Negyedik fejezet

A tolvajok vagy ügynökök – ez gyakran ugyanazt jelentette a forradalmi Franciaországban – felsorakoztattak minket, mint az iskolás kölyköket szokás az udvaron, majd nekiláttak megfosztani minket az értékeinktől. A hamis vámtiszttel együtt összesen hatan voltak, s mikor megvizsgáltam őket a gyér fényben, igencsak meglepődtem. Ketten közülük emlékeztettek azokra a zsandárokra, akik Párizsban le akartak tartóztatni. Vajon a lámpahordozó is itt van? Ót nem láttam. Némelyikük pisztolyát a kocsisokra emelte, míg a többiek velünk, utasokkal foglalkoztak: elvették az erszényeket és a zsebórákat.

– A rendőrség új módszert talált az adószedésre? – kérdeztem csípősen.

– Nem hiszem, hogy valóban vámtiszt volna – szólt a kalapos.

– Csend! – Vezetőjük az orrom magasságába emelte a pisztolyát, nehogy elfelejtsem, hogy nála van. – Ne higgye, Monsieur Gage, hogy nem hivatalos személyeknek dolgozom. Ha nem adja át, amit akarok, több rendőrrel gyűlik meg a baja, mint szeretné, méghozzá egy állami börtön mélyén!

– Mit adjak át?

– Szerintem Gregoire-nak hívják – tette hozzá segítőkészen a kalapos.

Vallatom felhúzta a pisztoly kakasát.

– Tudja, miről beszélek! Olyan tudósokhoz kell kerülnie, akik használni is tudják! Kösse ki az ingét!

A hideg levegő a mellkasomat simogatta. – Látja? Nincs nálam semmi.

– Akkor hol van? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Párizsban.

A cső torkolata Talma halántéka felé fordult.

– Kerítse elő nyomban, vagy szétloccsantom a barátja fejét!

Antoine elfehéredett. Egészen biztos voltam abban, hogy még soha nem emeltek rá pisztolyt. Kezdett nagyon bosszantani a dolog.

– Óvatosan azzal a fegyverrel!

– Háromig számolok!

– Antoine feje olyan kemény, mint a kő. Úgyis lepattan róla a lövedék.

– Ethan! – kérlelt barátom.

– Egy!

– Eladtam a medált, hogy pénzt szerezzek az útra – próbálkoztam.

– Kettő!

– Illetve nem is, azzal fizettem ki a bérleti díjat. – Talma megingott.

– Há…

– Várjon! Ha mindenképp tudni akarja, a kocsi tetején van, a poggyásztartóban.

Kínzónk visszafordította felém a pisztolyát.

– Őszintén szólva, boldogan megszabadulnék attól a kacattól. Eddig csak bajt hozott rám.

A haramia odakiáltott a kocsisnak.

– Dobja le a csomagját!

– Melyik az?

– A barna! – kiáltottam, mire Talma rám szegezte a tekintetét.

– A sötétben mindegyik barna!

– Az összes szentekre és bűnösökre…

– Majd én leveszem!

A pisztoly csöve most a hátamhoz nyomódott. – Siessen! – Ellenfelem az útra pillantott. Hamarosan újabb kocsi jöhet erre – lelki szemeim előtt már láttam is, hogyan üti el őt egy szénás szekér, lassan, de szándékosan.

– Leeresztené az ütőszeget? Maguk hatan vannak, én csak egyedül.

– Fogja be, vagy itt helyben keresztüllövöm, feltépem az összes csomagot, és megtalálom magam!

Felmásztam a poggyásztartóhoz a kocsi tetejére. A tolvaj odalent várakozott.

– A, itt is van.

– Dobd le, jenki kutya!

Egyik kezemmel a csomagomba nyúltam, és megfogtam a puskámat, mely a puha ruhaneműk alatt rejtőzött. Ereztem a kis rézdobozát, melyben egy töltény és egy golyó hevert, és a rárögzített lőporszaru görbületét. Sajnos nem töltöttem meg azóta, hogy kilőttem a lakásom ajtajának zárját; egyetlen határvidéki utazó sem követné el ezt a hibát. Másik kezemmel barátom csomagját markoltam.

– Kapd el!

Elhajítottam a poggyászt. Jól céloztam: a súlyos tárgy eltalálta a pisztolyt, melynek felhúzott kakasa lecsapódva elsütötte a fegyvert, és cafatokra lőtte Talma szennyesét. Ostoba kurafi. A kocsis lovai felágaskodtak, mindenki kiabált, én pedig, esés közben magammal húzva a puskát, leugrottam a tetőről a kocsi túloldalán, ki az országút szélére. Újabb lövés dördült, s fejemre gallyak és levelek záporoztak.

