KÉP ÉS KÖNYÖRGÉS

A nap ádázul sütött, szinte forralt. A lápos Hanság, a Fertő tava gőzölgött. A simogató szellőben lengén lengett a nád, tikkadtan kuruttyoltak a békák, a halak lustán pihentek meg az iszapban, lomhán pillegtek a pillék, a szitakötők is abbahagyták a szitakötést. A tavon billegő vitorlások fehér vásznát alig buggyasztotta ki a szél. Néha egy-egy motorcsónak csavarja kavarta a vizet.

Pompás Feri, azaz Kun-Tatár Ferenc egy lassú vizű csatorna töltésén üldögélt. A csatorna a Hanság mocsárvizét vezette a Fertő tavába, illetve csak vezette volna, de fürge folyásról szó sem volt. Így viszont felmelegedett, s alkalmas volt arra, hogy Pompás Feri megáztassa magát ebben a rekkenő kánikulában. Kibányászott tőzeghalmok vetettek árnyékot a csatornára, néha egy szürkegém vagy réti héja húzott el a csatorna fölött, vízicsibék kutatgattak a nád között, ki-kimásztak a vízből a szárcsák, majd némi ruharázogatás után ismét visszabukfenceztek a vízbe. Farktollaik égnek meredtek; a szárcsák, récék fejjel lefelé keresték a vízben a délebédre valót. Vízikígyó surrant végig a lapos hullámokon.

Pompás Feri úszónadrágra vetkezve, óvatosan mártogatta magát a csatorna tiszta vizében. Kellemesen érezte magát. Ezt a napot a semmittevésnek, a pihenésnek, naplóírásnak szánta.

Éppen egy hete búcsúztunk el tőle a Bakony-erdő mélyén. Nagy utat járt be azóta, eredményesen állította meg az autókat, alig egy-kettő futott el csak mellette rá sem ügyelve. Aznap, amikor Remek Endre remek társaságában elutazott a városba, majd kiszállt mellőle, az író afféle fiatal titkárának nézték némelyek. Az írói előadáson az első sorban foglalt helyet az előkelőségek mellett, de ez senkit nem zavart. A művelődési ház igazgatóját még hálára is kötelezte, mert amikor az előadás után – jó szokás szerint – senki sem mert kérdéssel, hozzászólással jelentkezni, Pompás Feri elsőnek nyújtotta föl málnagyümölcstől piros foltos ujjait, és intézett – Remek Endre szerint meglepően értelmes – kérdéseket az ünnepelthez. A hallgatóság könnyen azt hihette, hogy ezek már eleve összebeszéltek. Holott korántsem beszéltek össze. A háromnapos együttlét során azonban megismerték egymás gondolkodásmódját, hisz folyton egymás mellett ültek, vagy a Trabantban, vagy a tábortűznél, vagy falatozás közben. Magukban azzal a gondolattal játszottak: mi lenne, ha szerepet és életkort cserélnének valami csoda folytán. Pompás Feri azon mélázott, hogyan állana közönség elé mint hírneves író, s fogadná az üdvözléseket, a három szál szegfűt, amit ilyenkor szokás szerint egy úttörőkislány ad át a vendégnek, s mit mondana egyáltalában a regényírásról; Remek Endre pedig a maga fiatalságát vágyta vissza, azt az ifjúságot, amelyet – így visszatekintve – meglehetősen szépnek és tarkának tartott. A természetnek azonban az a törvénye, hogy minden élőlény előrehalad az időben. Visszafelé már sohasem léphet, de élete sodra nem is gyorsulhat; azonkívül csak a kígyó veti le a maga bőrét, az ember nem bújhat ki belőle, sőt nem is cserélhet embertársával. Ha egyszer valaki már jól-rosszul megteremtődött, maradnia kell az eredeti köntösben.

Hiú ábránd, hogy átlényegüljenek, Kun-Tatárból Remek, Remekből Kun-Tatár lehessen. Maradtak tehát a maguk bőrében. Annyit azonban elárulhatunk, hogy kedvesen összebarátkoztak. Remek Endre vállalkozó szellemű, talpraesett férfijelöltet látott Pompás Feriben, s nem is minden értelem nélkül valót. Pompás Feri pedig olyan férfiút talált útitársában, aki egyenrangúnak veszi őt, komolyan s jó szándékkal beszél vele, mint társával.

S lett egy külön, pompás találkozási pontjuk is – és ebben Remek Endre is pompásnak bizonyult, nemcsak Feri –: a dolgok nehezét is könnyen tudták emelni, szívesen léptek arra az ösvényre, amely fölött mindig süt a nap, s amelyet a lélekbúvárok a humor ösvényének neveznek.

A Rába partján barátságosan búcsúztak el. Pompás Feri végigette az ebédeket és ünnepi vacsorákat, amelyekre Remek Endre hivatalos volt, és mert Remek Endre oldalzsákjánál fogva tolta be ideiglenes titkárrá előléptetett útitársát a nagy csemegeboltba, és ott új munícióval látta el – amely muníció legalább öt napig kell hogy kitartson –, Pompás Feri bizonyos meghatottsággal köszönt el pártfogójától. Ha jól megfigyelte az ember, talán még apró, fénylő cseppek is rezegtek szeme sarkában.

– Jó utat, Pompás Feri! Járj szerencsével, aztán majd írj, vagy keress föl Pesten. Kíváncsi vagyok további utadra.

– Sok sikert kívánok és kellemes utazást Bulgáriába – felelt Pompás Feri. – Nagyon köszönöm mindazt a jót s szépet, amit…

Nem folytatta további Nem tudta folytatni. Szó ide, szó oda, Kun-Tatár Ferenc végül is elpityeredett.

– Nna – simította meg Feri immár erősen bozontossá vált haját az író –, semmi érzékenykedés. Nemsokára viszontlátjuk egymást. Stoppolj ügyesen!

Azért egy kissé meg volt hatva ő is.

Remek Endre beugrott fürge Trabantjába – most valóban panaszmentes napja volt a Trabantnak –, s robogott is el, Pompás Feri pedig kiállott a városszéli trafik előtt az útra, és a harmadik autó – egy poros osztrák Merci – már föl is vette. A Merciben mindössze hárman ültek, Pompás Feri jól odaillett negyediknek egy hozzá hasonló korú legényke mellé. A beszéd elég nehezen ment, Feri azonban annyit megértett, hogy az osztrákok meg sem állnak Salzburgig, s ha az oszt rákok jól vették ki magyar útitársuk magyarázatát, magyar útitársuk valami hegymászó versennyel egybekötött regattamérkőzésre indul a Duna melletti Kárpátokba, s egyelőre elvesztette a mamáját.

Ezt a kijelentést az osztrákok egyfelől nagy elismeréssel fogadták, másfelől sajnálkoztak a veszteség miatt. Megtörten válaszolták, hogy a jelen sietős pillanatban nem tudnak rendelkezésére állni, nem kutathatják föl a Kárpátokban a mamát, mert este Salzburgban kell lenniök.

A félreértés kölcsönös volt azonban.

Az osztrák papa ugyanis azt magyarázta a magyar vendégnek, hogy nem akarnak több magyar valutát beváltani már, s ennélfogva nem ebédelnek Magyarországon, hanem minél hamarább Bécsben szeretnének lenni, ahol a nagymama uzsonnával várja őket, majd tovább utaznak Tirolba.

