Tizennegyedik fejezet

Miután értesültem e kellemetlen eseményről, első dolgom volt megkeresni Talmát. Ha a L'Orient felrobbanásának híre eléri Alexandriát, minden valószínűség szerint halottnak hisz majd. Silano, itt? Ez lett volna az a „segítség”, amire Bonaparte célzott?

A viharvert brit flotta nem próbálta bevenni Alexandria kikötőjének újjáépített erődítményeit, inkább blokád alá vonta a várost. Ami engem illet, egy arab dereglye partra tett az Abukir-öbölben. Senki sem szentelt különösebb figyelmet az érkezésemnek, hiszen rengeteg dau és felukka keringett körülöttünk, törmeléket kutatva s halottakat fosztogatva. Francia és brit csónakok szedték fel a túlélőket, átmeneti fegyverszünetet kötve. A parton – durva vászonponyvák árnyékában – sebesültek feküdtek nyöszörögve. Kicaplattam a szárazföldre, ugyanolyan rongyosan, mint a többiek, s segítettem sérülteket cipelni egy repeszlyuggatta vitorlából készült szélárnyék védelmébe, majd beálltam az összeverődött francia matrózok közé, akik hosszú menetben gyalogoltak Alexandria felé. Hangulatuk a vereség miatt meglehetősen komor volt, s csendben bosszút esküdtek az angolok ellen, de mégis a hajótöröttek reménytelensége sugárzott belőlük. Fárasztó menetelés volt ez a hőségben, a porfelhő közepette, s mikor megálltam visszatekinteni, láttam a zátonyra futott és még mindig égő francia hajók füstoszlopait. Útközben rég eltűnt civilizációk maradványai mellett haladtunk el: itt egy oldalára dőlt szoborfej, amott a törmelék között egy asztalnyi méretű királyi láb, akkora lábujjakkal, mint egy tök. Roncsok voltunk mi is, miközben eme roncsok mellett vánszorogtunk. Csak éjfélre sikerült elérnünk a várost.

Alexandria úgy zsongott, mint egy felzavart méhkas. Házról házra jártam, s kérdezősködtem egy alacsony, szemüveges francia után, aki különösképp érdeklődik a csodagyógyszerek iránt. Végül kiderítettem, hogy Talma egy halott mameluk házában vett ki szobát, melyet fogadóvá alakított át valamely jó szimatú kereskedő.

– Az a beteges? – kérdezte a tulajdonos. – Eltűnt anélkül, hogy elvitte volna a holmiját vagy a gyógyszereit.

Ez igen baljóslatúan hangzott.

– Nem hagyott üzenetet nekem, Ethan Gage-nek?

– Maga a barátja?

– Igen– Száz frankkal tartozott nekem.

Kifizettem Talma tartozását, s magamhoz vettem a csomagját. Reméltem, hogy visszasietett Kairóba. A biztonság kedvéért érdeklődtem a dokkoknál is, nem hagyta-e el a kikötőt.

– Nem vall Talma barátomra, hogy egyedül menjen el – mondtam aggódva a francia kikötőtisztnek –, tudja, nem éppen kalandvágyó természet.

– Akkor mit keres Egyiptomban?

– Gyógyírt a bajaira.

– A bolond! A német fürdőket kellene kipróbálnia.

A tiszt megerősítette, hogy Silano gróf megérkezett Egyiptomba, de nem Franciaország felől, hanem a szír partok irányából. Szemtanúk szerint két hatalmas csomaggal szállt partra, egy aranyláncon vezetett majommal, egy szőke hölggyel, egy kosárba rejtett kobrával, egy ketrecbe zárt malaccal, és egy óriás termetű néger testőrrel. S ha ez még nem lett volna elég feltűnő, lobogó arab köntöst viselt, sárga derékövvel, osztrák lovaglócsizmával, oldalán francia vívókarddal. – Azért jöttem, hogy megfejtsem Egyiptom rejtélyeit! – jelentette ki. Napkeltekor, mikor még szórványos lövések hangzottak fel a francia flotta roncsai felől, Silano felbérelt egy tevekaravánt és útnak indult Kairó felé. Talán Talma is vele ment? Valószínűtlennek tűnt. Vagy lehet, hogy Antoine titokban követte a grófot, hogy kilesse szándékait?

Egy lovas őrjárattal mentem Rosette-ig, majd csónakkal tovább Kairó felé. A főváros a távolból különös módon változatlannak tűnt, mintha mi sem történt volna Abukirnél, de csakhamar rájöttem, hogy a katasztrófa híre valóban megelőzött.

– Olyan, mintha egy kötélbe kapaszkodnánk – mondta egy őrmester, aki Napóleon főhadiszállására kísért. – Itt a Nílus meg a vékony zöld sáv mellette, s az üres sivatag mindkét oldalon. Ha a dűnék közé keveredsz, azonnal megölnek a gombjaidért. Ha egy falut őrzöl, lehet, hogy arra ébredsz, egy késsel nyiszálják a torkodat. Lefekszel egy nővel, s másnap mérgezett italt kapsz, vagy búcsút inthetsz a férfiasságodnak. Megsimogatsz egy kutyát, s a veszettséget kockáztatod. Csupán két dimenzióban mozoghatunk, nem háromban. Hát nem olyan, mintha kötélen lógnánk máris?

– A kötél már elavult, hiszen itt a guillotine – próbáltam erőtlenül szellemeskedni.

– S Nelson már levágta a fejünket. Íme a test, ide zuhant, Kairóba.

