TÉRKÉP ÉS TUDÓS

Úgy van megírva az Erdő Titkos Könyvében, hogy mindennap történjék valami különös. Alkonyatkor a déli szél meleg esőfelhőt hozott, cseperegni kezdett, nem volt érdemes tábortüzet gyújtani, különben is, illik takarékoskodni a fával. Másnapra ébredve is az elsodródott kézirat fölött keseregtek az alkotók, és mert tegnap Szerencsés apának sem kedvezett a horgászszerencse, csak egy árva keszeget fogott, a szürke bánat ereszkedett a Pádár házra s a Szerencsés táborra.

Amikor az ember a város porából-zajából, fáradt napjaiból hegyek közé, erdők alá, patakok mellé pihenni indul, és új hazát épít sátorvászonból, hogy három-négy hét alatt megkísérelje az új emberré válást: rendszerint azzal az elhatározással csomagolja össze holmijait, hagyja otthon gondjait, s indul neki egy háromhetes új életnek, hogy bármi jó vagy rossz történjék is vele, nem fog kibillenni a nyugalom egyensúlyából. Szívében szilárd a szándék, vidám képet vágni minden kényelmetlenséghez, ne gyűrjenek le bennünket a bosszúságok, kacagjunk, hogyha ázunk, s repessünk az örömtől, ha a nap tüze pirítja arcunk, és az ebédet akkor is hősként nyeljük le, ha a kozmaillat már az egész völgyet betöltötte. A tábori élet kristályvizéből tehát csak tiszta örömet hörpöljünk, semmi mást.

Fű nekünk zöldell, virág nekünk illatozik, a fa nekünk susog, a nap nekünk mosolyog – és az eső is nekünk zuhog.

Nedves az erdő, a völgy, a fatörzs, a pázsit, a sátorban a könyv, a ruha, még tán a krumpli is. A krumpli, amit a két Szerencsés gyereknek minden eső, nyirok és fúvó szél ellenére is hámoznia kell, hacsak nem akarja az éhhalál küszöbét átlépni. Rázza a szél a konyhasátrat. Nem lobog a tűzhely lángja, mert gázpalack heve főzi az ebédet.

Még a legfinomabb konyhai illatokat is földre veri az eső. Hol hullong a fellegek csöppje, hol megáll.

Két rádió versenyez egymással. Az egyik a Pádárék konyhája felől, a másik a Szerencsés-sátorból. Mind a kettő mást-mást cselekszik. Az egyik énekel, a másik szövegel. Az énekszó a Pádárék konyhájában muzsikába omlik, a szövegből a Szerencsésék sátrában déli hírek lesznek. Hallván ezt, a konyhában is átváltanak hírekre. Most már egyetlen szólamban zengenek a hírek az erdő alján.

Vakáció van, Szerencsés apa csak fél füllel hallgatja a híreket, Szerencsés mama amúgy sem. Elújságolja a rádió, ki érkezett, ki búcsúzott, hol avattak, hol romboltak, hol ástak, hol termeltek, melyik folyó árad, melyik szántó szárad. És a többi.

Érdekes hír ma csak egy akad. Ez:

– Titokzatos betörők jártak az óbudai Aquincum-múzeumban a hétfői szünnapon, és magukkal vitték a múzeum tizenkét istenszobrát, az ókori bronzművészet nemrégen kiásott remekeit. A betörők semmiféle nyomot nem hagytak hátra, a lelakatolt vitrinek minden zárja érintetlen, a tárlók üvegei is sértetlenek, az ablakok épek, az ajtókat kettős zár védi. A rejtélyes betörés – vagy lopás – ügyében a rendőrség teljes apparátussal nyomoz.

– Megint kicsempésznek az országból tizenkét műkincset! – kiáltott fel keserűen Szerencsés Árpád a lakósátor mélyén, mert úgy érezte, hogy a múzeum kára az ő kára is, a haza vesztesége az ő vesztesége is.

– Mekkora lehet egy ilyen istenszobor? – kérdezte Szerencsés Misi, s közben már készítette gyomrát a kolbászos krumplilevesre, mákos tésztával a leves nyomában.

– Tíz-tizenkét centiméter – vélte az apa. – Láttam a fényképüket tavasszal egy képes újságban, híres lelet volt.

