Huszonkettedik fejezet

Utazásunk vissza, Kairó felé olyan volt, mintha az idő rétegein haladnánk át. A parasztok szerint füves dombok jelezték az ősi városok maradványait. A hullámzó dűnék közül olykor eltemetett templomok vagy szentélyek csúcsa bukkant ki. El-Minya közelében két óriási kőmajomra bukkantunk; kövérek voltak és csillogtak, ünnepélyes arccal fordultak a kelő nap felé. Kétszer olyan magasak voltak, mint egy ember, tollakkal díszített köntösöket viseltek, nemes méltósággal és a Szfinxhez méltó végtelen nyugalommal ültek ott. A hatalmas majmok természetesen a rejtélyes Thot megnyilvánulásai voltak.

Vályogból épült falvak százai mellett haladtunk el, miközben a sivatag peremén lovagoltunk a datolyapálmák sorfala között, mintha a zöld gyep tenger volna, mely a homokos partot nyaldossa. Tucatnyi piramist hagytunk magunk mögött, melyeket nem is láttam azelőtt: némelyikük alig volt több romos dombnál, másoknál még mindig felismerhető volt eredeti geometriájuk. Templomok maradványai fehérlettek körülöttük a homokban. Romos utak ereszkedtek alá a Nílus buja zöld völgyébe. Oszlopok emelkedtek az ég felé, bár nem tartottak semmit. Astizát és engem mintha burok vett volna körül: tudatában voltunk ugyan küldetésünk jelentőségének és esetleges üldözőink közeledésének, mégis furcsa elégedettség töltött el minket. Szövetségünk menedék volt a nyugtalanság és a teher elől. Eggyé váltunk, a kétértelműséget elkötelezettség váltotta fel, a céltalanságot határozottság. Ahogy Énoch mondta, most megtaláltam azt, amiben hihetek. Nem birodalmakat, nem medálokat, nem mágiát, sőt nem is az elektromosságot, hanem egy társat: a mellettem lovagló nőt. Minden más innen kezdődik.

Végül a piramishármas, utunk végcélja, kiemelkedett a sivatag látóhatárából, mint szigetek a tengerből. Megfeszített tempóban lovagoltunk, hogy odaérjünk október 21-ére, a napra, melynek misztikus jelentőséget tulajdonítottam. Az idő lehűlt, az ég tökéletes kék kupolaként borult fölénk, melyet a Nap megbízható isteni szekérként szelt át mindennap. Az áradó Nílus éppen csak kibukkant a fák zöldje között. Az építmények órákig nem akartak közeledni. Végül, mikor már megnyúltak a délutáni árnyékok, nőni kezdtek, mint Conte ballonjai, lenyűgözően és félelmetesen tornyosultak a sivatag fölé. Úgy nőttek ki a földből, mintha a tengelyüket az alvilág lökte volna ki.

Erről a képről eszembe jutott valami.

– Hadd lássam a medált! – kértem hirtelen Astizától.

A lány levette a nyakéket. A sárga fém ragyogott a napsütésben. Megnéztem a tárgy két keresztbe tett V-t formázó karjait: az egyik felfelé, a másik lefelé mutatott.

– Olyan, mint két piramis, nem? Az alapjuk egy, de a csúcsukkal ellenkező irányba néznek.

– Vagy mintha egy piramis képe verődne vissza tükörben vagy vízben.

– Mintha ugyanannyi lenne a felszín alatt, mint felette, mint egy fa gyökérzete.

– Úgy gondolod, van valami a piramis alatt?

– Ízisz temploma alatt volt valami. És ha a medál nem a külső részt, hanem a belsőt szimbolizálja? Mikor végigjártuk a belsejét Bonapartéval, a járatok ugyanúgy lejtettek, mint a piramis oldala. Nem pontosan ugyanabban a szögben, de hasonlóban. Tegyük fel, hogy ezek itt nem a piramisok szimbólumai, hanem a piramisjáratok térképe!

– Úgy érted, felfelé és lefelé vezető járatoké?

– Igen. Volt egy tábla a hajón, mely Egyiptomba hozott. – Hirtelen eszembe jutott Bembo bíboros ezüst-fekete táblája, melyet Monge mutatott nekem a L'Orient kincstárában. – Tele volt különböző szintekkel és alakokkal, mintha valamilyen föld alatti hely térképe vagy diagramja lenne.

– Bizonyos történetek szerint az ősöknek voltak könyvei, melyek segítették a halottat az alvilág veszélyein és szörnyein való átjutásban – mondta. – Thot megmérte a szívüket, majd a könyv átvezette őket a kobrákon és a krokodilokon. Ha a megfelelő könyvvel rendelkeztek, a túloldalon a Paradicsomban bukkantak ki. És ha ebben is van valamennyi igazság? Mi van, ha a piramisba temetett holttestek valóban megtették az utat valamiféle veszélyekkel teli barlangrendszeren át?

– Ez megmagyarázná a múmiák hiányát – merengtem. – De mikor felderítettük a piramist, bebizonyosodott, hogy a lefelé vezető folyosók zsákutcában végződnek. Nem emelkednek fel a másik irányba, mint ezen a medálon. Nincs fordított V.