Azt hiszem, Bonaparténak nem tetszett volna ez a hasonlat, inkább azt mondta volna, hogy bár a brit admirális levágta a lábunkat, a koponya – azaz ő – mégsem adja fel a harcot. Mikor jelentést tettem neki a főhadiszállásán, az egyik percben minden felelősséget Brueysre hárított – „Miért nem hajózott el Korfu felé?” –, a másikban erősködött, hogy stratégiai helyzetünk alapjában mit sem változott. Franciaország még mindig uralja Egyiptomot, s könnyedén elérheti a Levantét. Noha India most távolinak tűnik, Szíria csábító célpont marad. Hamarosan bevetjük Egyiptom gazdagságát és munkaerejét. Keresztény koptokat és renegát mamelukokat veszünk be a francia seregbe. Tevés egységekkel „hajózhatóvá” tesszük a homoktengert. A hódítás nem áll le, s Napóleonból új Nagy Sándor lesz.

Miután többször megismételte mindezt, hogy meggyőzze saját magát, Bonaparte ismét borongós hangulatba került.

– S bátran viselkedett Brueys? – kérdezte.

– Egy ágyúgolyó elvitte a fél lábát, mégis ragaszkodott hozzá, hogy a posztján maradjon. Hősként halt meg.

– Na. Legalább ennyi maradt.

– Ugyanúgy tett Casabianca kapitány és a kisfia is. Az egész fedélzet égett, mégsem voltak hajlandók elhagyni a hajót. Franciaországért és a kötelességért haltak meg, tábornok. A harc bárhogyan végződhetett volna, de amikor a L'Orient felrobbant…

– Odaveszett az egész máltai kincs. A fenébe! És mi van Villeneuve admirálissal? Elmenekült?

– O semmi módon nem avatkozhatott volna bele a küzdelembe. A szél szembefújt vele.

– És úgy tűnik, maga is túlélte. – Ez a megjegyzés némiképp keserűen hangzott.

– Jól úszom.

– Valóban. Valóban. Maga aztán nagy túlélő, nem igaz, Gage? – Egy körzővel babrált, s oldalvást pillantott rám. – Van egy új jövevény, aki érdeklődik maga után. Valami Silano gróf, azt mondja, még Párizsból ismeri magát. Őt is érdeklik a régiségek, régóta kutatja őket. Megmondtam neki, hogy hozni fog valamit a hajóról, ő pedig kíváncsiságát fejezte ki, s kérte, hadd vizsgálhassa meg.

Nem állt szándékomban bármit is megosztani Silanóval.

– Attól tartok, a naptár elveszett az ütközetben.

– Mon dieu. Hát semmi jó nem származott ebből?

– Elvesztettem a barátom, Antoine Talma nyomát is. Nem látta véletlenül, tábornok?

– Az újságírót?

– Tudja, igen keményen dolgozott azért, hogy a világ megismerhesse az ön sikereit.

– Amilyen keményen én megdolgoztam értük. Szükségem van rá, hogy megírja az életrajzomat franciaországi terjesztésre. A népnek tudnia kell, mi történik itt a valóságban. Ami a kérdését illeti, nem tartom számon egyenként mind a harmincötezer emberemet. Majd előkerül a barátja, ha nem iszkolt el. – Úgy tűnt, nyomasztja a gondolat, hogy valamelyikünk megpróbálhat megszökni az egyiptomi expedícióból. – Közelebb jutott a piramisok és a nyaklánca megértéséhez?

– Megvizsgáltam a naptárat. Kedvező dátumokat rejt.

– Kedvező, de mire?

– Azt nem tudom.

Becsukta a körzőt.

– Kezdek kételkedni a maga használhatóságában, amerikai. Mégis, Silano szerint jelentős ismeretek, akár katonai ismeretek is rejtőzhetnek abban, amit kutat.

– Katonai ismeretek?

– Ősi erők. Egyiptom évezredekig nagyhatalomnak számított, hatalmas dolgokat épített, miközben a világ többi része viskókban tengődött. Hogyan? Miért?

– Éppen erre a kérdésre keressük a választ mi, tudósok – mondtam. – Kíváncsi vagyok, találok-e az elektromosság jelenségére való ókori utalást. Jomard elképzelése szerint ezzel az erővel mozdíthatták a helyükre e gigantikus kőtömböket. De nem tudjuk elolvasni a hieroglifákat, mindent félig homok borít, s eddig egyszerűen nem volt elég időnk, hogy megvizsgáljuk a piramisokat.

– Ezen változtatni fogunk. Magam megyek el megnézni őket. De előtte még… Ma estélyt adok, amire magát is várom. Ideje, hogy egyeztessék eredményeiket Alessandro Silanóval.

oOo

Meglepett, mennyire megkönnyebbültem Astiza láttán. Talán amiatt, hogy túléltem egy újabb szörnyű csatát, esetleg a Talma iránti aggodalmam vagy a francia őrmesternek az egyiptomi helyzetünkkel kapcsolatos borúlátó megjegyzései, netán Silano kairói felbukkanása vagy Bonaparte türelmetlenkedése miatt, nem tudom, mindenesetre magányosnak éreztem magam. Mit keresek itt én, az amerikai száműzött, egy idegen hadsereg kellős közepén, egy még annál is idegenebb országban? Egyetlen ember volt, ez a nő, akit – bár ő sem árult el nekem mindent – a társamnak, sőt titokban, bár ezt neki soha nem mertem volna elmondani, a barátomnak nevezhettem. Ám az ő múltja olyan titokzatos volt, hogy kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: ismerem-e őt egyáltalán? Alaposan szemügyre vettem, mikor üdvözölt, rejtett érzelmek nyomai után kutatva, ám úgy tűnt, csupán egyszerű örömöt érez, amiért sértetlenül térek vissza. Énochhal együtt kíváncsian várták tőlem a szemtanú beszámolóját a csatáról, hiszen Kairó mindig is a pletykák melegágya volt. Ha régebben kételkedtem is a lány eszében, mikor meghallottam, mennyit javult a francia nyelvtudása, minden kételyem eloszlott.