– Hogy lehet tizenkét bronzszobrot észrevétlenül zsebben elvinni? Hisz az csörög! – szólt bele Magdi is a férfiak tűnődésébe, mert ő tudott erre legkevésbé felelni.

Talán késő estig is a titkon gondolkoztak volna, ha Szerencsés Árpádné ki nem szól a konyhaponyva alól:

– Kész az ebéd!

E pillanatban itt, a patakparton s odabenn a házban, Pádár Páléknál is ez a jelszó volt a legfontosabb.

Az eső délután is változatlanul szemerkélt. Nem kövér csöppekben már, de még mindig nem hagyta abba. A szürke ég alatt szürke a kedv, köddel bélelt a hangulat is. Sakkozik ilyenkor a férfiember, aki pedig leány, az kézimunkázik.

Szerencsés Árpád esőköpenyt kerített a vállára, előszedte horgászbotját, s mindenki döbbenetére útnak indult a tó felé.

– Vélem, most harapnak igazában a halak! – húzta fejére a kalapot, és a nyitott ablakon keresztül Pádárék szobájába sandított, bárha magával tudná csábítani Pádár Pált is, az erdészt, egy kis fák alatti sétára.

Pádár Pál azonban az íróasztala mellett ült, és vonalzóval, ceruzával, színes tollakkal szorgalmatoskodott. Jegyzeteinek vastag kötegét vette elő, kirakta maga elé. – Felhasználom az esős napot – szólt ki az alakon, mert szó nélkül is értett a Szerencsés Árpád tekintetéből –, megcsinálom ezt a térképet, ellenőrzőm a felmérést.

De többet nem mondott. Még a pipája is elaludt a tömérdek vonal húzogatásában, a csörgő papírnak színekkel való tarkítgatásában.

Akit pedig mára éppen nem várt, az kora délután toppant be, mert kell, hogy minden egyes nap hozzon valami rendkívülit ebben az esős-erdős világban.

Az illető autóbuszon érkezett.

Esőköpenyét összehúzta magán, átfutott a kis hídon, ismerős tekintettel irányozta meg a verandát, sietve simogatta meg a feltápászkodó, farkát csóváló vizsla fejét, odaköszönt Panninak, ajtót nyitott lendületesen, s már benn is állt Pádár Pál asztala előtt.

– Isten hozott engem! – mondta derűsen.

– A professzor úr! – pattant föl a házigazda, és ceruzái szertegurultak az asztalon. – Micsoda meglepetés!

A vendég hátrafésült, őszes haja lobogott, miként a képeskönyvekben a költőké. Tudós volta ellenére sem viselt szemüveget, már az első pillanatra is kedélyes, igen kellemes szavú ember benyomását keltette. Szeme sarkának ráncai tréfás kedélyről tanúskodtak; soha nem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban a humor forrását nyitja-e meg, avagy a komoly beszéd folyamát. Erdélyben született, a havasok alatt, Háromszék megyében.

Nem árulunk el titkot vele, ha megnevezzük: Lázár László professzor ő, a régészeti tudomány és a történelem hírneves doktora. Valahol mindig felbukkan az országban – esetleg Európa valamely más országában, avagy a Kaukázusban vagy Mongóliában –, s valahol mindig eltűnik. Hol egyedül, hol tanítványaitól kísérve, hol egy avar vagy ősmagyar temető kiásott gödreiben, hol előadóterem emelvényén vagy muzsikás családi körben – mert szépen hegedül –, egy alkotóházban, akadémiai értekezleten, melynek ő adja meg savát-borsát, műtárlaton vagy népi táncokban gyönyörködve: valamerre tehát örökké jelen van. Még vizsgáztat is az egyetemen. Rajongó tanítványai azt rebesgetik, hogy nem is egy Lázár László van, hanem legalább három. Mozgalmas életét könyvekben foglalja össze, ezek a könyvek rögtön el is fogynak.

Egyszóval ez a nevezetes tudós csöpögteti most az esőt Pádár Pálék pádimentumára.

S hogy senki se kételkedjék érkezésében, megismétli:

– Megjöttem!

Otthonosan telepedett le a házigazda mellé, viselkedéséből rögtön kiviláglott: nem először teszi lábát az erdészházba. Pádár Pál szemmel láthatólag örvendett a tudós professzor jövetelének. Odatolta elébe a rajzokat.