– Legalábbis azoknál a folyosóknál, melyeket ismerünk – mondta hirtelen jött izgatottsággal Astiza. – De melyik oldalon van a piramis bejárata?

– Az északin.

– És melyik csillagképet mutatja a medál?

– Az Alpha Draconist, mely a piramis építésének korában a Sarkcsillag volt. Na és?

– Tartsd fel a medált, mintha az égen ott lenne a csillagkép.

Megtettem, amit kért: feltartottam a korongot az északi égbolt felé. A fény átszüremlett a kis lyukakon, melyek együtt a Sárkány csillagkép alakját mutatták. Mikor így tettem, a medál karjai északra merőlegesen álltak.

– Ha a medál térkép volna, a piramis melyik oldalán lennének a járatok? – kérdezte Astiza.

– A keletin és a nyugatin!

– Ami azt jelenti, hogy talán van másik bejárat is a piramis keleti vagy nyugati részén, melyet még nem fedeztek fel – töprengett a lány.

– De miért ne fedezték volna fel? Már kívül-belül bejárták a piramist.

Astiza bosszús arcot vágott.

– Nem tudom.

– És mi köze ennek a Vízöntőhöz, az áradó Nílushoz és az évnek ehhez a szakához?

– Ezt sem tudom.

Ebben a pillanatban valami fehérséget pillantottunk meg – havat a sivatagban.

oOo

Különös látvány tárult a szemünk elé. Francia tisztek, segédek, tudósok és szolgák ültek félkörben a sivatagba helyezett asztalok körül, lovaikat és szamaraikat hátul kipányvázták. A társaság szemben ült a piramisokkal. A piknik egymásnak tolt és fehér vászonterítővel lefedett tábori asztaloknál zajlott. A vendégsereg fölé felukkavitorlákat feszítettek ki napellenzőként, zsákmányolt mameluk kopják tartották őket, s a homokba szúrt francia lovassági szablyák voltak a cövekek. Francia kristályok és egyiptomi aranykelyhek csillogtak az asztalokon, köztük nehéz európai ezüst- és porcelánedények, félig üres borospalackok, meg gyümölcsök, kenyér, sajtok és húsok fényűző' halmai. Mécseseket készítettek ki. Az összehajtható székeken Bonaparte, valamint számos tábornoka és tudósa ült, nyájas csevegésbe merülve. Észrevettem matematikus barátomat, Monge-ot is.

Mivel arab ruhákat viseltünk, egy hadsegéd sietett oda, hogy elhajtson minket, mint a kíváncsi beduinokat. Azután meglátta a bőröm színét és Astiza szépségét, melyet csupán részben fedett el a rongyos köpeny, amit annyira maga köré csavart, amennyire csak tudott. A hadsegéd meglepve tátogott – nyilván inkább a lány látványa vette el a hangját, mint az enyém –, s ezt kihasználva megszólítottam franciául.

– Ethan Gage vagyok, az amerikai tudós. Jöttem jelenteni, hogy a vizsgálódásaim a végéhez közelednek.

– Vizsgálódások?

– A piramis titkaival kapcsolatban.

Elment, hogy Bonaparte fülébe súgja az üzenetet. A tábornok felállt, úgy nézett körül, mint egy párduc.

– Gage az, úgy bújik elő a földből, mint maga az ördög – dünnyögte a többieknek. – És a nője.

Intett, hogy menjünk közelebb. A katonák mohón bámulták Astizát, aki elnézett a fejük fölött; oly méltóságteljesen lépkedtünk, amennyire a ruházatunktól telt. A férfiak tartózkodtak a nyers megjegyzésektől, azt hiszem azért, mert volt valami körülöttünk, valami láthatatlan kötelék, mely jelezte, hogy egy pár vagyunk, s ezért a lányt tisztelet illeti, és békén kell hagyni. A pillantásuk tehát kelletlenül visszatért a lányról énrám.

– Mit csinálnak ebben a hacukában? – kérdezte Bonaparte.

– S maga? Nem úgy volt, hogy dezertált? – Kleberhez fordult.

– Úgy tudtam, dezertált.

– Emlékezetem szerint az átkozott nyavalyás kitört a börtönből és elkerülte az üldöző járőröket – mondta a tábornok – Eltűnt a sivatagban.

Úgy tűnik, a Dendaránál történtek híre szerencsére még nem ért el hozzájuk.

– Épp ellenkezőleg, nagy veszélyeknek tettem ki magam az ön szolgálatában – mondtam derűsen. – Társamat túszként tartotta fogva Silano és az az arab, Ahmed bin Szadr: a medálomat akarták érte cserébe. Az ő bátorsága és a saját elszántságom mentett meg minket, hogy visszatérve folytathassuk a kutatásunkat. Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek Monge doktortól egy matematikai kérdésben, mely reményeim szerint fényt derít majd a piramisok titkára.

Bonaparte gyanakodva meredt rám.

– Maga hülyének néz engem? Azt mondta, a medál elveszett.

– Csak azért mondtam, hogy félrevezessem Silano grófot, aki egyáltalán nem az ön érdekét vagy Franciaországét viseli a szívén.

– Tehát hazudott.