Ferit is félreértették a Merci gazdái, mert Feri meg azt magyarázta nekik, hogy író-olvasó találkozón szerepelt, s legjobban szeretne megfürdeni a Fertő tavában, de megkeresi Hany Istók nyomait is.

Miután ily pompásan megértették egymást, Feri elköszönt, és kiszállt Kapuvárott. Az osztrák papa átadta névjegyét: keresse fel őket ez a kellemes arcú s kellemes viselkedésű fiatalember, ha legközelebb Bécsben jár, Pompás Feri egy újságpapír szélére írta fel nevét, s kijelentette, hogy mivel a Tiszában legízesebb a hal, legyen szerencséje a Merci utasaihoz legközelebb Szegeden.

A papa megköszönte, bólintott, s közölte, mindent megértett, valóban, a Hortobágy igen érdekes vidéke Magyarországnak, legközelebb ott találkozhatnak. Ott, ahol a gulyások miszlikbe főzik a csikóst.

Pompás Feri is megköszönte, hogy meghívták a salzburgi ünnepi játékokra – sokat hallott már róluk nagybácsikájától, aki Szegeden kiváló karmester –, s meg is ígérte, hogy jól irányzott autóstoppal jövőre bekukkant Salzburg városába is.

Miután így kölcsönösen félreértették egymást, és előre örvendtek a közeli viszontlátásnak, egyfelől Salzburg vára alatt, másfelől a hortobágyi pusztaságon, az osztrák Merci folytatta útját Bécsbe és Tirolba, Pompás Feri pedig megcélozta a Hanság égeres-tölgyes-tőzeges-szürkegémes-gulipános lápvidékét, a mondabeli Hany Istók szülőhazáját.

Itt most már a gyalogszert választotta, hogy minél többet lásson, s élt benne a titkos remény is: hátha találkozik valamiféle modern Hány Istókkal. Ballagás közben el is döntötte magában, hogy ha majd ősszel a Legszebb nyári élményem című szokványos dolgozatot meg kell írnia, a forró lápvilágba helyezi a cselekményt. A horizonton zöldellő Fertő tóban a szegedi Fehér-tó körvonalait sejtette, s úgy vélte, találkozik itt a pusztaszeri tavak madárvilágának másával is, és mégis újszerű, másforma az egész táj. Különösen azért, mert a horizontot kékesszürkés, az éggel összemosódó, lágy körvonalú hegyek kísérték.

A magyardolgozat tájbéli gyönyörűsége, kerete, párás pasztellje, forróságtól láthatóan remegő levegője, ím, már megvan. A vízicsibék csipogása a nádsűrű között, a tücsökzenekar átható muzsikája szerte a réten, az illangó pávaszempillangó, a vízbe toccsanó riadt béka, a hal után iramló vidra szürke teste, a réce, ahogy a víz fényes tükrét borzolva, csapkodva fut végig a tavon, egy messzi falu fehér tornya, az óriás vattává gömbölyödő fehér felhő – igen, ez így együtt varázslatos, csak értő szem és simulékony lélek kell hozzá. S persze szóbőség és hibátlan helyesírás. Gazdag a kép.

De hát ez mind csak állókép. Külön-külön is, részleteiben meg egységes voltában is. Mit is mondott Remek Endre, az író? Hogyan oktatta? A mozdulatlan tájnak sem szabad mozdulatlannak maradnia – hangoztatta az előadásán –, a mozdulatlan létnek is mozognia kell, ha leírására tollhoz vagy írógéphez folyamodik az ember. Meg kell sarkantyúzni azt az írógépet, elevenedjen csak meg az az álló festmény!

Értette Pompás Feri, hogyne fogta volna föl ésszel, mire gondolt Remek Endre, az író. Hogyan mozgassa meg azonban ezt a hőségtől pilledt, lustán nyújtózkodó tavi tájat, ha itt nem történik semmi.

Ami itt most mozgás akad, az a madaraké. Fönn a levegőben egy mérges vércse, egerésző ölyv leng kimérten, lassan; a vízben, a nád között láthatatlanul nyüzsögnek, kárálnak, csivognak, tassognak a madarak, éhes békák brekkennek elmélázva. De hát ez nem cselekmény! Nincs a széles tavi pusztaságon rajta kívül ember.

Néhány kiolvasott képes újságot kapott az osztrákoktól ajándékba, talán nem is minden célzatosság nélkül: olvasson idegen nyelven is.

Elszégyellte magát. Erőteljesebb ostromot kellene indítania külhoni nyelvek bástyái ellen. Ilyenféle tanáccsal is ellátta barátságuk harmadik napján Remek Endre, az író. Bólintott akkor szórakozottan („beszéljetek csak"), elengedte füle mellett a jó tanácsot. Ma azonban ennen kárán tanulta a leckét: igaza volt Remek Endrének. Lehet, hogy Szeged helyett értettek Hortobágyot az osztrákok, és őt nem is Salzburgban várják?

Felnézett az égre, aztán a képes újságra ütött.

– Szavamra, tanulni fogok! – hangosan mondta, hogy végre halljon ebben a déli csöndben, bogárzümmögésben emberi szót is.

A töményen kék ég – érezte, tudta – biztatóan mosolygott le rá. A duzzadt felhőpárnák jelezték, hogy dél van, összetömörödtek már a tavi, erdei párák.

Cselekmény még mindig nem mutatkozott.

Itt csak vakarózni lehet. Éhes szúnyogok intéznek ellene vad rohamokat. Magára kellett dobja az ingét. Végül egy kétlovas szekér döcögött végig a dűlőúton, egyik majortól a másikig. Ez volt minden.

Megéhezett Pompás Feri. A közeli erdő árnyékába nem akart behúzódni, mert nem ismerte ott a láp veszedelmeit, és a szúnyogok-bogarak is erőteljesebben támadnak. A láperdő növényzete sűrű, szúrós, áthatolhatatlan, összebogozódott. Ha az ember beletéved, ki sem tud kerülni belőle.

Jobbnak látta tehát, ha a két nyárfa és a tőzegoszlop árnyékában marad. Vize volt még a kulacsban, noha langyos már, lekvárosdoboza körül hirtelen megjelentek a harcias darazsak. Most vette jó hasznát az osztrákok újságának, azzal hessentette el a darazsakat.

Elmélyülten harapdálta a tegnapi kenyeret. Falatozás és darázscsapkodás közben vette észre, hogy a töltés túlsó oldalán, a gyalogúton két ember ballag. Két farmerruhás ember, turistának látszó. Hatalmas hátizsák alatt görnyedt mind a kettő, még vászonba takart kézicsomagjuk is volt. Nem volt lassú a tempójuk, erőst igyekeztek inkább. Alaposan ki lehettek melegedve, még távolról is rossz volt nézni. Gyakorta törölték izzadt arcukat.

Pompás Feri előrehajolva kísérte őket tekintetével. Végre valami mozgás, ha cselekmény nincs is! Amikor már messzebbre jártak, felmászott a tőzegbástya tetejére, úgy nézett utánuk.

