szokás egyformán botrányos. Repül a kocka és a lap: creps, trente-et-un, pharaon, biribi. Mindeközben seregek tapossák Franciaország határait, az infláció az egekbe szökött, és gyom nő Versailles elhagyott udvaraiban. Kisebb vagyont kockáztatni egy kilencesért a chemin de fer-ben legalább olyan természetesnek és őrültnek tűnt tehát, mint az élet maga. Honnan tudhattam volna, hogy a fogadás egyenesen Bonaparte elé juttat majd?

Ha babonás természetű lennék, felfigyeltem volna arra, hogy az a bizonyos nap – 1798. április 13-a – pont péntekre esett. A forradalmi Párizs e tavaszi napja azonban a Direktórium új kalendáriuma szerint a Hatodik Év Germinal havának huszonnegyedik napja volt, a következő pihenőnapig pedig nem két, hanem hat nap volt még hátra.

Született-e ennél hiábavalóbb reform valaha is? A kormány gőgje eltörölte a kereszténységet, és a hetet tíz nap hosszúságúra nyújtotta. A módosítás célja az volt, hogy a pápai kalendárium helyébe egy egységes rendszert állítson, amelyben – régi egyiptomi mintára – a tizenkét hónap mindegyike harminc napból áll. 1793 gyászos napjaiban Bibliákat téptek szét papírtölténynek, most meg a bibliai hetet küldték a vesztőhelyre: a hónapokat ugyanis három tíznapos decade-ra osztották, az év az őszi napéjegyenlőséggel kezdődött, a végére meg hozzácsaptak öt vagy hat napot, hogy kibékítsék az idealizmust az égi pályákkal. De a kormány reformhevülete nem állt meg a naptárnál: új, tízes számrendszeren alapuló súly- és mértékrendszert vezettek be, sőt, egy javaslat szerint az órákat is eltörölnék, helyébe pontosan 100 000 másodpercre osztván a napot. Ó, a mindenható Ész! Ám mindezzel csak annyit értek el, hogy mindenkinek, még nekem is – az amatőr tudósnak, az elektromosság kutatójának, a vállalkozónak, a mesterlövésznek és az idealista demokratának – hiányzik a vasárnap. Az új kalendárium okos emberek logikus találmánya, amely egy csapásra sutba vágja a szokásokat, az érzelmeket, az emberi természet sajátosságait, és ezeken keresztül előrevetíti a forradalom bukását is. Prófétának hangzóm? Az igazat megvallva akkoriban még nem gondolkodtam ilyen számító módon a közvélekedés erejéről. Ezt Napóleontól tanultam.

Nem, akkor a figyelmem a kártyákra összpontosítottam. Ha természetbarát lettem volna, otthagytam volna a szalont, hogy megcsodáljam az év első rózsaszín rügyeit és zöld leveleit, no meg a Tuileriák kertjeiben sétáló kisasszonyokat, vagy ha őket nem is, legalább a Bois de Boulogne szajháit. De én Párizs – e csodás és szennyes város, a parfümök és a szemét, az emlékművek és a sáros utcák városa – kártyabarlangjait választottam helyettük. A tavaszi napsütést számomra a mécsesek fénye jelentette, virágaim kurtizánok voltak, oly bizonytalanul eligazított dekoltázzsal, hogy úgy tűnt, kettős cégérük azon nyomban elszabadul, társaim pedig az új demokrácia tagjai: politikusok, katonák, kisemmizett nemesek és újgazdag boltosok voltak, egyszóval egytől egyig polgárok. A szalonban én, Ethan Gage képviseltem Amerika új határvidéki demokráciáját. Volt némi hírnevem annak köszönhetően, hogy korábban a néhai, nagyszerű Benjamin Franklin tanítványa voltam. Eleget tanultam tőle az elektromosságról ahhoz, hogy a közönséget olykor-olykor elszórakoztathassam: egy henger megforgatásával a súrlódás töltést adott a szebbik nem kezének, majd kihívtam a férfiakat: ki kér tőlük egy – szó szerint – rázós csókot? Tekintélyemet csak tovább növeltem a lövészbemutatókon, ahol az amerikai hosszú puska pontosságát demonstráltam: kétszáz lépésről hat golyóval átlőttem egy ónlemezt, és némi szerencsével ötven lépésről levittem a tollat egy szkeptikus tábornok kalapjáról. Csekély jövedelemhez jutottam azáltal, hogy szerződéseket próbáltam nyélbe ütni a háborútól elszegényedett Franciaország és saját újszülött, semleges nemzetem között, mely feladatot átkozottul megnehezítette a forradalmárok azon szokása, hogy lefoglalták az amerikai hajókat. Mindenem megvolt hát, kivéve bármi célt, amely túlmutatott volna a mindennapi létezés hívságain: egyike voltam azon sodródó, egyedülálló fiatalembereknek, akik arra várnak, mikor jön el a jövő. Az emelkedő árak miatt arra már nem futotta, hogy kényelmesen megéljek Párizsban, ezért szerencsével próbáltam kipótolni vagyonomat.

