Tizedik fejezet

Asraf furcsa nevű bátyjának otthona Kairó egyik előkelő negyedében helyezkedett el, ami annyit jelentett, hogy ebben a körzetben valamivel kevesebb volt a por, a betegség, a patkány, a bűz és a nyüzsgés, mint a város egyéb részein. Egyiptom fővárosát, akárcsak Alexandriát, valahogy elkerülte a Kelet tündöklése, s láthatóan senki nem törődött a csatornázással, a szemétszállítással, a közvilágítással, a forgalomirányítással vagy a fosztogató ebfalkák megfékezésével, melyek az utcákat rótták. Persze ugyanezt mondtam Párizsról is, mindazonáltal ha az egyiptomiak kutyáik hadát vetették volna harcba lovasságuk helyett, meghódításuk talán nem lett volna ilyen egyszerű. Az ideges katonák tucatnyi korcsot lőttek vagy szúrtak le minden egyes nap, ám e kivégzéseknek nem volt nagyobb következménye a kutyapopulációra, mint csapkodásunknak a szűnni nem akaró légyrajokra.

Ugyanakkor, éppúgy, mint Alexandriában vagy Párizsban, bőség is akadt a nyomor közepette. A mamelukok kiválóan értettek ahhoz, hogyan sajtoljanak ki minél több adót az elnyomott lakosságból, s hogyan költsék mindezt a saját kényelmük fokozására: kecses arab palotáikhoz képest az európai vagy amerikai épületek ormótlannak tűntek. Bár a módosabb házak kívülről egyszerűek voltak, odabent árnyas udvarokat találtunk narancs-, pálma-, gránátalma- és fügeligetekkel, elegánsan csúcsosodó mór boltíveket, lépcsős szökőkutakat és hűs szobákat, bennük szőnyegekkel, párnákkal, faragott könyvespolcokkal, kupolás mennyezettel, valamint vörös- és sárgaréz asztalokkal. Némelyiknek gazdagon díszített erkélye volt, utcára néző ablakait faragott masrabija-fal fedte, melyek fátyolként rejtették a mögöttük lévő helyiséget. Bonaparte Mohammed el-Elfi bej nemrégiben épült márvány- és gránitotthonát szemelte ki magának, ez minden emeletén fürdővel és gőzfürdővel, valamint üvegablakokkal büszkélkedhetett. Napóleon tudósait egy másik, Kászim nevű bej palotájában szállásolták el, miután az előző tulajdonos Felső-Egyiptomba menekült. Háremének terme a szorgos Conte műhelyévé vált, kertjeiben tudós férfiak tartották tanácskozásaikat. A muszlim mecsetek még ennél is elegánsabbak voltak, karcsú minaretjeik és magasba törő kupoláik kellemben és pompában a legszebb európai gótikus templomokkal is felvehették volna a versenyt. A piacok vászontetői a szivárvány minden színében ragyogtak, az erkélyeket keleti szőnyegek borították, mintha virágok nyílnának mindenhol. Egyiptom szélsőségei – hőség és árnyék, gazdagság és nyomor, trágya és tömjén, egyhangúság és színpompa, vályogtégla és csillogó mészkő – szinte felfoghatatlanok voltak.

Az egyszerű közkatonák kevésbé előkelő szálláshelyeket kaptak, mint a tisztek: sötét, középkorias házakat, melyekből hiányzott minden komfort. Hamarosan sokan adtak hangot csalódottságuknak a város miatt, ahol a hőség kibírhatatlan, az étel gyomorforgató, a városlakók pedig undokak. Franciaország olyan országot hódított meg, siránkoztak, ahol nincs bor, nincs rendes kenyér és nincsenek elérhető nők. Az efféle vélemények azután valamelyest lecsendesedtek, ahogyan a nyári meleg elmúlt, és néhány nő fel-feltűnt az új urak között. Idővel a katonák kelletlenül elismerték, hogy az ais, ez a lapos kenyérlepény, tulajdonképpen egészen megfelelően pótolja a hazait. Azonban a vérhas, mely a partraszállás óta kínozta a hadsereget, egyre több áldozatot szedett: a franciák több embert veszítettek a betegség miatt, mint az ellenség golyói által. Az alkohol hiánya már addig is annyi zúgolódásra adott okot, hogy Bonaparte párlatok készítését rendelte el datolyából, a legnagyobb mennyiségben hozzáférhető gyümölcsből. S miközben a tisztek szőlőskertek ültetését tervezték, a katonák hamar felfedezték a muszlimok kábítószerét, a hasist, melyet olykor mézes golyókba sodortak és ópiummal fűszereztek. Ezt oly gyakran füstölték vagy itták a párlatát, hogy egyiptomi tartózkodása alatt a hadsereg soha nem tudta megfékezni a kábítószer terjedését.