A két ember – jól látható két pont a laposságon – a csatorna kanyarulatánál, a fák árnyékában megpihent. Ingovány kísérte, ölelte körül a széles, ásott csatornát a Hanság lápjától a Fertő nádasáig; a csatorna még a nádasban is folytatódott, nyílegyenesen vágtak utcát a nádtengerben, vízi utcát persze.

Pompás Feri szeme éles volt, akár Sólyomszemnek is lehetett volna nevezni. A két ember súlyos hátizsákjával – a hegymászók felszereléséhez hasonlított a két, deréktól fejtetőig érő kék zsák – hol eltűnt a part menti fák között, hol előbukkant. Végre odaértek, ahol megszűnt a gyalogút, és a vízi út kezdődött. Pompás Feri annyit látott még, hogy gyorsan ledobták magukról a zsákot, lehajoltak, hajlongtak, és szöszmötölni kezdtek velük. Pompás Feri afféle kézi látcsővel toldotta meg sólyomszeme látását. Ismered, kedves olvasó, a kézi látcső készítési módját? Tedd egymáshoz szorosan hüvelyk-, mutató- és középső ujjad hegyét úgy, hogy közöttük milliméternyi apró nyílás maradjon. S ezt illeszd szemedhez, a pici nyíláson nézz keresztül. A szemedbe futó sugarak mintegy gyűjtőlencsében tömörülnek, a három ujjaddal gyűjtőlencsét alkottál. Ezzel a szerkezettel még élesebb a látás. Pompás Feri élesebbé tette egyébként is éles szemét, akárha messzilátón figyelt volna.

A két ember sebesen dolgozott. A hajlongó nád eltakarta ugyan őket, annyit azonban mégis kivehetett Pompás Feri, hogy valamiféle gumicsónakot fújtak föl, zöld színű csónakot, alighanem azért zöldet, hogy színe összeolvadjon a környezet színével; majd, amikor elkészültek a művelettel, Pompás Feri nagy csodálkozására nem szálltak beléje, hanem a nád közé rejtették. A csónak el is tűnt Pompás Feri szeme elől.

Az egész művelet alig tartott tovább egy jó negyedóránál. S mint akik valóban jelesül végezték feladatukat, az ellaposodott hátizsákot ismét vállukra akasztották, és sietvést hagyták ott a csónakot. Nyilván az evezők is benne maradtak.

Visszafelé másik utat választottak, egy ideig a tópart ingoványos szélén siettek, aztán végképp eltűntek Pompás Feri szeme elől. De mégiscsak jó volt, hogy szeme élességét a három ujjával még élesebbre hegyezte, mert most vette észre, hogy a lápvidék erdejéből egy kis vonatocska bukkant ki; olyan, amit keskeny vágányúnak nevez a menetrend. Mulatságos igyekezettel gurult valamerre a távoli ismeretlenbe.

Pompás Feri nem bírta türtőztetni kíváncsiságát. Elvégre nem azért vállalkozott országos körútra, és pörzsölteti magát itt is a napon, hogy érdekesnek látszó eseményeket messzire elkerüljön.

Jó húszpercnyi sétába telt, míglen a kicsi öbölhöz ért. Jól megjegyezte magának a három tölgyfát és a csatorna végét, nem volt nehéz ráakadnia a lágyan himbálózó gumicsónakra. Pedig ügyesen rejtették a nád közé, csak egészen közelről lehetett észrevenni.

Vadonatúj gumicsónak volt. Két evező feküdt a mélyén.

„Ha a Tiszán ilyen csónakunk volna!" – sóhajtott magában Pompás Feri, s mivel nem tudott ellenállni a kísértésnek, a fagyökérhez kötött csónakot maga mellé húzta, s úgy gyönyörködött benne, mintha sajátja volna.

Letette a fűre a zsákját, bemászott a csónakba, meghintáztatta magát benne. Úgy ringott, mint az Orient expressz első osztályú kocsija. Pompás Feri ugyan még sohasem utazott az Orient expressz első osztályú kocsijában, de ennél szebb hasonlatot ebben a pillanatban nem tudott kitalálni, s úgy vélte, ez a halk loccsanásokkal ringó csónak egy expressz kényelméhez és szépségéhez méltó.

Azzal a különbséggel persze, hogy az expressz suhan, mint a nyíl, ez a csónak pedig erősen hozzá van hurkolva a fagyökérhez. Vajon mi célja van annak a két embernek vele?

Lehet, hogy disszidálni akarnak. Avagy halászni, netán horgászni.

Horgászni!

Pompás Feri agyán mintha villám futott volna keresztül.

Horgászni!

Hát miért cipeli azt a fél tucat horgát a fél országon keresztül, ha még csak elő sem horgássza a zsákja mélyéből?! Való igazság, hogy a horgok nem is neki jutottak eszébe, hanem kebelbarátjának, Csapó Zsigának. Együtt ballagtak hazafelé a Maros töltésén – egyetlen sügérrel zsákjukban –, amikor Csapó Zsiga elővett zsebéből egy kis műanyag tasakot:

– Ezt adom neked az útra – mondta –, hátha valahol kedved támad horgászni. A Balatonban, Dunában vagy a Rábában. Gondolj rám.

Szégyenlősen, nyomta a csomagot Kun-Tatár Feri kezébe – mert akkor még senki sem hívta őt Pompás Ferinek –, s aztán nem is tett többé említést róla.

– Kösz! – nyugtázta Feri, s otthon tekintette csak föl az ajándékot.

Hat kisebb-nagyobb horog várta a csomagban mesterét, húszméternyi damillal, néhány villantóval, műléggyel. Ahogy az a Zsiga zsebében az idők folyamán összegyűlt. Egész horgászkincsét odaadta barátjának.

– Pecabotot majd vágsz magadnak – tette hozzá búcsúzáskor.

Pompás Feri most megfogadta a tanácsot.

Egy ideig keresni kellett a kicsi csomagot a rátekert damillal, mert nagyon a zsák mélyére csúszott, végül azonban meglelte, s nem csekély reménykedéssel biggyesztett a damil végére egy középnagyságú horgot.

Hajlékony fűzből metszett hozzá botot.

Megfelelő helynek találta az öblöt. Bedobta a horgot a tó vizébe, s hallgatta a békák kuruttyolását, a nád finom zizegését, a tavi fészkekből előpittyenő csivitelést, tasakodást, kurrogást, a madarak éhes vagy jóllakott danáját.

Várta tiszai türelemmel, mikor feszül vagy ránt egyet a zsinór.

Akkor emelte csak föl a fejét, amikor két magas árnyék vetődött föléje. Két nesztelen árnyék.

Riadtan emelte föl a fejét.

Két lovaskatona állt előtte, közvetlen a csatorna partján. Két nyugodt, jó tartású katona sötétpej lovakon. Ha a lovak nem csapkodták volna farkukkal a legyeket, s nem próbáltak volna egyet-egyet harapni az előttük zöldellő fűből, bátran vélhette volna őket lovasszobroknak, A két ló lábai előtt pedig egy kutya ült, testes, figyelő tekintetű német juhászkutya. Füle hegyesen meredt égnek. Leffegett. Nyelvének pirossága volt az egyedüli élénk szín a megannyi szürke, barna, zöld között.

Egy ideig bámulták egymást. Eminnen a két katona meg a kutya, amonnan Pompás Feri.

– Mit csinálunk, fiatalember? – szólalt meg a tizedes nyugodtan.