Háziasszonyunk, a szándékosan titokzatos Madame d'Liberté egyike volt azon szépséges és tehetséges üzletasszonyoknak, akik a forradalmi anarchiából emelkedtek ki, hogy a férfiakat elkápráztassák eszükkel és akaratukkal. Ki gondolta volna, hogy ily mértékű ambíció, értelem és csáberő lakozhat bennük? Madame d'Liberté úgy osztogatta a parancsokat, mint egy törzsőrmester, ugyanakkor az antik leplek újsütetű népszerűségét kihasználva hirdette női bájait: köntösének anyaga oly áttetsző volt, hogy az éles szeműek még a fekete háromszöget is kivehették mögötte, amely Vénusz templomába mutatta az utat. Mellbimbói úgy kukucskáltak ki ruhájából, mint a katonák a lövészárokból; még ki is voltak rúzsozva, nehogy merészségük észrevétlen maradjon. Egy másik mademoiselle keblei szabadon lengtek, mint az érett gyümölcs. Csoda hát, hogy a veszélyekkel dacolva mégis visszatértem Párizsba? Ki nem imádna egy olyan fővárost, ahol háromszor annyi borász él, mint ahány pék? Persze a férfinép sem akart lemaradni: a pávakakasok némelyikének nyakravalója egészen a felső ajkáig nyúlt, halfarkú kabátjaik a térdük hátsó részét verdeste, kecses cipellőjük leginkább egy kiscica mancsára hasonlított, fülükben aranygyűrű csillogott.

– Szépségedet csupán értelmed homályosítja el! – mondta egy részeg vendég, egy Pierre Cannard nevű műkincskereskedő a Madame-nak, amikor az nem szolgálta ki több brandyvel. Ez volt a büntetése, amiért leöntötte a hölgy újonnan szerzett keleti szőnyegét, melyért vaskosan megfizetett egy tönkrement royalistának. A szőnyeg elnyűtt kinézete miatt került ennyibe, hiszen ez a hamisíthatatlan külső mindennél ékesebben hirdette a gazdagok zsugori felmenőit.

– A bókoktól nem lesz tisztább a szőnyegem, monsieur.

Cannard a szívéhez kapott.

– Értelmedet csak erőd homályosítja el, erődet makacsságod, makacsságodat pedig a kegyetlenséged. Nem adsz több brandyt? Ha manapság ily kemények a nők, akár férfiaktól is vehetném az italt!

– Úgy beszélsz, mint a legújabb hősünk – horkant fel a nő.

– Bonapartéra, az ifjú tábornokra célzol?

– Arra a korzikai disznóra. Mikor a nagyszerű Germaine de Stael megkérdezte ettől a parvenütől, milyen nőt csodál a leginkább, Bonaparte így felelt: „Azt, aki a legjobb házvezetőnő.”

A közönség felkacagott.

– Igaza van! – kiáltott fel Cannard. – Hiszen olasz, tudja, hol a nő helye!

– Germaine újra próbálkozott, és megkérdezte, melyik nőt tartja legnagyobbra a neméből. Amire a kurafi így felelt: „Aki a legtöbb gyermeket szüli.” Nevettünk, de vidámságunk csupán kényelmetlen helyzetünket leplezte. Tényleg, hol van a nő helye a forradalom után? A nők jogokat kaptak, még el is válhattak, a nemrég elhíresült Napóleon azonban kétségkívül egyike volt csupán annak a milliónyi konzervatívnak, akik vissza kívánták szorítani őket. És ha már itt tartunk: hol a férfi helye? Mi köze az észnek a kéjhez és a romantikához, a franciák e két nagy szenvedélyéhez? Mi köze a tudománynak a szerelemhez, az egyenlőségnek az ambícióhoz, vagy a szabadságnak a hódításhoz? Hát ilyen volt a Hatodik Év.