Ahelyett, hogy bevetettem volna magam az erdő sűrűjébe, a kocsi alá gurultam, igyekezve nem összetörni magam az ide-oda rázkódó jármű kerekei alatt. A kocsi árnyékában hason fekve lázasan tölteni kezdtem a puskámat, ezt a trükköt még a kanadaiaktól tanultam. Szétharaptam a papírtöltényt, beöntöttem a lőport és ledöngöltem.

– Megszökik! – A banditák közül három megkerülte a kocsit, és a fák közé rohant azon az oldalon, ahol leugrottam, feltételezve, hogy ezen az úton próbálok elinalni. Az utasok szintén szökni akartak, de két tolvaj rájuk parancsolt, hogy maradjanak ott, ahol vannak. A hamis vámtiszt átkozódva küszködött a pisztolya újratöltésével. Én, befejezve a töltény ledöngölését, kidugtam a puskám csövét, és lelőttem a fickót.

A sötétben vakító volt a villanás. Amikor a haramia felbukott, egy pillanatra meglepő látvány tárult elém: észrevettem valamit, ami eddig az inge alatt lógott, s most szabadra került. Egy kétségkívül Silano Egyiptomi Rítusa által elbitorolt szabadkőműves szimbólum volt az: a keresztbe tett körző és szögmérő. Ismerős betű díszelgett a közepén. Tehát ez volt az!

Gördültem egyet, felálltam, és a csövénél fogva olyan erősen lendítettem meg a puskát, ahogy csak tudtam, fejen találva az egyik tolvajt a tussal. Elégedetten hallottam a reccsenést, mikor a legalább öt kilót nyomó juharfa és vas a csonttal ütközött. Felvettem a tomahawkomat. Hol a harmadik patkány? Ekkor lövést hallottam, és valaki felüvöltött. Futni kezdtem a fák felé, ellenkező irányba, mint amerre a három tolvaj ment. A többi utas, beleértve Talmát, szintén szétszóródott.

– A csomag! Hozd a csomagját! – kiabálta fájdalmas hangon az a fickó, akit meglőttem.

Mosolyogtam. A medál biztonságban volt a csizmám talpában.

A rengeteg egyre sötétebb lett, ahogyan leszállt az éjszaka. Olyan gyorsan ügettem, ahogy csak bírtam, egyedül, puskámat rögtönzött botként magam előtt tartva, nehogy nekirohanjak egy fának. Most mi legyen? Vajon a rablók tényleg a francia kormány valamelyik hivatalának dolgoztak, vagy csupán imposztorok voltak? Vezetőjük a megfelelő egyenruhát viselte, és ismerte a medálomat, valamint a hollétemet, ami mindenképp arra utalt, hogy olyasvalaki vadászik rám, akinek hivatalos kapcsolatai vannak – Silano egy embere, az Egyiptomi Rítus beavatottja.

Nem pusztán az zavart, milyen könnyedén emelte rám a felhúzott pisztolyt a tolvaj. Szabadkőműves jelvényében, emlékeztem vissza, az a betű szerepelt, mely Istenre (God), a gnózisra, vagyis tudásra, vagy talán a geometriára utalt.

A G betű.

A nevem kezdőbetűje, s a betű, melyet szegény Minette rajzolt fel a saját vérével.

Vajon ez az embléma volt az utolsó, amit életében látott?

Minél inkább akarták mások megszerezni a medálomat, annál szilárdabban eltökéltem, hogy megőrzöm. Kell, hogy legyen valami oka a népszerűségének.

Megálltam az erdőben, hogy újratöltsek. Ledöngöltem a golyót, azután hallgatóztam. Egy ág roppant a közelemben. Valaki követ? Megölöm, ha közelebb jön. De mi van, ha szegény Talma az, aki engem keres a sötétben? Reméltem, hogy a kocsinál maradt, de nem mertem lőni, sem kiáltani, de várakozni sem, így továbbhaladtam az erdőben.

Hűvös tavaszi éjszaka volt, a menekülés keltette izgalom energiája már rég eltávozott belőlem. Fáztam és éhes voltam. Azon töprengtem, hogy kört írva le visszamegyek az útra, hátha rálelek egy tanyára, amikor egy lámpás fényét pillantottam meg a fák között, majd egy újabbat és egy újabbat. Lekuporodtam, és beszélgetés moraját hallottam egy olyan nyelven, mely nem francia volt. Itt a lehetőség, hogy elrejtőzzem! Egy roma táborba botlottam. A romák, vagyis cigányok a híresztelés szerint Egyiptomból vándoroltak el. Ők maguk semmit sem tettek, hogy megcáfolják ezt a nézetet, sőt azt mondták, a fáraók papjainak leszármazottai, bár mások nomád sáskahadhoz hasonlították őket. Az ősi tekintélyre való hivatkozásuk miatt a szeretők és az összeesküvők gyakran fizettek nekik, hogy megjósolják a jövőt.