Sem Énoch, sem Asraf nem tudott semmit Talmáról, viszont annál többet Silanóról. Kíséretével együtt megérkezett Kairóba, felvette a kapcsolatot néhány szabadkőművessel a francia tisztek közül, s beszélgetett egyiptomi misztikusokkal és vajákosokkal is. Bonaparte kényelmes szállást rendelt ki neki, egy mameluk bej házát, ahol a nappal és az éj egyetlen órájában sem szünetelt a gyanús alakok ki- és bejárása. A jelentések szerint az után is tudakozódott Desaix tábornoknál, mikor készülnek francia csapatokat küldeni a Nílus felső folyásához.

– Bandája mohón kutat a múlt titkai után – mondta Astiza. – Beduin haramiákat gyűjt maga köré testőrnek, meglátógatta Bin Szadr is, sárga hajú ringyója pedig hintóban hivalkodik a város utcáin.

– És azt mondják, felőled is érdeklődött – tette hozzá Énoch. – Mindenki aggódott, nem estél-e csapdába Abukirnél. Elhoztad a naptárat?

– Elvesztettem, ám előtte lehetőségem nyílt a tanulmányozására. Csupán találgatok, de amikor úgy állítottam be a gyűrűket, hogy azok a medálomra és a piramisokra emlékeztessenek, az volt az érzésem, egy dátumra utal az eszköz: október 21-ére, az őszi napéjegyenlőség után egy hónappal. Van e napnak bármi jelentősége az egyiptomiaknál?

Énoch eltűnődött.

– Nem igazán. A napforduló, a napéjegyenlőség vagy az újév napja, mikor a Nílus áradása megkezdődik – mindezeknek van jelentőségük, az általad említett dátumra azonban nem emlékszem. Lehet, hogy az ősidőkben szent nap volt, de ha így is volt, mára elveszett a jelentése. Mindenesetre utánanézek a könyveimben, és megemlítem a dátumot a bölcsebb imámoknak is.

– És mi van a medállal? – kérdeztem. Az elején kényelmetlenül éreztem magam, amiért el kell válnom tőle, most azonban hálás voltam az előrelátásomért, amiért nem tettem kockára az Abukir-öbölben.

Énoch előhozta az ékszert. Ismerős, aranyló csillogása láttán azonnal megnyugodtam.

– Minél többet vizsgálom, annál régebbinek tűnik – ősibb, azt hiszem, a legtöbb egyiptomi dolognál. E szimbólumokat abban az időben véshették rá, mikor a piramisok épültek. Oly távoli ez a kor, hogy nem maradtak fenn könyvek róla, ám amikor Kleopátrát említetted, valami eszembe jutott. O a Pto-lemaidák közé tartozott, a piramisok után háromezer évvel élt, s nemzetsége legalább annyira volt görög, mint egyiptomi. Mikor Caesarral és Antoniussal társult, az utolsó összekötő kapcsot jelentette a római világ és az ősi Egyiptom között. A legendák szerint van egy templom, bár a helye ismeretlen, melyet Hathornak és Ízisznek szenteltek, a gondoskodás, a szeretet és a bölcsesség istennőinek, s ahol Kleopátra áldozatokat mutatott be.

Képeket mutatott az istennőkről. Ízisz a szokásos gyönyörű nő volt, magas fejékkel, Hathor azonban furcsának tűnt, hosszúkás arca és elálló fülei voltak, mint a tehénnek. Nem volt különösebben szép, inkább csak kellemes külsejű.

– A templomot valószínűleg újjáépítették a Ptolemaidák idején – mondta Énoch –, ám eredete jóval régebbi időkre nyúlik vissza, talán a piramisok korába. A legenda azt állítja, a Sárkány csillagképhez tájolták, mikor még ez jelölte az északi pólust. Ha ez igaz, akkor talán e két hely közös titkokat őrzött. Kutattam valami után, ami egy rejtélyre utal, vagy egy szentélyre, egy ajtóra – valamire, ami felé e medál utat mutathat –, ezért átnéztem a Ptolemaida-kori feljegyzéseket.

– És? – Láttam rajta, hogy élvezi a rejtély felgöngyölítését.

– Találtam egy régi görög utalást egy kis Ízisz-templomra, melyhez szívesen járt Kleopátra, s egy mondatot, mely így szól: „Min botja az élet kulcsa.” – Min botja? Bin Szadrnak volt egy botja, méghozzá kígyófejű. Ki ez a Min?

Astiza mosolygott.

– Min egy isten, belőle származik a man, „ember” szó a nyelvedben, ugyanúgy, ahogyan Maat vagy Mut istennő nevéből a mother, „anya” szó. A botja pedig nem hasonlít Bin Szadréra.

– Tessék egy kép róla. – Énoch felém csúsztatott egy papirost, melyen a rajz egy szertartásosan álló, kopasz férfit ábrázolt, akinek egyetlen feltűnő jellegzetessége volt: egy bámulatos méretű, merev, felágaskodó hímtag.

– Saratoga szellemeire! Ez a templomaikban volt?

– Ez csupán a természet – mondta Astiza.

– Nos, ebben az esetben igen bőkezű volt. – Képtelen voltam leplezni az irigységemet.

– Az egyiptomiaknál ez átlagos, amerikai barátom – vigyorgott gonoszul Asraf, majd mikor szúrós pillantást vetettem rá, elnevette magát.

– Mind tréfát űztök belőlem – morogtam.