Madame d'Liberté lakása az első emeleten volt, egy divatáru-kereskedés felett. Hitelből bútorozta be, és olyan sietve nyitotta meg, hogy a tapétaragasztó szagát még a konyak és a dohányfüst illata mellett is éreztem. A párok itt kanapékon fonódhattak össze. Az ujjaknak bársonyfüggönyök nyújtottak gyönyört. Egy új zongora – ez sokkal divatosabbnak számított az arisztokrata csembalónál – zenekari művek és hazafias dallamok keverékét játszotta. Szélhámosok, örömlányok, eltávozáson lévő tisztek, pletykáló kalmárok, írók, pökhendi hivatalnokok, besúgók, előnyös házasságra törekvő nők, csődbe ment örökösök: mind megtalálhatók voltak itt. Játékasztalunknál ült egy politikus, aki nyolc hónapja még börtönlakó volt, egy ezredes, aki Belgium meghódításakor vesztette el a karját, egy borkereskedő, aki arisztokrata megbízóikat vesztett séfek által nyitott éttermek ellátásából gazdagodott meg, valamint egy kapitány Bonaparte itáliai hadseregéből, aki ugyanolyan gyorsan herdálta el zsákmányát, mint ahogyan megszerezte.

És ott voltam én. Párizsban titkárként szolgáltam Franklint életének utolsó három évében, közvetlenül a forradalom előtt, majd hazatértem Amerikába, hogy belekóstoljak a prémkereskedelembe, hajózási ügynökként dolgoztam Londonban és New Yorkban a terror tombolása idején, és most abban a reményben jöttem vissza Párizsba, hogy folyékony francia nyelvtudásom segítségével fa-, kender- és dohányüzleteket köthetek a Direktóriummal. Háborúban mindig van esély a meggazdagodásra. Bíztam abban, hogy „elektromosság-szakértőként” – minő új, egzotikus kifejezés! – szerezhetek némi tekintélyt, és követni szerettem volna a mesteremet, aki érdeklődött a szabadkőműves rejtélyek iránt. Franklin utalt arra, hogy ezeknek gyakorlati érvényük is lehet. Némelyek egyenesen azt vallották, hogy magát az Egyesült Államokat is szabadkőművesek hozták létre valamely titkos, eddig feltáratlan célból, és e szerint nemzetünkre valamiféle küldetés vár. Sajnos a szabadkőművesek tudása csak a fokozatokban történő fáradságos előrehaladás során nyílik meg. A britek blokádja akadályozta kereskedelmi terveimet. És persze az egyetlen dolog, amin nem változtatott a forradalom, az a kérlelhetetlen francia bürokrácia mérete és sebessége volt: meghallgatást könnyen kaptam ugyan, de választ várnom a lehetetlennel volt határos. Emiatt rengeteg szabadidőm volt a meghallgatások között, amelyet más időtöltéssel, például szerencsejátékkal ütöttem el.

Elég kellemes módja volt ez az est eltöltésének. A bor nyájas volt, a sajt élvezetes, a mécsesek fényében pedig az összes férfi arca markánsnak, minden nő valódi szépségnek hatott.

Azon a péntek tizenharmadikán nem a vesztés okozott számomra fejtörést, hanem éppen a nyerés. Addigra a forradalmi assignaták és papírbankók értéktelen szemétté váltak, így az előttem emelkedő halomban nemcsak arany- és ezüstfrankok hevertek, hanem egy rubin, egy elhagyott bordeaux-i birtokra szóló záloglevél (amelyet nem állt szándékomban felkeresni, mielőtt túladok rajta), valamint fazsetonok, melyek étkezésre, italra vagy nőre vonatkozó ígéreteket jelentettek. Sőt, egy-két törvénytelen Lajos-arany is utat talált a zöld posztó felém eső végébe. Akkora szerencsém volt, hogy az ezredes megvádolt, netán a másik karját is elnyerném, a borkereskedő arra panaszkodott, hogy nem bír kellőképpen leitatni, a politikus pedig tudni szerette volna, kit vesztegettem meg.