– Esős idő van, dolgozhatom rajtuk – mondta.

A professzor egy ideig figyelmesen szemlélte az ábrázolatot, amelyen körvonalak, mélységi, magassági pontok, szélességek és hosszúságok tarkállottak négyféle színben.

– Igen – bólintott aztán, s letette a rajzokat, amelyek egyszerre lehettek tervrajzok, helyszínrajzok, esetleg elképzelések valamiről –, az alapjuk honfoglalás előtti, sok későbbi ráépítéssel. Fapalánkkal kezdődött, kőtömbökkel folytatódott, faragott márvánnyal végződött.

– Aztán a megsemmisülésbe süllyedt – tette hozzá az erdészmester.

– Bennünket a legalsó és legfelső réteg érdekel – tűnődött a professzor –, a honfoglalás előtti és a tizenhatodik századi.

– Aligha lehet mindezt a maradványokból kiolvasni – húzta végig tenyerét fáradt szemén Pádár Pál –, itt aztán kő alig maradt kövön…

– Majd ásatunk – folytatta a professzor.

– Ezekbe a sziklákba? – aggályoskodott a házigazda – Csupa kő, tűzhányómaradvány, csupa szikla, imitt-amott üreg, csapadék mosta, kiázott, beomlott barlang. Hány ezer jobbágyot, szolgát kínozhattak a régi uraságok az ilyen vár felépítésével!

– És hányszor fogták újra és újra neki!

Még az is, akinek nem sok érzéke van a régiségekhez, akit a gyűjtés szenvedélye hidegen hagy, még az is arra következtetne e diskurzus hallatán, hogy valamiféle vén erődítmény méretei forognak szóban. Mégpedig nem is annyira a kövek halmaza, a mohával lepett, bokrok, falevelek közé süllyedt falmaradvány, a vár kútjának besüppedt gödre, az enyészetté vált kapukő az érdekes, hanem mindaz, ami netán alattuk rejtezik, maga a kiásható lelet. Amelyet, ha előtalálnak, a történettudomány lépcsőzetének jelentős fokaként lehet felmutatni.

Két esztendeje dolgozik már ezen a két ember. Tervüket dobra nem verték, gondolataikat egyelőre nem közölték senkivel. Nem szeretnék ugyanis, ha felsülnének. A kövek egyelőre hallgatnak, nem beszélnek. A sejtelemnek még leghalványabb rózsaszínje sem árulta el eleddig, mit rejt a várdomb alatti föld.

Az történt ugyanis, hogy egy kora tavaszi reggelen Pádár Pálnak az volt a feladata, járja be a Hajagos-hegyet A hegy északi oldalát az előző ősszel megszabadították gyertyánfatakarójától. Nem mindegyik erdész kedveli a gyertyánt, mert sűrű szaporodásában gyors léptekkel foglalja el a nemesebb fa helyét. Ahogy szakszerűen mondani szokás, kopaszra, azaz tarra vágták az erdőt, még a tuskókat is kiemelték a gépek gyökerestül, s most az újraültetés kezdetét kellett Pádár Pálnak eldöntenie. Ki volt már jelölve a megannyi barázda, hová ültetnek tölgyet, hová erdei fenyőt, a lejtősebb oldalra teraszokat is kell vonni az ásóval, hogy legyen hol megkapaszkodniok a facsemetéknek.

Még rezdült a tavaszi szellő, de a szalonkák, a gébicsek, sármányok már megérkeztek, a kakukk is leste, tojását melyik fészekbe csempéssze majd, és a harkályok újra elfoglalták munkahelyüket, pergő kopogtatással vizsgálták a fák kérgeit. A patakparton felsárgállott a gólyahír, a salátaboglárka, újra zsendült a tisztások tavaszi füve. Kimerészkedett bábjából néhány káposztapille is.

Pádár Pál egymaga ballagott hegyre föl, dombról le, s nagy gondban emésztette magát: honnan kerít annyi erdei munkást, amennyi majd gyors iramban újra tudja ültetni az erdőt. A csemetekert felé ment. A csemetekert gondozója, az öreg Száraz Máté ott szöszmötölt a kert sarkában, a vízszivattyút javítgatta. Unokája a barna bozontú Bodri kutyát dögönyözte, s azon igyekezett, hogy egy szakadt cipőzsinórral valamiféle csillogó díszt akasszon Bodri nyakára. A kutya engedelmesen tűrte. Mátécska – az unoka – harmadszor fogott neki, hogy felkösse a kutyaékszert, de a madzag mindig elszakadt. A dísz a földre pottyant.

