KÖVEK ÉS KÉMEK

A bakonyi kirándulásoknak, sátorveréseknek, patakokban való mártogatózásoknak, fényképezéseknek, hegymászásoknak, szalonnasütéseknek, nadrágtépéseknek, szakadékok mélyén való bukdácsolásoknak, napsugárban való fürdéseknek, nyújtózkodásoknak, záporeső elől meneküléseknek, vidám koplalásoknak s még vidámabb falásoknak boldog nyári forgatagában ugyan kinek tűnik fel a tíz- és tízezer között két ikertestvér bolyongása erdők sűrűjében, vonaton, autóbuszon, gyalogszerrel, váromladékok alján, szúnyogcsípéses bozótosban, falusi vendéglőben, postahivatalban, templomi kórus alatt, és ugyan ki veszi észre, hogy megfelelő távolságban ugyan, de következetesen, mindig kellő távolságot tartva, örökké azon a vidéken bukkannak föl, ahol Lázár László, a neves régészprofesszor megjelenik.

Kissé kanyargós volt a belhoni út. Hol egy hosszú szőke, hol egy rövid barna férfiú kísérte illő figyelemmel, hol az egymástól elválhatatlan ikerpár. Az összeköttetést mindig tartották telefonon vagy levélben, de ezekből az üzenetekből nem lehetett semmi érdekeset kiolvasni. Hogylétükről értesítették egymást, de mindig pontosan tudták, hová, honnan s mikor.

Elkísérték a professzort a Tisza partjára, valahová Csongrád mellé, ahol a professzor tanítványai – afféle nyári munkatábor módján – egy honfoglaló magyar falu nyomait keresték, s meg is találták. A két iker horgásznak álcázta magát, s még halat is fogott, de aztán jött a halőr, s ők sebesen távoztak, miközben könnyedén az ásás, a kutatóárkok mellett elsietve megállapították, hogy nem ez az a hely, amit keresnek, ahol a maguk számára (és ki tudja milyen megbízó számára még) különleges kincseket találhatnának. A zsíros fekete anyaföldből legfeljebb a hajdani szántóvető és gulyát legeltető magyarok csontjai, cserepei kerültek elő. Kincsleletnek kevés.

Aztán elkísérték a professzort Pécsre, de ő ott csak egy napig tartózkodott, kollégája a beomlott pécsi pincéket mutatta meg neki, miközben hosszasan tanácskoztak egy évszázados lakóházból kibontott török mecsetről. Nem tévedünk: a düledező épületből előtűnt mecsetet vallatták, vajh milyen bég építtette hajdanán, s melyik harcias szultán dicsérte benne a prófétát, Mohamedet. A mecset hallgatagon zárkózott el a nyughatatlan kérdezősködők elől, imafülkéjét, mihrabját sem tárta föl, és nem felelt.

Ezután a professzor némi vargabetűvel egy másik törökdúlta városba utazott, Egerbe, mégpedig szívességfuvarral, baráti autón. „De Dion-Bouton Frigyes" minden ügyességére szükség volt, hogy a professzort Füzesabonynál utolérje, hiszen megtörténhet, hogy Lázár László éppen az egri várban vagy valamely bükki barlangban fogja megtalálni a világhíres leletet. A professzor azonban Egerben is a beomlott pincéket tanulmányozta egy kollégája társaságában. Úgy látszik, ezekben a napokban középkori borospincék érdekelték. Gyors távirat Pestre, és „De Dion-Bouton" is már kettesben figyelte – mint érdektelen járókelő – a professzor kutatói buzgalmát. Aztán afölötti örömükben, hogy a professzort most sem veszítették el szem elől, némi magánkirándulást is engedélyeztek maguknak a Szépasszonyvölgyébe, a borospincék eleven világába, megkóstolni végre az egri bikavért. Okos jelbeszéd kíséretében sikerült a borosgazdákkal oly tehetségesen eltársalogniuk, hogy nemcsak bikavér, hanem egri muskotály és leányka is pohárba került, örömüket borral locsolván, kedvüket hordóban fürösztvén.

Ez aztán bizonyos késedelmet okozott viszont, mert ködfelhő borult tiszta elméjükre, s csak másnap oszlott agyukról a mámor fellege. Magukhoz térve, de maguknak meg nem bocsátva, üstöllést vágtattak vissza Pestre, hogy illő távolságban és négyórás váltásokban cövekeljék le magukat a professzor háza közelében. Az ikrek ezalatt a Fertő-tó kicsi öblében ajnározták gumikajakjukat, és használták fegyverül Szent Ferencet Pompás Feri ellen. Külön-külön dolgoztak, ám erős szövetségben egymással, mondhatnók: közös kasszára.

Csak már osztozkodni tudnának!

De hol van még az!

Nagyon összezavarodtak a dolgok máris, holott igazában még el sem kezdték; amit eddig cselekedtek, mindössze, ha bemelegítésnek nevezhető! A napokban türelmetlen táviratot kaptak már egy nagy külföldi városból. Két angol szóból állott a távirat szövege: „What is?" Ami – ha nem csal angol tudományunk – azt jelenti: "Mi van?" Azaz, mi újság? Egyetlen szóval feleltek: „Nothing!" Azaz: semmi.

Nem sok. Különösen, ha a tartalékpénz is napról napra kevesebb.