– Nem, nem, Min valóban egy isten, ez pedig valós ábrázolás – biztosított Énoch noha honfitársaink testfelépítését illetően a fivérem kissé túloz. Normális esetben a „Min botja az élet kulcsa” mondatot pusztán szexuális és mitikus utalásként értelmezném. A mi teremtéstörténetünkben az első isten lenyeli a saját magját, majd kiköpi, s kiszarja első gyermekeit.

– Az ördög nevére!

– És általában az ankh-ot, a ti keresztény keresztetek elődjét szokták az örök élet kulcsának nevezni. De mit keres Min egy Ízisz-templomban? Ahová Kleopátra is ellátogatott? Miért „kulcs” szerepel a mondatban, miért nem „lényeg” vagy valamilyen szó? És miért jön utána ez: „A sírkamra a mennyországba vezet”?

– Na és miért?

– Nem tudjuk. A medálod azonban kulcs lehet, de még nem teljes. A piramisok a mennyek felé mutatnak. Mi lehet abban a sírkamrában? Mint mondtam, megtudtuk, hogy Silano délre készül, felfelé a Nílus mentén, Desaix társaságában.

– Ellenséges területre?

– Valahol délen áll Hathor és Ízisz temploma is.

– Silano régóta végez kutatásokat ősi fővárosokban – töprengtem hangosan. – Talán ő is rálelt azokra az utalásokra, melyekre te. De még szüksége van a medálra, úgy gondolom. Maradjon hát itt, jól elrejtve. Ma este fogadásra megyek, ahol találkozom ezzel a vajákossal, s ha szóba kerül, megmondom neki, hogy a medált elvesztettem az Abukir-öbölben. Csak ennyi előnyünk van a versenyfutásban, mely az élet kulcsáért folyik.

– Ne menj el a fogadásra! – kérte Astiza. – Az istennő szerint távol kell maradnunk ettől az embertől.

– Az én kicsi istenem, Bonaparte szerint pedig vacsoráznom kell vele.

A lány nyugtalannak tűnt.

– Akkor ne mondj neki semmit!

– A kutatásunkról? – Tessék, íme a kérdés, melyet újságíró barátom vetett fel. – Vagy pedig rólad?

Vörös árnyalatot öltött az arca.

– Bizonyára nem érdeklik a szolgáid.

– Nem-e? Talma elmondta nekem: megtudta, hogy ismerted Silanót azelőtt, Kairóban. Antoine nem Bin Szadr után akart kérdezősködni Alexandriában, hanem utánad. Szóval ki vele, mit tudsz Alessandro Silanóról?

Túl sokáig hallgatott, majd azt mondta: – Tudtam róla. Azért érkezett, hogy tanulmányozza az ősöket, ahogyan én is. De ő kihasználni igyekszik a múltat, s nem megóvni.

– Tudtál róla? – Hadészra, én is tudok például a kínaiakról, de soha nem volt velük semmi dolgom. Talma nem erre utalt. – Vagy olyan kapcsolatban álltatok, melyről nem akarsz beszélni, s így mind ez idáig eltitkoltad előlem?

– Az a baj a mai emberekkel – szakított félbe Énoch hogy túl sokat kérdeznek. Nem tisztelik a rejtélyeket. Ez rengeteg bajt okoz.

– Tudni akarom, hogy Astiza…

– A régiek felismerték, hogy bizonyos titkokat nem szabad bolygatni, s bizonyos dolgokat legjobb elfelejteni. Ne hagyd, hogy az ellenségeid elválasszanak a barátaidtól, Ethan.

Mind engem néztek, ahogy ott álltam bosszúsan.

– Ám nyilvánvaló, hogy Silano érkezése nem a véletlen műve – erősködtem.

– Persze, hogy nem. Itt vagy te is, Ethan Gage. És a medál.

– Szeretném elfelejteni őt – tette hozzá Astiza. – Arra határozottan emlékszem, hogy veszélyesebb, mint amilyennek látszik.

Meghökkentett a dolog, de láttam rajtuk, hogy nem fognak semmilyen bizalmas részletet elárulni. Talán többet sejtek a háttérben, mint amennyi valóban megtörtént.

– Nos, nem árthat nekünk a francia hadsereg kellős közepén, ugye? – mondtam végül, csak hogy mondjak valamit.

– Már nem vagyunk a hadsereg közepén, hanem egy mellékutcában, Kairóban. – Astiza komolynak tűnt. – Szörnyen aggódtam érted, amikor értesültem a csatáról. Azután jött Silano gróf érkezésének híre.

Most itt volt az alkalom, hogy valami hasonlót válaszoljak, de túlságosan zavarodott voltam ehhez.

– Hát, visszatértem, puskástul-tomahawkostul – mondtam, megint csak azért, hogy mondjak valamit. – És nem félek Silanótól.

Astiza sóhajtott. Jázminillata majd megőrjített. A fárasztó menetelés óta Énoch segédletével igazi egyiptomi szépséggé vált: vászon- és selyemruhákat viselt, karjait és nyakát ősi mintájú arany ékszerek díszítették, nagy, ragyogó szemét szénnel húzta ki, melyek így Kleopátrát idézték. Alakja a piacon látott, kenőcsöket és illatszereket tartalmazó alabástromedényekre emlékeztetett. Eszembe jutott, milyen régóta nem voltam nővel, s hogy mennyire kívánom őt ebben a pillanatban. Tudósként arra számítottam, képes leszek felülemelkedni a testi vágyakon, de úgy tűnt, az agyam nem így működött. De mennyire bízhatom meg a lányban?

– A puskák hatástalanok a mágiával szemben – mondta. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha ismét megosztom veled a hálószobádat, hogy őrizzelek éjszaka. Énoch megértő. Szükséged van az istennők védelmére.

Na, ez már valami.

– Ha ragaszkodsz hozzá…

– Betett nekem még egy ágyat.

A mosolyom olyan feszes volt, mint a nadrágom.