Pádár Pál felemelte. Már-már szórakozottan visszaadta volna Mátécskának, aki tán nagyapja sapkáját viselte, mert az a füléig esett, amikor feltűnt neki valami a leendő kutyaékszeren, s közelebb emelte szeméhez. Furcsa. Nemrég egy képes újságban látott hasonlót. A kutyaékszer rézből vagy bronzból lehetett, aranyként fénylett azonban, mert Mátécska kiszidolozta. Valamiféle régi boglár foglalatának látszott, a kő azonban hiányzott belőle.

– Ezt honnan vetted? – kérdezte Pádár Pál a gyerektől.

Mátécska már nagy ember volt, ősszel készült első iskolába. Értelmesen felelt:

– A kövek között, a várdomb oldalában. Van még több is ilyen. Karperec volt az egyik, édesanyám hordja.

Pádár Pál nem szólt egyebet, csak annyit:

– Hadd vigyem magammal ezt a díszt, Mátécska, cukrot kapsz érte.

– És a Bodri csontot! – egyezett bele Mátécska, mert ragadt már reá valamiféle tekintélytisztelet, s tudta, hogy Pádár Pállal és a többi erdésszel nem lehet ellenkezni, a regula nem engedi, de viszont a kutyáját is szerfölött szerette.

– És a Bodri csontot! – ismételte meg Pádár Pál. – De most gyere, mutasd meg, hol találtad.

A kisgyerek futott elöl, Bodri követte nyomon, Pádár Pál mögöttük. Ahogy a várdomb oldalára értek – egy mélyedésbe kellett aláereszkedniük, majd onnan újra föl, de most már lassabban –, a kutya előrerohant, farka zászlóként lebegett, a gyerek alig bírta követni.

– Igazából Bodri találta meg – mondta Mátécska, s megállt egy legördült szikla mellett –, mert borzot keresett, s kikaparta a karperecet.

Bodri, mintha tudta volna, hogy dicséretéről van szó, megállt, hátranézett, lihegett. Értette a szót, igen értelmes kutya volt.

– Keress, Bodri! – biztatta Pádár Pál, de a kutya félreértette, s hol Pádár Pálra, hol Mátécskára ugrált. Úgy gondolta, hogy a kezdeti szaglálásokat elvégezte, szagláljanak most már a kétlábúak.

Furcsa egy szikla volt, valami régi zápor vagy vízmosás, hólé gördíthette a völgy felé, de egy fatörzsön megakadhatott. Az a fatörzs régen elkorhadt már, gyökere sem maradt meg, a szikla alatt s oldalában új fák termettek, moha is lepte, alját avar borította puhán, végül úgy tűnt, mintha a szikla puha, párnás helyet keresett volna ki magának. Alatta sötétlett a borzlyuk, ebben keresgélt zsákmányt – vagy játszótársat – magának az eb.

Pádár Pál sokáig turkált a szikla alatt, mellett, körül az avarban, már a fekete humuszt kaparta, de új boglár, karperec vagy egyéb hasonló nem került élő.

– Az iskolában is van – vallotta tovább Mátécska. – A gyerekek biztosítótűt is találtak.

Pádár Pál másnap átsétált Száraz Mátéék házába – ott lakott az egész Száraz család a falu szélén, faragott fakerítéses, szép házban, gyermekestül, unokástul –, és megmutattatta magának a karperecet. Ifjú Száraz Máténé a varródobozából vette elő, mert csak vasárnap illesztette csuklójára. Szép, csillogó karperec volt, két vége össze sem ért, mert két kígyófej volt; szembenézett a két kígyó egymással. Még a pikkelyük is látszott. Pádár Pál jól emlékezetébe véste a karkötőt, a kígyófejeket. A kígyók farka egymásba sodródott.

– Még ilyet is talált a gyerek – zörgette ki a dobozból Mátécska édesanyja a Bodri szaglászta maradékot, amely nem volt más, mint egy féltenyérnyi, futó szarvast mutató lapocska. Azt még nem fényezték ki. Zöld patina lepte be, finom cirádáit csak sejteni lehetett. Lábánál és szarvainál a kecses szarvasnak négy lyuk volt.