Az ikrek lapultak, nem mutatkoztak. Olvasták azt a bizonyos újságcikket – hogyne olvasták volna! – arról a bizonyos képlopásról; a betört ablak és a megmentett Szent Ferenc is látható volt az újságban, nem sok örömére az ikreknek. Másnap azonban még nagyobb meglepetés várt rájuk: Pompás Feri lovas képét is megjelentette az újság. Kézdi Gáspár, a főhadnagy küldte a képet az újságnak sebespostán, mert diadala csúcspontján le is fényképezte az istálló előtt Kun-Tatár Ferit a legszebbik lovon. (Majd kap belőle Feri is, ha ősszel hazavetődik Szegedre a kalandozásból.) Alaposan megjegyezte magának Kun-Tatár Ferenc arcát a két iker sohasem-felejtem örök-időre.

Még harmadnap is kerítettek egy győri újságot az ikrek – nem nehéz megszerezni őket valamely pesti újságosboltban –, de Pompás Feri dicsősége csak két napig tartott. Harmadnap már – noha azt mondják minden csoda három napig tart – újabb szenzációk támadtak: megint látta valaki elevenen a skót Loch Ness-i szörnyet.

Lázár László professzor mozgékonysága határtalan volt. Alighogy lemosta az egri kirándulás porát – persze, ezt a pormosást mégsem láthatták De Dion-Bouton Frigyesék –, másnap a repülőtérre utazott. Már-már attól tartottak a nyomkövetők, hogy a professzor az országból is kimegy, s akkor kereshetnek maguknak új kincskutatót, s kovácsolhatnak újabb terveket; de a professzor nem nehezítette meg dolgukat, mindössze várt valakit.

A koppenhágai gépet várta. Az északtáji gépről a professzor vendégeként egy nyurga, szőke, világoskék szemű ifjonc lépett le, erőteljesen gyűrögetve zsebében azt a cukorcsomagot, amit a légikisasszonyok az utasoknak felszálláskor adni szoktak, hogy ügyesen nyelve a cukorkát, a magasságtól ne pattogjon a dobhártyájuk. A fiatal utasnak nem pattogott, tehát zsebre rakta a cukrot – finom norvég gyártmány – ínségesebb időkre. (Később a két csomagot udvariasan elosztotta Pádár Panni és Szerencsés Magdi között.)

Másnap kénytelenek voltak felváltva, az ikrek meg a De Dion-Bouton-csoport tagjai, a professzort végigkövetni városnéző s városmutogató sétáján. A professzor annyi mindent mutatott a nyurga, kék szemű fiúnak, amennyit a De Dion-Bouton-csoport egy hét alatt nem látott, Villámszerű látogatások voltak; hol a Citadella, hol a Halászbástya, hol Vajdahunyad vára, a Margitsziget vagy a Duna partja és a Parlament épülete volt a cél. Tervszerű, ügyes, de kápráztató városnézés volt. Csak a finn fiú nem fáradt bele, nagyobb távolságokhoz is szokva volt már.

Pest-Budát most Juhani Holappa a széllökések sebességével járta be. Követőik alkonyatra ki is dőltek, örökös figyelésük azonban nem volt hiábavaló, mert a professzor meg a külhoni gyerek másnap hajnalban távolsági autóbuszra ült s elfüstölt. A soros nyomkövető – remélte, most már a győzelem hajnala virrad föl – a barna képű, fekete hajú férfiú volt, Frigyesünk útitársa, akinek egyelőre nevét sem tudjuk, hiszen nincsen névjegye. Az idegen fiú nemzetiségét nem tudták eddig kideríteni, de lehet, hogy fontos szerepet tölt be Lázár László mellett, különben nem cipelte volna őt egész nap Pesten és Budán keresztül magával, s nem ült volna föl ma vele a távolsági autóbuszra.

(Elnézést kérünk a kedves olvasótól, amiért ebben a történetben olykor hátra is tolatunk, s nem mindig előre haladunk, azaz néha visszafelé is pörgetjük az eseményeket; de úgy véljük, hogy a pontos tájékoztatásnak ez a módszer lényeges eleme, csak ilyenképpen rakhatjuk össze a kockákat.)

 

Ott tartunk tehát, hogy a professzor leszállott az erdészék házánál, azaz Szerencsések táboránál a messziről jött finn fiúval, majd ezek után nemsokára Juhani Holappából Hólapát Jani lett. Ezt csak összegezésképpen ismételjük, mert már filmkockáink vetítették egyszer. Azt azonban még nem vetítették – és ezáltal a kockák hézag nélkül össze is rakódnak –, hogy a névtelen nyomkövető nem szállott le a professzorral együtt az autóbuszról, hanem egy megállóval továbbment – valami elhagyott, ócska bakonyi csárdáig –, majd onnan afféle bámészkodó gyalogos vándorként visszaballagott, s annyit látott, hogy mind a professzort, mind az újonnan érkezett fiatalembert nagy diadallal ünneplik. A professzor, a neves régész, akit már napok óta kijelöltek maguknak, s megfigyelés alatt tartanak abban a reményben, hogy végtére is ő ássa ki nekik az ízes gesztenyét a földi parázsból, a professzor tehát otthonosan érzi itt magát, és csomagjait tekintve nemcsak egy napra jött.

