BUNYÓ ÉS BARLANG

Ez a mai szabadnap mindenképpen pompásan sikerült. Végre rúgni lehetett a bőrt, elkalandozni a málnásba, közös erővel főzni meg az ebédet, és nyírfaágakból díszkaput eszkábálni a bejárathoz. Kerítése a tábornak ugyan nem volt, a kapu tehát önmaga dicsőségére álldogált, bele a nagy kerítetlen semmibe. A tanács úgy határozott, hogy a kapuhoz a kerítést is oda kell gondolni, a tábor belseje tehát csak a kapun át közelíthető meg. Bármely felől érkezik is az ember a táborba, mindenképpen a kapun keresztül kell bemenni.

Szerencsés Misi, a soros vízhordó rögtön meg is feledkezett erről. Levegőnek nézte a kerítést, oldalt akart utat rövidíteni. A soros elnök, Pompás Feri azonban visszaparancsolta:

– Nem léphetsz át a kerítésen! Ugorj vissza!

Szerencsés Misi engedelmeskedett. Átugrotta a korlát nélküli üres levegőt, mintha kerítés lenne. A vizesvödröt is magasra emelte, úgy helyezte át a nem létező kerítés egyik oldaláról a másikra. Aztán megkerülte a tábort, és a szabálynak megfelelően a kapun jött be.

A baj akkor mutatkozott csak, amikor a bőrt átrúgták az elméleti kerítésen, s aki a labda után futott, minden alkalommal magasan át kellett, hogy ugorja a semmit. Magdi meg Panni érkezett déltájban vendégként nagy doboz almás lepénnyel, s ugyancsak elámult ezeken a bakkecske-ugrándozásokon. Rajtavesztettek. Nekik is meg kellett kerülniök a gondolati kerítést, az előírás rájuk is vonatkozott. Legjobban Csöpi járt, a tacsi: bújtatták a kerítés alatt, neki nem kellett ugornia. Viszont azt nem értette, miért nyomkodják mindig a földre, ha arra halad.

Jól el lehetett ezzel az ötlettel játszani. A hosszú lábú Hólapát Jani úgy lépte át a kerítést, mint egy korlátfutó.

Úgy tetszett, hogy a délutáni nyugalom, a lármátlan pihenő örökké fog tartani. Szerencsés Misi már-már ismét újabb regényről álmodozott, gondolatban űrhajósruhát öltött magára, és megtámadta a Véga csillagzatot; az első fejezetet agya megfelelő rekeszében már el is raktározta. A csendet csak egy kecskeméti iskola tanulóinak tarka ruhás csapata zavarta meg néhány percre; vidám csevejjel vonultak a rét szélén valamelyik távoli kilátó felé. Pádár Sanyi alaposan zavarba hozta őket, mert az elszórt csokoládépapírjaikat futtában szedte össze mögöttük, és a sorban leghátul csellengő lány szatyrába dugta. A kislány nem mert tiltakozni, vállalta a terhet.

Panni meg Magdi hiába hozott magával olvasni való könyvet, hamar abbahagyta az olvasást, az erdő világa sokkal izgalmasabb olvasmánynak ígérkezett. Próbáltak ők is egy kukorékoló seregélyt keresni.

Pompás Feri meg Hólapát Jani versenyt dobálták hegyes késüket a korhadt tölgyfatörzsbe. Hólapát Jani egy fokkal pontosabban célzott. Igaz viszont, hogy a finn kés súlyelosztása jobb volt. Maradt még a tollas labda. De aztán Pompás Feri kiállott a tábor elméleti sarkába, s nekitámaszkodott a nem létező kerítésnek.

– Egy gondolat bánt engemet – elmélkedett –, az, amit tudós atyánk és vezetőnk, professzor urunk tüskeként döfött az agyamba. Az avar törzs. Amelyről azt gyanítja, hogy ezen a tájon lehetett a szálláshelye. A várdomb lapos teraszán már megmutatkoztak, de hátha van nagyobb telepük is. A Kecske-tetőn, a Somhegyen vagy a Horog-dűlő mélyén. Kutatni kellene.

Szerencsés Misi átvette a labdát.

– Ássunk tovább a várdomb alatt.

Pompás Feri megrázta a fejét.

– Nem lehet, ne fogjunk ott pótvállalkozásba, meg kell várnunk őket. De nyomokat kereshetünk másutt is. Hátha segíthetünk, hátha lelünk valami rézpitykét legalább.