– Ezzel varrhatták a ruhához – vélte ifjú Száraz Máténé –, én nem akarom föltenni magamra.

– Adja kölcsön – mondta igen határozott hangon Pádár Pál, és mivel felettesekkel nem ajánlatos ellenkezni, Száraz Máténé átnyújtotta a futó szarvas bronzkefét Pádár Pálnak.

Pádár Pál hallomásból, újságból, képekről ismerte Lázár László professzor nevét. Három napjába került, amíg kinyomozta a címét, pedig könnyű cím volt végül is: az Akadémia.

Becsomagolta a boglárt, a futó szarvast, és lerajzolta a kígyókat. Levelet írt mellé.

Harmadnap megérkezett Lázár László, a régész. Személyesen.

Így kezdődött. Két éve ennek. A professzor elment az iskolába, összeszedte azt a néhány kincset még, amit a gyerekek a várdombon találtak. Nem is szerezte meg mindet, mert néhányat eldobáltak már. Amikor azonban kiteregették őket maguk elé a Pádárék asztalán a fehér villanyfényben, a professzor arcára kiült a nyomozó tudós kutatószenvedélyének pírja, s félretéve szokásos humorát, ekképp lelkesedett:

– Fantasztikus! Még véletlenül sem jutott eszembe ez a környék. Igazán nagyon köszönöm. Ebből tudományos szenzáció lesz!

– Ne nekem köszönje, professzor úr, hanem a kis Mátécskának, elsőül pedig a kutyájának.

– Mit kaptak a nagy felfedezők?

– A gyerek csokoládét, a kutya csontot.

– Holnap kolbászt rendelek neki, fél kilót.

Másnap együttesen ballagtak föl a várdombra. Sűrű erdő, szúrós bokor, cserje, csúszós fű takarta a domboldalt, a hegy hosszú, keskeny gerincét Meredek gyalogösvény kanyargott a dombtetőre, ritkán vetődött arra turista, gyerekek is inkább a közeli barlangokat keresték, nem a méla csöndbe burkolózott, elhagyott tetőt. A meredek gyalogút még meredekebbé vált, fák gyökerét, bokrok ágát kellett megfogni, kövekbe kapaszkodni, hogy biztonságban jusson föl az ember. A kocsiút vagy a lovak ösvénye rég eltűnt az évszázadok viharában. Héjamadár körözött a fák koronája fölött, egy fészekalja sármányfióka keservesen csipogott. Ha. az ember nem tudta volna, hogy ez mégiscsak várhegy, s ha a falvakban keringő mondák-mesék nem szóltak volna kincset őrző lidércekről, szerelmesüket a várfalba falazó várurakról, kőhordásban görnyedő jobbágyokról, útonálló rablókról, szőke hajukat patakvízben mosó parasztlánykákról, errefelé menekülő királyokról – aligha sejtette volna valaki, hogy itt, az erdő legsötétebb mélyén várkastély állott valaha.

A professzor persze tudott a vár létezéséről, hiszen mindenről tudott, ami az országban a történelemé volt. Csak a különleges leletekről nem tudott, nem is sejtette őket, senki sem kutatott erre, az idők vihara rég szétsodorta a vár köveit, istállókat, házakat, présházakat épített belőlük a nép.

Négyszáz év alatt alapjáig lebontották.

S íme, mit őrzött mégis magában! A hegy gyomrában!

A kincses, ritka leletek eredetét a kis Mátécska dédmamája fejtette meg, amikor a professzor később egy kis beszélgetésre az ő szobájába is benyitott. A dédmama már csak ült a kályha mellett – nyári melegben is fűtöttek neki –, felemelte reszkető mutatóujját, összecsücsörítette százráncú ajkait, s így szólt:

– A fejetlen huszár szórta szét a kincseket, s keresi most a fejével együtt.

– Milyen fejetlen huszár? – kérdezte a professzor.