Ha ez a névtelen nyomkövető az ikrek szemével és bús emlékezetével figyelte volna a patakhíd túlsó oldaláról a zajos társaságot, meglepetésszerűen állapította volna meg, hogy ebben a nyüzsgedelemben az a fiú is jelen van, akivel összeverekedtek a minapi templomi küzdelemben. Illetve, hogy pontosabban szóljunk, erre a fiúra az újságban közölt képről ismertek volna rá, hiszen a sötétben Pompás Feri arcát nem láthatták.. Pompás Feri lovasképe azonban oly pompásan sikerült a főhadnagy ügyessége folytán, hogy akár első pillantásra is azonosítani lehetne a képet az eleven valósággal. Pompás Ferivel ugyanis.

De erről a névtelen nyomkövető mit sem tudott.

És ne mondjuk, hogy a névtelen nyomkövető afféle gyáva fickó, avagy túlságosan óvatos szakembere a kémkedésnek. Nem bizony! Meg kell védenünk őt is abban, ami körmönfont bátorságát illeti, mert ahogy a híd túlsó oldalán álldogált, megunta a távolsági szemlélődést, hirtelen elhatározással keresztülsétált a patakhídon, egyenesen Pádárék pázsitos udvarára. Egy pillantást vetett a társaságra – még éneklés, ebéd, fürdés előtt voltak –, de túlságosan soknak találta a szereplőket, s nem tartotta ajánlatosnak, hogy hosszasabban tartson helyszíni szemlét, avagy bővebb beszélgetésbe elegyedjék a jelenlevőkkel.

Semmi figyelemreméltót nem tapasztalt. Szellő kutya azonban gyanakodva szimmantott feléje; ha pedig a kétlábúak közelében négylábú szaglászik, rendszerint a kétlábú ered futásnak.

Sebtiben körültekingetett tehát, s észrevétlenül, ahogy érkezett, tűnt is el. Az országúton nekilódult, s meg sem állt a postahivatalig, pedig jó órányit kellett gyalogolnia a kemény aszfalton. A postáról mindössze a falu nevét sürgönyözte meg De Dion-Boutonnak, de az értelmes Frigyes ebből is értett. Ő maga pedig, a névtelen nyomkövető, az alkonyat védelme alatt szállást keresett a faluban. Talált is egy barátságos öreg özvegyasszonynál.

De Dion-Bouton Frigyes csak harmadnap érkezett meg. Közben némi elfoglaltsága akadt neki is, amit nem szeretett volna elmulasztani, hiszen ilyen munkákért repült át határokat.

(Nem voltunk ugyan jelen, amikor ennek a munkájának áldozott, csak sejthetjük, hogy ez az elfoglaltság újabb érdekes újságcikkel függ össze. Inkább afféle eredményes kirándulásnak mondható, mint elfoglaltságnak, s ez a kirándulás hármasban történt. Egy hírneves művésznő lakásába törtek be ismeretlen tettesek – amíg a művésznő külföldön vendégszerepelt –, és antik ékszereket, a Ming dinasztia idejéből való kínai jáspis-szobrocskákat, arany Buddhát és somogyi pásztorok faragta lőporszarukat vittek el oly ügyesen, hogy a szomszédság észre sem vette. Egy kis Canaletto-festmény is volt a zsákmány között, csak kerete maradt a falon.)

 

Lázár László professzor jóhiszemű, barátságos lelkületű, derűs ember. Humora, észjárása székelyföldi, távol áll tőle a rosszhiszemű gyanakvás szelleme. Sem munkatársairól, sem ismeretségi köréről nem tételez föl iránta megnyilvánuló ravasz selymaságot, orv hátbadöfést. Megtisztelőnek érzi azonban, ha tudományos munkásságának bírálói nyíltan helyeslik vagy ellenzik az ő feltevéseit, elméleteit, egyéni véleményeit. A sisaktalan, szemtől szembe való pengecsattogtatás híve, amikor ad is, kap is az ember sebeket.

Nagyon nem szereti, ha botcsinálta tudósok, műkedvelő régészek, orv kincskeresők, álorcás szakértők, hamis utakon járók keresztezik útját.

Jóhiszeműségénél fogva eszébe sem jutott, hogy valamiféle párhuzamot leljen bakonyvári tervei és ama békés arculatú turista között, aki a napokban néhány pillanatra feltűnt Pádárék udvarán, majd még mielőtt megszólalt volna, el is illant. Biztosan friss vízre szomjazott, de visszariadt a tábori zsivajtól.

Pedig ekkor már Frédéric de Dion-Boutonék négylevelű társulata erősen rajta volt, hogy észrevétlenül bekerítse a professzort – a gyanútlant –, mert tőle várta a nagy fogást, az igazi óriás halat, a fehér bálnát, amelyet már akkor elorozhatnak tőle, amikor még senki sem tud róla, amikor még csak fényképei sem jelentek meg ennek a nagy fogásnak. (Amit a professzor is legfeljebb csak remél, bizonyosan nem tud.)

Csak azért tudunk titoksértést elkövetni, mert véletlenül kihallgathattunk egy beszélgetést, távolsági telefonbeszélgetést De Dion-Bouton Frigyes és egy távoli országban lakó gazdag ember között. A nevét nem ismerjük ennek a távoli gazdag férfiúnak, mert a telefonos kisasszony is alig tudta elolvasni, hamis névvel szolgálni pedig nem szeretnénk. Lehet, hogy dél-amerikai olajkirály az illető, avagy egy módos arab sejk, netán egy unatkozó floridai milliomos, esetleg egy divatos filmszínész, aki pénzét és a monte-carlói játékbankban nyert aranyait időtálló értékekbe kívánja fektetni; nem ismerjük hát biztosan, de amikor olajos hangú jelentkezésére De Dion-Bouton hasonló olajos lágysággal felelt, pontosan mindent megértett. Így jelentett De Dion-Bouton Frigyes neki: „Kisebb üzletkötések, apróbb bajoktól eltekintve, már történtek, uram. Áruraktárunk telni kezd, az igazi üzletkötés még csak most következik. Helyeslő igenlés volt a válasz a hegyeken vagy a tengereken túlról, majd azt kérdezte a távoli ismeretlen: „És a fehér bálna?" „Nyomon vagyunk, kifogjuk, uram!" – felelte De Dion-Bouton Frigyes, a négylevelű lóhere legmozgékonyabb levelecskéje.