Nem sokáig gyötörte magát a puszta gondolattal. A tettek embere volt. Megviselt, kissé koszos és a hajtogatások közepén itt-ott szakadozott térképét vette elő – ötödik-hatodik hajtásra már repedt a papírja –, s ujja hegyével futott végig a térkép jelezte dombsorokon. A térkép megihlette már a professzort is, néhány kicsi karikával jelezte rajta a leleti lehetőségeket, az erre kavargott avarok emlékének netáni szunnyadóhelyét.

A három karikajel közül Feri a középsőre bökött.

– Talán itt, a Somhegyen.

Megmutatta a térképet Hólapát Janinak, Jani abbahagyta a finn késsel való dobálózást. Azonnal megértette, miről van szó. Egyetértőleg bólintott.

– Hyvin – felelte, s magyarul is hozzátette: – Jól van.

Még néhány nap, s úgy beszél már magyarul, mint a vízfolyás. Az olyan vízfolyás ugyanis, amely még a köveken ugrálva, el-eltűnve, vissza-visszaszüremkedve egyelőre nehezen patakzik.

Panni felfigyelt.

– Hová mentek?

– Ide, a Somhegyre.

Meg sem kérdezték, csatlakozhatnak-e, odapenderültek Pompás Feri mellé, s a világ – illetve a tábor – legtermészetesebb hangján jelentették ki:

– Mi is.

Pompás Feri vállat vont. Nem árulta el, hogy messzi van a Somhegy, s kapát, ásót is kell odacipelni. Szó nélkül nyomott a két lány kezébe egy-egy kis kapát; nem tiltakoztak.

Pompás Feri karórája egy idő óta botladozott, a szeszélyes kakukk szokását vette föl. A sátorban hagyta. Rábökött Hólapát Jani svájci órájára, amely a napnál is pontosabban mutatta az időt.

– Mennyit mutat a korán kelőd?

A korán kelő szót Szerencsés Misi találta ki, s nem minden ok nélkül. Finnül a karóra neve rannekello, s mikor ezt Hólapát Jani megmagyarázta, Szerencsés Misi megmagyarította a szót:

– Ami rannekello finnül, az korán kelő magyarul.

A svájci rannekello finn kézen éppen három órát mutatott.

Jegyezzük fel ezt az órát. Éppen olyan méltó a megörökítésre, akár a seregély kukorékolása. Mert fogja még ezt a percet Pompás Feri cselekményes dolgozatában papírra vetni, nem is egyszer pedig!

A Somhegy teteje fiatalos erdő volt, tölgyes-gyertyános, az északi oldala bükkös. Szép szál bükkök nyúltak itt az égnek; smaragdzöld színben, a napsugár aranyfoltjaival ékesen ragyogott tövükben a növényzet. A legbájosabb növénytakaró, ami csak erdei fák alatt lehetséges. Ez az oldal volt a somhegyi erdő legöregebb része. Édes-savanyú szagot árasztott az avar; a halódó levél és a frissen öltözött virág illatának vidáman nyugtalanító keveréke volt ez. Vannak városi emberek – és nem is kevesen –, akik száz meg száz kilométernyi utat képesek megtenni csak azért, hogy ezt a különös, fanyar szagot magukba szívhassák.

Az egészséges törzseken harkály sem kopogtatott. A magasban egy vércse rikácsolt, a hegy túlsó oldalán vadgalambpár krúgatott. Nagyon bánatos danájuk volt.

A bükkök alatt laza volt a föld. A méltóságos gyökerek néhol sziklára feküdtek, mint óriási ujjak ölelték körül a kiálló kőfejeket. Néhány vén bükk már elkorhadt, ágait villám nyeste, féltucatnyi óriás fa gyökerestül kidőlt.

Az avarban eltűnt egy borz. Ijedten bújt be lakása ajtaján.

A Somhegy tetején az erdő alig tízéves. Terjedelmes tisztás hívogatta magához a megpihenni vágyókat, a hegy keleti oldala pedig – a névhez méltón – tele volt sombokrokkal. A som még nem érett, a milliónyi zöld bogyó azonban azt jelezte, hogy gazdag lesz a termés.

Ha most Pompás Feri egymagában kószál erre, akkor meg-megáll, el-elbámészkodik, fütyül, a mászkáló bogarakat figyeli, nyomolvasót játszik, következtetni próbál. Most azonban minderre nem jut idő, nem nyílik alkalom. Társai várakozással tekintenek rá, mint egy vezérre. Bizonyítania kell. Értelmetlen okkal miért is cipelte-volna ide őket?