Az egyik katona tizedesi rangot viselt, a másik őrvezető volt. Rangos emberek tehát. A kutya nem viselt semmi csillagot, de szeme csillagától nem sok jót lehetett várni.

Pompás Feri felugrott, és önkéntelenül elkiáltotta magát:

– Nahát, itt a cselekmény!

Cselekményre, mozgásra várt reggel óta. Íme, megjelent előtte teljes szépségében.

Ezekre a szavakra azonban a tizedes nem felelt. Hallotta ugyan a szavakat, de egyelőre eltette magának emlékezete mélyebb bugyrába. Újra kérdezte:

– Mi lenne itt a dolgunk, fiatalúr?

– Pecázok – találta meg végre Feri a szavakat –, pecázok, de nem harap.

A kutyára pillantott nem titkolt tisztelettel, mert az viszont szívesen harapna.

– Pecázol. Itt, a határon – bólintott a tizedes s nem is kérdés volt a szavában, hanem megállapítás.

Feri kissé akadozott ugyan a válaszadásban, felelete nem oly simán folyt belőle, mintha történelmi leckét mondana föl, de igyekezett mégis összeszedni magát:

– Nem tudtam, hogy ilyen közel van a határ!

– Nem? – húzta föl szemöldökét az őrvezető, s lenyújtotta a kezét. – Valamit látok a zsákban, a papírok között. Mutasd csak!

A térkép széle kifehérlett a képes újságok közül. Feri felnyújtotta.

– Ez csak megyetérkép, egyszerű megyetérkép, nem katonai! – a hangja már bizonytalanná vált azonban.

– Elég az – terítette maga elé a ló nyakára a térképet a lovas katona –, éppen elég egy disszidáláshoz! Azt a csónakot hol vetted?

– Találtam – felelte Feri. – Idegen emberek fújták föl s itthagyták.

A tizedes jóváhagyólag biccentett.

– Hát persze. Idegen emberek erre mászkálnak, felfújnak egy csónakot, kikötik, itthagyják, rendelkezz vele. Így van?

– De kérem… én… – kis híja volt már, hogy Feri elsírja magát – ártatlan vagyok.

– Ezt szokták mondani. Kik a társaid?

– Nincs társam, magam vagyok.

– Hogy kerültél ide?

– Autóstoppal.

Mind a két lovas katona elhallgatott. A tizedes az égre nézett, mintha onnan kért volna segítséget ennek a fiatal szökevénynek elmebeli vizsgálatához, az őrvezető a kutyára pillantott tanácstalanul. A kutya félreértette, s ülve csaholni kezdett.

– Csend, Pajtás! – intette te a tizedes. – Még nem jött el a dolgod.

A Pajtás nevű kutya még kettőt vakkantott, s morogva hallgatott el. A szót a tizedes vette át tőle:

– Autóstoppal! A Fertő partjára, ahol csak gyalogút van. A Hanság lápján keresztül. Autóstoppal. Teherautó, Zsiguli vagy Mercedes?

Pompás Feri úgy vélte, most már minden mindegy, úgysem hisznek neki. Kivágta az igazságot:

– Mercedes. Szép, finom Merci.

– Meg a helikopter hozzá – egyezett bele a Mercedesbe az őrvezető. – No, akkor gyerünk, fiú! Megyünk a parancsnokságra. Te elöl, mögötted Pajtás, Pajtás mögött mi. Majd ott elmondod, milyen agyafúrt módon jut az emberfia a tavi töltés csatornájáig Mercedes autókon. A csónak marad. A halat hozhatod.

Pompás Feri karikára nyitotta szemét. Észre sem vette, hogy a pecabotja megremegett, a zsinór kifeszült, s míg fél kézzel szorongatta a botot, egy tisztességes potyka ragadt rá. Az őrvezető vette észre, szabadnapján biztosan ő is pecázott. Feri kihúzta a potykát, rendkívül szép fogás volt, ilyen sem akadt még a horgára! Lehetett vagy kétkilós.

– Csomagold zöld lapulevélbe – indítványozta a tizedes jóindulatúan –, hozd magaddal. Vigyázz, a halőrök meg ne lássanak – folytatta cinkosan.

Pompás Feri keservesen sóhajtott. Lelkiismeretét tisztának érezte ugyan, de némi bizonytalanság is keveredett ehhez a lelkiismereti tisztasághoz, összeszedte holmijait, visszacsavarta a damilt, eltette a zsák mélyébe, s igen szomorú lett hirtelen. Lám, amikor élete legszebb s leggazdagabb horgásznapja kezdődött volna, hatósági parancsra véget is ért hirtelen.

Frissen tört zöld nádszálak és lapulevelek közé csavarta a potykát, hóna alá csapta, s megindult a kutya előtt engedelmesen.

A lovak lába olyan puhán, nesztelenül dobogott a zsombékos füvön, hogy szinte alig hallatszott. Nem csoda hát, ha észrevétlenül közeledhettek feléje.

A séta jó másfél óráig tartott. A lovasok néha megálltak, körülnéztek, úgy látszik, ismerték ennek a tájnak minden méterét, zegét és zugát, figyelmüket nem kerülhette el még csekélyebb idegen mozgás sem, nemhogy egy idegen gumicsónak!

Négy élőlény baktatott tehát a mocsaras, lápos rétség peremén. Később már összefutottak az utak, szekerek, autók tűntek föl rajtuk, tehéncsorda kolompjai kongottak rekedten, kutyaugatás hallatszott, kerítések következtek, virágok, fák, gyümölcsfák, torony, fehér házak. Iskola. Posta. Autóbuszmegálló. Templom.

Kicsi laktanya.

– Várj itt az udvaron, fiú! – mondta barátságosan a tizedes.

Beléptek a házba. Pajtás, a kutya az óljába vonult.

– A kutya sem vigyáz rám! – dünnyögte Pompás Feri. – Ezt kifogtam magamnak.

Tíz perc sem telt belé, Pompás Feri benn ült a szoba hűsében a főhadnagy íróasztala előtt. Spalettái voltak a szoba két ablakának, a spalettákat félig behajtották, hogy árnyékot adjanak. Kis ventillátor duruzsolt halkan, szellőt csinált. Egy fekete-sárga kabátos darázs szabadult be, és mérges dongással keresett szabaduló utat, neki-nekivágódott az ablaküvegnek.

A főhadnagy nem Pompás Feri neve iránt érdeklődött elsőbbed, hanem rögtön ezzel kezdte:

– Hogy értetted, fiú, azt a cselekményt?

– Nem cselekedtem semmit, nem tudom, miért tetszettek elkapni. Szegedi diák vagyok, autóstoppal járom az országot.

– Várjunk. Valami cselekményről beszéltél, milyen cselekményt vártál?

Pompás Feri képe felvilágolt, mint mikor sűrű felhő alól hirtelen előbúvik a nap. Vagy a hold. Vagy amit akartok. Egyszóval a Magyarázat Csillaga.

– A magyardolgozatét!

A főhadnagy igen értelmes férfiú volt – törzstiszti tanfolyamra is javasolták már –, ezt a kijelentést azonban mégsem bírta egy számítógép gyorsaságával kapcsolni elméje. Megállt kezében a ceruza, amivel a papírlapra firkált valamit.