A messzi ismeretlen megnyugodva tette le a telefonkagylót. Emberei dolgoznak, nem a napot lopják, munkakedvük nem lanyhult. Megfelelő kezekbe irányította tehát gyűjteménye gazdagításának ügyét!

Az illetékes főhalász mit sem sejthetett erről a beszélgetésről, azaz Lázár László, a professzor. Azt sem tudta, kerüle horgára valamiféle hal, hát még fehér bálna. Egyéb gondja volt. Pontos napirendet épített föl magában, felosztotta a tennivalókat, összeszedette az erdészet nélkülözhető ásóit, kapáit, csákányait, emelőrúdjait, kosarait, kirakta a kicsi keféket, amelyekkel majd a leleteket borzolja le, borítékokat, rajzpapírt, mérőlécet, mérőzsinórt készített elő, s megkérte Szerencsés Árpádot, segítsen a fényképezésben, mert az is lesz. Szerencsés Árpád félretette horgászzsinórjait – amúgy is alig fogott valamit –, s nem csekély lelkesedéssel lendült neki a különös munkának.

Két hét alatt fénynek kell derülnie arra, érdemes-e itt kutatnia, sejtése igazolható-e, s bízhat-e a geológus megállapításában, hogy az egymás alatt fekvő különböző rétegek könnyűszerrel hozzáférhetők. Ha a geológus megállapítása helyes a különféle halmazállapotú földrétegekről, akkor itt, ezeken a dombokon legalább négy-öt emberi kultúrának kell rejteznie egymás alatt.

Ha nem érdemes itt kutatni, visszamegy inkább a Tisza partjára, a Tűzköves nevű dűlőbe, ahol várják már gepidái, ősbolgárjai és honfoglaló magyarjai. Ha tárt karokkal nem is, de csontvázaikkal legalább!

A meteorológia derűs napokat jelzett a közeljövőre. A kutatók derűjét ez erősen fokozta. Ha egyebet nem találnak, meglelik a rablólovagok rozsdás sarkantyúit, lovaik patkóit, az ivóbögrék cserepeit, s kiáshatnak vagy két-három török kori szemétgödröt, a régészeti leletek örökös kincsesbányáit.

Ha Attila sírját nem is.

Mert a nép legalább kétszáz éve keresi itt is Attila sírját; minden völgyi szurdok, vízmosás, oltárkő, barlang a hun fejedelem temetkezőhelyét sejteti. S ha az övét nem is, hát Csaba vezérét vagy valami gazdag török basáét.

Lázár László professzor azonban nem a mesék ködében tévelyeg.

 

De hát szunnyad-e egyáltalában "fehér bálna" a kövek alatt?

Fényszórónkat ide-oda villantjuk tehát.

Reggel van, szinte még rózsás ujjú hajnal. Ébred az erdő, ébred a tábor, ébrednek Pádárék.

A szúnyogok még szunnyadnak, a citromlepke már libeg, a kakukk a torkát köszörüli, s felhúzza óráját, a méh már donog, bozótjába visszacsörtög a malacos disznó, eltűnik az őzcsalád, egy lehullott gébicsfiókáért róka oson, két megveszekedett kiránduló már elvétette egymás nyomát, s torkaszakadtából ordít, egyikük még a rádiót is bekapcsolja a finomabb nyugalom és az erdő nagyobb csöndje érdekében.

A mai s a holnapi nap csak a próba napja: meg tud-e birkózni Lázár professzor kisded, önként vállalkozó csapata az ásókkal s kapákkal, csákánnyal, emelőrúddal.

A lelkesedés nem csökken. A reggeli bőséges, s a mozgási láz akkorára növekszik, hogy Lilla, a négylábú anya a legelőre menet is, bár sohasem szokta tenni egyébként, bebődül az udvarra, s meg is áll a kis híd elején.

Lázár professzor elsőbben is Hólapát Jani mellé lép, elvégre felelősséget érez iránta, s azt sem lehet tudni, hozzá van-e edződve egy finn-svéd fiú gyomra a reggeli paprikás szalonnához. Mivel azonban Hólapát Jani a közelmúlt tapasztalatai szerint már mindenféle vad magyar ételt kibír és megemészt, két nyelet paprikás szalonna s egy nyelet citromos kolbász között kiguvadt szemekkel ismeri el:

– Oikein.

Ami ugyanazt jelenti, mint a hyvin, azaz: jó.

Ámde a kolbász megakad torkán, szeme kerekre nyílik, és a padláslyukra bámul. A padláslyukban hosszú, kecses nyélen egy lobogó leng. Ragyogó fehér vásznon világoskék kereszt.

A finn lobogó.