Lázár professzor szerint ezen a környéken érdemes lenne kutatni, a helysornak ez a szakasza még nem került be az irodalomba. A tudományos irodalomba ugyanis. Mert ami a költészetet illeti, mondják, hogy országjáró útjai során Petőfi errefelé is elkalandozott. Lehetséges azonban, hogy ez is csak amolyan Petőfi-legenda.

Verset tehát költhettek ezekről a beszédes erdőkről, geológus fölmérhette az évmilliós kőzetrétegeket, a gyeppel benőtt folyómedreket, a megkövült csigákat s a tűzhányók láváját, régészásó azonban nem hasított itt egyetlen barázdát sem.

(„Boldogok lehettek a rablólovagok – mondogatta a minap is Lázár professzor –, nem igézte meg őket, lelkük egyensúlyát nem billegette, vágyukat nem ösztönözte a múlt. Mi azonban sokszor a múlt rabjaiként viselkedünk." Ez jutott eszébe most Pompás Ferinek, amikor a vén tölgyek alján futtatta végig tekintetét.)

– Elsőül a hegytetőn vizsgálódunk – javallta, mint egy hivatásos régész, aki csaknem biztosra megy. Utat tört a folyondárral benőtt ösvényen. Frissen fakadt idei ágak állták útját. Pókhálók ragadtak az arcára.

A hegytetőn ropogott a tavalyi avar, a földet borító száraz ág. Feri megdöngette a talajt, a föld kongó hangot adott. Megpiszkálgatta a talajt, nem jutott vele semmire. Döngette a földet Hólapát Jani is, mintha hegyi manókat biztatott volna bemutatkozásra. A két lány a pillangókat bámulta inkább, fecskefarkú lepke, pávaszempillangó, citromlepke, káposztalepke illangózott, libegett-libbent a virágok között. Vadméhek kosztoltak.

Pompás Feri körüljárta a tisztást, aztán egy másik ösvényen a bükkös túlsó oldalára ereszkedett alá.

– Várjatok fönn – mondta.

Zizegett, zúgott, zsongott a rét. Az égen egy repülőgép húzta nyílegyenes vonalban a páracsíkot.

Pompás Feri megállt egy kidőlt óriási bükk tányérgyökerénél. Restellte magát, hogy ok nélkül, bolondjára cipelte magával a két kislányt meg a finn fiút. Nevetni fognak rajta.

De hátha igaza lehet a professzornak, hátha sejt valamit a tudós? Halomsírokról magyarázott az egyik este, de halomsírokat itt nem lát, még ahhoz hasonlót sem. Csörsz vezér sem járt erre, hogy árkot ásson.

És hirtelen dühödten vágni, kapálni kezdte az anyaföldet. Tíz-húsz lépésnyi távolságban egy-egy mélyedéstől, a legnagyobb suvadások peremét aprította rendre. Csipkéket horgolt szinte az éles kapával. Omlott a föld, peregtek az apró kövek. Ha talál valamit, ha nem: mégis megmutatja, hegy legalább igyekezett!

Elhaló, vékony kiáltás fennről, alig ér idáig:

– Feriii, Feriiii, mit csinálsz?

A Magdi hangja. Megunta a hegytetőt.

– Mindjárt! – üvölt vissza Feri, s újólag csap egyet a kapával. Szikrázik a szikla. Éles hangot ad.

Most a feje fölött metszi a suvadást. Omlik a föld tovább, lazul, bomlik, roppan. És akkor meglazul egy kő is, egy irdatlan nagy kő, szinte szikla. Négyszegletű, mint amelyet szabályosra faragtak, de amelyet az idő már csipkésre rágott körül.

Az utolsó pillanatban ugrott félre, a kő dühös dörejjel-robajjal csapódott a gyökérnek, s ott megállt.

A kő helyén üreg. Nem nagy üreg, alig embernyi, mert azt is föld tölti ki. Laza, beomlott föld. Ásható.

– Feriii! – ez a Panni kiáltása. – Menjünk mááár!

Feri megpihen egy pillanatra, már az omlás szélén ül. Tölcsért csinál tenyeréből.

– Mindjááárt! – ordítja.

Ilyenkor – a költői színezés kedvéért – azt szokták mondani a kezet égető, lelket gyújtó munka jellemzéséül, hogy aki végzi, se hall, se lát. Erről pedig nincs szó. Pompás Feri ugyancsak mindent hall, mindent lát, mintha tíz szeme, tíz füle lenne, még azt is látja-hallja, ami nem látható és nem hallható, amit csak a képzelet súg és kápráztat.