A tábornok egy ezred élén, a főkapun át nyomult be az elnyert városba, körülötte rezesbandák játszottak, s zászlók lengtek. Astiza, Talma és én, Asraf útmutatása alapján, egy kisebb kapun léptünk be Kairóba, s szűk utcácskákon keresztül bolyongtunk. Bazárok mellett haladtunk el, melyek most, két nappal a nagy csata után, félig üresen kongtak, vakolatuk repedéseit kíméletlenül feltárta a déli verőfény. Kölykök szórták a vizet az utcákra, hogy ne verődjön fel a por. Szamarak elől kellett kapualjakba húzódnunk, mert az oldalukra erősített kosarak a sikátorokhoz szorítottak minket. Még Kairó belvárosában is falusi hangok ütötték meg a fülünket: kutyaugatás, tevehorkantás, kakasrikoltás, no meg a müezzinek imára szólító éneke, mely az én fülemnek úgy hangzott, mint a párosodó macskák nyávogása. Az üzletek istállóknak tűntek, a szegények hajlékai sötét barlangodúknak. Ezekben férfiak kushadtak közönyösen, fakókék galabieikben, vízipipák szárát rágcsálva. Betegesen sárga, fekélyekkel borított gyermekeik tágra nyílt szemekkel bámultak ránk. Asszonyaik elrejtőztek előlünk. Nyilvánvaló volt, hogy a lakosság túlnyomó többsége elképesztő szegénységben él.

– Talán másutt vannak a módosabb kerületek – mondta Talma aggodalmaskodva.

– Nem, ez majd a ti felelősségetek lesz – felelte Asraf.

Ami azt illeti, magam is rágódtam a felelősség kérdésén, végül közöltem Assal, hogy hajlandó vagyok visszaadni neki a szabadságát, amennyiben a testvére fogad minket. Egyáltalán nem kívántam még egy szolgát tartani, persze Astizán kívül, sőt a rabszolgaság gondolatától mindig is kényelmetlenül éreztem magam. Franklinnek egyszer volt egypár négere, de olyannyira zavarban érezte magát a jelenlétüktől, hogy inkább elengedte őket. Levonta a következtetést: a rabszolgaság rossz üzlet, hiszen drága a beszerzésük és a fenntartásuk, és semmi érdekük nem fűződik a rendes munkavégzéshez.

Asrafot kevéssé hatotta meg a könyörületességem.

– Mit egyek majd, ha kidobsz az utcára, mint egy lelencgyereket?

– Én nem vagyok gazdag ember, As. Nem tudlak fizetni.

– De igen, hiszen éppen most vetted el tőlem az összes vagyonomat!

– Talán vissza kéne fizetnem neked, amit csatában nyertem el tőled?

– Hát nem így igazságos? A következőt tesszük. Én leszek As polgártárs, a te vezetőd. Ismerem egész Egyiptomot, mint a tenyeremet. Ezért cserébe visszafizeted nekem, amit elloptál tőlem. S a végén mindketten ugyanúgy állunk majd, mint ahogyan kezdetben.

– Ekkora vagyont egyetlen vezető vagy szolga sem érdemelne ki!

Elgondolkodott.

– Ez igaz. Akkor tehát a pénzen felbéreled a bátyámat is, hogy együtt kutassunk a rejtélyeid után. S fizetsz, hogy a házában lakhass, mely ezerszer kellemesebb, mint ezek a disznóólak itt. Igen, a győzelmed és a bőkezűséged sok barátot szerez neked Kairóban. Az istenek mindnyájunkra ránk mosolyogtak azon a napon, barátom.

Ez a rendezés mindenképp próbára teszi majd a nagylelkűségemet. Franklin szavaiban kerestem megnyugvást, aki azt mondta: „ahogy a vagyon sokasodik, a felelősség is gyarapodik”. Ez bizonyosan igaz volt a kártyanyereményemre. Ám Ben ugyanannyira a fogához verte az utolsó dollárt is, mint bármelyikünk, s keményen is alkudott. Sosem tudtam fizetésemelést kicsikarni tőle.

– Nem – mondtam Ásnak. – Fizetem a megélhetésedet s a bátyád szolgálatait is. Ám a maradékot csak akkor adom vissza, ha megtudjuk, miféle jelentőséggel bír a medálom.

– Ez tisztességes – jegyezte meg Astiza.

– Az ősök bölcsessége rejtőzik benned, barátom! – mondta Asraf. – Benne vagyok! Allah, Jézus és Hórusz legyen veled!

Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ez a párosítás legalább három vallásban istenkáromlásnak minősülne, de napirendre tértem felette: a mamelukból bizonnyal jó szabadkőműves válna.

– Mesélj a bátyádról!

– Különös ember ő, olyan, mint te; kedvelni fogod. Énochot cseppet sem érdekli a politika, mindene a tudomány. Kettőnkben nem sok közös van: én ehhez a világhoz tartozom, ő egy másikhoz. De szeretem őt és tisztelem is. Nyolc nyelven beszél, köztük a tiéden. Több könyve van, mint ahány felesége az isztambuli szultánnak.