Gyorsan magába gyűri a kolbászt – kár lenne le nem nyelni –, és ábrázata szélesre kerekedik. Együtt leng a magyar zászló meg a finn, rokoni szeretetben, egyetértésben. Egyugyanazon szellő lebegteti őket, egyugyanazon ég mosolyog felettük.

Meg van kissé hatva Hólapát Jani, de mutatnia nem illik. Kibukik belőle a szó magyarul, amit már jól megtanult:

– Köszönöm.

Kifogástalanul ejti ki.

Ahogy a társaság elvonul – legalább egyórás útja van az első ásónyom letételéig –, Hólapát Jani a kis híd sarkáról még visszanéz. Úgy érzi, egy kicsit hazaérkezett.

Mennek libasorban az országút szélén, majd sok-sok száz lépés után keskeny vadászösvényen jobbra kanyarodnak, hegymenetben.

Otthagyjuk most őket kicsinyég, mert természetes fényszórónk, azaz a tüzes napgolyó két másik menetelő alakra dobja sugarát. Nekik a Lázár-expedíció szeme előtt mutatkozniuk nem ajánlatos, hiszen a professzor kitűnően emlékszik Frédéric De Dion-Boutonra s a vele folytatott beszélgetésre. A professzor vajmi nagyon csudálkoznék, ha a Nagy Párizsi Újság tudósítója tűnne föl előtte turistaruhában. Tervük az idegeneknek, hogy távolról bár, de állandóan szemmel tartsák a professzort ezen a vidéken, hol ők, hol az ikrek; hogy a kellő pillanatban lecsaphassanak. Akad persze egyéb fontos munkájuk is, egyetlen percre sem ernyednek el. Az ikrek például egy budai műgyűjtő rácsos ablakát fedezték föl, s úgy döntöttek, hogy a legközelebbi esős éjjelen le is szerelik ezt a rácsot, hiszen riasztócsengő nincs a házban.

A De Dion-Bouton-kettős, hátán az elemózsiás tarisznyával, a meleg takarókkal, széles körívben kerüli meg az erdészházat. Inkább csak találomra vágnak neki a dombsornak, mint teljes bizonyossággal. Ha nem lustálkodnak vala reggelre kelve, láthatták volna, merre halad Lázárék ásós-kapás-csákányos menete, teljesen gyanútlanul, háromórás előnnyel. A találkozást elmulasztották.

Ennélfogva Lázár professzorok az erdő alján jobbra vágnak neki a hegyeknek, De Dion-Boutonék pedig balra. Nem is lehet őket ezért hibáztatni, hiszen nem ismerik a terepet; a térkép magyar szövege akár kínai szöveg is lehetne számukra, csupán a térképjeleket értik. A térkép féltucatnyi várromot, féltucatnyi kastélyt jelez ezen a szakaszon, s ők rögtön déli irányból az elsőt célozzák meg. Jó órányi szuszogás addig a romig. Árkon és bokron, vízmosáson és tarra vágott erdőrészen kell átbukdácsolniuk. Lihegnek. Szokatlan számukra az ilyen hegymászás, az efféle kutatómunka. Egy templomablak vagy egy múzeumi tárló egyszerűbb.

De hát itt ígérkezik a Nagy Fehér Bálna! Amiért érdemes az embernek összevissza csípetnie, tépetnie magát.

 

Most pillantsunk ismét néhány kilométerrel odább.

Az első kapavágást ünnepélyesen Lázár László professzor tette meg. Bakonyvár sűrű bozótjában állnak, minden figyelmük Lázár Lászlón. Jelképes kapavágás volt, hiszen először a köveket kellett odébb görgetni, várfalat megbontani, végigjárni a terepet Pádár Pál térképe szerint. Pádár Pál maga is jelen van, hiszen élete egyik igen szép, fontos lépése előtt áll: értékeket ment a hazának.

A munka nehezét három erős karú ember végzi, ők a hívatásos dolgozók. Egyikük az erdészettől jött, a másik kettő a termelőszövetkezet nyugdíjasa, de még ereje teljében.

Együttesen járják végig a hegygerincet, az egykori várnak szinte már a földbe süllyedt maradványait, mérőszalagot húznak széltiben-hosszában, s úgy vélik, hogy legalább kétszázszor háromszáz méter kiterjedésű talajt kell megbolygatniuk. Pádár Pál és a professzor megállapítása szerint az egykori lakótorony nem a várnégyszög közepén állt, hanem a négyszög – téglalap – keleti harmadában. Az a súlypont tehát.

Egyelőre tipegnek-topognak, köveket borítgatnak, az ásó élét, a kapanyél erősségét próbálgatják, majd az egyik munkásember, Láng János, a szövetkezet nyugdíjasa belepök a markába, és a feszítőrudat aládöfi egy irdatlan kődarabnak, afféle kicsi sziklának. Aztán ketten emelik, a kő odébb gördül. Még egyet emelnek rajta, s a kő gurulni kezd a meredek lejtőn lefelé. Töri maga alatt a száraz ágakat, recseg-ropog a cserje, a gaz. A kő egy vízmosás szélén megáll.

– Ez így nem jó lesz – véli Láng János, és megtörli a homlokát –, ha valaki alant gyalogol, akár el is sodorhatja a kibontott szikla.

Most már vigyázatosabban emelik, gurítják a köveket, szabadítják föl a feltételezett várudvart, majd megpihennek, ebéd után újólag folytatják a munkát, estére valahogy kialakul egy puhább talajú négyzet, ahol majd tüzetesebben lehet kutatni.