Ismét meghallottam a zajt mögöttem. Azonban nem hiába szereztem tapasztalatot Amerika erdeiben: gyorsan beolvadtam a sűrűbe, a lámpás fénye vetette árnyékot használva rejtek gyanánt. Üldözőm, ha az volt egyáltalán, tovább közeledett, nem sejtve hollétemet. A szekerek fénye láttán megtorpant s gondolkodott, ahogyan én is tettem, majd folytatta útját – nyilván arra a következtetésre jutott, hogy a táborban leltem menedéket. Mikor arca a fényben felsejlett, nem ismertem fel benne sem támadóim, sem utastársaim egyikét sem, s emiatt még zavartabb lettem.

Mindazonáltal céljai nyilvánvalóak voltak. Pisztolyt tartott a kezében.

Miközben az idegen a legközelebbi szekér felé osont, zajtalanul mögéje lopóztam. Figyelmét elvonta a közeli cigánykaraván színes látványa, így csak akkor ocsúdott fel, mikor a puskám csöve a válla fölött egyenesen a koponyájához nyomódott.

– Nem hiszem, hogy ismerjük egymást – mondtam halkan.

Hosszú szünet következett, majd az idegen angolul szólalt meg: – Az vagyok, aki épp az imént mentette meg az életét.

Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam, az anyanyelvemen válaszoljak-e.

– Qui étes-vous? – kérdeztem végül.

– Sir Sidney Smith, brit ügynök, aki elég jól beszéli Franciaország nyelvét ahhoz, hogy felismerjen egy akcentust, mely még az övénél is rosszabb – felelte, ismét angolul. – Vegye el a fülemtől a puskát, és mindent elmagyarázok, barátom.

Elámultam. Sidney Smith? Összetalálkoztam volna a leghíresebb franciaországi szökevénnyel – vagy csak egy őrült imposztor lenne?

– Előbb dobja el a pisztolyát – mondtam angolul. Azután éreztem, hogy valami hegyes és kemény a hátamnak nyomódik.

– Amint ön is eldobja a puskáját, monsieur, ha már belépett az otthonomba. – Ismét francia szavak, de felismerhető keleti akcentussal: egy cigány. Fél tucat másik tűnt fel a környező fák közül. Fejüket sál vagy széles karimájú kalap borította, derekukon széles öv, lábukon térdig érő csizma, így meglehetősen züllött és durva benyomást tettek. Mindegyiküknél volt kés, kard vagy husáng. Most az üldözőből üldözött lett.

– Óvatosan! – mondtam. – Lehet, hogy többen is jönnek utánam. – Földre helyeztem a puskámat, míg Smith átadta a saját pisztolyát.

Kellemes vonású, sötét bőrű férfi került elém, karddal a kezében.

– Már nem üldözik. – Komor mosollyal keresztülhúzta az ujját a torka előtt, miközben begyűjtötte a puskámat és a pisztolyt. – Isten hozta magukat a romáknál.

Mikor beléptem a cigányok tábortüzeinek fénykörébe, mintha egy másik világba cseppentem volna. Dongatetős, rikító színűre mázolt szekereik tündérfaluként álltak a fák között. Füst, tömjén és fűszer illatát éreztem, utóbbi nehéz volt és egzotikus, sok fokhagymával és gyógynövénnyel. Színes ruhás, csillogóan fekete hajú, fülükben aranykarikát viselő nők pillantottak fel a főzőedények mellől, hogy végigmérjenek – szemük mély és kiismerhetetlen, mint a múlt kútja. Gyerekek kuporogtak a színes kerekek mellett, mint a figyelő manók. Bozontos pónik topogtak és horkantottak az árnyékban. S mindezeket borostyánszín ragyogásba vonta a lámpások fénye. Párizsban minden az észről és a forradalomról szólt; itt egy régibb, primitívebb és szabadabb világ tárult elém.

– Stefan vagyok – mondta a férfi, aki lefegyverzett bennünket. Sötét, éber tekintete volt, nagy bajusza, orrát úgy összetörték valami régi verekedésben, hogy gyűrött volt, mint egy hegylánc. – Nem szeretjük a lőfegyvereket, mert sokba kerülnek, drága a fenntartásuk, hangosak, hosszú ideig tart újratölteni őket, és könnyű ellopni. Magyarázatot kérek, amiért az otthonunkba hozták ezeket.

– Éppen Toulonba tartottam, mikor a kocsinkat megállították – mondtam. – Banditák elől menekülök. Mikor megláttam a szekereiket, megálltam, és meghallottam őt itt – mutattam Smithre –, amint felém lopakodik.