– Milyen kedves tőle!

– Fontos, hogy minden figyelmünket a rejtélyre összpontosítsuk. – Vajon együttérzésből mondta ezt, vagy kínozni akart vele? Lehet, hogy a nőknél ez a két dolog egyet jelent.

Próbáltam könnyed maradni.

– Rendben, akkor maradj a közelemben, hogy elkaphasd a következő kígyót is.

oOo

Elmém tele volt reménnyel és csalódottsággal – amint az megszokott, ha érzelmileg kötődni kezdünk egy nőhöz –, így indultam Bonaparte estélyére. A fogadás célja az volt, hogy emlékeztesse a főtiszteket: helyzetük Egyiptomban változatlan, s ezt a magabiztosságot kell továbbítaniuk katonáik felé is. Szintén fontos volt megmutatni az egyiptomiaknak, hogy a franciák a nemrégiben bekövetkezett tengeri katasztrófa ellenére is nyugodtak, s nem változtatnak még vacsorázási szokásaikon sem. Már készültek a tervek a forradalmi újév, szeptember 21-e – az őszi napéjegyenlőség napja, egy hónappal a naptárból szerzett dátum előtt – lenyűgöző megünneplésére, ahol a lakosságot zenekarok, lóversenyek és Conte egyik ballonjának felszállása fogja szórakoztatni.

Az estély annyira európai volt, amennyire csak lehetséges. Székek álltak az asztal mellett, hogy senkinek ne kelljen muszlim módra a földön kuporognia. A porcelántálakat, a boroskupákat, a vizeskorsókat és az ezüst evőeszközöket ugyanolyan gondossággal csomagolták be, s hurcolták át a sivatagon, mint a töltényt és az ágyúkat. A hőség ellenére a menü az otthon megszokott levesből, húsból, zöldségből és salátából állt.

Silano viszont igazi keleti hangulatot árasztott. Köntösben és turbánban érkezett, s nyíltan viselte a szabadkőművesek szimbólumát, a körzőt és a szögmérőt, közepén a G betűvel. Talma nyilván dühöngött volna e könnyelműség láttán. Négy ujján gyűrűt viselt, egyik fülében kicsiny karikát, vívó tőrének hüvelyét aranyberakásos vörös zománc borította. Beléptemkor felállt, s meghajolt.

– Monsieur Gage, az amerikai! Hallottam, hogy Egyiptomban van, s ez most bebizonyosodott! Legutóbb egy kártyaasztalnál élveztük egymás társaságát, ha még emlékszik.

– Én élveztem, legalábbis. Én nyertem, ha nem tévedek – Hogyne, hiszen valakinek mindig veszítenie kell! Az él-vezetet mégis maga a játék adja, nemde? Ennyi szórakozást nyugodtan megengedhetek magamnak – Mosolygott. – S úgy tudom, ottani nyereménye, a medál biztosította részvételét ebben az expedícióban is.

– Az, s egy korai haláleset Párizsban.

– Egy barátja?

– Egy ringyó.

Nem tudtam összezavarni.

– Roppant sajnálatos, bár nem teszek úgy, mintha érteném, miről beszél. De persze ön a tudós, az elektromosság s a piramisok szakértője, míg én egyszerű történész vagyok.

Helyet foglaltam az asztalnál.

– Attól tartok, ismereteim mindkét tárgyban meglehetősen korlátozottak. Megtiszteltetésnek veszem, hogy egyáltalán tagja lehetek ennek az expedíciónak. S ami önt illeti, a hírek szerint varázsló is, az okkultizmus mestere, Cagliostro Egyiptomi Rítusának tagja.

– Képességeimet illetően ugyanúgy túloz, mint ahogyan talán én is eltúloztam az önéit. Pusztán tanulmányozom a múltat, abban a reményben, hogy választ találok a jövő kérdéseire. Mit tudhattak az egyiptomi papok, ami eleddig a feledés sötétjében rejtőzött? Felszabadító harcunk megnyitotta az utat, hogy egyesítsük a Nyugat technikáját a Kelet bölcsességével.

– Miféle bölcsességgel, gróf úr? – dünnyögte Dumas tábornok teli szájjal. Ugyanúgy evett, ahogyan lovagolt: vágtában. – Kairó utcáin nem látok ilyesmit. A tudósok pedig, akárcsak a vajákosok, nem sok eredményt értek el eddig – csak esznek, beszélnek és firkálnak.

A tisztek nevettek Az akadémikusokat szkepticizmus övezte. A katonák úgy érezték, a tudósok értelmetlen céljainak érdekében kötik le a hadsereget Egyiptomban.

– Ne legyen méltánytalan a tudósainkkal, tábornok – javította ki Bonaparte. – Monge és Berthollet pontos lövésén múlt a folyami ütközet kimenetele. Gage bebizonyította, milyen pontosan lő a hosszú puskájával. A tudósok együtt harcoltak a gyalogsággal a négyszögekben. Terveket készítünk szélmalmokra, csatornákra, gyárakra és öntőműhelyekre. Conte éppen most készül felbocsátani egyik ballonját! Mi, katonák kezdjük a felszabadítást, de a tudósok fejezik majd be. Mi megnyerjük a csatákat, de az elme felett csupán ők győzedelmeskedhetnek – Akkor hagyjuk itt őket és menjünk haza! – Dumas a maga részéről visszatért a csirkecombjához.

– Az ősi papok szintén hasznosak voltak – mondta szelíden Silano. – Gyógyítók és törvényhozók. Az egyiptomiak ismertek varázslatokat a betegek gyógyítására, a szeretők szívének meglágyítására, a gonosz elhárítására, s a vagyon megszerzésére. Mi – az Egyiptomi Rítus tagjai – láttunk olyan mágiát, mely uralja az időjárást, sebezhetetlenné teszi az embert, s meggyógyítja a haldoklót. S még ennél is többet tudhatunk meg, remélem, hiszen meghódítottuk a civilizáció bölcsőjét.

