VÉGE VAN

Két autó kanyarodott be a tágas udvarra. Akkora udvar volt, hogy egy kis futballpálya is elfért rajta, két kapuval. Az udvar egyik sarkában a vízcsap lassan folydogált, egy fiú gyorsan hörpentett még a vízből egy hosszú kortynyit, aztán rohant be az épületbe, mert már csöngettek. Az udvar elnéptelenedett. A tornateremből éles vezényszó hallatszott ki; a tornatanár fiatal volt, tele lendülettel, erővel.

Az egyik autóból két férfiú szállt ki, a másikból csak egy. Ez megkereste a pedellust, és a csomagtartóból hatalmas csomagot emeltek ki közösen. A csomag az előcsarnokba került.

A három férfi alighanem ismerte egymást, mert együtt lépkedtek föl abba az irodahelyiségbe, amelynek ajtaján ez volt kiírva: Igazgató.

Az igazgató már várta őket; napok óta tudott jövetelükről. Egyiküket régi, kedves ismerősként üdvözölte.

– Tizenegykor lesz – mondta.

Háromnegyed tizenegykor minden osztályban, szertárban, teremben megszólalt a házi hangszóró. Az igazgató hangja volt:

– Tizenegy órakor, szünet után a harmadik és a negyedik a, b, c osztály a tornateremben gyülekezik, és ott várakozik csendesen.

Az arcok egymás felé fordultak, a bokák megrugdosódtak, a szemek kimeredtek, s egynémely bűntudatosok megreszkettek, mert az ilyen gyűldei meghívás ritkán jelent jót. Törvénykezés lesz, vagy csak fejmosás? Szerencse, hogy kicsengetésig alig öt perc maradt már, az illetékes osztályok nem bírták volna tovább a gyomrok idegeivel, de az illetéktelenek sem cérnával. Egyszerre tódult ki a folyosóra a méhkas valamennyi lakója, de senki sem tudott felelni, amikor elhangzott sűrűn a kérdés:

– Mi van?

A borúlátóbbak azt mondták:

– Vész.

A derűlátóbbak:

– Jutalomosztás.

Tizenegy óra tízkor együtt állott a tornateremben a hívottak kara, csaknem századnyi erő, ha a századot kétszáz embernek vesszük. Viszonylag csendben.

A hátsó ablak alá dobogót állítottak, tíz székkel.

Tizenegy óra tizenegykor az igazgató maga előtt tessékelt be három idegent, az osztályfőnökök is megjelentek. Az egyik idegent igen sokan azonnal, a másikat is később némelyek felismerték. Képről. Mögöttük pedig a pedellus terjedelmes csomagot vonszolt be. A harmadik c viccmestere odasúgta aggódó szomszédjának:

– Abban hozzák az idei jeleseket.

A testület fellépett a dobogóra, helyet foglalt; az igazgató állva maradt. Kettőt köszörült a torkán. Ez a kedvezőbbik lélektani állapotot jelentette.

– Megtisztelő számunkra – kezdte –, hogy egyszerre három kiváló vendéget mutathatok be az osztályoknak: Lázár László urat, a kiváló régészprofesszort, Remek Endre urat, a jeles írót és Kézdi Gáspár századost, aki a Fertő tó mellett teljesít honvédő szolgálatot.

(Lám csak, a főhadnagy közben százados lett!)

A meghívott tiszteletre méltó ifjak sorában halk éljen morajlott föl, a harmadikosoké gyengébben, a negyedikeseké bátrabban sikerült. De még mindig nem lehetett sejteni, mi következik ebből.

Ebből egy újabb név következett, aminek hallatára azonban a hat méhkaptár valamennyi tagja egyszerre kapta fel a fejét. A gyűlde kezd izgalmasabb lenni!

– Kun-Tatár Ferenc, lépj ki, jer közelebb!

Pompás Ferit már akkor elöntötte a hő, amikor a három nyári jóbarátot belépni látta. Izgalmában tarkója viszketni kezdett, amikor azonban nevén hívták is, egy villanásra meg is ingott, és a szó élettani értelmében megállt néhány pillanatra a szíve dobogása, és csak e biológiai és anatómiai akadályok után támolygott ki a sorból.

Kétszáz szempár meredt feléje.

Kun-Tatárt ki fogják végezni. Elcsomagolják, és a Tiszába dobják. Ennél rosszabb már nem történhet vele.

Az igazgató azonban váratlanul leült, helyette Remek Endre, az író vette át a szó fonalát.

Azt a huncut szájmozdulatot ismét meglátta Remek Endre arcán Pompás Feri, amelynél sohasem tudja az ember, éppen komolyan beszél-e, avagy tréfál.

