MISI ÉS MAGDI

Szellő, a vizsla felemeli a fejét, az új szagra morran egyet Csöpi is, a tacsi. A hídon – mert éppen elfér – vigyázva egy Zsiguli autó gurul be; kellemes, bár poros bordó ruhát visel. A Zsiguli egyúttal meg is adja a jelet, hogy hirtelen lázas mozgásba pattanjon a kép, erőssé csattanjon a hangosfilm hangja. A jeladó szarka hiába erőlteti magát, cserregése elhalkul a kitörő, kellemes lármában. Egyszerre négyen üvöltenek: Pádár Sanyi, Pádár Panni és az autó nyitott ablakán keresztül Szerencsés Misi meg Szerencsés Magdi. Kissé tompított hangon, de hasonló vidám örvendezéssel Pádár Pálné, a háziasszony. Remek Endre, az író és Kun-Tatár Ferenc, a merész útonálló egyelőre a hallgatás köntösét öltötte magára, ez a hirtelen öröm nem az ő jóléti körüket tágítja.

A Zsiguliból négyen szállnak ki. Először a vezető, azaz Szerencsés Árpád útépítő mérnök, utána Szerencsés Árpádné, aki Emília névre hallgat, de őt a Pádár gyerekek csak Mili néninek becézik – Pádár Pálné édesemnek hívja –, követi őket némi tolakodás után Szerencsés Mihály, azaz Misi, aki már elsős gimnazista, végül a kikászálódás sorát Szerencsés Magdolna fejezi be, de ez a név csak az iskolai értesítőjébe van bejegyezve, hiszen ő mindenkinek Magdi. („Csak? – kérdezné Magdaléna méltatlankodva. – örüljetek, ha szóba állok veletek, mert én nyertem meg az iskolában a helyesírási versenyt, és ekkora díszdobozt kaptam jutalmul, és ennyi könyvet ráadásul!") Magdi mamájának is van saját foglalkozása, földrajzot, történelmet, biológiát tanít egy budai iskolában.

Ezzel elárultuk, hogy Pestről jöttek, illetve Budáról, még illetvébb a békásmegyeri lakótelep szürke betondzsungeléből.

Idejövetelük oka és magyarázata: harmadik esztendeje már, hogy a Pádár Pálék pompás pázsitján vernek sátrat, a patak partja mellett. Illetve két sátrat, egy pirosat, egy kéket, de van még egy libegős tetejű konyhasátruk is. Három esztendővel ezelőtt találták meg ezt a helyet, amikor még gyalogszerrel, hátizsákosan bandukoltak erre, és az eső verte be őket.

Akkor barátkoztak meg. Igaz, hogy a patak a tavaszi olvadáskor rendszerint kiönt, s ellepi a pázsitot, de ez a pázsit frissességének csak használ, zöld színe a smaragdéhoz lesz hasonló, a virágok is jobban fakadnak a pázsit peremén, s így mire Szerencsésék Pádárékat szerencséltetik, a pázsit már jelesül alkalmas mindenféle táborverésre. Néha csak maguk táboroznak Szerencsésék, máskor társak is akadnak, s ekkor sűrűn áll egymás mellett a sátor a Pádár-patak partján; olykor napokig üres a táborhely, majd újfent megtelik. Így megy ez egész nyáron át. Az első vendégek azonban mindig Szerencsés Árpádék.

Szerencsés Misi évente váltogatja jövendő foglalkozásainak jegyzékét. Akart már autóversenyző lenni, rakétautas és bányamérnök, sofőr és állattenyésztő, hajóskapitány és Afrika-kutató. Hogy ezidén mire adja a fejét, még titok. Lehet, hogy táncdalénekes lesz, bár hangja erre mostanában éppen nem alkalmas. Viszont szenvedélyesen tanul gitározni.

Hogy Szerencsés Magdolna milyen hivatást választ: erről nem tudunk jelentést tenni. Tudniillik ő sem sejti még, s nem is foglalkozott vele. Pádár Panni – tavaly legalább ezt állította – vendég lesz, mert úgy látta, hogy mindig s mindenütt a vendégnek van a legpompásabb dolga. Pádár Sanyi azonban változatlanul, kitartóan mindig csakis erdész. Mint az apja.

Ámbár… ezidén, tavasszal valahogy megingott.

De ez önmaga számára is olyan titok még, hogy mi sem árulhatjuk el, tartozunk ezzel Pádár Sándor lelkületének.