– Én pedig – így Smith – beszélni akartam ezzel az úrral, miután segítettem neki megmenekülni a haláltól. Lelőttem egy tolvajt, aki ráemelte a pisztolyát. De a barátunk ezután elinalt, mint a nyúl.

Akkor ez lehetett a másik lövés, amit hallottam.

– De hogyan? – kérdeztem. – Úgy értem, honnan bukkant elő? Nem ismerem magát. Hogyan lehetne maga Smith? Mindenki úgy tudja, Angliába menekült. – Februárban történt, hogy ez a hivalkodó brit hajóskapitány, a francia tengerpart réme, asszonyi segítséggel megszökött a párizsi Temple börtönéből, melyet a templomos lovagok egykori várából építettek át. Azóta senki sem hallott róla. Smitht eredetileg akkor fogták el, mikor egy francia fregattot készült meglovasítani a Szajna torkolatából, és mert merész és hírhedt bűnözőnek tartották, a hatóságok nem ajánlottak érte váltságdíjat vagy cserélték ki más foglyokra. A férfias vonásairól készült metszeteket nemcsak Londonban, hanem Párizsban is árusították Most meg itt van, ha hinni lehet neki.

– Azért követtem, mert reméltem, hogy figyelmeztethetem. Az, hogy röviddel a rajtaütés után értem a kocsijához, nem véletlen; egész nap a nyomában voltam, nagyjából egy mérfölddel lemaradva, mert tervem szerint este, egy fogadóban kívántam felvenni önnel a kapcsolatot. Mikor észrevettem a martalócokat, a legrosszabbtól tartottam, és követtem a csoportot. Szökési terve briliáns volt ugyan, de ők túlerőben voltak. Mikor az egyik fickót célozni láttam, lelőttem.

Gyanúm nem csillapult.

– Mire akart figyelmeztetni?

Stefanra pillantott.

– Egyiptom népe, megbízhatom bennetek?

A cigány kiegyenesedett, megtámasztva lábát, mintha ütni készülne.

– Amíg a romák vendégei, a titkaik is velünk maradnak. Ahogyan maga megvédte ezt a szökevényt, angol, ugyanúgy mi is megvédtük magukat. Mert mi is láttuk, mi történt, és különbséget teszünk bűnöző és áldozata között. A tolvaj, aki követte magukat, nem tér többé vissza a társaihoz.

Smith arca felragyogott.

– Akkor hát fegyvertársak lettünk! Igen, valóban megszöktem a Temple börtönéből a royalisták segítségével, és igen, valóban feltett szándékom, hogy angol földre érjek mihamarabb. Csupán arra várok, hogy elkészüljenek a szükséges hamis iratok, melyekkel egy normandiai kikötőn át elhagyhatom az országot. Új csaták várnak rám. Am míg az előbb említett rémes épületben időztem, unalmas óráimat a börtönigazgatóval folytatott csevegéssel vertem el. Ez az úr a templomosok beavatottja volt, és mindenféléről mesélt nekem: történeteket Salamonról és az építészeiről, Egyiptomról és a papjairól, s az idők ködében elveszett bűbájokról és erőkről. Pogány ostobaság, de roppant érdekes. Mert mi van, ha az ősök oly erőket birtokoltak, melyekről ma már nem tudunk? Azután, miközben szökésem után rejtőztem, royalista barátaimtól megtudtam, hogy francia csapatok gyülekeznek valami keleti hadjáratra, és hogy egy amerikai is csatlakozni készül hozzájuk. Hallottam önről, Mr. Gage, és az elektromossággal kapcsolatos szakértelméről. Ki ne hallott volna a nagy Franklin tanítványáról? Ügynökeim nem csak avval kapcsolatban adtak eligazítást, hogy ön dél felé indult, hanem arról is tájékoztattak, hogy a francia kormányon belüli rivális csoportok különös érdeklődést táplálnak ön, illetve egy ön által hordozott tárgy iránt, melynek köze lehet azokhoz a legendákhoz, melyeket börtönőrömtől hallottam. Ezek a kormányzati körök el akarják fogni önt. Úgy tűnt, ellenségeink közösek, így felmerült bennem a gondolat, hogy megszerzem a jóindulatát, mielőtt mindketten elhagynánk Franciaországot. Úgy döntöttem, diszkréten követem önt. Miért hívnának meg egy amerikait egy francia katonai expedícióra? És miért fogadná el a felajánlást? Hallottam történeteket Alessandro Silano grófról és egy fogadásról egy bizonyos játékbarlangban…

– Azt hiszem, ön túl sokat tud rólam, Sir, és túlságosan meggondolatlanul teszi közhírré a rólam összegyűjtött információkat. Mi a célja ezzel?

– Hogy megossza velem, ami az öné, és megszerezzem a szolgálatait hazám számára.

– Maga megőrült!