– És az sok?

– Ó, igen. Így hát elértünk Énoch házához. Mint az összes kairói lakásnak, ennek a külseje is egyszerű volt: háromemeletes épület, lőrésszerű ablakokkal és masszív faajtóval, melyen kicsiny vas-rács volt. Asraf dörömbölésére először nem jött válasz. Lehet, hogy Énoch elmenekült a mameluk bejekkel? Ám végül a vasrács mögött kinyílt egy figyelőablak, As arab szidalmakat üvöltött, s az ajtó nyikorogva kitárult. Egy Musztafa nevű, óriás termetű fekete komornyik fogadott minket, s kísért be a házba.

Itt azonnal megszabadultunk a hőségtől. Kis belső kerten haladtunk keresztül, melynek közepén szökőkút csobogott és narancsfák nyújtottak árnyékot. A házat feltehetőleg úgy építették, hogy enyhe szellőt keringessen. Díszes falépcső vezetett az udvar egyik végéből a fenti, eltakart szobák felé. Tetején a nappaliba léptünk, melynek padlóját bonyolult mintázatú mór kőlapok borították, s egyik végében keleti szőnyegek és párnák sorakoztak a vendégek kényelmére. Másik végén fedett erkély, ahonnan a nők figyelhették az alul lévő férfiak beszélgetését. A boltíves mennyezet díszesen faragott, a polcok roskadásig rakva könyvekkel. Függönyök lengtek lágyan a sivatagi szellő fuvallatában. Talma vágyakozva nézett.

– Mindig is erről álmodtam.

Itt azonban nem álltunk meg. Musztafa továbbkísért minket egy újabb kicsiny udvarba, mely üres volt, eltekintve egy alabástromemelvénytől, melyen misztikus jelek sorakoztak. Felettünk – a fehéren tornyosuló falakon túl – fényesen ragyogott a kék égbolt négyszöge. Az egyik fal, melyre a napfény esett, hófehéren világított, míg a másik oldal fekete árnyékba borult.

– Egy fénykút! – mormolta Astiza.

– Micsoda?

– A piramisok korában ilyen kutakkal mérték az időt. A nyári napforduló idején a Nap egyenesen a fejünk fölött lesz, s nem vet árnyékot. Így tudták kijelölni a papok az év leghosszabb napját.

– Bizony így van! – nyugtázta Asraf. – Meg tudták belőle állapítani az évszakot, s megjövendölték a Nílus áradásának idejét.

– Miért volt szükségük ennek ismeretére?

– Mikor a Nílus kiáradt, elöntötte a szántóföldeket, s mun-kaero szabadult fel más tevékenységekre, például a piramisok építésére – magyarázta Astiza. – A Nílus ciklusa Egyiptom ciklusa. Az idő mérése a civilizáció kezdete volt. Szakemberek kellettek, hogy nyilvántartsák múlását, belőlük lettek a papok, s ők további hasznos dolgokat gondoltak ki az emberek javára.

Az udvaron túl egy nagy helyiségbe értünk, melynek félhomálya szinte sötétnek tűnt az előző ragyogás után. Porlepte szobrok, törött kőedények és színes egyiptomi festményekkel borított faldarabok rejtőztek itt. A festményeken vörös bőrű férfiak és sárga bőrű nők álldogáltak abban a merev, mégis kecses pózban, melyet a L'Orient rakterében megvizsgált táblán is láttam. Sakálfejű istenek, Básztet, a macskaistennő, merev komolyságú fáraók, feketére csiszolt sólymok és tömör faládák, melyek külső részét életnagyságú emberfigurák ékesítették. Ezekről a díszes koporsókról már Talmától is hallottam, s tudtam, hogy ezekben tartották a múmiákat.

Az újságíró meg is állt az egyik mellett. Arcára kiült a lelkesedés.

– Ezek valódiak? – kérdezte izgatottan. – Egy ilyen forrás minden nyavalyámat meggyógyítaná…

– Gyere – vonszoltam arrébb –, mielőtt megfojt a por.

– Ezekből a tartókból eltávolították a múmiákat – mondta Asraf. – A tolvajokat nem érdekelték a koporsók, de Énoch közhírré tette, hogy fizet, ha elhozzák neki őket. Úgy gondolja, a díszítésük kulcsot jelenthet a múlt megértéséhez.

Láttam, hogy némelyiket nemcsak rajzok, hanem hieroglifák is borítják.

– Miért írna valaki olyasvalamire, amit azután örökre eltemet? – kérdeztem.

– Talán, hogy tanácsokkal lássa el a holtat az alvilág veszélyeivel szemben, legalábbis a bátyám szerint. Számunkra azért hasznosak, mert biztonságosan lehet bennük tárolni dolgokat, hiszen a legtöbb tolvaj túl babonás, hogy ilyenekben kutakodjon. Félnek az átoktól.