– Milyen magyardolgozatét? – kérdezte óvatosan.

– Amit ősszel vagyok megírandó a gimnáziumban.

Ilyen választékos irodalmiassággal fejezte ki magát, hadd lássa a főhadnagy, hogy valóban művelt, irodalomban és magyar stilisztikában járatos emberrel van dolga. Nem is folytatta a főhadnagy, más vonalra tért:

– Hogy hívnak?

– Kun-Tatár Ferenc.

– Ejha! – füttyentett a főhadnagy. – Az egész ősmagyarságot benn hordozod a nevedben. Írásod van róla?

Ferinek volt. Elémutatta. Nem kellett szégyenkeznie.

– Hát igen. De azért éppen az ilyen kitűnő fiatalemberek próbálkoznak meg szívesen egy kis külföldi kalanddal, hogy aztán kárvallottan térjenek haza. Megmutatnád a holmidat?

Pompás Feri készségesen borította ki zsákja tartalmát az íróasztalra. Kockás ingek, némelyek már mosást áhítoztak, harisnyák, nadrágok, tornacipő, sapka meg a maradék elemózsia.

– Elég sok térképed van – állapította meg a főhadnagy –, de Európát kifelejtetted.

– Arra nincs szükségem. Mondom, hogy nem akarom átlépni a határt, véletlenül sétáltam idáig.

– És az a csomó képes újság? Mind német. Osztrák.

A főhadnagy végiglapozta az újságokat. Az egyiknek közepén színes ábrázolatok festettek remek s vonzó képeket a Fertő tó idei nyaráról. A tóparton játszott osztrák szabadtéri színjátékokról. S hogy az autós minden ide-oda bolyongás nélkül, könnyen jusson a tetthelyre, nyilak és térképek jelezték a tó körüli utakat.

– No lám – mutatott a képre a főhadnagy –, kitől szerezted ezt a pompás útmutatót? Éppen csak a hajóút nincs rajta.

– Egy osztrák családtól, felvettek a Mercijükre.

– Elég zavaros a dolog – firkált tovább a főhadnagy –, bár azt hiszem, úgy rád nézvést, igazat mondasz. Akár el is tévedhettél. Rövidesen tisztázzuk a dolgokat. Most menj ki az udvarra. A kútban friss víz van, igyál, egyél. És mert egyáltalán nem látszol huligánnak, meghívlak vacsorára, azt kapod, amit a szakasz. Vacsoráig kiderítünk mindent.

… Alig egy félóra múlva a főhadnagy – jegyezzük föl a nevét, bár rövidesen elbúcsúzunk tőle –, Kézdi Gáspár meg is kapta a kapcsolást. Mind a kettőt. Az egyik így folyt le:

– Az igazgató úr?

– Igen.

– Kézdi Gáspár főhadnagy. Jár az intézetükbe egy Kun-Tatár Ferenc nevű gyerek?

– Jár. Jó tanuló, megbízható fiú, nagy fantáziával. Csak nem történt valami baja? Hogy került önökhöz? Hol van?

– Az nem lényeges most. Csak az a kérdés, tartsuk-e őrizetben, vagy engedjük útjára tovább? Eltévedt a lápon.

Az igazgató fellélegzett. Csak ennyi? Óvta, védte fiait, de nyári kalandozásaikat aligha kísérhette örökké figyelemmel.

– Bár nehéz dolog így, a távolból jótállnunk egy-egy gyerekért, mert ki tudja, mi motoszkál ilyenkor a fejükben, de azt hiszem, ezért a Kun-Tatárért felelősséget vállalhat az intézet. Szeretném, ha nem történne bántódása, és ha eltévedt, szíveskedjenek a helyes utat megmutatni neki.

– Köszönöm. Így fog történni.

A másik beszélgetés nem folyhatott le sehogy, mert Kun-Tatáréknál senki sem volt otthon, ebben a nagy melegben szétrepült a család. Nyugodjunk bele, kedves olvasó, hogy a Tiszában hűsöltek éppen. Nem szerettem volna azonban Pompás Feri helyében lenni, ha édespapája e komor s vészterhes pillanatokban személyesen ragadhatta volna fülön. Minden apai szeretet ellenére sem irigyleném!

Némi fülhúzás úgyis vár rá, amikor majd hazaérkezik.

A főhadnagynak azonban ennyi mégis elég volt, fölöslegesnek tartotta, hogy hosszasabban elmélkedjék az ügyön; jó emberismerőnek tartotta magát, hitt Pompás Feri szavában, még a magyardolgozat őszi sikerében is.

– Figyelők álljanak a csónak mellé! – rendelte el azonban. – Elkapni őket, ha jelentkeznek.

Mikor már Pompás Feri kissé megnyugodott, s úgy érezte, szép, szegedi stílusban részletes beszámolót tehet: mindent elmondott a főhadnagynak, amit délelőtt látott, és azt is bevallotta, mi késztette a kíváncsiskodásra, s végül miként csábította az a fél tucat tiszai horog tavi horgászásra. És íme, a ponty!

– Felajánlom a konyhának – csomagolta ki a zöld levelekből Pompás Feri a mázsás, azaz a szakács szerint pontosan két kiló kilenc és fél dekás pontyot –, én úgysem tudnám se megfőzni, se megsütni.

A szakács megemelgette széles tenyerében a csodafogást.

– Ebből rácponty lesz! – határozott a szakács. – Van még három kövér halunk, jut az egész szakasznak belőle.

Engedd el nekem, kedves olvasó, a fölséges rácpontynak és alkotójának ihletett magasztalását. A három tálban gőzölgő rácponty sárgáspiros leve, a zsírpöttyöktől ragyogó mártás, a benne úszkáló paradicsom, zöldpaprika s egyéb zöldség, a borsok fekete szemű csapata, a termelőszövetkezet mintaistállójában fejt tej reszketeg föle, az omlósra főtt rizs keleti zamata, a finom érzékkel hozzászórt csípős fűszerek édeskés íze és mindenekfölött a puha, bágyatag pontyhús és a szálkákkal való vesződés hallgataggá némította a szakasz jelen levő tagjait; csupán az elmélyedt cuppogások, szippantások, csemmentések, elégedett sóhajtások, villáknak, késeknek, kanalaknak ő vidám zörgésök, az „ilyet még anyám se főzött!" – ezek varázsoltak hangokat is az asztal népe köré.

Pompás Feri elégedetten dőlt hátra. Napok óta ismét nem evett meleg ételt, s íme, most nem holmi egyszerű babgulyással, hanem fejedelmi rácponttyal birkózhatott meg, komáromi szakács főztjével. Akiknek nem kellett szolgálatba menniök, némi boritallal is öntözhették paprikás létől felgerjesztett gégéjüket. Kortyoltak.

– A pompás horgászra! – emelték poharukat Ferire, noha nem is sejtették, hogy Feri díszneve a Pompás. – Te vagy a szülőapja ennek az asztali ajándéknak. Bár, ami azt illeti, háromszor ennyit is megbírtunk volna.

– Legközelebb cápát fogok – vigyorgott Pompás Feri, s olyannyira beletüzelte magát a halfogásba, hogy nagy jóllakottságában akár a cápát is elhitte magáról.

A főhadnagy eközben a kis házi rádión felhívta a tó partján várakozó csónakőröket:

– Újság?