– Csak tettettem, hogy megvédjem az igazságot azoktól, akik rosszra akarnák felhasználni. Hallgasson meg, tábornok. Nem vagyok börtönben vagy fogságban, nem szöktem meg. Én jöttem el önhöz, mert úgy hiszem, fontos felfedezés küszöbén állok. Már csak a többi tudós segítségére lenne szükségem.

Astizára nézett, arcán harag és jókedv keverékét láttam. A lány jelenléte különös módon mintha szavatolta volna sértetlenségemet.

– Nem tudom, megjutalmazzam-e, vagy agyonlövessem, Ethan Gage. Van valami zavarba ejtő magában, valami, ami túlmutat a maga nyers amerikai modorán és egyszerű neveltetésén.

– Próbálom a legjobbat kihozni magamból, uram.

– A legjobbat! – A többiekre nézett. Végre egy téma, amiről prédikálhatott. – Nem elég, hogy az ember megpróbálja a legjobbat, a legjobbnak is kell lennie! Nem igaz? Én mindent megteszek, hogy érvényesítsem az akaratomat!

Meghajoltam.

– Én viszont szerencsejátékos vagyok, tábornok Az akaratom másodlagos, ha a kártyáim nincsenek meg hozzá. Ki az, akit nem dobál kényére-kedvére a sors? Vajon nem tény-e, hogy önt hősként ünnepelték Toulonban, majd rövid időre börtönbe került Robespierre bukása után, aztán ismét hős lett, mikor az ágyúja megmentette a Direktóriumot?

Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, majd vállat vont, mintha engedne az érveknek. Végül elmosolyodott. Napóleon nem szenvedhette az ostobákat, de mindig élvezte a vita hevét.

– Valóban, amerikai. Valóban. Akarat és szerencse. Egyetlen nap alatt történt, hogy az elején még egy olcsó párizsi bérházban laktam, még a saját egyenruhámért is tartoztam, a végére pedig saját házam, kocsim és lakájaim lettek. Egyetlen nap alatt fordult meg a sorsom! – Ismét a többiekhez fordult. – Tudják, mi történt Josephine-nal? Ót is bebörtönözték, már várta a guillotine. Reggel az őr elvette tőle a párnáját, mondván, úgysem lesz rá szüksége, mert éjjelre már nem lesz a nyakán a feje! S órákkal később híre jött, hogy Robespierre halott, megölték, a terrornak vége, s a kivégzés helyett Josephine kiszabadult. Döntés és sors: micsoda játékot játszunk mind!

– A sors akaratából most csapdába estünk Egyiptomban – mondta a félig részeg Kleber. – A háború pedig nem játék.

– Épp ellenkezőleg, Kleber! Ez a végső játék, ahol halál és dicsőség forog kockán. Ha nem játszol, a bukásod bizonyos. Nem igaz, Gage?

– Nem muszáj minden játékban részt venni, tábornok. – Milyen különös ember volt Bonaparte! Keveredett benne a politikai éleslátás az érzelmi nyughatatlansággal, a legnagyszerűbb álmok a leglesújtóbb cinizmussal, szüntelen provokálva környezetét. Játék? Ezt mondja majd a halottaknak?

– Nem? Az élet maga is játék, s a végén mindnyájunkra vereséget mér a halál. Megtesszük tehát, amit tudunk, hogy megtaláljuk a halhatatlanságot. A fáraó a piramisban lelte meg. Én a hírnévben.

– Mások pedig az otthonban és a családban – jegyezte meg szelíden Astiza. – Ok a gyermekeikben élnek tovább.

– Igen, számukra ez is elég. De nem nekem, vagy azoknak, akik követnek. Mi a történelem halhatatlanságára vágyunk. – Bonaparte kortyolt egyet a borból. – Micsoda filozófust varázsolt belőlem itt, a vacsoraasztalnál, Gage! Nézze meg a nőt ott maga mellett! A szerencse is nő. Ragadd meg ma, vagy nem lesz a tiéd holnap sem. – Vészjóslóan mosolygott, szürke tekintete Astizára tapadt. – Pompás nő! – mondta a többieknek. – Bár le akart lőni engem.

– Igazság szerint engem akart lelőni, tábornok.

Bonaparte nevetett.

– És most már egy párt alkotnak! Hát persze! Hiszen a sors társakat csinál az ellenségekből, bizalmas barátokat az idegenekből! – Hirtelen elkomorodott. – Ám nem hagyom, hogy ebben az egyiptomi göncben kószáljon a sivatagban, míg el nem intéződik a Silanóval kapcsolatos ügy. Nem értem, mi folyik maga és a gróf között, de nem tetszik a dolog. Fontos, hogy mindnyájan ugyanazon az oldalon álljunk. Éppen most beszéljük meg inváziónk következő állomásának részleteit: Szíria meghódítását.

– Szíria? De hát Desaix még Murád bejt üldözi Felső-Egyiptomban!