Hordja a köveket, ás, csoportosít, gaztól mentesít a négy fiú is. A professzor maga is nekiveselkedik, tisztítja a terepet ő is. Az építőkő kevés, a szomszédos falvak népe régen széthordta már, még a templom is abból épült Mária Terézia királynőnk idejében. A kőfaragásokat belepte a moha, elszürkítette az idő, letompította a szél, a hó, az eső.

Szerencsés Árpád olykor elkattintotta fényképezőgépét, a sűrű fák félhomályában még nem sok dolga akadt, de a képbeli bizonyságtevésre szükség lesz.

Legszenvedélyesebben Hólapát Jani működött. Kijelölt magának egy négyszöget, húsz lépés hosszút, ugyanannyi széleset, és megszabadította minden fölösleges kőtől, görgetegtől, száraz ágtól.

Alkonyatkor a vár szemétgödrét ő találta meg.

Nem tudta, hogy szemétgödör, azt hitte, betemetett kút.

Sok-sok követ kellett kidobálnia, míglen puhább földet áshatott. Derékig beleállt. Hasas cserépkorsó ép maradékát húzta ki. Az edénynek csak a füle volt letörve.

– Paljonko kello on? – kérdezte fáradtan.

– Azt kérdezi, hány óra van – tolmácsolta a professzor, s mindjárt meg is mondta: – Seitsemän. Azaz hét.

Leült az értékes szemétgödör szélére, ivott egy kulacs vizet, s mosolyogva mondta a professzornak (persze finnül):

– Nyolc órát dolgoztam érte. Az első kincsünk.

Kissé fáradt indiántánc volt, amit a három fiú a finn rokon körül lejtett, roskadozás inkább, mint deli ugra-bugra, de meg kellett ünnepelni Hólapát Janit, aki elsőül futott be valami értelmes lelettel:

 

Szemétgödör összedűlt,

a Janinak sikerült –

 

ezt a szöveget költötték hirtelen, hárman adták hozzá az eszüket. Még akkor is énekelték, amikor a nap szálltával együtt ők is alászálltak a hegyről, hazafelé tartván.

Otthon azonban se dal, se tábortűz, csak vacsora és vacsora, amennyi a gyomrok bugyrába fért; némi pocsolás a vízben, s ki-ki máris aludta az igazak álmát. Valóban az igazakét!

– Az előzetes kísérlet sikerült – összegezte az eredményt a professzor. – Holnap pihenő lesz, de aztán új erővel vetődünk az ásatásnak, rendszeresen, célszerű beosztással. Lassú ütemben haladunk, nem hajt a tatár.

Ezt azonban nem hallotta már Kun-Tatár Feri, sátrában édesdeden szunnyadt, álmodni sem volt kedve. Sem ereje. Áltatárként amúgy sem óhajtott hajtani-űzni senkit.

 

De ha már megtekintettük Lázár László professzor ásató expedíciójának első napját, s biztonságba helyeztük az első leletet, a Podmaniczky lovagok reves korsóját, vessünk egy pillantást a másik, de titkos expedíció szereplőire is. Tévedéseik országútján hagytuk el őket. A Nagy Fehér Bálna – azaz valami rendkívüli lelet – az álmuk, amelyet az olajkirály rejt el majd vitrinjébe holmi inka kincsek mellé; de mikor jutnak közelébe, ha rögtön az első napon elvétették a hozzá vezető utat? Ne féltsük azonban őket, egyszerre több serpenyőt tartanak a tűzön, valamelyikben kiolvasztják a Nagy Fehér Bálna zsírját is. Ha elég ügyesek.

Csupasz dombtetőn találták magukat. A délelőtti nap szorgosan hámozta róluk az inget. Kulacsaikban – szerencsétlenségükre – tejet hoztak, s a felmelegedett tej a folytonos lötyögtetésben ízetlen aludt savóvá silányult, alig lehetett kortyolni. A túlnani dombtetőn szénát gyűjtöttek tarka ruhás asszonynépek. Egyébként néptelen volt a táj. Kiesett a turistaforgalomból is. Semmi jel nem mutatta, hogy hírneves régész a közelben kezdte volna meg a régmúlt idők kutatását.

De hát így jár a tapasztalatlan ember, aki inkább otthonos a Párizs környéki erdőkben vagy az Abruzzókban, de ezekben a vad magyar hegyekben nem. Bezzeg hiányoztak most az ikrek, a honi szövetségesek, akik kiismernék magukat! Az ikrek azonban csak néhány nap múlva érkeznek váltótársakként. Ha ugyan elég merészek ahhoz, hogy errefelé mutatkozzanak, hiszen az országnak ebben a csücskében pórul jártak már.

Felváltva beszélgettek franciául s olaszul, ahogy a savós tej maradékát iszogatták.

– Ecco – villant föl a napbarnította útitárs szeme –, ecco! (Azaz magyarul: íme!)

A rossz ízű tejmassza nyeldeklése közben torkát feszítve, pillantása a szemközti kecskerágóbokor száraz ágára tévedt. A szürke, tüskés ágon megfakult papírlap lengedezett, mintha éppen egy tövisszúró gébics biggyesztette volna rá.

Vonalas papírlap volt, esőverte, napszítta, széle szakadozott. Több sornyi szöveg kéklett rajta s megannyi ábra. Első pillantásra is tervrajznak, valamiféle térképnek látszott, egyrészt könnyen olvasható, másrészt rejtélyes jelekkel. Vigyázva húzták le az ágról. Vártorony, barlangjel, patak, út, vízimalom, fenyőfa. A rajzokat tekervényes útvonal kötötte össze. Az út kezdetén ház, a végén zászló.