– Csupán angolul számolom a lapokat – próbálkoztam elsütni egy viccet, helytelenül, mert a híresztelések szerint Bonaparte, győztesen megtérvén Észak-Itáliából, éppen Angliát készült lerohanni. Ő maga valahol Bretagne-ban táborozott, az időjárást figyelte, és reménykedett, hátha elmegy a brit flotta.

A kapitány hátradőlt, rám nézett és elvörösödött – arcára voltak írva a gondolatai. Az a történet jutott eszembe, mely szemtanúk állításaira hivatkozva terjedt arról, hogy Charlotte Corday levágott feje belepirult volna a haragba, miután a hóhér a tömeg előtt pofon ütötte őt. Tudományos körökben azóta folyt a vita a halál beálltának pontos időpontjáról, Dr. Xavier Bichat pedig holttesteket vitt el a guillotine alól, hogy izmaikat elektromossággal serkentse mozgásra, ugyanúgy, ahogyan azt az olasz Galvani tette a békacombokkal.

A kapitány duplázni akarta a tétet, ám bosszúságára kifogyott a pénzből.

– Az amerikai elnyerte mindenemet! – Rám nézett; én éppen új lapokat osztottam. – Adjon hitelt, monsieur, a derék bakának!

Nem sok kedvem volt belemenni egy tétversenybe olyasvalakivel, aki ennyire bízik a lapjaiban.

– Az óvatos bankár biztosítékot szeretne.

– Mit, a lovamat?

– Nincs szükségem lóra Párizsban.

– A pisztolyomat, netán a kardomat?

– Kérem, nem kívánom önt megalázni.

Morcosan megvizsgálta a kezében tartott lapokat. Majd hirtelen felragyogott az arca – az a fajta inspiráció volt ez, mely csak bajt hoz mindenkire a közelben. – A medálom!

– A mije?

Előhúzott egy nagy, súlyos ékszert, amely eddig észrevétlen függött az inge alatt. Egy aranykorong volt, áttört és belekarcolt különös mintázattal és két nyúlvánnyal, melyek gallyakként csüngtek alatta. Durva, antik tárgy volt, mintha Thor üllőjén kovácsolták volna.

– Itáliában találtam. Nézze, mily nehéz és régi! A strázsa, akitől elvettem, azt mondta, magáé Kleopátráé volt!

– Talán ismerte a hölgyet? – kérdeztem szárazon.

– Cagliostro gróf mondta neki!

Ez felkeltette az érdeklődésemet.

– Cagliostro? – A hírhedt orvost, alkimistát és istenkáromlót, aki egykor az európai udvarok kedvence volt, a pápa San Leó-i börtönébe zárták, tébolyban halt meg 1795-ben. A forradalmi seregek egy évvel ezelőtt foglalták el az erődöt. Több mint egy évtizede az alkimista szerepet játszott a nyakláncügyben is, amely szintén hozzájárult a forradalom kirobbanásához, hiszen még mohóbb és ostobább fényben tüntette fel a monarchiát. Marie Antoinette megvetette a férfit, feketemágusnak és szélhámosnak nevezte őt.

– A gróf ezzel próbálta megvenni a szabadságát – folytatta a kapitány. – A börtönőr egyszerűen elkobozta tőle, és amikor megrohantuk az erődöt, én vettem el tőle. Talán van valamiféle hatalma is, mindenesetre roppant régi, több évszázados is meglehet. Eladom önnek, mondjuk… – a kupacomat nézte – ezer ezüstfrankért.

– Ugye viccel, kapitány? Érdekes játékszer, de…

– A börtönőr szerint Egyiptomból való! Szent hatalommal bír!

– Azt mondja, egyiptomi? – A hang finom volt és könnyed, egy nagymacska dorombolásához hasonlított. Felnézve Alessandro Silano grófot, a francia-olasz származású arisztokratát pillantottam meg, aki a forradalomban elveszített vagyonát a szóbeszéd szerint úgy igyekezett visszaszerezni, hogy demokratának állt, és különböző diplomáciai intrikákban játszott homályos szerepet. Azt tartották róla, hogy magának Talleyrandnak, Franciaország nemrég visszahelyezett külügyminiszterének dolgozik. Magát ősi rejtélyek kutatójának tartotta, amilyen Cagliostro, Kolmer vagy Saint-Germain volt. Némelyek szerint kormányzati körökbe való visszatéréséhez a sötét praktikáknak is köze volt. Élvezte az efféle rejtélyeket, sőt a kártyaasztalnál is azt állította, hogy feketemágiával segíti a lapjárást. Mivel ugyanolyan gyakran veszített, mint nyert, senki nem tudta, komolyan vegye-e.