– Apró csetepaté, nem több. Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy észak és kelet felé is terjeszkedjünk. Rám vár a világ, még ha az egyiptomiak képtelenek is felfogni, mennyire megváltoztathatom az életüket. – Erőltetetten mosolygott, arcán nyilvánvaló volt a csalódottság. Ígérete – a nyugati technikai és kormányzati újdonságok bevezetése – nem nyerte meg a lakosságot. A reformer, akit a L'Orient tágas kabinjában láttam, eltűnt, felvilágosult álmai megtörtek az általa megmenteni vágyott nép látszólagos korlátoltságán. Napóleon ártatlanságának utolsó foszlányait is felszívta a sivatagi nap. Elhessentett egy legyet. – Addig pedig azt akarom, oldják meg végre ezt a rejtélyt a piramis körül.

– Ezt a leghatékonyabban úgy tudom megtenni, tábornok, ha nem akadályoz folyton a gróf közbeavatkozása.

– Akkor is együtt kell működnie a gróffal. Igazam van, Monge?

A matematikus zavartan pislogott.

– Azt hiszem, ez attól függ, mi az, amire Monsieur Gage állítólag rájött.

Ekkor dörejt hallottunk, mintha távoli mennydörgés visszhangja volna.

Mindnyájan Kairó felé fordultunk, melynek minaretjei kecsesen emelkedtek a Nílus túlpartján. Azután újabb dörrenés, és még egy. Agyúk hangja szólt.

– Mi ez? – tette fel Napóleon a szónoki kérdést.

A város fölötti tiszta égen füstoszlop jelent meg. Az ágyúdörgés morajlása folytatódott, s egyre gyűlt a füst.

– Valami történik odaát – mondta Kleber.

– Ne mondja. – Bonaparte a hadsegédekhez fordult. – Csomagolják össze a terítéket! Hol van a lovam?

– Azt hiszem, felkelés tört ki – tette hozzá nyugtalanul Kleber. – Voltak bizonyos utcai pletykák, s a mullahok is folyton kiáltoztak a tornyaikból. Nem vettük komolyan a dolgot.

– Nem. Az egyiptomiak nem vettek komolyan engem.

A társaság teljesen megfeledkezett rólam. Tevék tápászkodtak fel, lovak nyerítettek izgatottan, a férfiak a lovaikhoz rohantak. A szablyákat kirántották a homokból, mire a ponyvák megereszkedtek. Az egyiptomiak fellázadtak Kairóban.

– És vele mi legyen? – kérdezte a hadsegéd felém mutatva.

– Egyelőre ne foglalkozzon vele – mondta Bonaparte. – Monge! Ön és a tudósok vigyék magukkal Gage-et és a lányt. Térjenek vissza az intézetbe, zárják be az ajtókat, és senkit ne engedjenek be! Küldök egy szakasz gyalogost a védelmükre. Többiek, utánam! – Azzal vágtatni kezdett a homokon át a hajók irányába, melyek áthozták őket a folyón.

Miközben a katonák és a szolgák sietve elpakolták az utolsó ponyvákat és asztalokat is, Astiza csendben eltett egy mécsest. Azután ezek is távoztak, követték a tisztek nyomát. Perceken belül egyedül maradtunk Monge-zsal, csupán a lábnyomok árulkodtak arról, hogy nem is olyan rég fogadás zajlott itt. A szélvihar oly gyorsan távozott, hogy levegőért kapkodtunk mindnyájan.

oOo

– Kedves Ethanom – mondta végül Monge, miközben a Nílus felé igyekvő exodust figyeltük –, magának aztán van érzéke ahhoz, hogy bajt hozzon magával!

– Párizs óta igyekszem elkerülni, Dr. Monge, de nemigen járok sikerrel. – A folyón át hallottuk a lázadás hangját, e dallamtalan ropogást.

– Akkor jöjjenek. Mi, tudósok, meghúzzuk magunkat, míg véget nem ér ez a mostani kalamajka.

– Nem mehetek vissza Kairóba önnel, Gaspard. A piramisnál van dolgom. Nézze, nálam van a medál, és azt hiszem, már nagyon közel járok ahhoz, hogy megfejtsem a jelentését. – Intettem Astizának, aki elővette az ékszert. Monge szeme elkerekedett az új alakja és feltűnő szabadkőműves jellege láttán.

– Mint ön is látja – folytattam –, megtaláltuk a másik darabját. Gyanúm szerint ez a csecsebecse valamiféle térkép, mely a Nagy Piramis eleddig ismeretlen részeibe vezet, mely ön szerint a pi-t szimbolizálja. A kulcs e vésett vonalakból álló háromszög itt, a központi korongon. Egy déli sírkamrában rájöttem, hogy talán egyiptomi számokat jelöl. Azt hiszem, valamilyen matematikai mintázat, de miféle?

– Vésetek? Hadd lássam újra. – Elvette a medált Astizától, és egy kézi nagyító lencséjén át tanulmányozni kezdte.

– Minden vésetek csoportjai egy-egy számot jelölnek – mondtam.

Némán számolt, közben mozgott a szája, majd meglepett feltekintett.

– Hát persze! Hogyhogy nem vettem észre eddig? Nos, ez valóban különös minta, de illik a helyzetünkhöz. Kár, micsoda csalódás! – Sajnálkozva nézett rám, lassan csüggedés költözött a szívembe. – Gage, hallott maga valaha a Pascal-háromszögről?