– Hallgasson ide. Stefan, új barátom, igyunk meg némi bort!

A cigány bólintott, és parancsot adott egy Sarylla nevű csinos leányzónak, akinek dús fekete haja, tiszta tekintete, szoborhoz méltó alakja és flörtölő stílusa volt. Azt hiszem, ez természetes, hiszen mégiscsak jóképű szélhámos vagyok! A lány borostömlőt hozott. Krisztusra, milyen szomjas voltam! Gyerekek és kutyák gyűltek a szekér kerekeinek árnyékába, mialatt ittunk, s úgy bámultak ránk, mintha bármely pillanatban szarvakat és tollakat növeszthetnénk. Csillapítva szomját, Smith közelebb hajolt.

– Szóval, van valamiféle ékszer vagy műszer a birtokában, nemde?

Te jó ég, hát Smitht is a medálom érdekli? Mi a fenét talált az a szerencsétlen francia kapitány Itáliában? Vajon én is egy folyóba fojtva végzem majd, amiért elnyertem ezt a játékszert? Valóban átkozott volna?

– Rosszul tudja.

– Sokan keresik, nem igaz?

– Aminthogy ön is – sóhajtottam.

– Épp ellenkezőleg. Azt szeretném, ha magánál maradna. Temesse el. Zárja el. Dobja el, olvassza be, rejtse el, vagy egye meg, de ne kerüljön elő ez az átkozott tárgy, míg be nem fejeződik ez a háború. Nem tudom, templomos börtönőröm nem csupán tündérmesékkel traktált-e, de bármi, ami Anglia ellen billenti e vetélkedés mérlegét, a civilizált világrendet fenyegeti. Ha a tárgynak pénzbeli értéket tulajdonít, ráveszem az Admiralitást, hogy térítse meg a kárát.

– Mr. Smith…

– Sir Sidney.

Lovagi rangját nem Anglia, hanem Svédország királyának tett szolgálataiért szerezte ugyan, mint zsoldos, de ismét igazolta a hírét, mely szerint hiú és pökhendi alak.

– Sir Sidney, bennünk csupán a nyelvünk közös. Én amerikai vagyok, nem brit, Franciaország pedig mellettünk állt a függetlenségi háborúnkban, melyet az önök nemzete ellen vívtunk. Az én hazám semleges ebben a konfliktusban, ráadásul fogalmam sincs, miről beszélt az imént.

– Hallgasson ide, Gage. – Előrehajolt, sóvárgó összpontosítással meredt előre, mint ahogy a sólyom lesi áldozatát. Harcoshoz méltó külseje volt: egyenes tartású és széles vállú, erőteljes mellkasa vékony csípőben végződött; most, hogy jobban belegondoltam, lehet, hogy Sarylla figyelme inkább neki szólt. – Az önök gyarmati forradalma a függetlenségről szólt. Ez itt, Franciaországban, az élet alapvető rendjéről. Istenem, lefejeztek egy királyt! Ezreket mészároltak le! Háborút indítottak valamennyi szomszédjuk ellen! Államvallássá tették az ateizmust! Elkobozták az egyház földjeit, nem fizették meg az adósságokat, elvették a magánbirtokokat, felfegyverezték a csőcseléket – lázadások anarchia és zsarnokság övezi minden tettüket! Önöknek annyi köze van Franciaországhoz, mint Washingtonnak Robespierre-hez. Ön és én nem csak közös nyelvet beszélünk, de közös a kultúránk és országaink politikai berendezkedése is, mely egyaránt a jogra és az igazságra épül. Az őrület, mely hatalmába kerítette Franciaországot, egész Európát elnyeléssel fenyegeti. Minden jóravaló ember a szövetségesünk, ha nem az anarchiát és a diktatúrát támogatja.

– Sok barátom van a franciák közt.

– Mint ahogy nekem is! Csupán a zsarnokaikat nem szenvedhetem. Nem kívánom öntől, hogy bárkit is eláruljon. Remélem, követi ezt a Napóleon legényt, bárhová is megy. Csak annyit kérek, tartsa titokban a talizmán létezését. Tartsa magánál, ne kerülhessen Boney, Silano, vagy bárki más kezébe, aki rá fenné a fogát. Ne feledje, nemzetét a kereskedelmi érdek mindenképp a Brit Birodalomhoz és nem egy bukásra ítélt forradalomhoz köti. Tartsa meg a francia barátait! De soroljon engem is közéjük, és egy nap talán egymás segítségére siethetünk.

– Azt kívánja tőlem, kémkedjek Angliának?