– Jelentjük: semmi. Sehol egy ember. A csónak üres.

– Várni. Valószínűleg az éjszaka sötétjét használják ki.

Vége.

– Vége.

Az őrködők még nem is sejtették, hogy őrségük végeztével egy tál rácponty – ha fölmelegítve is – a konyhán várja őket.

De most még csak nyugodni készült a nap, vagy azt sem; sugarai ráfeküdtek a tóra, felzsivajlott a tó, a nádas, a láp madárvilága, zümmögő bogárbirodalma. A tizedes meg az őrvezető a lovával foglalatoskodott. Etettek, itattak. A tizedes kiintett az istálló ajtaján:

– Gyere, te fogoly, megengedjük, hogy csutakolni segíts!

Hamar megkedvelték iménti foglyukat. Kölcsönösen feledték egyfelől az elfogás örömét, másfelől az elfogattatás ijedelmét. Az őrvezető két gondosan összecsavart szalmacsutakot nyomott Kun-Tatár Feri kezébe.

– Lássuk, milyen huszár leszel!

Rövid, de tanulságos élete során sok mindent csinált Pompás Feri, sok mindent csináltattak is vele, de lovat még nem csutakolt. Fecskének hívták az őrvezető lovát, Csudajónak a tizedesét. Topogott még három másik ló a jászol előtt, s ropogtatta a zabot, négy ló pedig őrjáratban volt.

– Tisztességes ménes! – tűrte föl inge ujját Kun-Tatár Ferenc, és nekilátott a Fecske ló csutakolásának; úgy vélte, eleinél kell kezdeni, a nyakát csiklandgatta. A ló megborzongott s hátrahőkölt.

– Állj csak meg, mert mindjárt felrúg! – kapott az új lovászinas kezéhez az őrvezető. – Elülről kerülj a lónak, mutasd magad neki. Még a kutya sem szereti, ha nem ismerkedsz meg vele először. Veregesd meg a ló pofáját, szólj hozzá egy biztató szót!

Pompás Feri a ló arcába bámult, a ló vissza reá. Az őrvezető zsebéből kockacukor varázsolódott elő.

– Add oda neki! Tenyérből etesd.

A ló puha ajka felszippantotta a cukrot. Felnyihogott.

– Az oldalát kezdd! Így!

Tanulékony elme volt Kun-Tatár Feri, nem hozott szégyent harcias nevére. Elszántan csutakolta fényesre Fecske szőrét. Az oldalát, hátát, tomporát, nyakát. Úgy belejött, hogy ha közben a Csudajót fényesre nem csutakolta volna gazdája, azon is folytatta volna a mesterséget. Kimelegedett, megint megéhezett, alaposan megszomjazott. Sérelmeit – hogy ártatlanul fogták el – rég elfeledte. Elégedetten nézte élete első lócsutakolását.

– Ez csak az alap, a munka első fele – zavarta meg az önfeledt gyönyörködést a tizedes –, a szebbítés most következik.

– Lehet ezt még szebbé tenni? – nyögött Feri, mert már alaposan belefáradt a katonai dolgokba. – Hiszen olyan fényes már a Fecske háta, hogy elcsúszik rajta a napsugár.

A tizedes legyintett. Egy ruhakefét vett elő, s azzal kefélte végig Fecske sörényét, gondosan, egy-egy kedves szót is odavetve a paripának. Aztán a ló farkát simította végig, kis kéziseprűt használt ehhez a művelethez.

– És most jön a teteje! – mérte végig művét a tizedes, azzal elővett egy fogkefét.

– Csak nem keféli meg a fogát is? – ámult az újdonsült lovászinas.

A tizedes mosolygott, s magasra emelte a fogkefét.

– Idesüss, Tatár!

A ló tomporára hosszú, egyenes vonalakat húzott fentről lefelé a tizedes, megannyi csillogó barázdát. Mikor végzett mind a jobbal, mind a ballal, a függőleges barázdákat vízszintesekkel keresztezte. Centiméter nagyságú kockák fénylettek a lovon, párhuzamos fényben és visszfényben. Legalább száz fényes kocka egy-egy tomporon.

– Hát ez ki van kockázva – ismerte el Kun-Tatár Feri –, ilyet még nem láttam! Meddig marad meg?

– Az első izzadásig, aztán újra kicifrázzuk!

– Csutakot kérek! Magam sodrom össze! – ugrott hirtelen Kun-Tatár Feri a főhadnagy lovához, a Csárdás nevűhöz. – Csutakot és fogkefét!

Dühödten látott neki a munkának. A nap ferde sugárral vágott be az istállóba, a sugár mind laposabb lett, a színe egyre aranyabb. Pici arany porszemek táncoltak a lódobogásos istállóban. Ropogott a zab, zizegett a széna. A legyeket a lovak folyton hajtották, szinte szélkelepként. Prüszköltek néha jókedvükben.

Szélsebesen dolgozott Feri, újracsutakolta a főhadnagy lovát. Gondosan lekefélte sörényét, aztán ahogy a tizedestől látta, kikockázta, fényesre írta-rajzolta Csárdás tomporát.

– Nincs kockázat kockázás nélkül – dicsérte meg önmagát, és ernyedten dőlt egy nagy halom szalmára.

– Derék huszár leszel! – szólalt meg most a főhadnagy az istálló ajtajából, mert már percek óta nézte az új lovászinas bemutatóját, első szereplését a lovasiskolán.

Pompás Feri felugrott, mintha ő is szolgálattevő bajtárs lenne; rövid idő alatt beletanult a katonaságba. A főhadnagy azonban megcsinálta a próbát is. Fehér selyemkesztyűt húzott jobb kezére, s végigsimította a ló nyakát, oldalát, combjait. Utána megnézte a tenyerét. A kesztyű olyan fehér maradt, mint ahogy felhúzta.

– Jól van, Kun-Tatár, a ló portalan! Leléphetsz!

Már úgy bántak vele, mint egy új bajtárssal. De talán még jobban, mert a szakács – aki a konyhaablakon keresztül kísérte figyelemmel Kun-Tatár Feri bajlódását a lóval – egy másfél literes csajkában friss, hideg tejet nyomott a kezébe. Vajas kenyeret hozzá.

– Pótuzsonna! – magyarázta, s hátba bökte az új bajtársat.

– Van üres ágyunk – jelentette ki a főhadnagy –, az éjszakát a körletben töltheted, ha ugyan nincs előkelőbb szállásod a miénknél. A Hilton szálló esetleg, avagy a plébános vendégszobája. – Egy pillanatig eltűnődött, aztán hozzátette, nevetett: – De lehet, hogy a plébános helyet sem adna egy ilyen magadhoz hasonlónak. Annyira félti a két új festményét!

– Tőlem? – kérdezte Pompás Feri a csajka széléről, tejes ajakkal. – Tőlem?

– Egyelőre mindenkitől, míg rácsot nem tesz az ablakokra, és nem állapodott meg a biztosítóintézettel.

– Milyen képek?

– Restaurált képek, most kapta vissza a templom. Nézd meg őket, hiszen azért járod az országot, hogy érdekességeket láss, hallj, tapasztalj. – Nevetve tette hozzá: – És hogy cselekményekbe keveredj.