– Igen, gróf úr – mondta a kapitány. – Ha másnak nem is, önnek mindenképpen fel kell ismernie az értékét.

– Úgy véli? – Szokásos bágyadt kecsességével foglalt helyet az asztalunknál. Komor vonásaival, érzéki ajkával, sötét szemével és sűrű szemöldökével egy Pán vonzerejével bírt. Megbabonázta a nőket, akár a híres hipnotizőr, Mesmer.

– Az Egyiptomi Rítusban betöltött pozíciójából gondolom.

Silano bólintott.

– És az egyiptomi tanulmányútjaimból, ugye? Bellaird kapitányhoz van szerencsém, nemde?

– Hát ismer engem, monsieur?

– Vitézségének híre megelőzte önt. Olvastam az itáliai hadijelentéseket. Csatlakoznék a játékhoz, ha megtisztel vele.

A kapitánynak jólesett a dicséret.

– Hogyne, jöjjön csak!

Silano leült, a nők pedig körénk gyűltek – a gróf tehetséges szerető, párbajhős, hamiskártyás és kém hírében állt. Köztudott volt, hogy a szabadkőművesség Cagliostro-féle, rossz hírű Egyiptomi Rítusának követője; ez a testvériség női híveket is beavatott, nem csak férfiakat. Eretnekeknek számítottak, akik különböző okkult praktikákkal foglalkoznak, s szaftos történetek keringtek velük kapcsolatban sötét ceremóniákról, meztelen orgiákról és baljós áldozatokról. Tán ha tizede igaz volt mindennek. Egyiptom az ősi bölcsesség hazája volt, így hát több misztikus is állította, hogy rejtélyes zarándokútjai során hatalmas titkokra bukkant ott. Ennek következtében igen divatosak voltak az innen származó régiségek, melyek vonzerejét csak növelte, hogy földjük tizenegy évszázad – az arab hódítás – óta el volt zárva a legtöbb európai elől. Silano a hírek szerint Kairóban végezte tanulmányait, mielőtt még az uralkodó mamelukok zaklatni kezdték volna a kereskedőket és tudósokat.

A kapitány most buzgón bólogatni kezdett, hogy fenntartsa Silano figyelmét.

– A börtönőr elmondta, hogy a medál alján látható karok nagy hatalommal bírnak! Egy önhöz hasonlóan tanult ember, gróf úr, talán tud valamit kezdeni vele.

– Vagy kidobom a pénzem egy kacatért. Hadd nézzem!

A kapitány leakasztotta a medált a nyakából.

– Nézze, milyen antik darab!

Silano elvette az ékszert, s hosszú, a vívásban megedzett ujjaival megvizsgálta mindkét oldalát. A korong valamivel nagyobb volt egy áldozati ostyánál, és vésett barázda futott végig rajta. – Nem elég kecses ahhoz, hogy Kleopátráé lehessen. – Mikor a mécses fölé tartotta, a fény átszűrődött a lyukakon.

– Honnan tudja, hogy egyiptomi? Külseje alapján bárhonnan származhat: lehet éppen asszír, azték, kínai, de akár olasz is.

– Nem, nem, több ezer éves! Egy cigányvajdától tudtam, hogy San Leóban kell keresnem, ott, ahol Cagliostro meghalt. Bár némelyek azt tartják, ma is guruként él Indiában.

– Egy cigány vajda. Kleopátra. – Silano lassan visszaadta a tárgyat. – Monsieur, önben egy drámaíró veszett el. Kétszáz ezüstfrankot adok érte.

– Kétszázat?

A gróf vállat vont, de szemét nem vette le az ékszerről.

Silano érdeklődése engem is kíváncsivá tett.

– Azt mondta, nekem adja el.

A kapitány bólintott, remélve, hogy mindketten horogra akadtunk.

– Sőt, lehet, hogy azé a fáraóé volt, aki Mózest sanyargatta!

– Legyen akkor háromszáz.

– Részemről ötszáz – szólt közbe Silano.