Ott tartottunk tehát, hogy a pillanatnyi állókép megelevenedett, mindenki örvendett az érkezőknek a Pádár családban – beleértve az ebeket is – ; az érkezők is örvendtek a rég nem látott háziaknak, örvendett a szarka is a cseresznyefa tetején, amiért végre szóhoz juthatott, s hallathatta hangját, és tán még a patak is zajosabban görgette az apró köveket, amelyekkel egész életében folyton foglalatoskodik, és sosem unja meg.

A bányában valahol megint robbantottak.

S ekkor még egy szereplő tűnt fel a színen.

Egy tehén.

Még ez hiányzott! Úgy is alig férnek már el az emberek, járművek, ebek, baromfiak az udvaron. Ne haragudj, kedves olvasó, ha a képkeretet kissé ki kell tágítanunk, de a Hegyek Szelleme és a Barlangok Varázslója a megmondhatója, hogy ennyi kerék és láb számára már igazán szűk ez a hely. Különösen, hogy az új jövevény egyszerre a négy lábát hozta. Talán másszunk fel egy távoli fára, s annak magasából vegyük szemügyre a tarka társaságot!

A szóban forgó tehén tehát reménykedve meresztgeti szemét a fahídon, rokonszenvesen bőg, mögötte várakozik borja is. Ez a fellépés összesen nyolc lábat jelent megint. Pádár Sanyi azt sem tudja, merre vesse pillantását, a vendégeknek örüljön-e, avagy a négylábúaknak kiáltson biztató szót Panni ad hangot:

– Lilla! Lillácska!

– Új tehenetek van? – érdeklődik Szerencsés Misi, aki, úgy látszik, erősen beavatott a ház történetébe.

– Nincs. A miénk az istállóban kérődzik – feleli Pádár Sanyi. – Ez vendég tehén a borjával. A csordától minden este elmaradnak kissé, besétálnak hozzánk. Most azonban a sok embertől illetődtek meg, nem mernek közelébb jönni. És addig nem is tágítanak, míg cukrot nem kapnak.

– Cukrot, tehénnek?! – ámuldozik Misi. – Cukrot lónak adnak.

– Ez rendhagyó tehén. Tavaszi kihajtáskor egyszer betévedt hozzánk, Panni meg tréfából cukorral kínálta. Elfogadta, s többé nem tud róla lemondani. Aztán elhozta újszülöttjét is bemutatni. Mi neveztük el a kicsikét Lillácskának.

Lilla s Lillácska türelmesen várakozik, tudja, hogy sorra kerül. Panni kis köténye zsebében már ott rejlett a két kockacukor. A tehén meg a borja óvatosan szimmantja be a cukrot, majszolják.

– Cukros tejet adnak – véli Szerencsés Magdi. Pádár Pálné pedig hozzáteszi:

– Ez a kis Panni afféle varázsló, különös módón tud az állatok nyelvén, érti őket, beszélni képes velük, akár a nagyapja. A nagyapához is minden négylábú és kétszárnyú istenteremtménye bizalmas, mintha egy tő fakasztotta volna őket. Panni is sugdos a fülükbe, s megértik. Tenyeréből esznek, akár négylábúak, akár a levegőből röppennek alá. Panni rájuk mosolyog, s kezesekké válnak. Már magam is úgy vélem, nem is szülőotthonban jött a világra, hanem gólya költötte ki tojásból.

Panni csak mosolyog. Egyáltalában, ő mindig mosolyog, vígan villogtatja gyöngyfogait a világra. Bizonyos, hogy kétlábút, négylábút, földön járót, levegőben szállót testvérének tekint, de úgy érzi – megfogalmazni aligha tudná még –, hogy egy ő az erdővel, mezővel, fával, virággal, suhanó szellővel. Kicsi korától így van ez már. Ahogy a vén Ibos Máté, a juhász mondogatja a maga mesterségéről: „Az igazi pásztornak születni kell, azt tanulni nem lehet!"

Lilla meg Lillácska kap két gyengéd ütést a tomporára. Látogatásuk eredményes volt, elégedetten ballagnak vissza az útra, s bőgnek a csorda után. Ezzel ki is léptek képünk keretéből.

Irányozzuk tekintetünket a társaságra. Képünk keretén belül a társaság kettőzött igyekezetbe lendül. Járásuk, mozgásuk szaporábbá válik. Gyorsított filmen kapkodja kezét-lábát mindenki. Nem rendszertelenül azonban, hanem nagyon is okszerű szabályossággal. Ennek az összmunkának köszönhető, hogy félóra múlva áll már a két sátor, szilárdan feszülnek zsinórjaik, élénk színfoltokat varázsolnak a sokféle zöld közé. Melléjük gurítják a Zsigulit, kicsomagolják a hálózsákokat, fekvőhelyeket, párnákat, takarókat, az edényeket, a vászonszékeket és az összecsapható asztalt; van itt még hűtődoboz is. Pohár, kancsó, vödör, könyv, térkép, lámpa, szúnyogháló, orvosság és mosogatórongy. Bátran vélhetnénk, hogy e pokoli mennyiségű tábori felszerelési tárgyat nem is egy Zsiguli cipelte, hanem kettő.