A szoba végében keskeny kőlépcső vezetett lefelé, s odalent egy boltíves csarnokba értünk, melyet lámpások fénye világított be. Asraf vezetésével beléptünk ebbe a nagy könyvtárhelyiségbe. Mennyezetét dongaboltozat, padlóját kő fedte, száraz és hűvös volt. Fapolcaira a padlótól a mennyezetig könyveket, újságokat, tekercseket és pergamenlapokat zsúfoltak. Némelyik kemény bőrkötésű volt, a borító aranybetűi csillogtak a fényben. Más, gyakran különös nyelveken íródott köteteket elnyűtt zsinórok fogtak össze, s szaguk olyan dohos volt, mint egy sírkamráé. Középen egy asztalnál, mely akkora volt, mint egy pajta fél ajtaja, görnyedt férfialak ült.

– Üdvözöllek, testvér – mondta Asraf angolul.

Énoch felnézett az írásból. Öregebb volt Asrafnál, s a koponyáját körbevevő hosszú ősz hajtincsektől s a dús szakálltól eltekintve, kopasz – úgy nézett ki, mintha Newton gravitációja minden hajszálát a szandálja felé vonzotta volna. Szürke leplet viselt, orra sólyomcsőrre emlékeztetett, szeme csillogó, bőre ugyanolyan színű, mint a pergamen, melyet tanulmányozott. A higgadt tisztaság oly légkörét árasztotta, melyet kevés embernél tapasztaltam, csupán a szeme árulkodott némi huncutságról.

– Tehát a franciák még a könyvtáramat is megszállják? – kérdezte fanyarul.

– Nem, ők barátok, ráadásul a magas fickó amerikai. A barátja egy francia író…

– Akit, úgy látom, roppantul érdekel kiszáradt társam – jegyezte meg derűsen Énoch. Talma mozdulatlanul állt, szemét le nem véve egy múmiáról, mely egy nyitott koporsóban állt a sarokban. Ezt a tárolót is finom ívű, megfejthetetlen írásjegyek borították. A múmiáról letekerték kötéseit – az elnyűtt vásznak egy része a lábánál kunkorodott s bemetszéseket végeztek a mellüregében. Nyugtalanító volt ez a tetem: barnásszürke, csontos teste volt, mintha éhenhalt volna, szeme zárva, orra pisze, szája görbén vicsorgott kicsiny, fehér fogaival. Zavarónak találtam.

Talma azonban oly boldog volt, mint a birka az akolban.

– Ez tényleg ősi? – kérdezte halkan. – Az örök életre tett kísérlet?

– Antoine, szerintem ezzel kudarcot vallottak – jegyeztem meg szárazon.

– Nem feltétlenül – mondta Énoch. – Az egyiptomiak számára a halott fizikai testének megőrzése az örök élet előfeltétele volt. A ránk maradt feljegyzések alapján az ősök úgy hitték, az ember három részből áll: fizikai testéből, bűből – amit talán személyiségnek hívhatunk – és faiból, vagyis életerőből. Ez utóbbi kettő együttesen alkotta azt, amit ma léleknek nevezünk. A tónak és a fainak meg kellett találnia egymást a veszedelmekkel teli túlvilágon, míg a nap, Rá, átvonult rajta éjszakánként, hogy azután egyesülve halhatatlan akh-há váljanak, mely az istenek között él majd. Nappal a múmiában laktak, egészen addig, míg a feladatot végre nem hajtották. Az egyiptomi vallás nem választotta el az anyagit és a szellemit, hanem egyesítette őket.

– Ba, ka és Rá? Úgy hangzik, mint egy ügyvédi iroda neve. – A fennkölt dolgok mindig is kényelmetlen érzéssel töltöttek el.

Énoch figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet.

– Úgy döntöttem, ez itt valószínűleg befejezte már az utazását. Kigöngyöltem hát, s felvágtam, hogy tanulmányozzam az ősi balzsamozási technikát.

– A szóbeszéd szerint e szövetek gyógyító hatással bírhatnak – mondta Talma.

– Ami csupán torzítása annak, amiben az egyiptomiak hittek – felelte Énoch. – A test burok volt, melyet más erő mozgatott, nem maga az élet esszenciája. Mint ahogyan te sem vagy egyenlő a betegségeiddel, író. Tudtad, hogy ezt a hivatást a bölcs Thot gyakorolta először?

– Valójában újságíró vagyok, azért jöttem, hogy megörökítsem Egyiptom felszabadítását – mondta Talma.

– Milyen finoman fogalmazol. – Énoch Astizára nézett. – És van még egy vendégünk, nemde?

– Ő egy… – kezdte Asraf.

– Szolgáló – fejezte be Énoch. Kíváncsian figyelte a lányt. – Tehát visszatértél.

A kutyafáját, hát ezek ketten szintén ismerik egymást?

– Úgy látszik, ez az istenek akarata. – Astiza lesütötte a szemét. – A gazdám halott, maga Napóleon ölte meg, az új gazdám ez az amerikai.