– Soha, uram.

– Blaise Pascalról nevezték el, aki százötven évvel ezelőtt értekezést írt a számok egy bizonyos sorozatáról. Több bölcs mondás is fűződik hozzá, megszívlelendő például a következő: „Minél jobban ismerem az embereket, annál többre értékelem a kutyámat.” Látja, ez a sorozat úgy nő, mint egy piramis. – Egy kölcsönvett dragonyosszablyával számsort kezdett írni a homokba, ilyesformán:

– Na! Felismeri a mintát?

Valahogy úgy festhettem, mint egy kecske, aki Thuküdidészt olvas. Néma nyögéssel emlékeztem vissza Jomard-ra és az ő Fibonacci-számaira.

– Mint látja – magyarázta türelmesen Monge az egyesek kivételével minden szám a kétoldalt fölötte lévő két szám összege. Látja azt a kettest? Fölötte két egyes van. A hármas fölött meg egy kettes és egy egyes. A hatos fölött két hármas és így tovább. Ez a Pascal-háromszög. Illetve csak a kezdetét írtam fel, a háromszöget ugyanis a végtelenségig lehet folytatni lefelé. Nézze meg a véseteket a medálján!

– Ugyanaz a háromszög! – kiáltottam fel. – De mit jelent?

Monge visszaadta a medált.

– Azt jelenti: kizárt, hogy a maga ékszere az ősi Egyiptomból származzon. Sajnálom, Ethan, de ha ez valóban Pascal-háromszög, akkor a maga egész küldetése hiábavaló volt.

– Micsoda?

– Egyetlen ókori matematikus sem ismerte ezt a sorozatot. Ebből következően minden bizonnyal modern hamisítvánnyal van dolgunk.

Úgy éreztem, mintha ököllel gyomorszájon vágtak volna. Hamisítvány? Lehet, hogy Cagliostro, ez a vén bűbájos mindenkit átvert? Mindeme hosszú út, s Talma és Énoch halála – mind-mind fölösleges lett volna?

– De úgy néz ki, mint egy piramis!

– Vagy a piramis néz úgy ki, mint egy háromszög. Nincs is jobb módszer egy kidolgozatlan, régi ékszer továbbadására, mint ha Egyiptom piramisaival hozzuk kapcsolatba. Valamely tudós játékszere vagy szerencsehozó amulettje lehetett, ezért a pi meg a körzőhöz hasonlító lábak. Talán tréfának szánták. Ki tudja? Mindenesetre gyanítom, hogy magát, barátom, alaposan átejtette egy sarlatán. Lehet, hogy a katona, akitől elnyerte. – Vállamra tette a kezét. – Ne szégyenkezzen emiatt. Mindnyájan tudjuk, hogy maga nem igazi tudós.

Forgott velem a világ.

– Biztos voltam benne, hogy olyan közel járok…

– Én kedvelem magát, Ethan, és nem akarom, hogy bármi baja essen. Hadd adjak magának egy tanácsot. Ne menjen vissza Kairóba. Isten tudja, mi folyik ott. – A lövések egyre hangosabban lettek. – Bonaparte sejti, hogy nem sok hasznát veszi magának, és a csalódottságtól egyre türelmetlenebb. Fogjon egy hajót, térjen vissza Alexandriába Astizával, és menjen haza Amerikába. A britek átengedik majd, ha kimagyarázza magát, amihez olyan jól ért. Menjen haza, Ethan Gage. – Megrázta a kezem. – Menjen haza.

Dermedten álltam, alig fogtam fel, hogy minden fáradozásom hiábavaló volt. Biztosan hittem, hogy a medál elvezet a piramis belsejébe, s most meg Franciaország legnagyobb tudósa közli velem, hogy becsaptak! Monge szomorú mosollyal figyelt. Azután összeszedte kevés holmiját, felszállt a szamárra, melyen idejött, és lassan poroszkálni kezdett vissza a fővárosba és az intézetébe. A háttérben egyre dörögtek a fegyverek.

Még egyszer visszafordult.

– Bárcsak én is azt tehetném!

oOo

Astiza dühösen nézett Monge után, komor arcán megvetés tükröződött. Mikor a tudós hallótávolságon kívül ért, kitört: – Ez az ember bolond!

Meglepődtem.

– Astiza, az az ember Franciaország egyik legnagyobb elméje.

– Aki láthatóan azt hiszi, a tudomány az ő fellengzős véleményével és európai őseivel kezdődik és ér véget. Meg tudná építeni ezt a piramist? Hát persze, hogy nem. Mégis erősködik, hogy a nép, mely megépítette, sokkal kevesebbet tudott a számokról, mint ő vagy ez a Pascal.

– Nem így értette.

– Nézd meg a mintát a homokban! Nem úgy néz ki, mint a piramis előtted?

– De igen.

– És mégsem lenne semmi köze ahhoz, amiért idejöttünk? Nem hiszem el.

– De vajon milyen kapcsolat lehet közöttük?

A lány a homokról a piramisra, a piramisról a homokra nézett.