Ahogy a professzortól látta: félredobja a kapát, kézzel kaparja, szórja, szemeli a földet.

Ha orvos mérné a lázát, volna legalább harmincnyolc. Valóban lázas. Orvosilag.

Aztán egy kis fémpánt kerül a kezébe, a pánthoz korhadt deszkadarabok illenek, majd még erősebben markolja az ismeretlen sötétet, a nem sejtett mélységet, s végül homályosan, kopottan, összelapítva kezébe kerül egy serleg.

Serleg? Nem. Csak ő látja annak. Ivópohár. Réz nem lehet, mert szétomlott volna kezében. Bizonnyal arany – ivópohár. Horpadt, ráncos, sáros, megviselt, de kincs.

Van a zsebében kis kefe is.

Leül, kezébe veszi a poharat, s lassan, óvatosan, puhán, finoman kefélni kezdi róla a port, a homokot, a földet. Csak annyira, hogy a patinát le ne kaparja.

Ha egyáltalán van rajta patina.

De az évszázadokat!

Vagy az évezredeket!

Ezt majd a professzor mondja meg.

– Feriii… – most már kórusban kiáltják.

Nem nagyméretű pohár, éppen beleillik a zsebbe.

– Megyeeek! Megyek már…

Visszakapaszkodik. Csupa föld, csupa sár, csupa veríték. Még a feje búbja is földes.

A korán kelő óra hatot mutat. A túlsó erdő mögül hányja már sugarát a nap.

– Hol voltál ilyen soká?

Feri leül, liheg, eldől a füvön. A láza lassan száll alá.

Nem méri, de tudja.

Akkor föltápászkodik, szája szélesre nyílik, és megszólal:

– Tudtok hallgatni?

– Tudunk.

– Becsszóra?

– Na, hallod!

Pompás Feri Hólapát Janira néz. Szájára teszi mutatóujját, ahogy Édes Géza tanácsolta: jelbeszéddel érteti meg magát. Hólapát Jani bólint. Egész finnugor becsülete a szemében kéklik.

Feri benyúl belső zubbonyzsebébe, és előveszi a megviselt, belapult poharat.

– Hát ez az – mondja, mert ebben a pillanatban ez a legokosabb, amit mondhat.

Panni sikít egyet, Magdi elsápad.

– Találtad?

– Ástam. Pontosan úgy, amiképp a szakkönyvek írják elő, sőt még úgyabbul, mert nem lapítottam jobban össze, mint ahogy már össze volt lapítva. Lehet, hogy megtaláltam az avar fejedelem kincstárát vagy egy honfoglaló törzsfőét. – Az izgalomtól még most is lihegett. – Még most sem tudom elképzelni, hogyan sikerült – mondta vakarózna, mert felébredtek a szúnyogok –, nagy meglepetést szerzünk a professzor úrnak, gyerekek. Lányok, a legteljesebb mértékben tengermély hallgatás, finoman úgy mondják: pofa be! Janival holnap visszatérünk, az omlást nem lehet úgy hagyni. Eskü!

Ez határozottan a két lánynak szólt.

– Eskü! – mutatták föl málnafoltos ujjukat. – Eskü és becsszó.

– Otthon se.

– Otthon se.

– Döfi.

Most még Hólapát Janinak kellett megmagyarázni a szigorú eskü okát s egyúttal a holnapi napot is. Ez könnyebben ment. Hólapát Jani helyeslően bólintott, ha tengerészsapkája lett volna, akkor a magasba hajítja, így azonban csak meglengette kezét, s azzal a szóval felelt, amit szintén megtanult már:

– Köszönöm.

Izgatottan csetlettek-botlottak haza, fél hét is elmúlt már, mire a táborkapu felől beállítottak. Virsli főtt a kondérban, s rögtön ki is derült, kicsoda a virsli hozója. Pádár apa várakozott a két lányra a zöld terepjáróval. Pádár apa elégedetten állapította meg, hogy a tábori rend csaknem hiánytalan, s mikor szórakozottságból ő is vétett az előírás ellen, és nem a kapun jött he, hanem oldalról lépte át az elméleti kerítést, neki is át kellett ugrania a semmit.

Az apák sem lehetnek kivételek.

 

A professzor másnap sem érkezik meg; a Bakonyi Vénusz megtalálása, úgy látszik, nagyobb izgalmat okozott régésztudósi körökben, semmint a kíváncsiság ereje egy nap alatt ellanyhult volna.

A hírt Pádár apa hozta meg, aztán hazakormányozta a lányokat.