– Roppant érdekes sorsfordulat.

Asraf előrelépett, hogy megölelje bátyját.

– Az összes isten kegyelmén és e három ember nagylelkűségén múlott az is, hogy újra láthatlak, bátyám! Megbékéltem a sorsommal és felkészültem a Paradicsomra, de azután foglyul ejtettek!

– Akkor most a rabszolgájuk vagy?

– Az amerikai máris szabadon engedett. Abból a pénzből, melyet tőlem elvett, felbérelt, mint testőrt és vezetőt. A te szolgálatodra is igényt tart. Hamarosan mindent visszakapok, amit elvesztettem. Hát nem a sors keze van ebben is?

– Az én szolgálataimra? Minek?

– Egy ősi tárggyal érkezett Egyiptomba. Azt mondtam neki, hogy talán te felismered.

– Asraf a legbátrabb harcos, akit valaha láttam – szólaltam meg. – Átugratott egy francia gyalogsági négyszögön, és mindnyájunkra szükség volt, hogy földre kényszerítsük.

– Bah! Egy nő ejtett foglyul úgy, hogy egy kocsit tolt nekem.

– Mindig is bátor volt – mondta Énoch. – Túlságosan is. És a nők jelentették a gyenge pontját.

– En ebben a világban élek, nem abban, amiben te, bátyám. De ezek az emberek a tudást keresik. Tudni akarják, mi ennek az ősi medálnak a jelentése. Mikor megláttam, rögtön éreztem, hogy hozzád kell hoznom őket. Ki ismerné jobban a múltat, mint a bölcs Énoch?

– Egy medál?

– Az amerikai Párizsban szerezte, de szerinte egyiptomi eredetű – mondta Astiza. – Többen meg akarták már ölni miatta. Bin Szadr, a bandita is magának akarja. A francia tudósok is érdeklődnek iránta. Bonaparte kegyét is ezzel nyerte meg.

– Bin Szadr, a Kígyó? Hallottuk, hogy a betolakodókkal szövetkezett.

– Azzal szövetkezik, aki többet ígér – ráncolta a homlokát Asraf.

– Kit szolgálhat valójában? – kérdezte Énoch Astizától.

A lány ismét lesütötte a szemét.

– Egy másik tudóst. – Vajon többet tudott annál, mint amit nekem elárult?

– Ennek a Bonapartének kémkedik – elmélkedett Asraf –, s annak az embernek az ügynöke lehet, aki a leginkább kívánja ezt a medált.

– Akkor az amerikai jobban teszi, ha vigyáz.

– Valóban.

– Az amerikai fenyegeti bármely otthon békéjét, mely befogadja őt.

– Gyorsan átlátod a helyzetet, mint mindig, testvér.

– Mégis idehoztad hozzám.

– Mert lehet, hogy az van nála, amiről a legenda szól!

Nem tetszett ez az egész beszélgetés. Épp most éltem túl egy komoly ütközetet és már megint veszélyben vagyok?

– Egyáltalán kicsoda ez a Bin Szadr? – kérdeztem.

– Oly kíméletlen sírrabló volt, hogy kitaszították – mondta Énoch. – Fogalma sem volt a mértékről vagy a kegyeletről. A tudós férfiak megvetették, ezért olyan európaiakhoz csatlakozott, akik a sötét művészetet kutatták Zsoldos lett, és, legalábbis a szóbeszéd szerint, orgyilkos, s nagy hatalmú emberek társaságában járni kezdte a világot. Majd egy időre eltűnt. Most pedig ismét felbukkant, a jelek szerint Bonapartének dolgozva.

Vagy Alessandro Silano grófnak, gondoltam.

– Rendkívül érdekes történet lehetne ez az újságom számára – mondta Talma.

– Megöli magát, ha megírja.

– Ám lehet, hogy túl komplikált az olvasóimnak – tette hozzá az újságíró.

Arra gondoltam, hogy egyszerűen oda kellene adnom a medált ennek az Énochnak. Végtére is nekem semmibe sem került, akárcsak a zsákmány, melyet Asraftól vettem el. Birkózzon meg ő a kígyókkal és az útonállókkal. De mi van, ha valódi kincsekhez vezet? Lehet, hogy Berthollet szerint az életben a legjobb dolgok ingyen vannak, azonban tapasztalatom szerint ilyesmit olyanok mondanak, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk.

– Tehát válaszokat keresel? – kérdezte Énoch.

– Olyasvalakit keresek, akiben megbízhatom. Valakit, aki tanulmányozza, de nem lopja el.

– Ha a nyaklánca valóban az az irányjelző, aminek gondolom, nem kívánom magamnak. Inkább teher, mint ajándék. De talán segíthetek magának, hogy megértse. Láthatnám a medált?