– Boszorkányságot hirdet – figyelmeztette Dumas. – Vigyázzon a lelkére.

– A tudás nem boszorkányság. Eszköz, melyet akár a katonák is felhasználhatnak.

– Eddigelé jól szolgált a szablya és a pisztoly is.

– És vajon honnan származik a puskapor, ha nem az alkimisták laboratóriumából?

Dumas válaszként böfögött egyet. A hatalmas termetű tábornok már kissé részeg volt, s amúgy is forrófejű – talán lefoglalja nekem Silanót.

– Azt hirdetem, hogy fel kell használnunk a láthatatlan erőket, mint amilyen az elektromosság is – folytatta felém biccentve, rezzenéstelen arccal Silano. – Mi ez a titokzatos erő, melyet akár egy borostyán megdörzsölésekor is megtapasztalhatunk? Energia vajon, mely a világot mozgatja? Átalakíthatunk-e hétköznapi anyagokat értékesebbé? A Cagliostróhoz, Kolmerhez és Saint-Germainhez hasonló tanítók előkészítették az utat. Monsieur Gage alkalmazhatja a nagy Franklin tudományát…

– Ha! – szakította félbe Dumas. – Cagliostróra fél tucat országban rábizonyították a csalást. Sebezhetetlenség? – Kezét a nehéz lovassági szablyájára tette, s kezdte előhúzni. – Akkor varázsolj ez ellen!

De mielőtt elővonhatta volna a fegyvert, elmosódott villanást láttam, és Silano vívótőrének hegye a tábornok öklének nyomódott. Olyan gyors volt, mint a kolibri szárnycsapása, a levegőt szisszenve szelte át kirántott kardjának pengéje.

– Nincs szükségem mágiára, hogy győzzek a párbajban – mondta a gróf csendes figyelmeztetésként.

A szoba elnémult, mindenkit lenyűgözött mozdulatának gyorsasága.

– Tegyék el a kardjaikat, mindketten! – parancsolta végül Napóleon.

– Természetesen. – Silano majdnem ugyanolyan sebesen tette el vékony kardját, mint ahogyan előhúzta.

Dumas bosszús arcot vágott, de ő is visszaejtette a szablyát a hüvelyébe.

– Tehát ön is ugyanúgy az acélra hagyatkozik, mint mi – morogta.

– Kíváncsi az egyéb képességeimre is?

– Szeretném látni őket.

– A tudomány lényege a szkepticizmus – értett egyet Berthollet. – Bárki állíthatja, hogy ért a mágiához, de vajon be is tudja bizonyítani, Silano gróf? Nagyra értékelem az ön tudásszomját, ám a rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékot követelnek.

– Talán lebegtessem a piramisokat?

– Ezzel meggyőzne mindenkit, abban biztos vagyok.

– A tudományos felfedezés ugyanakkor hosszadalmas folyamat is, kísérletek végzésével és bizonyítékok gyűjtésével telik – folytatta Silano. – Ez a helyzet a mágiával és az ősi erőkkel is. Idővel, remélem, valóban lebegtetni tudom majd a piramisokat, sebezhetetlen leszek, vagy elérem a halhatatlanságot, jelen pillanatban azonban egyszerű kutató vagyok, mint ahogyan önök, tudósok. Ezért tettem meg az Egyiptomba vezető hosszú utat is, miután végigjártam Rómát, Isztambult és Jeruzsálemet. Ennek az amerikainak itt, van egy medálja, mely előmozdíthatja kutatásaimat, amennyiben megengedné, hogy tanulmányozzam.

Felém fordultak a fejek. Én megráztam a magamét.

– Ez a régészet, s nem pedig a mágia hatásköre, s nem is alkímiai kísérletekre való.

– Azt mondtam, tanulmányozni akarom.

– Ezt megteszik az igazi tudósok, akik hihető módszerekkel dolgoznak. Nem úgy, mint az Egyiptomi Rítus.

A gróf olyan arcot vágott, mint a tanár, aki csalódott diákjában.

– Hazugnak nevez, monsieur?

– Ő nem, de én igen – szólt közbe ismét Dumas, a tányérra ejtve a csontot. – Csalónak, képmutatónak, sarlatánnak nevezem magát. Haszontalan, mint minden varázsló, alkimista, tudós, cigány vagy pap. Bejön ide köntösben és turbánban, mint egy marseille-i bohóc, és a mágiáról beszél, de közben ugyanúgy vágja a húst, mint bárki más. Villogtathatja azt a bökőt, ahogyan akarja, de lássuk, mennyit ér igazi csatában, igazi szablyák ellen. Én azokat tisztelem, akik harcolnak vagy építenek, nem akik beszélnek és ábrándoznak.

Silano szeme most fenyegető bosszúsággal villant.

– Ön kétségbe vonta az őszinteségemet és a becsületemet, tábornok. Talán nekem kellene kihívnom magát.

A szobában mindenki izgatott lett. Silano a hírek szerint halálos párbajhős volt, legalább két ellenfelét ölte meg Párizsban. Dumas ereje azonban Góliátéval is vetekedhetett volna.

– S nekem talán el kellene fogadnom a kihívását – morogta.

– Tilos a párbajozás – csapott le Napóleon. – Ezt mindketten tudják. Ha bármelyikük megpróbálja, mindkettejüket agyonlövetem.