(Misinek tökéletes színesceruza-készlete volt, azzal firkálta tele a regényt. A regényt, amelyet messzire repített a szél, és amely apró sárkányként lebegett az erdők fölött, amíg egy zápor le nem nyomta, és nedvesen a száraz ágra nem illesztette. Ne vádoljuk a tövisszúró gébicset tehát, az legfeljebb csak a bogakarat tudja olvasni, de a Szerencsés-Pádár szerzőtársak elmeművét nem. Neki nincs is szüksége ilyenre.)

Végre valami támpont!

S mint az az ember, aki keservetes bolyongásai közben, a remény apró rózsáit elveszítvén, szívesen kapaszkodik akár szúrós rózsaágba is, csak hogy derűlátásában ne csalódjék, úgy kapaszkodtak De Dion-Boutonék is ebbe a papírlapba. Benne látván útjuk igazolását, céljuk helyességét, elméjük megvilágosodását.

Az eligazító térképet. Amelyet minden valószínűség szerint Lázár professzor vethetett papírra, s veszített el. Vagy szüksége sem volt rá, hiszen a maga emlékezete felfrissítésére rajzolhatta legföllebb.

Letelepedtek s hosszasan tanulmányozták.

– Hátha valami gyerekrajz, játék, elmetorna? – buzgott Frédéricben a gyanakvás.

– Nem – rázta fejét az útitárs –, az írás egy megállapodott ember betűinek hat.

(Ebben igaza is volt, hála annak a kiváló iskolának, sőt mondhatnók tanintézetnek, amelyben a szélnek eresztett regénylap írója a betűvetést tanulta. Gondos, kerek írás volt, már csak azért is, mert alkotója regénykéziratnak szánta.)

Egy fűszálat téptek le, azzal követték a térképbeli utat.

Háromszor is kiindultak – a kiindulópont nyilván az erdészház, lám, sátor is látszik mellette, bár eredetileg a regényhez képzelt indián sátor volt –, háromszor is visszatértek az erdészház rajzához, de a vázlat kuszának tűnt, nem egyezett a kezükben levő turistatérképpel.

– Talán eltévedtünk – aggódott a barna képű.

A nap állása szerint próbáltak tájékozódni, de a nap incselkedett velük, hol innen, hol amonnan tűnt föl, ámbár inkább ott rejlett az igazság, hogy ők forogtak körbe-körbe, és vadászösvényről turistaútra, gyalogútról sziklák közé, sziklák alól meredek bozótosba, cserjék közül kis tisztásra tévedtek, mocsárba gázoltak, és sehol egy teremtett lélek.

Elnyelte őket a Bakony.

Szívesen nyitottak volna már be valami lakott házba, még ha megkockáztatták volna azt is, hogy később valaki rájuk ismer, még a haloványra sikerült turistajelzést is elveszítették szem elől. Végre egy fatoronyszerű emelvényt vettek észre, a vadászlest. Nekitámasztották a torony ledőlt létráját, és felkapaszkodtak a torony tetejére. Széttekintettek. Halk neszezésekkel, pityegésekkel, madári búcsúdalokkal szállt rájuk az alkony.

Nagyon-nagyon távol mintha mennydörgött volna. Villámlott. De a mennydörgés egy bánya háromszori robbantása volt, a villám pedig csak szárazvillám. A forró légkör kisülése.

Mindenfelől erdők, fák teteje, fehér sziklák. Vaddisznócsalád a sűrűben. Mint ahogyan ezt alig néhány napja Pompás Feri is látta. Ugyaninnen. Pompás Ferinek azonban nem volt ekkora élelmiszerraktára, mint ennek a két „véletlen" tévelygőnek itt, sem tartalék vize. Fáradtak voltak, álmosak, kedvetlenek, dühösek. A Nagy Fehér Bálna még csak uszonya szegélyét sem csillantotta meg. Azaz: teljesen elvesztették szem elől a professzort.

Hol pihenjenek meg éjjelre szakadván? Ha ismernék is a járást, akkor is öt-hat órába telne, míg falura akadnának. Átkozták magukat. Hátha csak a mesebeli kék madarat kergetik, mint már egyszer tették a macedón hegyek között! Köd, pára az egész. A kék madár nem engedi megfogatni magát.

Hirtelen a barlang előtt álltak. Oda jutottak, ahol Pompás Feri is elveszett, azaz elveszítette önmagát.

Füvet téptek, ágat törtek, a nap hunyó pilácsa fényében ágyat csináltak.

Szerették volna magukat megrugdosni. De legfőképp megbízójukat, aki fényes jutalom megcsillantásával kergette őket az ilyen reménytelen vállalkozásba.

Ennél még egy kastélybetörés is kényelmesebb, s kevésbé egészségrontó.

Most hagyjuk is őket szunnyadni. Törte őket a takaró alatt böködő megannyi faág, szúrta a fű, kemény volt a fekhely. A barlang mélyéből denevérek szálltak ki, s a közeli faágon elkezdett huhogni egy bagoly. Az erdő harmadik számú baglya, mi már ismerjük őt.

De Dion-Boutonék még nem.

Városi fickók voltak, ilyesféle kirándulásban aligha vettek még részt.