Levettem a nyakamból, és a kíváncsi tekintetek kereszttüzében a láncával együtt odanyújtottam Énochnak. A férfi ugyanúgy megvizsgálta, mint eddig mindenki: megforgatta, a karokat kitárta, s egy lámpás elé emelte, hogy lássa, milyen mintában szűrődik át a fény a lyukakon.

– Hogyan került magához?

– Kártyán nyertem egy katonától, aki szerint Kleopátráé volt egykoron. Azt mondta, egy alkimistától szerezte, akit Cagliostrónak hívnak.

– Cagliostro!

– Hallott már róla?

– Járt egyszer Egyiptomban. – Énoch megrázta a fejét. – Olyan titkok után kutatott, melyeket nem szabad ismernünk, olyan helyekre ment, ahová tilos a bejárás, és olyan neveket ejtett ki, melyeket senkinek sem szabadna.

– Miért ne lenne szabad kiejteni egy nevet?

– Ha ismerjük egy isten valódi nevét, akkor tudjuk, hogyan kell hívni, hogy engedelmeskedjen a parancsainknak – mondta Asraf. – A holtak nevének kiejtése egyenlő a megidézésükkel. A régiek szerint a szavakban, különösen az írott szóban, mágikus erő lakozik.

Az öregember Astizára emelte a tekintetét.

– És mi a te szereped ebben, papnő?

A lány kissé meghajolt.

– Én az istennőt szolgálom. Ugyanúgy hozott el az amerikaihoz, mint ahogyan titeket is, a saját céljai érdekében.

Papnő? Ez meg mi az ördögöt jelentsen?

– Lehet, hogy azt kívánja tőlünk: vessük e nyakláncot a Nílusba – mondta Énoch.

– Lehet. De a régiek azért készítették, hogy mi meglelhessük, nem igaz, bölcs Hermész? És igen váratlan módon került hozzánk. Miért? Mennyi ebben a szerencse, és mennyi a végzet akarata?

– E kérdésre egy élet tanulmányai során sem leltem választ – sóhajtott zavartan Énoch. – Hát, akkor… – Újra megnézte a medált, rámutatott a korong lyukaira. – Felismeritek a mintát?

– Csillagkép – felelte Astiza.

– Persze, de melyik?

Mindnyájan a fejünket csóváltuk.

– Pedig ez egyszerű! Ez a Draco, a Sárkány csillagkép. – Ujjával vonalat húzott a csillaglyukak közé, melyből most kirajzolódott egy vonagló kígyó vagy vékony sárkány alakja. – Gyanítom, hogy e csillagképnek kell vezetnie a medál tulajdonosát.

– Vezetnie, de hogyan? – kérdeztem.

– Ki tudja! A csillagok forognak az éjszakai égbolton, és évszakról évszakra más pozícióban állnak. Egy csillagkép keveset jelent, hacsak össze nem vetjük egy naptárral. Tehát mire jó mindez?

Vártuk, hogy megválaszolja ezt a – reményeink szerint költői – kérdést.

– Nem tudom – vallotta be Énoch. – Mégis, a régiek különös fontosságot tulajdonítottak az időnek. Egész templomokat építettek csupán azért, hogy a téli napforduló vagy az őszi napéjegyenlőség idején a fény megvilágítsa őket. A Nap útját úgy fogták fel, mint az élet útját. Nem volt valamilyen időmérő eszköz a medálhoz?

– Nem – mondtam. De akkor eszembe jutott a naptár, melyet Monge mutatott a L'Orient rakterében, s amelyet ugyanabban az erődben őriztek, ahol Cagliostro is raboskodott. A vén varázsló talán együtt hordta a kettőt. Lehet, hogy ez a hiányzó nyom?

– Ha nem tudjuk megállapítani, mikor kell használni, e medál talán semmit sem ér. Mármost, itt van ez a vonal, ami kettémetszi a kört, ez vajon mit jelenthet?

– Fogalmam sincs – mondtam.

– Ezek a fűrészfog alakú vonalak szinte bizonyosan a víz ősi szimbólumai. – Ez meglepett. Azt hittem, hegyekre utalhatnak, de Énoch erősködött, hogy az egyiptomiak így jelölték a vizet. – De ez az apró karcolásokból álló piramis, ez zavarba ejt. És ezek a karok… ó, nézzék csak! – Mind közelebb hajoltunk. A karokon, nagyjából félúton egy-egy bevágás vagy mélyedés látszott, melyre igazán sosem figyeltem fel, mintha a kar egy részét eltávolították volna.

– Vonalzó lenne? – próbálkoztam. – Ez a bevágás jelölhet valamilyen mértékegységet.

– Elképzelhető – mondta Énoch. – De lehet, hogy ezen a ponton kell egy másik tárgyat csatlakoztatni hozzá. Talán azért oly rejtélyes ez a medál, amerikai, mert még nem teljes.

oOo

Astiza javaslatára az öregembernél hagytam az ékszert, hogy tanulmányozhassa, s hasonló díszek után keresgéljen a könyveiben. Először nem akartam beleegyezni. Megszoktam már a tárgy súlyát és a biztonság érzetét, hogy mindig tudom, hol van. Most pedig adjam oda egy félig ismeretlen alaknak?