A virsliből még Csöpinek, a tacsinak is jutott; örömében a borzról is megfeledkezett.

– Jól élünk – állapította meg elégedetten Pádár Sanyi, és néhány száraz ágat dobott a tűzre –, akár el se menjünk innen a következő évig, aztán újrakezdjük.

Pompás Feri ellenben arra gondolt, hogy alig egy hét már számára a világ, nagyon várják otthon, s a legtágabb szabadság egének is befellegzik egyszer. Pedig tulajdonképpen a munka öregje most következett el.

Várt, ameddig elcsendesedtek, de alig bírta már a titkot magában tartani. Leszállt az este, az ügyeletes bagoly adta meg az esti hangverseny jelét. Az aljban megszólalt a fülemüle.

Pompás Feri felnyújtotta a kezét, a kezében azt a valamit, amit egész este őrzött.

– Ide süssetek, hapsik! – nyitotta meg az ülést. – Lássátok szümtökkel, mit találtam.

A tűz rávetette fényét a horpadt pohárra.

– Repedt konzervdobozt – vigyorgott Szerencsés Misi.

– Eltaláltad. Nocsak, nézd meg!

Szerencsés Misi gyanakodva vette át a horpadt bádognak látszó edénykét, ide-oda forgatta, tűz felé tartotta.

– Valami összenyomott alumínium pohár.

– Nézd meg te is, Sándor!

Pádár Sanyi következett a tudományos szemléletben. Gyanakodóbb volt. Elővette zsebkendőjét, rálehelt a hajdani edényre, és egyik oldalán finoman dörzsölni kezdte, vigyázva, óvatosan. A megsimított hely fényleni kezdett.

Fölbámult. Egyszerre sóhajtotta kérdve is, állítva is:

– Arany?…

– Gondolom.

– Hol találtátok?

– A Somhegy oldalában, egy beomlott, lapos terasz mögött.

– Lehet, hogy megtaláltad Attila kincsét?

– Ez nem Attila kincse. Lázár bácsi szerint itt valami avar vagy honfoglalás kori falu lehetett, vár. Avar gyűrű. Lehet, hogy menekülés közben rejtette el valaki. Nem tudom. Majd Lázár bácsi kideríti:

Azt szokták mondani ilyenkor, hogy az érdekeltek „tűzben égtek, lánggal lobogott a szemük". De semmiféle tűzben nem égtek, szemük helyett a tábortűz lobogott, hátrább is húzódtak, mert a tűz közelében igen meleg volt. Az bizonyos, hogy mesterséges tűz nélkül is kimelegedtek bévülről, de inkább csak a büszkeség feszítette őket, az öröm. Ám úrrá vált bennük a kétkedés is: valóban aranypohár-e, amit Pompás Feri kikapart a földből, s annyira értékes-e, mint amennyire gyatra elméjükkel megítélik? Lehet, hogy csak egy vadász veszítette el a régi világban.

– Vagy Mátyás király!

– Még mit nem!

Szerencsés Misi összébb húzta a parazsat; ilyenkor hadi táncot járni illenék, ünnepelni a leletmentőket, de az ihletettség inkább elcsendesítette, semmint bőgő hangokat csalt volna ki belőle.

– Azt hiszem, alaposan meg kell néznünk, mi van még ott eldugva, ha már megnyílt a föld az aranypohár alatt. Egy arra járó társaság könnyen ellophatja – mondta.

– Valami vázlatot kellene készíteni a helyről, a professzor bácsi haragudni fog, ha belekontárkodunk a munkájába – folytatta Pompás Feri.

A tűz rég elhamvadt már, a soros bagoly is beleunt a huhogásba, csak a filoméla dalolt buzgón, adott hálát a maga kis életéért. De az is lehet, hogy ő merte egyedül világgá kiáltani a beomlasztott föld aranyos titkát. Az emberek úgysem értik. Ámbár korántsem állíthatnék, hogy valamelyest is óvatos lett volna, hiszen a csillogó aranyra felfigyelhetett a szarka meg a csóka is, ők pedig egy kis tolvajlásért igazán nem mennek a szomszédba. Illetve: éppen hogy szívesen elmennek a szomszédba…

Nos, mindegy. A fülemüle csattogott, Csöpi tacsi kaffogott, mert megint csak megorrontotta a borzot. (Van jó dolga Borz mesternek is, hogy nem tud messzebbre kerülni a veszélytől!)

Elsötétedett a tábor. A négy legény álma azonban meglehetősen nyugtalannak mondható. Vagy a beomlott föld titka zavarja pihenésüket, vagy a rengeteg virsli, amiből még holnapra is tetemes mennyiség jutott.