Kun-Tatár Feri kiválasztott a sarokban egy katonás rendben tartott ágyat – milliméternyi pontossággal voltak összehajtva a takarók, egyengetve a párna, derékalj –, rátette holmijait, s besétált a főutcára.

Szerzett már gyakorlatot benne, mit érdemes ilyen kis faluban megtekinteni. A régi házakat, az új kerítésdivatot, a szövetkezeti bolt kirakatát, a postát (levelezőlapért), az új iskolát, netán egy-egy régi kis kastélyt, kúriát. Némelyiküket gondozták, némelyikük erősen hervatag állapotban volt már. Templom akadt olykor kettő is vagy három,. Ebben a faluban csak egy volt. A kiszélesedett öblű főutca közepén díszelgett egyetlen tornyával. Kis virágoskert övezte.

Nyitva volt. Belépett. Néhány kis ablakon szűrődött be az alkonyi fény. Öregasszony söpörgetett, a pap egy mellékoltár előtt állt, s az oltárképet nézegette. Virágot tett eléje.

Feri mögéje állt, köszönt. Nézte ő is a képet. Régi kép lehetett, mégis vadonatújnak tetszett.

A pap hátrafordult.

– Tetszik, fiam?

– Igen. Mit ábrázol?

– Szent György legyőzi a sárkányt. Igen-igen régi kép, a padláson találtuk tavaly. Ez a templom gótikus, csaknem hatszáz éves már. A kép is az; valami erre járt olasz festő festette a másikkal együtt. Az ott Szent Cecília.

Rámutatott a másik kis oltárképre. Szent Cecília térdepelt, liliomot tartott a kezében.

– Kis méretűek, egy bőröndben hoztam őket, mert restaurálták. Látod, új fényben, felfrissült színekben csillog. Évszázadokig kallódtak. Azt mondják a szakértők, hogy alig van a Dunántúlnak ennél értékesebb, régibb festménye. A velencei iskola jó mestere festette.

– Mit ér vajon? – kérdezte Pompás Feri.

– Nagyon nagy érték. Kérik már a múzeumba. Egyelőre azonban maradjon itt, gyönyörködjön benne a nép, az ő őseinek került pénzébe, még ha a földesúr fizette is. Hajdani jobbágyok munkájának gyümölcse ez. Roppant érték, fiam!

– Nem tetszik félteni?

A pap megbocsátóan mosolygott.

– Itt csupa jó ember él. A két képnek híre még nem ment messze. A jövő héten rácsot szerelünk az ablakokra, kettős zárat az ajtóra. Nem fenyegeti veszély. Ilyen kicsi, isten háta mögötti faluban?! Honnan kerülsz ide, fiam?

– Szegedi diák vagyok. Stoppal járom az országot.

– Mivel?

– Autóstoppal.

– És pontosan idáig hozott a stop?

– És itt fogtak is el.

A plébános megigazította orrán a szemüvegét, beült egy padba, s figyelmesen nézett az idegen fiúra.

– Katonák? Rendőrök? Mégis szabadon mászkálsz?

Kevés szóval, mégis kellő értelemmel ismertette Pompás Feri a falu papjával a mai hadállást. Különösebb túlzás nélkül ecsetelte, hogyan vált életének unalmasan kezdett napja dús cselekmények alkonyi órájává. Visszhangzott végül az évszázados templom vastag fala, ahogy az atya elnevette magát. A vénasszony kezében méltatlankodva állt meg a seprű. Pompás Feri fellelkesedett; ha már ilyen hálás hallgatóra akadt, még a dolgozatírási tervét is elárulta. A plébános azonban visszatért a rácpontyra:

– Minden halat bekebeleztetek? – kérdezte kétkedőn. – Ha nem laktál volna jól, egy kis mákos tésztára szívesen látlak magam is.

Így történt aztán, hogy Pompás Feri egy félóra múlva újra asztal mellett ült, és még a füle cimpáján is őrölt mákszemek feketéllettek. Nyomatékul itt is tejet kapott. Feje le-lekókadt, attól tartott, itt álmosodik el szégyenszemre, a vendéglátó háznál. Jóllakottságtól révülten hallgatta a képek magyarázatát:

– Ha a padlás porában hagyjuk azt a két elfeledett műtörténeti kincset, a harangozónk előbb-utóbb szemétre dobta volna. Hála a nagytakarításnak, még fából faragott szobrokat is találtunk, egy lőcsei mester műveit. Hogyan került ide, ki tudná azt már, nyilván a török-magyar háborúságok szele, zsákmányéhessége fújta idáig. Helyreállítják azokat is. Egy Szent Ferenc már a sekrestyében várja visszatételét. Híres egyház lehetett ez a miénk! Könyvet írnak rólunk. Nemzeti kincs ez valamennyi!

Feri pilledezett. A harangszóra kapta föl bozontját.

Illően megköszönte a mákos tésztát és a tejet, álmosan, bódult fejjel indult hazafelé. Elgondolta magának a puha takaróval megvetett vaságyat, kemény szalmazsákjával.

A nap valahol a soproni hegyek mögött készült nyugovóra, már csak félig látszott izzó, vörös gömbje, sugarai szerteszéledtek a levegőégben, némely sugár – már nem is nyaláb, csak egy-két eltévedt fénycsík – laposan feküdt rá a falura. Az egyik csík a templomablakon szökött be, a másik megaranyozta a toronygombot.

Feri félig álmosan pihent meg a templomajtó előtt – „szemérmetlenül jóllaktam", mondogatja ilyenkor kebelbarátja, Zsiga –, s ahogy betekintett, látta, hogy a hanyatló fénysugár szinte megkoszorúzza a nevezetes képet. Szent György lovagot s a lovag lándzsáját, amint ledöfi a sárkányt. Belépett tehát Pompás Feri a templomba (ha holnap korán kel s továbbindul, többé már úgysem találkozik az országhíres ábrázolattal), leült a kép elé, s félig csukódó pillákkal, merengve nézte, mint oszlik Szent György és Szent Cecília feje fölül a Sopronból ideszökött fénysugár.

Aztán elnyomta az álom.

Nem tudott megbirkózni az álom fondor manójával, a manó terítette őt két vállra. Ez a két váll a két karral együtt ráborult a padra, s Pompás Feri elaludt. Mélyen, Tisza-parti buzgalommal. Kiszállt belőle kunok és tatárok nyugtalan, ősi ébersége. Pompás álom mosolygó tündére ringatta Pompás Ferit.

A takarító vénasszony pedig jött a kulccsal, be se nézett a templomba, mert vacsorát kellett még főznie, és rázárta Pompás Feri álmára, álomtündéreire az ajtót.

Mondhatnók kapunak is, akkora.

Aztán Sopron mögött, sőt még távolabb, a Bécsi-erdő fölött is lenyugodott a nap, elcsendesült a falu, kihunytak a kocsma ablakai, a moziban a film hőse kibékült a hősnővel, s új kalandra indult, a kutyák hangversenye faluszerte elkezdődött, egymásnak adták át a vezénylőpálcát, csak Pompás Feri aludt rendületlenül.