– Egyikünknek sem használ, ha nem tudjuk meg, mi ez és mire való – érvelt a lány. – Ha a nyakadban lóg, Kairó utcáin bármikor elvehetik tőled. Ám ha egy visszavonult tudós kamrájában hagyod, olyan, mintha eltemetted volna.

– Megbízhatom benne?

– Van más választásod? Hány válaszra bukkantál azon hetek alatt, amíg nálad volt? Adj Énochnak egy vagy két napot, hogy rájöhessen valamire.

– És addig mit tegyek?

– Kezdj kérdezősködni a saját tudósaid között. Vajon miért szerepel a Sárkány csillagkép ezen a tárgyon? Hamarabb leljük meg a megoldást, ha mind együttműködünk.

– Ez túlságosan veszélyes, Ethan – mondta Talma, bizalmatlanul méregetve Astizát.

Tényleg, tulajdonképpen ki ez a nő, akit papnőnek neveztek? A szívem ugyanakkor azt súgta, Talma félelmei eltúlzottak. Eddig egyedül kellett megbirkóznom a feladattal, most pedig, bár nem kértem, segítőim akadtam, akikkel együtt, talán megfejthetjük a rejtélyt. Valóban az istennő akarata.

– Nem, Astizának igaza van – mondtam. – Segítségre van szükségünk, vagy nem haladunk előre. De ha Énoch elszökik a medálommal, az egész francia hadsereget utána szalajtom.

– Elszökik? Hiszen ő hívott meg, hogy lakjunk a házában.

Hálószobám a legkényelmesebb volt, amiben évek óta aludtam. Hűvös volt és árnyékos, az ágy magasan a padló fölött helyezkedett el, és fátyolszerű függönyök takarták. Talpamat szőnyeg kényeztette, és még a mosdótál és a vizeskancsó is ezüstből és rézből készült. Mekkora változás a hadjárat keserve és hősége után! Mégis úgy éreztem, olyan történetnek lettem részese, amelyet nem értek, s azon kaptam magam, hogy újra és újra lepergetem magam előtt az eddigi eseményeket. Hát nem óriási szerencse volt, hogy találkoztam egy görög-egyiptomi nővel, aki beszél angolul? Vagy hogy ennek a különös Énochnak az öccse egyenesen engem szemelt ki célpontnak, miután betört a négyszögünk közepébe a piramisok melletti csatában? Hogy Bonaparte nem pusztán engedélyezte, de egyenesen megparancsolta, hogy vegyem magamhoz a lányt? Úgy tűnt, hogy a medál, mint egy furcsa, varázserejű mágnes, egyre újabb és újabb embereket vonz magához.

Egyértelműen eljött az ideje, hogy állítólagos szolgámnak feltegyek néhány kérdést. Miután megfürödtünk és pihentünk, megkerestem Astizát. A főudvaron találtam rá, mely mostanra hűs árnyékba borult. A szökőkútnál ült, mintha már várta volna, mikor keresem meg a kérdéseimmel. Tisztán, átöltözve és megfésülködve teljesen másként festett. Haja obszidiánként csillogott. Kebleit vászonruha takarta, mely a bimbóknál zavaróan redőződött volt. Lába karcsú s szandálba bújtatott, bokáit illedelmesen keresztbe tette. Kar- és lábpereceket viselt, s egy ankh-ot a torka előtt. Összességében oly lélegzetelállító látványt nyújtott, hogy nehezemre esett világosan gondolkodni. Ennek ellenére meg kellett próbálnom.

– Miért nevezett papnőnek? – kérdeztem mindenféle bevezetés nélkül, miután leültem mellé.

– Ugye te sem gondoltad, hogy az érdeklődésem csupán a rád való főzésre és mosásra terjed ki? – mondta csendesen.

– Sejtettem, hogy több vagy egyszerű rabszolganőnél. De minek a papnője vagy?

Szeme tágra nyílt, tekintete ünnepélyes volt.

– Azé a hité, mely minden vallásban ott rejlik tízezer éve: mely szerint léteznek világok az általunk látotton kívül is, Ethan, s ahol a tudásunk véget ér, ott kezdődik a misztérium. Ízisz a kapu e világok felé.

– Francos pogány vagy.

– És mi az, hogy pogány? E szó eredeti jelentése: vidéki, olyan ember, aki a természet közelében él, az évszakok és a Nap ritmusához igazítja életét. Ha ez a pogányság, akkor buzgón hiszek benne én is.

– És még miben hiszel, hogy pontosak legyünk?

– Abban, hogy az életnek célja van, hogy bizonyos tudást legjobb hét lakat alatt őrizni, s bizonyos hatalmat elrejteni s nem felhasználni. Vagy, ha elszabadul, akkor erejét a jó szolgálatába kell állítani.