Éppen csak hogy rózsaszínnel mázolta be a kelő nap a keleti ég alját – nemcsak rózsaszín ilyenkor az ég alja, hanem van benne szürkéskék, sárga, lila is –, minden fűszál külön-külön ringatott egy-egy gyémántos harmatcsöppet a karján, eltűnt az őz, a vaddisznó, a borz, a róka, a gyíkok kifeküdtek a melegedő sziklákra, a hajnali operakórus a láthatatlan karnagy vezénylőpálcája nyomán próbát énekelt, amikor a három aranyásó megindult a Somhegy iránt. A negyediknek sajnos otthon kellett maradnia, de kikötötte, hogy délben váltása lészen. Nem marad ki ő sem ebből a buliból.

Siettek. Pompás Feri már jól ismerte az utat, vászoncipője – szerencse, hogy tartalék cipője is volt – teljesen átázott a harmattól. Térdig nedvesek lettek. Kapa, ásó, kőemelő a vállukon, zsebben a finom kefesorozat, madzagon lóg Hólapát Jani hátán a drótszita. Szerencsés Misi – mert ő a szerencsés, hogy a másik kettővel elsőnek jöhet – az oldaltáskájában színes ceruzákat, papirost és keménypapír irattartót is hoz; ezt rajztábla helyett. Lapul benne egy megkezdett regénye, a legújabb.

Nem ütnek lármát, pedig úgy vélik, nincs kitől s mitől tartaniok. A vállalkozás titokzatos volta akaratlanul is pecsétet tett ajkukra, madzagcsomóra kötötte hangszálaikat.

Hólapát Jani egyezteti a finn időt a magyar harangszóval: a magyar harangszó öt perccel előzi meg a finn-svájci kronométert, a korán kelő rannekellót.

Hat óra van.

Pompás Feri felkúszik a kidőlt bükk tövéhez, a földdel bélelt tányérhoz, s kutatóbotja hegyével megpiszkálja az omladékot.

– Itt van – mondja.

– Micsoda mázli! – bámul Szerencsés Misi. – Hát ezt aztán nehezen lehetne újból megtalálni. Ki tudja, mióta hevert a pohár itt?

Pompás Feri ledobta zekéjét, ezt tette a másik kettő is.

– Most pedig az lesz – folytatta Pompás Feri –, hogy a kicsi kapával, de inkább csak a markunkkal igen óvatosan omlasztunk, bontunk. Misi, te ülj a kőre, és ahogy tudod, mindent rajzolj le, a fekvést, a helyet és amit esetleg találunk.

– A szitut – bólint Szerencsés Misi.

– A szitut.

Misi helyet foglal, térdére fekteti a papírtömböt, megforgatja a kék ceruzát, mint egy dárdát. Feszülten mered a sötét lyukra, a lazán omló földre. Azon sem csodálkozna, ha eleven hegyi törpék másznának ki a gyökerek alól, kicsi bányászlámpással kezükben.

– Oldalról kell bemenni – magyarázza önmagának és kézjelekkel Hólapát Janinak a vezér –, pedig valamikor, ha rejlik egyáltalán ebben a lyukban valami, felülről tehették bele, a lapos teraszon ástak neki helyet.

Most jó lenne itten Szerencsés apa fényképezőgépe, de minden segítséget egyszerre nem kívánhatunk. Szerencsés Misi sebesen vázolja a szitut. Már úgy, ahogyan éppen tudja. Rajzból jelese van.

Pompás Feri jobb felől, Hólapát Jani bal felől mélyed a laza erdei földbe, a kusza s összegabalyodott gyökérbirodalomba. Kövek hullanak; két akkora szikladarabot, mint egy-egy ötkilós szegedi cipó, doronggal kell kibányászni, legurítani. Csúszik a cipőtalp, fél kézzel kapaszkodni kell, fél kézzel tapogatni, ásni.

Nem sok rajzolnivaló akad még.

Reggel hét óra van, aztán fél nyolc. Semmi eredmény.

– Együnk.

Főtt virsli, főtt tojás hidegen, mustárral, kicsi dobozban lekvár. A kulacsokban hideg tea. Pompás Feri úgy ül szemben a mély lyukkal, mintha tekintetével bűvölni, varázsolni akarná. Hólapát Jani elérti a szándékot, s elneveti magát:

– Pidä silmäsi auki – mondja és mutatja is. (Tartsd nyitva a szemed!)