A mozgalomból a két Pádár csemete alaposan kiveszi részét, nélkülük itt semmi sem történhet. A közjáték utáni felvonás során azonban két mozdulatlan szereplő is akad: Remek Endre, az író és Kun-Tatár Ferenc, az útonálló. Szerényen a leghátsó kulissza, egy virágzó galagonyabokor mellé húzódnak. Hangjuk sem hallik, ami természetes is, hiszen a színműíró ebben a jelenetben semmi szerepet nem írt részükre. Legszívesebben már itt sem lennének.

Ezt azonban nem tehetik, hiszen változatlanul szükségünk van még rájuk; ha a jelen mozgalomba nem is, a képbe pompásan beleillenek. Már csak azért sem tágíthatnak odább, mivel a félrecsapott orrú Trabant csupasz tengelyével és laza kerekével a patakparton várja jelenését, nélküle utasai sem pattanhatnak tovább. Végül a trabantosok mégis megmozdulnak – ez minden lépésük s hangjuk ebben a képsorban –, mégpedig a fekete táska felé lépegetnek. Az újonnan jöttek lelkes táplálkozása láttán ugyanis az ő étvágyuk ajtaja is kinyílott, ennélfogva újra nekiesnek a táska tartalmának.

És ha te, kedves néző, netán attól tartanál, hogy a táska élelmiszer-raktára megfogyatkozott, ettől mit se tarts! Amiképp nehéz elképzelnünk, mi módon gyömöszölték Szerencsésék a bordó színű Zsiguliba a tábori holmi roppant tömegét a jégdoboztól kezdve a horgászbotig, azonképpen Remek Endrénének, az író feleségének is varázsló keze gyanítható a kifogyhatatlan táskában.

Ha most filmképünkön felirat is megjelenhetne a tehénbőgés végeztével, ezt a feliratot ajánlanók: Minden bánatodra legkitűnőbb orvosság: egyél! Minden keservedet megvigasztalja egy feneketlen tarisznya!

Biztató felirat, kétségkívül! Kun-Tatár Ferencet azonban aligha szükséges biztatni; ő minden időben, minden helyen s minden körülmény között meg tud birkózni a felkínált falatokkal.

…Lassan alkony ereszkedik a tájra, a kép homályosul. Minden madárnak külön kottája van az esthajnal búcsúztatására; a vegyes dalárda kellemes fortéval kezdi, majd pianóba megy át, de ez a piano csivitelve, pityegve, cserregve, kotyogva sokáig nem szűnik. Állandósul. Egy magányos fülemüle önálló előadásba kezd a hársfa tetején, nem törődik a többiekkel. Műsora igen hosszú s változatos, még kora hajnalban is folytatni fogja. Ahol pedig már senki sem zavarja vonulásukat, egy bedőlt híd szomszédságában, messzi a Pádár-tanyától, tucatnyi őz halad egymás nyomában a víz felé. A csalitosban ébredeznek szunnyadásukból a vaddisznók, fel-felhörrennek, indulnak ők is, orrukkal maguk előtt túrva a földet. A falevelek alatt elül a pille, a szúnyog még egy körjáratot indít, aztán pihenőre telepszik az ágak között ő is. Pádárék konyhájában viszont újra felizzik a parázs, fröcsög a zsír, illatozik a hagyma; Szerencsésék is kis kondérba dobálják az esti menü, a paprikás krumpli anyagát. Kolbásszal persze.

Sürög-forog lelkesen az emberiség, a kétszárnyúak nyugovóra térnek, a négylábúak újra élednek. Nincs megállás.

Ez az erdő!

A vacsoraillatok bűvöletes fellebbenése közepette befut ismét Pádár Pál is, a házigazda. Jókedvűen lépked a kis hídon.

– A javítószolgálat vállalkozik rá – mondja –, hogy holnap kiküldi az embereit. Az én motoromat helyben javítják meg. A posta is nyitva volt még. Legyen szerencsém, író úr, a vendégszobában. Mindketten elférnek. A vadászok szoktak benne megszállni.