Mindnyájan arra vágyunk, ami másnak is kell.

– Hétszázötvenet adok érte – feleltem.

A kapitány egyikőnkről a másikunkra nézett.

– Hétszázötven és ez az ezer livre-re szóló assignata – toldottam meg.

– Tehát hétszázötven és egy értéktelen papírdarab, mellyel akár kitörölheti a hátsóját – vetette ellene Silano. – Én kifizetem érte a teljes ezer frankot, kapitány.

Olyan gyorsan elértük az eredeti árat, hogy a kapitány elbizonytalanodott. Hozzám hasonlóan ő is meglepődött a gróf hirtelen jött érdeklődésén. Ez az összeg sokkal magasabb volt a nyersarany áránál. Hajlott volna rá, hogy visszacsúsztassa az inge alá.

– Már felajánlotta nekem ezerért – mondtam. – Ön úriember; fogadja el az árat, vagy hagyja abba a játékot! Kifizetem a teljes összeget, és egy órán belül visszanyerem öntől.

Ezzel megfogtam.

– Rendben – mondta. – Tegyen tétet erre a leosztásra meg néhány következőre, és én nyerem vissza öntől a medált.

Silano lemondóan sóhajtott eme affaire d'honneur láttán. – Legalább osszon néhány lapot. – Meglepett, hogy ilyen könnyen feladja. Talán csak a kapitánynak akart segíteni az ár felverésében és a nálam felgyülemlett halom pénz csökkentésében. Vagy azt hitte, kártyán elnyerheti.

Ha így volt, tévedett. Aznap este nem veszíthettem. A kapitány belehúzott egy tizenegyesbe, aztán rosszkor emelve a tétet elveszített három másik leosztást is; lusta volt követni, mely lapok vannak játékban.

– Az áldóját! – morogta végül. – Ördögi szerencséje van. Úgy megkopasztott, hogy mehetek vissza a harcmezőre.

– Ott talán megszabadul a gondolkodás nyűgétől. – Savanyú arcot vágott, én meg a nyakamba akasztottam a medált, és felálltam, hogy egy pohár italért menjek, és megmutassam a trófeámat a hölgyeknek, ahogy egy falusi búcsúban szokás. Mikor átöleltem néhányat közülük, az ékszer útban volt, ezért az ingem alá rejtettem.

Silano közelebb jött.

– Ön Franklin embere, igaz?

– Az a megtiszteltetés ért, hogy szolgálhattam az említett államférfit.

– Akkor talán nem veszi zokon az intellektuális érdeklődésemet. Én régiségeket gyűjtök. Az ajánlatom a medálra még fennáll.

Sajnos azonban az egyik kurtizán, a vonzó nevű Minette, vagyis Cica, már a csecsebecsém szépségéről suttogott.

– Hízelgő az ajánlata, monsieur, ám a továbbiakban az ősi történelem tanulmányozását egy hölgy lakosztályában szeretném folytatni. – Minette már előrement, hogy előkészítse a lakását.

– Érthető a szándéka. Mégis, felajánlhatom szakértelmemet? Annak a tárgynak érdekes alakja volt, különös vésetek-kel. Azok, akik járatosak a régi tudományokban…

– Megértik, mennyire ragaszkodom az új szerzeményemhez.

Közelebb hajolt.

– Monsieur, ha megkérhetem. Dupláját fizetem.

Nem tetszett a makacssága. A belőle sugárzó felsőbbrendűség bántotta amerikai érzékenységemet. Amellett arra gondoltam, ha ennyire akarja az ékszert, az talán még többet is érhet.

– Ha megkérhetem, fogadja el, hogy én nyertem, valamint azt is, hogy a segédem, akinek szintén roppant érdekes alakja van, pontosan olyan szaktudással bír, melyre most szükségem van. – Mielőtt felelhetett volna, meghajoltam és távoztam.

Ekkor az immár meglehetősen részeg kapitány szólított meg.

– Silanót elutasítani egyáltalán nem bölcs dolog.

– Tán nem ön volt az, aki bogarat tett a fülünkbe, aki azt bizonygatta, hogy ez a tárgy milyen értékes? Legalábbis, ha hihetünk annak, amit egy cigányvajda és egy pápai börtönőr mondott.

A tiszt kajánul vigyorgott.

– Azt is mondták, hogy a medál átkozott.