Pontosan nyolckor folytatják.

A nyílás tíz óra nyolc perckor omlott be.

Nagyon egyszerűen mondjuk el, mert a fölösleges hujjongás és el sem kiáltott diadalordítás csak körülsallangozná azt, amit sokkal szebb, sokkal természetesebb és sokkal illőbb dolog a leghétköznapibb szavakkal tolmácsolni.

Két perc múlva, azaz tíz óra tízkor Pompás Feri hasmánt kúszott be a lyukon. A földet fölötte boltozatként tartotta szilárdan a gyökérzet, omlás egyelőre nem fenyegetett. Kis villanylámpájával világított bele a sötétbe. Sajnos, az elem ereje már fogyadozóban volt, a nap pedig szemtől sütött, ahelyett hogy szolgálatkészen mögéjük került volna, s onnan tartotta volna a fáklyát. Gyufára nem gondoltak. (Nem lehet az embernek mindenütt ott az esze!) Tapogatva, félhomályban, találomra kutatta végig Pompás Feri az üreg falát. Először egy bőrszerű cafatot húzott ki, talán bőrzsák maradványa lehetett, rozsdás szíjvéggel.

Aztán kijött a serleg. Ez már igazi, kétarasznyi magasságú serleg, kék, zöld kövekkel. Utána a párja. A földet bennük hagyta, hogy össze ne roppanjanak.

Vigyázva kúszott vele le a laposra. Földre fektette.

– Rajzolj! – biztatta a művészt.

– Csak a szitut – ingatta kobakját Szerencsés művész, s alaposan szemügyre vette a fák alját; amit lehetett, amit helyesnek ítélt, lerajzolt.

Pompás Feri nem volt irigy férfiú. Mindenkinek juttatni óhajtott a dicsőségből. Intett Hólapát Janinak, folytassa ő.

Most Jani mászott föl a lyukhoz, s hasmánt derékig ő is eltűnt benne. Mindkét kezét használta. Ha valaki a sötétben ultrasugarakkal fényképezni tudta volna, egy úszó ember csapkodó mozdulatait örökítette volna meg. Visszafelé úszott a történelem évszázadainak hullámán. Meg is ragadta egy csónak oldalát. Ez a csónak egy kerek tál volt. Nem is egy, hanem kettő. Lapjukkal szorosan feküdtek egymáson. Amikor Hólapát Jani visszamászott velük, Szerencsés Misi meg is állapította:

– Olyan, mint egy óriási szendvics. Alul-felül aranytál, középütt földkenet.

A közbülső ragasztokot nem is bántották, csak alul-felül bontották le a két tálról a földet. Pompás Feri óvatosan simogatta őket a kefével.

– Most te mégy! – intett Szerencsés Misinek. – Te se maradj ki.

Misi ledobta a rajztömböt – micsoda remek regény szunnyad éppen benne! –, felkúszott, bekúszott, halászott, matatott, Az ő zsákmánya két szép ívű, virágos indákkal díszített füleskancsó volt. És ő húzta elő a tegnapi horpadt pohár párját is.

– Valami antik házaspár nászajándéka lehetett – találgatta Pompás- Feri –, minden párjával jön elő. Úristen, mit találtunk!

Újra ő ment vissza. Hólapát Jani megpróbált neki lámpával világítani, rázogatta a lámpát, hogy az elem valamennyire feléledjen, s olykor-olykor erőre is kapott az elem, majd végképp kihunyt. Pompás Feri a kisebbik kapával kanyarítgatta belül jobbról balra, majd balról jobbra a gödröt. Fafoszlányokat söpört ki fölös számmal, rozsdás vasvereteket, kalapfejű szögeket, pántokat s két kicsi bőrtasak maradványát. A tasak szétomlott a kezében, de gondosan igyekezett megmenteni azt is. A tasakban gyűrűk voltak, boglárok, ruhaösszefogók. Végül egy tőr markolata, kövekkel kirakott tőré. A penge apróra hullott a kezében. Szíjdarabok, szíjcsatvégek.

Egész kincstár. Fegyveres főúr vagyona.

Amit nyilván ellenség elől ástak el annak idején.

Tizenkét óra harminc volt, mire úgy vélték, végeztek, nincs több lelet.

Sorjában rakták ki maguk elé.

Szerencsés Misi megpróbálta a "szitut" tovább rajzolni színes irónjaival nagy jókedvében. Barna, zöld, piros, kék, lila, sárga festménnyé sikerült a helyzetjelentés. Az edények körvonalait is papírra vetette. Még a regény hátára is jutott a rajzból.