Az erdő mélyén hamarább szakad le a sötétség. Odaát a faluban, a kopasz domboldalakon, réteken, mezőkön még világos az ég alja, a nap a maga liláspiros takarója mögé csak most készül lenyugodni, hiszen alig vagyunk még túl a leghosszabb nappal s a legrövidebb éjszaka fordulóján. Valaha itt, az erdőszéli füves dombtetőkön is felizzottak a Szent Iván-éj magasra lobbanó tüzei, a piros zsarátnokot jókedvű, merész legények ugrálták át, jeltüzeket gyújtottak szerte a pásztorok is. Remek Endre szomorkásan jegyezte meg:

– Manapság még csak egy bátortalan kis lidérc sem akad!

Szentjánosbogárkák villognak a sötét fák között, magukkal cipelték a mécsest; képünk keretei között mindössze ennyi a lidérc.

Senki sem akar még lefeküdni.

Miként a költő mondja: az est langyos, a szélfuvallat bársonyos, csipognak-cserregnek még a madarak. A faluból harang szava szól, az erdő fűszeres illatokat lehel. Semmi más nem hiányzik a kép teljességéhez, mint néhány driád, najád a görög mitológiából, Pán a sípjával, incselkedő faun és maga a fővadász, Diana istennő. A magyar mesevilágból a tündér, a tündérfi és a sellő.

Kár, hogy az alkonyi sugarakkal díszített, költői perzselésű percet a két édesanya prózai parancsa lendíti vissza a való világba. Mert miközben a poétikus lelkületű ábrándozok holmi görög félisteneket és teljes fegyverzetű istennőket idéznének a Pádár porta puha pázsitjára, az édesanyák edénymosogatni rendelik lánykáikat.

Hát van bennük megértés az alkony festői szépsége és hangbéli varázsa iránt?

Pompás Feri ezzel rukkol elő:

– Tábortüzet kellene gyújtani!

Nyitott kaput dönget azonban, mert Szerencsés Misi rögtön válaszol:

– Minden este gyújtunk, ha nem esik az eső.

– Most pedig nem esik!

– Akkor irány a rőzsecsomó! – szólal meg az autója mellől Szerencsés édesapa.

Képzeld most magad a Pádár és a Szerencsés család helyébe, kedves olvasó. Mit cselekednél, ha tizenkét hónapi távollét után ismét közösen ülnétek körül egy friss tábortüzet, és a találkozás forró örömét élveznéd? Ilyenkor aligha elégedsz meg holmi költői frázisokkal, erdősusogással, madarak esti csevelyével, patak locsogásával s más hasonló hiábavalóságokkal, hanem magad is közbeszólnál, és megeresztenéd beszélőkéd forrását. Ugyanakkor hegyeznéd a füled is, mit mondanak mások. Egyszerre szeretnéd elmondani az év történetét, a sikereket s a kudarcokat, utaidat s olvasmányaidat, örömeidet, bosszúságaidat. Végül annyira belelendülsz közlendőid s kalandjaid elbeszélésébe, saját hangod örömébe, hogy beszélgető társadat meg sem hallod, csak ennen hangod szépségében, gondolataid gazdag voltában, beszéded hatásos fogalmazásában gyönyörködsz.

Mindezt természetesen egy szuszra.

Hát itt aztán beszéltek! Egyszerre mindenki, kedvvel s megfékezhetetlenül.

– Csönd! – teremtett végül rendet a legtekintélyesebb egyed, Szerencsés Árpád az élmények megbomlott kavargásában. – Így senki se érti a másikat. Egyszerre csak egy szónokoljon. Kezdi a legfiatalabb.

A legfiatalabb az Szellő lenne, a vizsla, alig pár éves, de már igen tapasztalt, kitanult jószág. Nyilatkozni azonban nem óhajt. Boldogan nyúlik el annyi jó ember között, s rágódva a kolbászvégek emlékein (mert a kolbászvég már csak emlék), kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy beszéljen. Az életkorban utána következő, a tacskó, az elsündörgött, nincs jelen. Nyilván ő sem volna hajlandó beszédet tartani. Marad tehát Panni.

– Te nyitod meg az értekezletet! – mutat rá az édesapja, s Panni nem kéreti magát, rögtön a közepén kezdi:

– Kanyaróm volt és jó bizonyítványom, megtanultam úszni.

Így kezdődött hát egymás figyelmes meghallgatása. Csak néha-néha kottyantott közbe illetéktelen. Főképp Szerencsés Misi. Azt mondják, hogy a lányok kotnyelesek, és örökké csak cserfelnek. Hát hallgatnátok meg Szerencsés Mihályt!