A barna képű éjféltájt sem bírt még tisztességesen elaludni. Fel-felriadt:

– Úgy érzem magam, mint egy kísértetkastélyban, valahol a Loire partján.

– A skót még rémesebb, a skót kastély, a piktek falán túl, fönn, a fjordoknál – dünnyögte válaszul a másik.

Kegyetlen aluvás vala.

És most halljatok csudát!

Magam sem hinném el, ha így nem történt volna.

Akadt már kezedbe összegubancolódott madzagcsomó, amelyet valami nagy s gondosan összekötözött csomagról haragos kézzel, hirtelen mozdulattal rántottál le, s aztán, kezedben tartván, arra ösztönözted magad, hogy ezt a szép, színes, finom madzagot, ezt a gondos sodrású spárgát ügyes ujjakkal fejtsd szét, tedd újból használhatóvá? Nem a bicskád rántod elő tehát, sem az ollót, azaz nem nyiszálod-metszed, hanem bontogatod. Ez türelemjáték.

És lám, addig húzogatod, fejtegeted, ide-oda bújtatod az elejét s a végét, amíg a kioldhatatlannak vélt, vastag gubanc végül mégis kinyúlik. Szinte váratlanul, egyszerre.

Ilyen gubancnak számított a két nyomkövető kezében az a bizonyos széllel bélelt, esőtől vert képregény. Avagy: regénykép, ahogy akarod. Hajnalra kelve megint csak forgatták ide-oda, tűnődtek jelentőségén, titkain, ésszerű mivoltán, s végül arra a döntésre jutottak, hogy ez a rajz valóban Lázár László professzoré lehet.

– Ne nevezzenek Sottile Filipponak, ha nem tudok tájékozódni ezen a térképvázlaton – lebegtette meg a barna arcú, fekete hajú férfiú a Szerencsés Misi kalózregényének légbe röppent rajzát –, egyszerű ez, mint a pisztolylövés. Csak meg kell húzni a ravaszt.

És itt ismét torpanjunk meg egy piciny pillanatra! Anélkül, hogy kérdeztük volna, vagy zsebeiben kutattunk volna, íme, megtudtuk az ismeretlen nyomkövető nevét is. Sottile Filippo a neve, azaz Ravasz Filippo. Hogy mennyire ravasz, nevéhez mennyire illik a természete is, azt legfeljebb csak gyaníthatjuk. Nyugodjunk bele, hogy egy valódi nevet már biztosan tudunk.

Aligha lehetne megmagyarázni, hogyan s miképp, a térkép útmutatása nyomán-e, avagy csak orruk után, de mire nagyon messzi, a túlsó faluban delet harangoztak, Ravasz Filippo és De Dion-Bouton szeme előtt megjelent két hajladozó, idős munkásember. Egy harmadik szalonnát pirított.

Csákánnyal fejtettek sziklát, követ, tisztították gereblyével a gazt, hajtották félre kapával a mindenütt eluralkodó sötétzöld borostyánt. Órabérbe fogadta fel őket a professzor, s munkálkodtak akkor is, amikor a Pádár-Szerencsés-tábor ifjai éppen nem voltak jelen. A térkép tehát pontos volt, kitűnően eligazított! Dicsérték magukban Lázár Lászlót, amiért ilyen remek vázlatot rajzolt, s különösen a feledékenységét helyeselték, amiért a zsebe helyett a szélre bízta az értékes papírlapot.

Így lehet tehát gubancos madzagcsomóból göb nélküli szálat kifejteni!

Sottile Filippo büszkén mutatott a három hajlongó, öreg munkásemberre, a rajzon pedig a vártoronyra.

Csak a hajót, a halat és a tenger hullámait nem értették a vázlatrajzon. Úgy vélték azonban, hogy ennek a rejtélynek is nyitjára jönnek némi fejtörés után.

Nem közelítettek a szalonnasütőhöz, sem a két ásogatóhoz, messziről nézegették őket, mint afféle véletlenül odavetődött turisták. Az illő távolságnál is még illőbbet tartottak, szinte csak apró, színes pontoknak látszottak.

Semmi kétség, itt húzódik a professzor ásatóhelye.

A zsákjukból egy kis üveg – két pohárkára való – Napóleon konyakot húztak elő. Arra az alkalomra tartogatták, amikor valami sikert érnek el. Ennek a pillanata most következett el. Kihúzták a műanyag dugót, kitöltötték a konyakot a két bögrébe – kissé tejszagú volt még a bögre, de annál ízletesebb a francia császár dicső nevét viselő ital –, s egyszerre ki is hörpintették, örömükben szerették volna megkínálni a három munkásembert is a sűrű bokrok között rejlő dombtetőn, de óvakodtak közelíteni hozzájuk; fölösleges, hogy valamelyik sziklafeszegető öreg munkás megjegyezze arcukat; különben sem volt több konyakjuk. Messzire hajították az üres üveget, még egy ideig elnézegették a dolgozókat, majd összeszedték magukat, s leballagtak a hegyről.

Jó két órába telt, amíg a faluba visszaértek.

Újabb távirat az ikreknek. (Most alkalmunk volt végre odapillantani a postaablakon benyújtott táviratra, s el is olvashattuk a címzést: Kékh Szilárd volt az egyik iker neve. Neki címződött a sürgöny.)

Csodálkozott is a postáskisasszony, hogy akadnak ilyen idegenből érkezett nyaralók, akik folyton csak a falu nevét táviratozzák meg. Mire jó ez? Mit lehet ebből érteni?