– Volt a várban egy huszárgyerek, a legszebb az egész Bakonyban. Kiállott egyszer párbajra egy török vitézzel, és egyszerre vágták le egymás fejét a karddal. A török vitéz fejét hazavitette a szultán Konstantinápolyba, ott temettette a teste mellé, a huszárgyereknek azonban nem volt se királya, se császárja, nem volt, aki a fejét megtalálja, mert a feje elveszett. Azóta is vágtat sötét éjjel a huszár az erdőben ide-oda, keresi a fejét meg ami kincs kihullott a zsebeiből, azt is. Hát ez a boglárka is, amit Mátécska unokám megtalált, a huszár kincse volt. Jaj, csak érte ne jöjjön!

Megreszketett az öregasszony, s ijedten pillogott az ablakra, nem lesekszik-e be ottan a fejetlen huszár – fej nélkül, kincseit keresvén.

… A fejetlen huszárt emlegette a professzor még akkor is, amikor ismét pihegve állottak meg a kusza bokrokkal, fagyökerekkel, gödrökkel és malomkőnyi kövekkel tarkított dombtetőn. Valahol a domb alján két őz futott nesztelen tova, a napsütötte köveken zöld-fekete csíkos gyíkok sütkéreztek, s tűntek el sebesen a lépések szokatlan levélzörgésében. Pockokat nyelt el villámgyorsan fészkük sötétje. Egy szarka ágról ágra ugrálva figyelt és jelzett. A völgybéli autóbusz durrogása fel sem hallatszott idáig.

A vár a hosszan elnyúló hegygerinc tetejére épülhetett, nyomait legfeljebb szakértő fedezhette föl, az árkok eltűntek, a bástyáknak, a lakótoronynak nyoma sem maradt. Kövek hosszan elnyúló sora: ez volt a várfal. Az alap. Minden beomlott, bedűlt, minden ellepett a borostyán, az iszalag, a virágos fű, a hegyi gyep.

– Soha ennyi borostyánt! – tűnődött Lázár László, a professzor. – Elmúlt eleink emlékét csak ez a borostyánszőnyeg takarja. Jót és rosszat, dicsőséget s gyávaságot, mindent elfed már.

Botja hegyével találomra piszkálta a köveket, Pádár Pál is segített neki, de úgyis sejtette a professzor, hogy nem talál semmit.

– A legalsó szint afféle pogányvár volt – állapította meg egy idő múlva –, arra épültek rá később az egyre magasodó szintek. A legalsóhoz volna érdemes hozzájutni.

– Nehéz – vélte Pádár Pál –, kő és szikla. A humusz sekély.

– Semmi sem lehetetlen – folytatta a professzor, bár nem kedvelte a köves talajon kezdett kutatást; az Alföldön szeretett ásni, ásatni, ahol mély a homok, az anyaföld puha, ahol a föld megőrizte az ősök nyomát.

– Felmérem a maradványokat – ajánlotta az erdész azon a régi kiránduláson. – Kutatási engedélyt szerezni a professzor úrnak könnyű, s majd meglátjuk, mire jutunk a várral.

 

… Ez történt hát ama tavaszi napon, két évvel ezelőtt, s azóta sokszor eszükbe jutott a vén vár bozótos dombja. Idejük azonban nem volt hozzá, hogy tüzetesebben szemügyre vehessék; kéklő reményként őrizték magukban a vár szellemeit. Lázár László közben megjárta a dél-orosz pusztaságot ősmagyarok után kutatva, s hozzáfogott egy ezeréves magyar falu emlékeinek kiásásához is a Tisza közelében, és néhány kunhalmot is megkutatott az Alföldön. Pádár Pál munkarendjét pedig sűrűn szakították meg tanfolyamok, tanulmányi utak, egyszer még Finnországba is eljutott, fenyvesek tanulmányozására. Elkezdte egy régi terve valóra váltását is: bükkerdőt telepíteni a kivágott gyertyános helyén, hogy unokái majd újra az őshonos fák illafát szívhassák magukba, hogy a szálbükkök szürke törzseiben, mint gótikus katedrális oszlopaiban gyönyörködhessenek az utódok Meg is vonatta az első száz barázdát a bükkcsemeték alá.

Telt-múlt hát az idő, a várdomb kövei újra föltámasztásának gondolatát csak szívükben őrizték. Mind a mostani nyárig. Csakhogy az idei tavaszon az arra mászkáló diákok újra leltek valamit. A lelet csekélynek tűnt, alig törődtek vele. Kicsiny, időtől megkeményedett agyagszobrocskát vetett ki a zápor, s gurított a gyalogösvényre. Néhány éles, hegyes lilásbarna kődarabocska is hevert mellette, mint a nyílhegyek. A diákok kézről kézre adták, tenyerükben csörgették, s mivel nem sokra tartották, otthagyták később a Pádárék udvarán a széles uzsonnaasztalon. Nem voltak a kövek annyira laposak, kerekek, hogy a tavon kacsázni lehetett volna velük.