Őt is meghallgatták, rendre mindenkit. Legvégül az apák következtek.

Ennek ellenére aludni még mindig nem óhajtott senki.

Mint már több ízben hangoztatjuk: az este langyos, a hold fényét szitaként szűrik át a falevelek, légy nem zümmög, madár nem pityeg, csak őrült bogarak és esti lepkék keringőznek a fény tágas udvarában, a szabadtéri színpadon. Új zenetársulat is jelentkezik, egy tücsökcsalád. Több szólamban, hol halkkal, hol zajjal pirreg, csirreg, muzsikál hol innen, hol onnan. Autóduda hallik az út felől, türelmetlenül, nyilván egy lámpátlan, részeg biciklista jár szintén keringőt a betonon.

Szerencsésék, Pádárék végeztek az előadással. A beszéd némileg kifárasztotta a társaságot, s most önfeledten bámulnak a pattogó lángba. A hallottakat s a mondottakat emésztik.

De nem sokáig.

Magdi és Misi mamája – nemhiába tanárnő – rámutat Kun-Tatár Ferencre, s kibúvót nem ajánlva szól:

– Rajtad a sor, Ferenc!

Pompás Feri azonban nem is keres kibúvót. Csak a soron levő almás lepényt nyeli le – Misi tolta oda neki a félhomályban –, s azonnal hozzákezd. Mondja. Mivel azonban az ő történetét már ismerjük, fölösleges volna újra ismételni, s untatni vele a kedves olvasót. Remek Endre, az író azonban aligha lehet megelégedve a rögtönzött beszámolóval, mert máris ellenzi:

– Az igazságon erőszak ugyan alig tétetett – veszi át a szót azonmód –, de a tálalás lapos. Kevés a szín benne. Átveszem a szót én, elmondom, ahogyan én láttam. Úgy kezdődött, hogy egy cipődoboz fenekét pillantottam meg az út szélén, babkaróra tűzve…

Remek Endre kiselőadásának lényegesen nagyobb a sikere. Az író – ahogy mondani szokás – elemében van, hiszen hálás hallgatóság üli körül, s ez feszítőleg hat a húrokra. Jobban pattan az íj, röppen a nyíl. Már mindenki nevet, az is magához tért, aki szundítani próbált. Feszült figyelem reflektoroz vissza rá. Kicsit hozzátett az író az elbeszélés magvához, ahol kellett, kicsit elvett belőle, amikor a lényeg nem volt elég zamatos. Bátran állíthatjuk, hogy kerek előadásával oly sikert aratott, hogy akár önmagát is megirigyelhette volna érte, ha nem lett volna azonos önmagával, Szellő kutya ijedten ugrott föl az ismertetés végén, nem tudván mire vélni a vékony, vastag kacajt, a tapsot, az elismerés különféle boldog megnyilatkozásait.

– És íme, kedves hallgatóközönség – fejezte be a történetet –, eredmény három útféli babkaró, valamint egy árokba fordult Trabant.

Nevetett ő is a balszerencséjén.

– Pompás Feri Remek-történetét köszönjük – törölgette nevető könnyét a házigazda –, nagyszerű mese volt.

– Nem mese ez – hárította el magától a költészet gyanúját Remek Endre, az író –, hanem gondosan megfogalmazott valóság. Az életből másolva. A mese – az valami más! A mesét az emberfia kitalálja. Amit elmondtam azonban, azt Kun-Tatár Ferenc maga alkotta. Én csak krónikás vagyok.

Magdi és Misi egyszerre kiáltja – a két testvér sokszor gondol egyazon pillanatban egyet:

– A bácsi mesélni is tud?

– Az lenne a foglalkozásom – mosolygott az író –, abból élek, hogy kiagyalok valamit, aztán vagy elmondom, vagy leírom. Így élem világom.

A társaság még éberebb lett, az álom szendere messzire kerülte.

– Meséljen, bácsi, valami szépet! – szólal meg Pádár Panni két nyelet mogyorós csokoládé között.

– Az iskolában érzem magam – állapítja meg Szerencsés anyuka, a tanárnő –, valódi író-olvasó találkozót tartunk.

– Helyes – szól az író, zsebébe nyúl, s úgy tesz, mintha kéziratai között matatna, s elő is húz néhány ív papirost, közelebb húzódik a tűzhöz, majd a sötét égre néz – amelyet azonban a hold kékes fénnyel kezd elárasztani –, utána a földre mered, mintha ott keresné a betűket, majd így folytatja: – Egy oroszlánról szól a történet, meg egy nyúlról. Mivelhogy erdőben vagyunk, illő az állatokról beszélnünk.