– Azt hiszem, nyilvánvaló. Ezek a számok megfelelnek a piramis építőköveinek. Egy kő a csúcson, ez mára elveszett. Alatta kettő, az alatt három, és így tovább. Sor sort követ, egyik kőtömb a másik után. Ha folytatjuk a sort, mindegyik kőtömbnek meglesz a száma. Ez a Monge vak.

Lehetséges, hogy igaza van? Egyre izgatottabb lettem.

– Akkor fejezzünk be még néhány sort.

A mintázat egyre nyilvánvalóbbá vált. A számok gyorsan növekedtek a piramis apotémája – a piramis oldalát kettészelő képzeletbeli vonal – mentén, kétoldalt pedig tükröződtek egymásra. A következő sor például ez volt: 1, 5, 10, 10, 5, 1. Az azutáni: 1, 6,15, 20,15, 6,1. És így tovább, minden újabb sor egyre szélesebb lett és nagyobb számokat tartalmazott. A csúcstól számított tizenharmadik sor középső száma 924 volt.

– Milyen számot keresünk? – kérdeztem.

– Nem tudom.

– Akkor mire jó mindez?

– Majd rájövünk, ha meglátjuk a számot.

Tovább folytattuk. A nap süllyedni kezdett a nyugati horizonton, a piramisok árnyékai megnyúltak. Astiza megérintette a karomat és dél felé mutatott. Porfelhőt láttam arrafelé, mely egy nagyobb csapat közeledését jelezte. Nyugalmam hirtelen elszállt. Ha Silano és Bin Szadr még él, akkor abból az irányból kell érkezniük. Északkeletre láttuk, hogy Kairó egyes részei lángban állnak, s most már egy pillanatra sem szünetelt a francia tüzérség moraja. Szabályos ütközet bontakozott ki az állítólag megbékített fővárosban. Napóleon szorítása gyengébb volt, mint amilyennek tűnt. Észrevettem, amint egy gömb emelkedik lassan a levegőbe. Conte egyik ballonja volt az, melyet kétségkívül megfigyelésre és a csata irányítására küldtek fel.

– Jobban tesszük, ha sietünk – dünnyögtem.

Gyorsabban róttuk a jeleket, de minden egyes sor, melyet a mintához adtunk, két számmal hosszabb volt az előzőnél, és bonyolultabb volt kiszámítani. És ha hibázunk? Astiza segített a számok kitöltésénél, mormolt, miközben gyors elméje a műveleteket végezte. Piramisunk egyre nőtt, sorra rakódtak a számok, azaz a kőtömbök, mintha a homokban megismételnénk az építés folyamatát. Hamarosan sajogni kezdett a hátam, szemem előtt összemosódtak a jelek. Számok, számok, számok. Lehet, hogy tényleg átverés, ahogy Monge mondta? Valóban ismerhettek az egyiptomiak efféle szabályszerűségeket? Miért találnának ki egy ennyire ködös rejtvényt, ha aztán nyomokat rejtenek el a megfejtésére? Végül, a csúcstól számított százötvenedik sor környékén egyszer csak egy olyan számot kaptunk, mely megegyezett a pi egyiptomi értékével, ahogy azt a matematikustól hallottam: 3160.

Döbbenten álltam meg. Hát persze! A medál egy pontra mutat a piramison! Ha észak felé nézünk, a nyugati vagy keleti oldalon kell lennie egy járatnak és egy ajtónak. Ne feledjük a pi-t. Azt a kőtömböt kell keresnünk, mely megfelel a pi értékének ebben az ókori számrejtvényben. Időzítsük a Vízöntőhöz, ahogyan azt az egyiptomiak használták, a Nílus áradásának jelzésére, és… lépjünk be.

Ha igazam van.

oOo

A piramis nyugati oldala rózsaszínűn ragyogott, miközben felfelé kapaszkodtunk rajta. Késő délutánra járt, a nap kövéren, lustán függött a horizont fölött, mintha csak Conte egyik ballonja lenne. Lovainkat kipányváztuk odalent, a kairói fegyverropogás hangját tompította a köztünk és a város között emelkedő építmény roppant tömege. Felfelé haladásunk ezúttal is keserves mászást igényelt a magas, meredek és lekopott kőtömbökön. Számoltam őket mászás közben, próbáltam megtalálni azt a sort és követ, mely a pi értékének felel meg, ennek az örök számnak, melyet beleépítettek a piramis méreteibe.

– Mi van, ha a számok a mára elveszett burkolólapokra utalnak? – kérdeztem.

– Akkor is össze fognak illeni a belső kövekkel, remélem, vagy legalább a közelükbe juttatnak minket. A medál egy olyan kő felé irányít majd minket, mely a piramis szívébe vezet.

Éppen az ötvenharmadik sornál jártunk, mikor Astiza rámutatott valamire.

– Ethan, nézd!

A szomszédos piramis sarka mögül vágtató lovascsapat bukkant elő. Egyikük meglátott, mire mindnyájan ordítozni kezdtek. Még a lenyugvó nap fényében sem okozott gondot, hogy felismerjem a bekötözött karú Bin Szadr és Silano alakjait, akik vadul ostorozták tajtékzó lovaikat. Ha nem válik be az elméletünk, halottak vagyunk – vagy még rosszabb sors vár ránk, ha Bin Szadr eléri, amit akar.