– Úgy illik, hogy megismerkedésünk időrendjében intézzünk néhány szót hozzád, Feri, ahogy mi hívunk téged, Pompás Feri, mert dicséretedre jöttünk ide. Vidám, talpraesett fickót ismertünk meg benned odafönn a Bakonyban, aki nemcsak kellemes útitárs, hanem önfeláldozó pajtás is, olyan ember – mert embernek mondalak, Feri, teljes embernek –, olyan ember, akire minden huncutsága ellenére is bízvást lehet számítani. Remélem, ezzel a jellemeddel és szorgalmaddal még sokra viszed. Az író szeret ilyen egyénekkel foglalkozni, mint te. Örülök, hogy ott, a bakonyi országúton elém álltál azzal a babkaróval, és felstoppoltattad magad az autómra, amellyel – ezt csak mellékesen mondom –, minden baj nélkül jártuk meg Bulgáriát. Én csak ezt akartam mondani. A tisztelt ifjúsághoz még lesz néhány szavam, mert holnap valamiféle író-olvasó találkozót is tartunk. De ez már a holnapi program. Köszönöm.

Remek Endrét harsányabban éljenezték meg, mint az együttest, de most már végképp nem értették: ezért, ezért kellett itt összegyűlni, ezért a díszes szószért? Mivel különb ez a Kun-Tatár, mint a többi srác, aki nyáron fel-alá robog a hazában? Micsoda mázlija van!

Pompás Feri lehajtotta a fejét, inkább szégyenkezett, mint örült. Attól félt, végül még kicsúfolják. Egyik lábáról a másikra billegett.

Lázár László állott föl. Végigsimított a haján, s ezt mondta:

– Persze, ez még nem lenne elég egy ünnepléshez. Nos, én hadd mondjam el, hogy Kun-Tatár Feri három más társával együtt, akik között egy finn fiú is volt, olyan avar aranykincset talált, ásott ki s élete kockáztatásával szerzett vissza, amely kincseknek alig van párja ma Európában. Értékét milliókban mérhetjük. Egyszer akadt már ilyen lelet Magyarországon, de azt Bécsbe vitték. Nos, Kun-Tatár Feri lelete itthon marad, ország-világ fogja csodálni. Meg is verekedett érte, meg is sebesült. Hát úgy nézzetek rá!

Hát már erre valóban kitört az éljen. Harsogva, dübörögve, nevetve. Így igazán döfi! Ez nem üres szósz, hanem lényeg. Milliós lényeg.

Feri azt hitte, rögtön összeesik. Halálosan szégyellte magát. Csak már lenne vége ennek az ünneplésnek. De nem lett vége. Mert még a százados állt föl.

– Tudjátok, mi az Interpol?

Néhányan – újságolvasók – rikkantottak:

– Tudjuk!

– A Nemzetközi Rendőrség. Nos, ez a Kun-Tatár Feri itten, hozzásegített bennünket ahhoz, hogy ellopott műkincseket szerezzünk vissza, s egy nemzetközi műkincsrabló banda tagjait és fejét letartóztathassuk, illetve, pontosabban, letartóztathassák. És ebben a küzdelemben kétszer sebesült meg. Egyszer a Fertő tó mellett, másodszor a Bakonyban. Egyszóval bedobta az életét is.

Most már aztán valóban kitört a dübörgés, az ordítás, a hajrá; ez meglepetés volt a javából. Körülbelül ez a hang jött ki a torkokból:

– Ááááááá! – s ezt egyáltalán nem lehetett szabályos éljenzésnek mondani, legfeljebb üvöltésnek.

„Állati" volt, valóban.

A százados fölemelte a kezét.

– Még valamit Jutalmul Kun-Tatár Feri megkapja azt a gumicsónakot, amelyen a csempészek először akartak átmenni külföldre, ha barátotok meg nem akadályozza ebben őket.

Egy hang a negyedik b irányából – s ez a hang már inkább részeg bődület volt, mint józan emberé – elordította magát:

– Dokument!

Valaki feltaszigálta az irdatlan csomagot az asztalra.

– Te mutasd meg, Feri!

Feri olyan sápadtan tántorgott föl a dobogóra, mint ahogy a napvilágot soha nem látott, föld alatti barlanglakokat szokták festeni. Helyet engedtek neki az asztalnál. Sápadt volt, de már vigyorgott.

– Kibontani! – üvöltötték lelkesen minden sarokból.

Négyen segítettek Ferinek kioldani a csomókat, és kibontani a vászoncsomagot. A tanári asztalon ott hevert az ismerős tavi csónak.

– Felfújni! Fújd föl, Feri!

Megpróbált fújni egyet a szelelőnyíláson, trombitált bele, prüsszögte, dagadásra ingerelte, de a felfújó szivattyú a százados autójában maradt. Kézdi Gáspár nem gondolta, hogy a közvélemény rögtön látni is kívánja a jutalmat.

– Ülj rá úgy! – üvöltötte a harmadik á. – Ülj rá, Feri!

És akkor megragadták Ferit, a hervatag csónakot, összecsattantották az evezőket, s nekiszabadult, vad táncban, meg-megfordulva magasra emelték, és a fejek fölött táncoltatva csónakot és embert, vitték ki az udvarra. Vállukon, karjukon, fejük tetején, üvöltve és diadalt ordítva, fékevesztetten, boldogan, pedig éppen csak hogy elmúlt a nyár, és hosszú volt még az iskolai ősz.

Ott billegett Pompás Feri a harmadik- és a negyedik a, b, c feje tetején, s arra gondolt, hogy milyen jó lenne ezzel a csónakkal elstoppolgatni egész Finnországig.

– Hyvin, Juhani Holappa?