Déli egy órakor egyszerre kordult meg a gyomruk, pedig erre vezényszó sem hangzott el. Megfeledkeztek az evésről. Sajnos, már csak lekváros kenyerük maradt, teájuk is kifogyott.

– Semmi vész, bírjuk a koplalást a tudomány érdekében – döntött Feri –, ellenben, Misi, te visszaslattyogsz a táborba, és elhozod a kólás papírdobozokat sok madzaggal együtt, papirost beléjük! Bennük cipeljük haza az ősszülék hozományát. Mi addig maradunk Hólapát Janival, őrizzük a vagyont.

– Helyes – pattant föl Misi, mert már elgémberedett a lába a sok rajzolásban (noha nem a lábával rajzolt) –, másfél óra múlva itt vagyok.

A harmatot rég felitta a napsugár, a nap elé vékony szálú, szürkés felhők tolakodtak, a fátylak másnapi esőt jósoltak. Alacsonyan röpködtek a fecskék, a légnyomás a madárvilág ebédjét is alább taszigálta.

Szerencsés Misi eltűnt az erdőnyílásban. Fürge alakja beleolvadt a bükkfák világosszürke kulisszáiba.

Ül tehát Pompás Feri (a tudományos világban persze Kun-Tatár Ferenc) és Hólapát Jani (a tudományos világban persze Juhani Holappa) az egykori főurak menyegzői kincse mellett, és óvatosan szedegeti a táblákra, kancsókra tapadt évszázados földmorzsákat. Hogy azonban avar, magyar, gót, gepida, hun vagy római kincseket találtak-e, azt majd a professzor magyarázza el.

A két ifjú férfiú kitűnően megérti egymást, mint afféle kedves rokonok. Jól elbeszélgetnek, egész gondólat-özönt tudnak egymásra zúdítani más-más szavakkal.

Végül is abbahagyták a terjedelmes mondatok csavarintgatását. Egyszerűbb, de hasznosabb ötlettel, puszta szavakra kezdték tanítani egymást, könnyű módjával a nyelvlecke adásnak.

– Kási – mutatott Jani a saját kezére, majd a szemére –, silma – a kék égre nézett –, sininan taivas – aztán le a kicsi víztócsára –, vési.

Pompás Feri engedelmesen mondta utána:

– Kási, silma, sininan taivas, vési. A kasi és a vési hasonlít végre a magyar szóra.

– Kéz, szem, kék ég, víz – tanulta magyarul Jani. – Vuori – mutatott aztán föl a hegyre, s két kézzel völgyet is rajzolt –, laakso.

– Hegy és völgy – értette meg Feri.

Remek unaloműző volt. Sose tudja az ember, mikor van szüksége ezekre a szavakra a helsinki kikötőben.

Pompás Feri elmagyarázta a barlang szót is, végül cselekmény ábrázolására is áhítozott, s megjátszotta a verekedést:

– Bunyó – közölte –, ez bunyó!

Ez azonban már nagyobb fejtörést okozott Hólapát Janinak. A barlangot fél pillanat alatt kitalálta, a bunyót azonban félreértette. Azt hitte, ökölvívásról van szó. A témához mindenesetre közel járt.

Most ő következett volna egy fondorlatos finn szóval; az ebédet akarta megrajzolni a levegőben, mert erősen megéhezett már, de hirtelen felkapta a fejét a gondűző csöndben, és hátrafordult, fel, a hegytető felé:

– Päivällinen – mutatott a hasára, mert ez jelentette az ebédet, de egészen más gondolattal folytatta: – Joku luuataa! (Valaki kiáltozik!)

Pompás Feri is hallott valamit. Ilyenféle biztatást:

– Eerreee… erre egyenesen…!

Odafönt zörögtek az ágak, tipródtak a cserjék, utakat keresett valaki úttalan, rohant. Hólapát Jani felugrott.

– Siellä liikkuu jokin! – súgta feszülten. (Ott valami mozog!)

De már elkésett a figyelmeztetéssel, akár finnül hangzott, akár magyarul. A zörgés, lábdobaj sebesen közeledett. Két kék vászonruhás alak zúdult lefelé a szálbükkök között. Bukdácsoltak, röppentek, ugrostak a fűben, az ágak között. Megkerültek egy kiálló sziklát, átpattantak egy heverő fatörzsön, és egyikük máris nekiesett Pompás Ferinek:

– Kezembe kerültél végre, te bitang!

A másik alak pedig Hólapát Janit gáncsolta el.