Pádár Pál este látta meg, amikor hazatért. Panni lány éppen le akarta már sodorni a köveket az asztalról, az agyagbabát megpróbálta volna felöltöztetni, de az idomtalan babára nehezen tudott ráhúzni valami ruhát. Csúnyácska baba volt. Apja kikapta Panni kezéből.

– Hol szedted ezt?

Látott már rajzokat hasonló agyagbabákról régi történelemkönyvben, az éles, hegyes kis pattintott köveknek mását múzeumban is.

– Gyerekek találták a várdombon, itthagyták – magyarázta Panni.

– Karperecet, boglárt, csontokat? – reménykedett az apa.

– Olyat nem, csak ezeket. Eldobták.

– Nohát, ha eldobták, felemelem! – mosolygott Pádár Pál, de bosszankodott is, hogy íme, ha nem sietnek, illetéktelen kutatók végül mégiscsak széthordanak mindent, ami még kincs lehet. – Ezek nyílhegyek obszidiánkőből – mondta.

Élt benne valami sejtés, hogy az agyagszobrocska (még valami piros szín is maradt rajta) többet ér, mint a boglár meg a nyílhegy. Másnap vatta közé ágyazta, dobozba csomagolta, s postára vitte, elküldte a professzornak. Lázár László azonban éppen egy kongresszus vendége volt Londonban, aztán áthajózott Svédországba, s csak három hét múlva felelt. Lelkendezve azonban:

„A legeslegalsó réteg kincse került elő, egy ősanyaszobor! – írta. – Aligha találunk másutt még ilyet az egész Dunántúlon! Legjobban szeretném kerítéssel vétetni körül a várat, senki se bóklásszon benne többé. Mihelyst tehetem, megyek!"

Sajnos, még mindig nem indulhatott. Előadásokat kellett tartania, hallgatóit levizsgáztatnia, kiállítást megnyitnia, sőt még egy vonósnégyesben is helyettesítenie kellett a másodhegedűst. Azt pedig megakadályozni, hogy a várdombot kirándulók látogassák, bizony nem lehet. A várdomb alatt piros turistajelzés vezet, ha kissé kopottan is már; és gyakran cselleng ezen az úton ember. Nem számítva az erdei munkásokat! Ha pedig az erdészet mégis arra szánta volna rá magát, hogy tiltó táblát állítson a várdomb négy sarkára, ez csak olaj lett volna a kutatási szenvedély tüzére, még azok is megostromolnák a méla csöndbe és kusza növényzetbe borult dombot, akiknek egyébként eszébe sem jut a régészeti kutatás. Éjjel-nappal túrnák az erdőt, még tán a szomszédos dombokat is, hiszen csak a térképre kell pillantani: öt várromot is jelez a környéken a térkép.

Egy műkedvelő régész akár bele is bolondulhatna ebbe.

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy egy magánosan bolyongó szabadnapos sofőr megint talált a kövek között valami rézkapcsot. Zöld patinával bevont, cifra mintázatú, féltenyérnyi kerek kapcsot. Horog is volt rajta. Zsebre vágta, hazaballagott vele. Két hétbe tellett, míg a kósza pletyka szárnya s a szomszédi irigység szellője Pádár Pálék házába is belibbentette a hírt. Nem volt rest Pádár Pál, gyorsan bekarikázott a harmadik faluba, a sofőrék házába. Nyílt szóval kérdezte meg:

– Hallom, valami rézkapcsot találtál.

Rosszat sejtett a gépgyár sofőrje, de híven felelt:

– Találtam, persze, de elkérte a patikus.

Pádár Pál a patika kellemes gyógyszerillatában kapott új feleletet:

– A fiamnak adtam. A technikumban tanul, benn a városban.