– Egyáltalán nem! – Sértetten pillantott rám, majd Stefanra, mintha a cigánytól várna támogatást ártatlansága bizonyítására. – Csupán felajánlom a segítségemet. Menjen, ahová sorsa vezeti, és tartsa nyitva a szemét. Aztán, ha egyszer megunja Napóleont és segítségre lesz szüksége, vegye fel a kapcsolatot a brit haditengerészettel, és ossza meg velük azt, amit bármely férfi megfigyelhetett volna. Adok önnek egy pecsétgyűrűt, rajta címeremmel, az unikornis jelével. Értesítem majd az Admiralitást a hitelességéről. Használja menlevélként, ha szükséges.

Smith és Stefan várakozón bámult rám. Teljesen bolondnak néznek? Éreztem a dudort a csizmám hamis talpában, ahol a tárgyat tartottam.

– Először is, nem tudom, miről beszél – hazudtam ismét. – Másodszor, én nem vagyok senki szövetségese, sem Franciaországé, sem Angliáé. Én csupán egy tudós vagyok, akit azért hívtak, hogy megfigyeléseket végezzen bizonyos természeti jelenségekkel kapcsolatban, míg egy személyemmel kapcsolatos jogi bonyodalom rendeződik Párizsban. Harmadszor, ha nálam volna is, amiről beszél, akkor sem ismerném el, tekintetbe véve, mily halálos érdeklődéssel viseltetik iránta mindenki. És negyedszer, ez az egész beszélgetés értelmetlen, mert akármi volt is nálam, bár a mondott tárgy nyilván nem tartozik ezek közé, már nincs meg, lévén a tolvajok elrabolták a csomagjaimat, mikor elmenekültem. – Azt gondoltam, ezzel jó eséllyel lecsillapíthatom őket.

Smith vigyorgott.

– Nagyon jó! – kiáltotta a karomra csapva. – Tudtam, hogy van érzéke hozzá! Szép előadás!

– Akkor lakomázzunk – mondta Stefan, akire láthatólag szintén jó benyomást tett a fellépésem. – Meséljen még a Temple börtönében hallott történetekről, Sir Sidney. Mi, romák, a fáraókhoz vezetjük vissza eredetünket, meg Ábrahámhoz és Noéhoz. Sok mindent elfelejtettünk, de sok mindenre emlékszünk is; olykor képesek vagyunk megjósolni a jövőt és kifürkészni a sors útjait. Sarylla amott egy drabardi, egy jövendőmondó, talán ő elmondja, mi vár önökre. Jöjjön, jöjjön, üljön közénk, beszélgessünk Babilonról és Türoszról, Memphiszről és Jeruzsálemről.

Hát itt rajtam kívül mindenki elmerült ebben az ősi világban? Mindenesetre felvettem Smith gyűrűjét, hiszen sosem árthat, ha van még egy barátja az embernek.

– Sajnos minél tovább maradok annál inkább veszélybe sodrom önöket – mondta Smith. – Az igazat megvallva már régóta követ egy csapat francia dragonyos. Csupán szólni szerettem volna önnel, de indulnom kell tovább, mielőtt elérkeznek a rablás helyére, hírét veszik a lövésemnek, és kutatni kezdenek az erdőben. – Megrázta a fejét. – Őszintén szólva nem tudom, hová tegyem ezt az okkultizmus iránti rajongást. Börtönőröm, Boniface, a legrosszabb fajta jakobinus zsarnok volt, de folyton misztikus titkokra célozgatott. Mindnyájan hinni szeretnénk a mágiában, bár felnőttként tudjuk, hogy nem lenne szabad. A tudós ember nem hisz ilyesmiben, s mégis: a túl sok tudomány vakká teszi az embert.

Ez úgy hangzott, mintha Talma mondta volna.

– Mi, romák századok óta őrizzük egyiptomi őseink titkait – mondta Stefan. – Mégis csupán gyermekek vagyunk a régiek tudományához képest.

Az egyiptomi származás eleve gyanús volt számomra – még a saját nevük is inkább látszott utalni Romániára, valószínűbb szülőföldként –, azonban ők maguk igen színes társaság voltak, mellények és kendők, sálak és ékszerek forgataga, ahol itt-ott feltűnt egy-egy ankh vagy a kutyafejű Anubiszt mintázó szobrocska. Asszonyaik, bár nem mérhetők Kleopátrához, mégis volt bennük valami csábos szépség. Vajon a szerelem miféle titkait ismerhetik? Néhány pillanatig elgondolkoztam a kérdésen – végtére is, mégiscsak tudós volnék.

– Adieu, új barátaim – mondta Smith. Átadott egy erszényt Stefannak. – Fizetség azért, hogy épségben eljuttassa Monsieur Gage-et és a talizmánt, mely nincs nála, Toulonba. Az önök lassú szekerein úgysem fogja senki keresni. Megegyeztünk?

A cigány megmérte kezében a pénzt, feldobta és elkapta, majd felkacagott.