– Én vezettelek e házhoz, vagy te vezettél engem?

Szelíden mosolygott.

– Azt hiszed, véletlenül találkoztunk?

– Én úgy emlékszem, ágyútűz okozta – morogtam.

– A legrövidebb úton mentél Alexandria kikötőjéhez. Megmondták nekünk, hogy egy civilt kell keresnünk, zöld kabátban, ezen az útvonalon, talán éppen Bonaparte társaságában.

– Nekünk?

– A gazdámnak és nekem. O volt, akit megöltetek.

– És a házatok teljesen véletlenül feküdt éppen a mi útvonalunkon?

– Nem, de egy elmenekült mameluké igen. Gazdámmal együtt birtokba vettük, növendékeink pedig puskákat hoztak.

– Majdnem megöltétek Napóleont!

– Nem igazán. Az Őrző terád célzott, nem őrá.

– Micsoda?

– A papjaink úgy gondolták, a legjobb, ha egyszerűen elteszünk láb alól, mielőtt túl sok mindent megtudnál. Ám az isteneknek a jelek szerint más tervei voltak veled. Az Őrző szinte mindenki mást eltalált, csak éppen téged nem. Azután a szoba berobbant, és amikor magamhoz tértem, ott voltál. Attól a perctől tudtam, hogy célod van, bármilyen vak is legyél.

– Miféle célom?

– Tudom, hogy nehéz ezt elképzelni rólad. Mégis azért vagy itt, hogy valamiképp segíts megvédeni, ami védelemre szorul, vagy pedig használni, amit használni kell.

– Megvédeni, használni? Mit?

Megrázta a fejét.

– Nem tudjuk.

Franklin villámára, ez volt a legijesztőbb ostobaság, amit valaha is hallottam. El kéne hinnem, hogy a foglyom talált rám, s nem pedig fordítva?

– Ki az az Őrző?

– Pusztán olyasvalaki, aki őrzi az ősi szokásokat, melyek ötezer évvel ezelőtt a világ leggazdagabb és legszebb országává tették ezt a földet. Mi is hallottunk szóbeszédet a medálról – Cagliostro nem tudta véka alá rejteni izgalmát, mikor rátalált – és azokról a gátlástalan emberekről, akik ásni és rabolni jönnek. De pont te! Egy ilyen tudatlan valaki! Miért helyezte Ízisz a te kezedbe? De először elvezettek téged hozzám. Azután mindkettőnket Asrafhoz, majd Asraftól Énochhoz. Évezredek óta alvó titkok ébredeznek a franciák menetelése nyomán. Reszketnek a piramisok. Az istenek nyugtalanok, s közvetlenül irányítanak bennünket.

Nem tudtam eldönteni, holdkóros-e vagy bölcs.

– Mi felé?

– Nem tudom. Mindnyájan sötétben tapogatózunk: bizonyos dolgokat ismerünk, mások rejtve maradnak előttünk. Ezek a francia tudósok, akikkel kérkedsz, ezek bölcs férfiak, ugye? Mágusok?

– Mágusok?

– Vagy ahogyan mi, egyiptomiak hívjuk őket, varázslók.

– Azt hiszem, a tudós férfiak határozott különbséget tesznek önmaguk és a varázslók között, Astiza.

– Az ősi Egyiptomban nem létezett efféle különbség. A bölcsek ismerték a mágiát, és gyakran folyamodtak hozzá. Most te és én leszünk a híd, mely összeköti a tudósaidat az Énochhoz hasonló emberekkel. Meg kell oldanunk ezt a rejtélyt, mielőtt gátlástalan emberek előznének meg minket. Versenyben állunk a kígyó kultuszával, Apóphisszal, a kígyóistennel, és az ő Egyiptomi Rítusával. Ok akarják előbb megtudni a titkot, hogy saját sötét terveik szolgálatára használhassák fel.

– Miféle tervekére?

– Nem tudjuk, mivel egyikünk sem biztos abban, mit is keresünk valójában. – Tétovázott. – Legendák keringenek óriási kincsekről és, ami még fontosabb, óriási hatalomról, olyan hatalomról, mely birodalmakat rengethet meg. Hogy pontosan miben is áll ez a hatalom, még korai lenne megmondani. Hagyjuk, hadd járjon utána Énoch. Csak sose feledd, hogy sokan hallották e történeteket az idők során, és sokan töprengtek azon, vajon mennyi igazság rejlik bennük.

– Napóleonra célzol?

– Azt hiszem, ő érti a legkevésbé az egészet, de mégis azt reméli, valaki majd rátalál, hogy azután megszerezhesse magának. Hogy miért, azt ő sem tudja, de hallotta Nagy Sándor legendáját. Mindnyájunk szeme elé fátylat von a mítosz köde, talán egyedül Bin Szadr a kivétel ez alól – s az az ember, bárki legyen is az, aki Bin Szadr valódi ura.