A patikus fiát a harmadik tízpercben kapta el Pádár Pál, a gyerek az iskolaudvar kútja mellől dobálta éppen almacsutkákkal az alsóbb osztálybélieket. De a fiú is továbbadta már a titokzatos ékszert. (Mire ide jutott az erdész, a zöld patinás kapocsból csillogó aranyékszer lett.) A szövetkezet szíjgyártójának a lánya, egy bizonyos Krisztina ajánlott fel a drága kincsért két sor indonéz bélyeget.

Pádár Pál kerületvezető erdész nyakig benne volt már a nyomozó munkában, világért sem hagyta volna abba. A parkban megtalálta a leányt, ötödmagával magnót hallgatott. Vadonatúj övet hordott, az aranycsat fogta össze. Édesapja szerelte föl neki. Lélegzete is elállott Pádár Pálnak, a lendületes nyomozónak. Kipányvázta kétkerekű motorját, s mint egy lóról szállt cowboy indult a lány felé.

– Ez az a csat, amit a patikus fiával cseréltél? Egy pillanatra, ha lennél szíves megmutatni!

A szíjgyártóék Krisztinája annyira meglepődött a váratlan kérésen és a szélsebesen érkező erdészruhás ismeretlen kipirult képén, hogy minden ellenkezés nélkül nyújtotta át az őzbőr derékövet. Végre! Végre kezében tarthatta az évezredes kincset Pádár Pál, végre megszemlélhette közelről az értékes leletet!

Forgatta ide-oda, szeméhez közelítette, szemétől távolította, s megpróbálta kibetűzni a bronzkorszakbeli ötvösművész kézjegyét. Az övkapcson bölényfej volt látható, a bölényfejet két szó koszorúzta: Trade Mark, a nyaka alatt pedig: Illinois.

Egy farmernadrág elvesztett övének rézdísze volt, készült Észak-Amerikában, Illinois államban! Ránézvést is lehetett már vagy ötesztendős.

Pádár Pál csalódottan adta vissza a kincset a szíjgyártóék Krisztinájának, aki még most sem értette, mi célt szolgál ez a váratlan látogatás. Csak ennyit rebegett tétován, mert azért nem volt teljesen biztos a kincs törvényes származásában:

– Nem lopott holmi, találták…

Csalódott volt Pádár Pál, de azonképpen örült is, hogy csupán egy avítt farmernadrág elbitangolt tartozékát tartja a kezében s nem holmi rézkori törzsfőnök totemállatát.

Ámde gyötörte a bosszúság is, ráment a kutatásra az egész napja, néhány liter benzinje, és a tudomány mégsem haladt előre.

De már nevetett; önmagán derült, s mikor visszaadta a szíjgyártóék Krisztina lányának a farmercsatot, így szólt:

– Persze hogy nem lopott jószág. Gazdája ismeretlen. Tartsd csak meg, viseld egészséggel.

Krisztina fellélegzett, vállára akasztotta a tüneményes övet, mintha fegyverszíj lenne, s visszafordult a magnójához.

– Öngól! – dünnyögött Pádár Pál, amikor berúgta a masinát, s visszaporzott, haza.

Ezt is közölte levélben a professzorral, ezt a túlbuzgalmat.

Nem szégyellte bevallani kudarcát. Végül mégis az illinoisi rézlelet volt az oka annak, hogy a professzor a kutatás első sebességéről közvetlen a negyedikre kapcsolt, s toppant be váratlanul a Pádár kastélyba. (Panni nevezte el kastélynak, mert a ház egyik sarkán a padláslépcső valami toronyfélébe van elhelyezve, s ez afféle kastélytorony képzetét kelti a gyanútlan vándorban. A torony ablakán nevezetes napokon zászlót is ki lehet dugni. Ilyen nevezetes nap minden születésnap és kiváló vendégek érkezésének napja. Most éppen Szerencsések tiszteletére leng a zászló.)

Így vallott a professzor:

– Az a kis agyagszobor bármily hitványnak látszik is, mindennél többet ér. A láncszem kezdete! Megdőlt vele egy régi elmélet, s új elmélet lép helyébe. Majd kidolgozom. Találunk ott még különbet is.

Odakünn már szürkült. Elállott az eső, mintha oszladoztak volna is a felhők, minden kétszeresen frissé, elevenné vált. A tűzhelyek füstje felszökött, vele szöktek a légbe finom vacsoraillatok. S hogy a kavarodás még teljesebb legyen, a kis hídon keresztül betöfögött egy autó.

A Trabant! Remek Endre Trabantja!