– Ennyiért Isztambulig is elviszem! Bár ingyen is elvinnék olyasvalakit, akit üldöznek.

Az angol meghajolt.

– Elhiszem, hogy megtenné, de azért fogadja el a Korona nagylelkűségét.

Ha a cigányokkal tartok, elszakadok Talmától, amíg el nem érjük Toulont, bár úgy gondoltam, ez barátom számára is biztonságosabb lesz, nemcsak a számomra. Nyilván aggódni fog, de hát ő mindig is aggódott.

– Még találkozunk, Gage – mondta Smith. – Tartsa a gyűrűmet az ujján – a békaevők nem fogják felismerni, mert nem mutogattam a börtönben. Időközben legyen észnél, és ne feledje: az idealizmus hamar zsarnokságba csaphat át, s a felszabadítókból diktátorok lehetnek. Eljöhet még a nap, amikor anyaországa oldalára áll. – S ezzel eltűnt a fák között, oly csendesen, ahogyan érkezett, mint egy kísértet, akiről senki nem fogja elhinni, hogy valaha is találkoztam vele.

Még hogy újra találkozni? Nem, ha bármi beleszólásom is lesz. Még csak nem is sejthettem akkor, hogyan fog Smith újra belépni az életembe, tízezer mérföldre attól a helytől, ahol akkor álltam. Ebben a pillanatban csupán megkönnyebbülést éreztem, amiért a szökevény elment.

– Akkor lakomázzunk – mondta ismét Stefan.

A lakoma szó némi túlzásnak bizonyult, de a táborlakóktól gazdag pörköltet kaptunk, melybe vastag kenyérszeleteket áztattunk. Biztonságban éreztem magam e furcsa nomádok között, noha kissé megütköztem nyílt vendégszeretetükön. Úgy tűnt, semmit nem akarnak tőlem a társaságomon kívül. Kíváncsi voltam, valóban tudnak-e értékes információval szolgálni a csizmám talpába rejtett tárgyról.

– Stefan, nem mondom, hogy Smith igazat beszélt erről a talizmánról, de ha, tegyük fel, mégiscsak létezne egy ilyen tárgy, miért kívánnák oly erősen az emberek?

Mosolygott.

– A nyaklánc maga nem olyan fontos, de egy jel, amely nyomra vezethet.

– Miféle nyomra?

A cigány vállat vont.

– Én csupán régi meséket ismerek. Ezek szerint a régi egyiptomiak a civilizáció hajnalán bebörtönöztek valamiféle erőt, melyet veszélyesnek tartottak a nyilvánosság elé tárni egészen addig, amíg az emberek nem válnak elég éretté ahhoz, hogy helyesen használják. A börtön kulcsát egy nyakláncba rejtették. A hírek szerint Nagy Sándor megkapta ezt a kulcsot, mikor zarándoklatot tett Szíva sivatagi oázisába, ahol Amon és Zeusz fiává nyilvánították, s onnan folytatta útját Perzsiába. Ezután meghódította az ismert világot. Hogyan ért el ilyen sokat ilyen rövid idő alatt? Ezután pedig fiatalemberként halt meg Babilonban. Vajon betegségben? Vagy meggyilkolták? Mondják, hogy Sándor tábornoka, Ptolemaiosz, visszavitte Egyiptomba, ahol reményei szerint felszabadíthatta az ismeretlen erőt, ám nem értette meg, hogyan használhatná a kulcsot. Ivadéka, Kleopátra, magával vitte Rómába, mikor Caesar oldalán a városba ment. S Caesarral szintén merénylet végzett! A történet folytatódik, melyben nagy emberek kapkodnak a kulcs után, s lelik végzetüket általa. Királyok, pápák és szultánok hiszik átkozottnak, míg varázslók és bűbájosok mindent megtennének azért, hogy kiszabadítsák e titkos erőket. Ám többé senki nem emlékezett arra, hogyan kell használni. Vajon jót vagy rosszat várhatunk ettől a kulcstól? A katolikus egyház a keresztes háborúk idején Jeruzsálembe vitte, ismét csak hiába. A templomos lovagok lettek őrzői, akik előbb Rodoszra, majd Máltára menekültek. Történeteket terjesztettek a Szent Grál kereséséről, elfedve, valójában mi volt a kutatás célja. A medál évszázadokig hevert elfelejtve, mígnem valaki felismerte jelentőségét. És most talán Párizsba került, s onnan egyenesen a mi táborunkba. Persze ön tagadja mindezt.

Nem szívesen hallgattam végig, hogyan döntött romlásba mindenkit a medálom.

– Valóban azt hiszi, egy hozzám hasonló hétköznapi ember rábukkanhat erre a kulcsra?