– Meg kell találnunk azt a követ!

Számoltunk. Természetesen több ezer kőtömb volt itt, a nyugati oldalon, és mikor elértük a feltételezett célpontot, az semmiben sem különbözött a körülötte lévőktől. Egy átlagos, többtonnás kőtömb volt, melyet évezredek koptattak, és melyet szilárdan megtartott a rá nehezedő irdatlan súly. Megnyomtam, próbáltam megemelni, még bele is rúgtam, teljesen hatástalanul.

Egy golyó pattant le a kövekről.

– Állj meg! Gondolkozz! – sürgetett Astiza. – Bizonyára speciális módon kell megmozdítani, különben bármilyen bolond ráakadhatott volna. – Felemelte a medált. – Biztosan köze van ehhez.

Újabb lövések pattogtak körülöttünk.

– Olyanok vagyunk itt, mint a legyek a légypapíron – mormoltam.

A lány lenézett.

– Nem. Elve akar minket elfogni, hogy elmondhassuk neki, amit megtudtunk. Bin Szadr bizonyára élvezni fogja, ahogy kiszedheti belőlünk az információkat.

Valóban, Silano rákiabált azokra, akik tüzeltek, karjával mutatta, hogy eresszék le a fegyvereiket, és inkább másszanak utánunk a piramis oldalán.

– Pompás.

A medállal babráltam. Hirtelen észrevettem, hogy a második piramis árnyéka a miénkre vetül, hosszú háromszöge átnyúlik a homokon, s felkúszik a kősorokon át egészen odáig, ahol állunk. Ennek csúcsköve sértetlen volt, így a hegye tökéletesebben megmaradt, és egyenesen egy kőre mutatott, mely némileg jobbra és több sorral lejjebb állt, mint ahol keresgéltünk. Az árnyék minden egyes napon – miközben a napkorong átszeli a horizontot – másik kőre mutat, márpedig ez volt az a dátum, melyet a naptárból nyertem. Talán néhány kőtömbbel elszámoltuk magunkat? Leugráltam, hogy éppen az árnyék fölött legyek, és a nap felé tartottam a medált. A fény áttűzött a kicsiny lyukakon, s a Sárkány csillagkép alakját vetítette a homokkőre.

– Ott! – mutatta Astiza. A kőtömb alján alig látható, vésőheggyel lyuggatott díszítés látszott, mely a medál csillagképének mintáját utánozta. Ez alatt, a mi kőtömbünk és az alatta lévő közötti rés hajszálnyit szélesebb volt a szokásosnál. Lehajoltam és lefújtam a port e halvány repedésről. Észrevettem, hogy szabad szemmel alig észrevehető szabadkőműves jeleket is véstek a kőbe.

Hallottam, amint az arabok egymásnak kiáltozva mászni kezdenek felfelé.

– Add fel, Gage! – kiabálta Silano. – Már úgyis elkéstél!

Éreztem valami halovány szellőt, mintha a túloldalon lévő üregből érkező légáramlat lenne.

– Itt van – suttogtam. Tenyeremmel rácsaptam a kőre. – Mozdulj meg, a fene essen beléd!

Azután eszembe jutott, a többiek hogyan nevezték a medált amióta elnyertem. Kulcs. Megpróbáltam becsúsztatni a korongot a résbe, de az kissé domború volt, és a dudor nem fért be.

Lenéztem a vállam fölött. Most már Bin Szadr és Silano is felénk mászott.

Megfordítottam a medált, betuszkoltam az egymásba kapcsolódó karokat. Beragadtak, rázogatni kezdtem őket, mire még beljebb csúsztak…

S ekkor kattanás hallatszott. Mintha belülről húznák, a medál karjai becsúsztak a kőbe, a korong letört és lefelé pattogott a kőtömbökön, egyenesen Silano irányába. Morajlás hallatszott, kő csikordult kövön. Odalent folytatódott a kiáltozás.

A tömb hirtelen súlytalanná vált és néhány milliméterrel elemelkedett az alatta lévő kőtől. Megnyomtam, mire egyszerre fordult befelé és felfelé, mintha pehelykönnyű lenne, mögötte pedig sötét akna tárult fel, mely pontosan olyan szögben ereszkedett lefelé, mint az a lefelé vezető folyosó, melyet Napóleonnal korábban bejártunk. Az öttonnás kődarab olyan súlytalanná vált, mint egy tollpihe. A kulcs teljesen eltűnt, mintha elnyelte volna a kő.

Megtaláltuk a titkot. Hol van Astiza?

– Ethan!

Megperdültem. A lány éppen lefelé kapaszkodott a meredek lejtőn, hogy elcsípje a guruló korongot. Silano keze megmarkolta a ruháját. Astiza egy rántással kiszabadította magát, ruhájának egy foszlánya Silana kezében maradt, ő pedig visszafelé igyekezett. Előrántottam As kardját, és leugrottam, hogy segítsek neki. Silano előhúzott egy új vívótőrt, szeme ádázul csillogott.

– Lődd le! – kiáltotta Bin Szadr.