– Akkor egyelőre biztonságban van – mondta Dumas a grófnak. – De jobban teszi, ha előkészíti a varázsigéit, mert ha egyszer visszatérünk Franciaországba…

– Miért kellene várnunk addig? – kérdezte Silano. – Másféle párbajt javasolok! Nagyra becsült vegyészünk a szkepticizmus próbáját ajánlotta, akkor hát próbálkozzunk ezzel. A holnapi vacsorára hadd ajánljam fel azt a szopós malacot, melyet Franciaországból hoztam. Mint tudják, a muszlimok nem tartanak ilyen állatot, csupán én gondozok egyet. Ön szerint nekem nincsenek különleges képességeim. Akkor hát két órával vacsora előtt önnek ajándékozom e malacot, s ön készíttesse el úgy, ahogyan kívánja: nyárson vagy zsírban sütve, avagy megfőzve. Én a közelébe sem megyek, míg fel nem szolgálják. Ön akkor négy egyenlő részre vágja az ételt, s nekem adja azt a részt, amelyiket akarja. Egy másikat pedig saját maga fogyaszt el.

– Mi értelme ennek a zagyvaságnak? – kérdezte Dumas.

– A vacsorára következő napon négy dolog egyike történhet velünk: lehet, hogy mindketten meghalunk; lehet, hogy egyikünk sem hal meg; lehet, hogy én halok meg, s ön életben marad; vagy lehet, hogy ön hal meg s én élek tovább. E négy eshetőségből hármat magának adok, ám lefogadom ötezer frankban, hogy másnap ön már nem lesz az élők sorában, míg nekem semmi bajom sem esik A teremben csend lett. Dumas zavartnak tűnt.

– Ez egyike Cagliostro régi fogadásainak.

– Melyet soha egyetlen ellenfele sem fogadott el. Maga lehet az első, tábornok. Elég erősen kételkedik a hatalmamban, hogy holnap együtt vacsorázzon velem?

– Valami trükköt vagy bűbájt fog használni ellenem!

– Amiről éppen most állította, hogy nem rendelkezem vele. Bizonyítsa be!

Dumas egyikünkről a másikunkra nézett. Harcban rettenthetetlennek bizonyult, de ez?

– A párbaj tilos ugyan, ám erre a fogadásra magam is kíváncsi volnék – jegyezte meg Bonaparte. Élvezettel szállt be a tábornok kínzásába, amiért az a menetelés során megkérdőjelezte tekintélyét.

– Valahogyan megmérgezne, jól tudom.

Silano széttárta a karját, élvezve a győzelmet.

– Átkutathat tetőtől talpig, mielőtt leülnénk enni, tábornok.

Dumas feladta.

– Bah. Akkor sem vacsoráznék magával, ha maga lenne Jézus, az ördög, vagy az utolsó élő ember a földön. – Ezzel székét hátralökve, felállt. – Csak dédelgessék ezeket a „kutatókat”! – mondta a teremben ülőknek. – Én megesküszöm rá, hogy semmi nincs ebben az átkozott sivatagban, csak régi kövek. Megbánják még, hogy hallgattak ezekre az élősdiekre, akár erre a sarlatánra, akár az amerikai piócára. – S ezzel kiviharzott a teremből.

Silano felénk fordult.

– Bölcsebbnek bizonyult, mint a híre, amiért nem fogadta el a kihívásomat. Így tovább fog élni, s fiút nemz majd, aki, úgy érzem, egyszer nagy dolgokat visz majd véghez. Ami viszont engem illet, nem kérek többet, mint engedélyt kutatásaim elvégzéséhez. Szeretnék templomokat keresgélni, miközben a hadsereg felfelé vonul a folyó mentén. Minden tiszteletem az önöké, bátor katonáké, s cserébe csupán egy kicsiny részt kérek magamnak. – Rám nézett. – Reméltem, hogy képesek leszünk kollégákhoz méltón együttműködni, ám úgy tűnik, vetélytársak leszünk.

– Csak arról van szó, hogy nem kívánok osztozni sem a maga céljain, sem az én tulajdonomon – feleltem.

– Akkor adja el nekem a medált, Gage. Csak nevezzen meg egy összeget.

– Minél jobban akarja, annál kevésbé hajlok arra, hogy átadjam önnek.

– A francba magával! Maga akadályozza a tudomány fejlődését! – Ez utóbbit már kiabálta, miközben az asztalra csapott. Mintha lehullott volna arca elől a lepel, feltárva a mögötte rejlő dühöt; dühöt és kétségbeesést. Tekintetéből engesztelhetetlen gyűlölet sugárzott. – Állj mellém, vagy készülj fel a legrosszabbra!

Monge felpattant az asztaltól. Maga volt a megtestesült intézményi rosszallás.

– Hogy képzeli, monsieur? Arcátlansága igen rossz fényt vet önre! Most már hajlok arra, hogy magam álljam a fogadását!

Napóleon is felállt. Láthatóan bosszús volt, amiért a beszélgetés kezdett kicsúszni az irányítása alól.

– Itt senki sem fog mérgezett malacot enni! Azt akarom, hogy még ma este szúrják le az állatot és dobják a Nílusba. Gage, ön pusztán az én nagylelkűségem miatt van itt, s nem egy párizsi börtöncellában. Megparancsolom, hogy minden eszközzel segítse Silano grófot!

Most már felálltam én is.

– Akkor kénytelen leszek jelenteni azt, amit nemigen akaródzott elmondanom. A medál elveszett. Elvesztettem, amikor az abukiri csatában kiugrottam a hajóból.

Az asztalnál mindenki egyszerre kezdett beszélni; azon tanakodtak, vajon igazat beszélek-e. Élveztem, amiért középpontban lehetek, bár tudtam, hogy ezzel még több bajt zúdítok a fejemre. Bonaparte összevonta a szemöldökét.

– Ezt miért nem mondta ezelőtt? – kérdezte szkeptikusan Silano.