– Én már Krisztus keresztjének legalább száz darabját fogtam a kezemben, s a nagy szentek több tucat ujját és fogát láttam. Ki tudná megmondani, mi igazi és mi hamis? Csak azt ne feledje, hogy vannak, akik komolyan veszik ennek az ékszernek a jelentőségét, amit ön, ugyebár nem visel.

– Talán Smithnek van igaza. Ha nálam volna, meg kellene szabadulnom tőle. Vagy magának adhatnám.

– Nekem semmiképp! – Nyugtalannak tűnt. – Én ebben a helyzetben nem tudnám használni, sőt, megérteni sem lennék képes. Ha a történetek igazat mondanak, a medál csak Egyiptomban működik, ott, ahol készítették. Amellett pedig balszerencsét hoz, ha rossz kezekbe kerül.

– Ezt tanúsíthatom – bólintottam komoran. Verekedés, gyilkosság, menekülés, rablótámadás… – Mégis, egy Franklin-hez hasonló tudós azt mondaná erre, hogy babonás ostobaság.

– Vagy felhasználná a maguk új tudományát arra, hogy megvizsgálja.

Lenyűgözött Stefan irigylésre méltó önzetlensége, hiszen történetei még saját kapzsiságomat is felébresztették. Túl sok csoport akarta magának ezt a medált, vagy szerette volna eltemetve látni: Silano, a banditák, a francia expedíció, az angolok és a rejtélyes Egyiptomi Rítus. Ez arra utalt, a medál oly értékes, hogy mindenáron meg kell őriznem, amíg haszonnal túl nem adhatok rajta, vagy ki nem ötlöm, mi az ördögre való. Ez pedig azt jelenti, Egyiptomba kell mennem, és útközben nagyon óvatosnak kell lennem.

Saryllára pillantottam.

– Ez a leány itt meg tudná mondani a jövőmet?

– Ő a tarokk mestere. – Csettintett az ujjával, mire a lány előkereste misztikus kártyapakliját.

Már korábban is láttam ezeket a szimbólumokat, s a halál és az ördög ábrázolása most is nyugtalansággal töltött el. Sarylla a tűz mellett csendben kihúzott néhány lapot, megnézte őket, majd másokat fedett fel: kardokat, szeretőket, kelyheket, a mágust. Zavartnak tűnt, és nem mondott semmit. Végül feltartotta az egyik kártyalapot. Ez a bolondot ábrázolta.

– Ő az.

Nos, tudhattam volna.

– Ez vagyok én?

– És az, akit keresel – bólintott.

– Ezt hogy érted?

– A kártyák szerint megtudod majd, hogyan értem, amikor elérkezel oda, ahová menned kell. Te vagy a bolond, akinek meg kell találnia a bolondot, s bölccsé kell válnod, hogy megtaláld a bölcsességet. Kereső vagy, akinek meg kell találnia az elsőt, akit kereshet. A többiről jobb, ha nem tudsz. – Semmi többet nem mondott. Végül is ez a jövendőmondás fortélya: legyen ugyanolyan homályos, mint egy jól megírt szerződés. Kortyoltam egyet a borból.

Jóval elmúlt éjfél, mikor nagy lovak közeledtét hallottuk.

– Francia lovasság! – sziszegte az egyik cigány őrszem.

Hallottam a csörömpölésüket, az ágak reccsenését a lovak patája alatt. Egy kivételével az összes lámpást eloltották, és Stefanon kívül mindenki más eltűnt a szekere mélyén. Sarylla megfogta a kezemet.

– Le kell vennünk rólad ezeket a ruhákat, hogy romának adhasd ki magad – suttogta.

– Van álruhátok?

– A bőröd.

Nem is rossz ötlet. Inkább Sarylla, mint a Temple börtöne. Kézen fogott, és bemásztunk az egyik kocsiba, ahol ő karcsú ujjaival sietősen lesegítette rólam piszkos ruháimat. A magáét is lecsúsztatta; alakját megvilágította a sápadt fény. Micsoda nap! Az egyik szekérben feküdtem a lány meleg és selymes teste mellett, s hallgattam Stefan fojtott hangú beszélgetését a lovasok egy hadnagyával odakint. Tisztán hallottam a szavakat: Sidney Smith, morgó fenyegetéseket, majd lábdobogást, amint sorra feltépték a szekerek ajtajait. Mikor a miénkhez értek, megjátszott álmossággal néztünk fel és Sarylla hagyta, hogy a takaró lecsússzon meztelen kebléről. Nem lepődtem meg, hogy a katonák jó alaposan megnéztek minket, de engem valahogy elkerült a tekintetük.

Azután, mikor a lovasok távoztak, meghallgattam a lány javaslatát arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennünk. Átok ide vagy oda, a Toulonba vezető utam határozottan jó irányt vett.

– Mutasd meg, hogyan csinálják Egyiptomban – súgtam neki.