– Nem. Ezúttal nincs újabb trükk a puskájával. Ő az enyém.

Úgy döntöttem, a nyers kétségbeesés kedvéért félreteszem az eleganciát. Amint a pengéje átszelte a levegőt a törzsem felé, elbődültem, mint egy viking, és lesújtottam, mintha fát vágnék. Egy sorral feljebb álltam, mint ő, így több mint fél méter előnyöm volt, és olyan gyorsan csaptam le, hogy szúrás helyett hárítani kényszerült. Acél csendült az acélon, pengéje elgörbült a csapásom alatt – nem tört el, de hátrahajlott a csuklója felé. Úgy számoltam, a csuklója még nem jöhetett teljesen rendbe, a puskám felrobbanása okozta sérülés után. Elfordult, nehogy elejtse a kardot, de emiatt elveszítette az egyensúlyát. Káromkodva megingott, majd hátrazuhant a többi martalóc közé. Mindnyájan összegabalyodva bukfenceztek lefelé, kezükkel a kövek után kapdostak, hogy megállítsák göröngyös zuhanásukat. Eldobtam a kardot, mint egy dárdát, remélve, hogy eltalálom Bin Szadrt, de ő elhajolt, így egy másik gazfickóba szaladt bele a hegye, aki üvöltve bukott alá.

Ezután Bin Szadr rontott nekem. Kígyófejű botja végéből halálos hegy meredt elő. Szúrt, én félrehajoltam, de nem voltam elég gyors. A borotvaéles penge megkarcolta a vállamat. Mielőtt megránthatta volna, hogy a vágás mélyebbre hatoljon, egy kő találta arcon. Astiza vadul hajigálta lefelé a piramis kőtörmelékét, haja úgy repdesett, mint Medúzáé.

Bin Szadr is sérült volt, a golyó ütötte seb miatt fél kézzel kellett fognia a botot, én pedig hirtelen megéreztem a lehetőséget, amivel kizökkenthettem őt az egyensúlyából. Megragadtam a kígyós botot és felfelé rántottam, ő kétségbeesetten próbálta visszatartani, miközben hunyorogva védekezett Astiza kőzápora ellen. Egy pillanatra engedtem a szorításomon, mire ő veszélyesen hátradőlt, elveszítve egyensúlyát. Akkor megrántottam újra, s ő a botot eleresztve alázuhant, s több kősort bucskázott lefelé. Mikor ismét felemelte arcát, vér borította mindenütt. Féltve őrzött botja a markomban volt. Először láttam a tekintetében félelmet.

– Add vissza!

– Ez már tűzifa, te fattyú.

Astizával visszatértünk az üreghez, utolsó menedékünkhöz, és bemásztunk az ismeretlenbe. Vállunkat az akna falainak feszítettük, nehogy megcsússzunk, majd felnyúltunk és meghúztuk a bejáratot fedő követ. Odakint Bin Szadr igyekezett felénk, úgy üvöltött a dühtől, mint egy tébolyult. A kőtömb ugyanolyan könnyedén ereszkedett vissza, ahogyan felemelkedett, de ahogy visszalendült, visszanyerte a súlyát is, s úgy csapódott be ellenségünk orra előtt, ahogyan egy óriási kőtömbhöz illik. Egy szempillantás alatt vaksötét lett.

A túloldalról a csalódottság halvány kiáltásait hallottuk, miközben az arabok a kőajtót ütötték. Azután Silano kiáltotta el magát, hangjában harag és elszántság keveredett: – Puskaport!

Lehet, hogy nincs sok időnk.

Sötét volt, mint a kút mélyén, mígnem Astiza végig nem húzott valamit az akna falán, s szikra lobbanását nem láttam. Azt a mécsest gyújtotta meg, melyet Napóleon asztaláról hozott magával. Akkora volt a sötétség, hogy még ez a kicsiny láng is fényárként hatott. Hunyorogtam, levegő után kapkodtam, és próbáltam felkészülni a következő lépésre. A bejárat mellett egy fülkét pillantottam meg, abban pedig egy csillogó aranyrudat, mely egy sarokpánton keresztül ahhoz a kőtömbhöz kapcsolódott, melyen át bejutottunk. Lenyűgöző volt ez az emelőrúd. Legalább öt centiméter vastag volt, az arany nyilván az alatta rejlő fémet védte a korróziótól vagy a rozsdától. Ez a mechanizmus emelhette meg a kőajtó súlyát, föl-le tudott mozogni, mint egy dugattyú. Volt egy mélyedés, ahol a kőhöz csatlakozott, és egy hosszú üreg, Amelybe beleereszkedhetett. Fogalmam sem volt arról, hogyan működhet.

Megpróbáltam felfeszíteni az ajtót. Úgy beragadt, mint egy dugó, lehetetlen volt megmozdítani. Visszaút tehát nincs. Átmenetileg biztonságban voltunk, ám lehet, hogy örökre csapdába estünk. Majd észrevettem valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Az akna falai mentén, mintha díszfegyverek volnának, száraz rőzséből kötött fáklyák sorakoztak, melyeket a piramis levegője még inkább kiszárított.

Valaki tehát azt akarta, hogy megtaláljuk az utat az akna aljáig.