– Nem vagyok büszke a balszerencsémre – feleltem. – És azt akartam, hogy a tisztek lássák, milyen kapzsi vesztes is maga valójában. – A többiek felé fordultam. – Ez a nemes itt nem komoly tudós. Nem más, mint egy csalódott szerencsejátékos, aki fenyegetéssel akarja megszerezni, amit kártyán elveszített. Én is szabadkőműves vagyok, és az ő Egyiptomi Rítusa kiforgatja a rendünk tanításait.

– Hazudik! – háborgott Silano. – Nem jött volna vissza Kairóba, ha nem lenne még mindig nála a medál.

– Dehogyisnem. Én az expedíció tudósa vagyok, akárcsak Monge vagy Berthollet. Az, aki nem tért vissza, a barátom, Talma, az író, aki ugyanakkor tűnt el Alexandriában, amikor maga megérkezett.

Silano a többiekhez fordult.

– Talán egy újabb varázslat.

Nevetés harsant.

– Ne tréfálkozzon, monsieur! – mondtam. – Tudja, merre van Antoine?

– Ha megtalálja a medált, talán segíthetek megtalálni Talmát.

– A medál elveszett, megmondtam!

– Én pedig megmondtam, hogy egy szavát sem hiszem! Kedves Bonaparte tábornokom, honnan tudhatjuk, melyik oldalon áll ez az amerikai, ez az angolul beszélő fickó?

– Ez felháborító! – ordítottam, noha titokban bizony eltűnődtem azon, vajon melyik oldalon is kellene állnom, ugyanakkor szilárdan elhatároztam, hogy a saját oldalamon maradok, bármelyik is legyen az. Mit is mondott Astiza? Hogy döntsem el, miben hiszek? Hát tessék: az aranyban, a szép nőkben és George Washingtonban. – Kihívom párbajra!

– Nem lesz semmiféle párbaj! – ismételte Napóleon. – Elég volt! Önök egytől egyig úgy viselkednek, mint a taknyos kölykök! Gage, engedélyezem, hogy elhagyja az asztalomat.

Meghajoltam.

– Talán az lesz a legjobb. – Kihátráltam az ajtón.

– Meglátja még, mennyire vagyok komoly tudós! – kiáltotta utánam Silano. És még hallottam, amint azt mondja Napóleonnak: – Ne bízzon meg benne, ebben az amerikaiban. Az összes tervünket tönkreteheti.

oOo

Másnap kora délután Énoch szökőkútja mellett üldögéltem Assal, Énochhal és Astizával. Az estélyen történteket tárgyaltuk, próbálván kideríteni Silano szándékait. Énoch husángokkal fegyverezte fel a szolgáit. Bár semmilyen látható jel nem utalt erre, mégis úgy éreztük, ostrom alatt állunk. Miért jött el Silano ilyen távolra? Milyen érdeke fűződik Bonaparténak mindehhez? Talán csak nem okkult hatalomra pályázik ő is? Vagy csupán a mi képzeletünk nagyítja fenyegetéssé azt, ami nem több hiábavaló kíváncsiságnál?

Kisvártatva megkaptuk a választ gyors kopogás formájában Énoch ajtaján. Musztafa elment, hogy kinézzen, de nem látogatóval tért vissza, hanem egy edénnyel.

– Valaki ezt hagyta itt.

Az agyagszínű tárolóedény vaskos volt, fél méter magas, s elég nehéz ahhoz, hogy a fekete szolga karján megfeszüljön az izom, miközben egy alacsony asztalhoz vitte.

– Senki nem volt ott, az utca is üres volt.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Egy olajtároló korsó – mondta Énoch. – Igen szokatlan, hogy így adjon át valaki egy ajándékot. – Nyugtalanul felállt, hogy kinyissa.

– Várj! – mondtam. – Mi van, ha bomba?

– Bomba?

– Vagy egy trójai faló – mondta Astiza, aki legalább annyira otthonosan mozgott a görög legendákban, mint az egyiptomiakban. – Az ellenség az ajtónk előtt hagyja, mi behozzuk…

– És törpe katonák ugrálnak ki belőle? – kérdezte Asraf, akit láthatólag szórakoztatott a dolog.

– Nem. Inkább kígyók – mondta Astiza, emlékezve az Alexandriában történtekre.

Énoch habozott, mire As felállt.

– Állj félre, majd én kinyitom.

– Használj egy botot – mondta a fivére.

– A kardomat, és nem húzom az időt.

Hátraléptünk néhány lépést. Asraf a szablyája hegyével feltörte a peremet lezáró viaszpecsétet, majd meglazította a fedelet. Belülről nem szűrődött ki hang. As tehát a kardjával lassan felemelte és félretolta a fedelet. Ismét semmi. Óvatosan előrehajolt, kardjával belenyúlt, majd hátraugrott.

– Kígyó! – jelentette ki.

A fenébe! Elegem volt a hüllőkből.

– De mégsem – folytatta a mameluk. – Az edény tele van olajjal. Érzem a szagát. – Óvatosan visszatért a korsóhoz és ismét belenyúlt. – Nem… várjunk csak! A kígyó halott. – Arca zavartnak tűnt. – Az istenek kegyelmezzenek!

– Mi az ördög az?

A mameluk utálkozó arckifejezéssel belemártotta kezét az edénybe és kiemelt valamit. Egy kígyószerűen összecsomózott, olajos hajtömeg bukkant elő, rajta hüllőpikkelyekkel. Amint feljebb emelte, láttuk, hogy egy kerek tárgy az, egy halott kígyó bőrébe csomagolva. Egy emberi fej, melyről olaj csorgott alá.

Felnyögtem. Talma feje volt az, szemei vakon meredtek a semmibe.