A főhadnagy keresni kezdte a fiút. Csirkét rántatott ki, annak combjával akarta megkínálni szabad emberré vált foglyukat. Kerestette az udvaron, a körletben, a szakácsnál, az olvasószobában a sakkozók között, majd egy legényt iramoltatott útnak – szegedi származékot, hadd értsék jól egymás szavát –, kerestette boltban, moziban. Többen a parókián látták, a szentatya igenelt: itt volt az a gyerek, mákos tésztát kapott, aztán visszasétált. Csak nem történt valami baja?

Kinek jutott volna eszébe, hogy a templomban keressék?

A tizedes és az őrvezető most indult gyalogjárőrbe, külön-külön egy-egy bajtárssal. A tizedes feszesen állt meg a főhadnagy előtt.

– Jelentem, azt hiszem, az a fiú mégis megszökött!

– De hiszen itt a holmija!

– Annak, aki szökik, ez a holmi nem kell.

A főhadnagy a kézirádión hívta föl a csónakőröket:

– Megvan még a csónak?

– Jelentjük, meg.

– Nesztelen vigyázat, hátha most szökik! Vége.

– Nesztelen vigyázat. Vége.

De hiába vigyáztak nesztelenül, avagy halkan suttogva, Pompás Feri nem közeledett.

Pompás Feri azt hitte, ágyban van, de karja, lába elgémberedett, félálmában nyújtózni próbált. Aztán kinyitotta a szemét. Ül egy fapadon, vak sötétségben, fáj a nyaka, zsibbad a lába, hűvös van, odakünn kutyák vonítanak a méla éjszakában.

Riadtan ugrott talpra, botorkálva próbálta megtalálni az ajtót, el is botladozott a kilincsig, megrázta, már-már torkát köszörülte kétségbeesett kiáltásra, amikor a sekrestye ajtaja felől halk neszezést hallott. Kulcs pattant, kilincs kattant, nyikorgott a zár, keskeny fénycsóva szökött a templomajtóba. A fénycsóva megnövekedett, kerekké vált, ide-oda szökött.

Pompás Feri az ajtóhoz tapadt. Lélegzete is elállt.

Nesztelen talpon osont végig a padsorok között két láthatatlan alak. Nem szóltak egymáshoz, véleményt nem cseréltek, szemmel nem láthatóan, de gyaníthatóan tudták, minden lépésük merre vezet, minden mozdulatuk mit érint.

Csak sejteni lehetett alakjukat a sötétben, látni nem. Időnkint azonban a fénycsóva az egyik alakra esett. Feri annyit látott, hogy kék farmeres alak az egyik osonó.

Gyorsan, ügyesen, pontosan dolgoztak. Valamiféle vésővel emelték ki keretéből Szent Györgyöt és Szent Cecíliát, hónuk alatt a lőcsei mester faragott szobrát szorongatták. A két kép vakrámán volt, nem fejtették le róla, dolguk sietősebbnek látszott annál, semmint a festmény vásznának leszakításával töltsék az időt. Aztán – jól és gyorsan végezték munkájukat – eloltották a kézilámpát, s úgy, ahogy idetoppantak, vonultak visszafelé.

Pompás Feri – (máig sem tudja megmagyarázni, mi késztette ekkora bátorságra, mi állította le benne a félszt) – ekkor elordította magát, s utánuk ugrott a sötétben:

– Hová viszitek?

És még nagyobbat is üvöltött, hogy az ajtón-ablakon keresztül is meghallja a falu:

– Tolvajok! Tolvajok! Betörők!

Jól irányozta meg a lépést, két lépcsőt kellett ugrania, és már ragadta is meg az egyik tolvaj hóna alatt a képet. Nem tudta, melyiket. Rúgott. A kép a váratlan rántásra földre esett, csattant. A két ember ekkor sem válaszolt, nem ordított, nem sziszegett, de csapott. A szoborral, a faragott Szent Ferenccel csapott Feri felé. Egymás hajába kapaszkodtak. Feri újra üvöltött:

– Tolvajok! Betörők!

A kutyák kórusa felzengett. A papék komondora volt a karmester. A két ember menekült. Elaludt a kézilámpa, fényköre összecsukódott, csak a benyomott ablak üvegének csörömpölése árulta el, merről jöttek, s merre rohannak.

Amerre siettek – nesztelenül s igen óvatosan – a kutyák zenekara kísérte őket, de ez a faluban nem tűnt föl senkinek, szokva van ilyen hangversenyhez a falu. Lehet, hogy egy részeg ember balinkázott végig a főutcán, vagy egy kései autó érkezett meg. Senki sem törődött a kutyák énekével.

A két ember eltűnt. Nyomuk veszett. Egyetlen képet szorongattak hónuk alatt, a Szent Cecíliát.

Amikor másnap hajnalban a vén takarítóasszony kinyitotta a templomajtót, hogy az imádkozók bejöhessenek, először nem hitt a szemének. Aztán rémülten sikoltotta el magát, kirohant az utcára, át a parókiára, s alig bírta kinyögni:

– Az a fiú, az a fiú… Ott fekszik vérében a sekrestye küszöbén.

Kinyitotta a szemét, öten álltak az ágya körül; öten, kicsit mosolyogva, kicsit aggódva. A fejét nem tudta megfordítani, sajgott a pompás fej, s ahogy fájó kezével megtapogatta, hatalmas kötéssel be is volt borítva. Tekintetét óvatosan hordta körül. Lám, mégis a katonaágyra került, arra, amelyiken a holmiját hagyta. Tegnap volt? Tegnapelőtt? Nem sokra emlékezett még.

– Hogy érzed magad? – ezt a főhadnagy kérdezte, s megsimogatta az arcát.

Feri megpróbált mosolyogni.

– Nem tudom. Köszönöm.

Az orvos az ágya szélére ült, figyelmesen nézte. A plébános egy nagy üveg barackbefőttet szorongatott, majd az asztalra tette.

A tizedes és az őrvezető úgy meredt rá, mintha most látták volna először.

– Mi történt velem? – kérdezte Feri végül. – Valaki megütött?

– Megvédted a templom kincsét! – folytatta a főhadnagy.

– A nemzeti kincset – tette hozzá Feri –, a nemzet kincsét nem hagytam ellopni!

– A Szent György maradt meg, és a Ferenc-szobor – tette hozzá a plébános. – Derék gyerek vagy, Kun-Tatár Feri.

Csupa barátságos tekintet sugárzott feléje. Nem haragszanak tehát, hogy visszaosont a templomba.

– Bementem és elaludtam – vallotta. – Megvannak, azok?

– Elmenekültek a Szent Cecíliával – megint a főhadnagy volt a szónok –, kutyákat eresztettünk utánuk, de a lápon nyomuk veszett.

– Talán azok voltak, akik a csónakot is kikötötték – találgatta nyögve Feri.

Tányért hoztak a barackbefőttnek, leveseskanállal.

– Majd az üvegből – emelkedett föl Feri bizonytalanul, és kanalazni kezdte a befőttet.

Az orvos gyengéden megveregette a vállát.

– No lám, nincs semmi baj, csak egyél. Még hozunk.

A főhadnagy vette át a szót megint:

– Minden valószínűség szerint ők voltak, valami műkincstolvaj banda tagjai lehettek, alapos szervezettséggel. Tervük gellert kapott, nem mertek a tóhoz közeledni többé.

Gyanút fogtak. A csónakot behozattam, nem kell őrizni már.

A tizedes most szólalt meg:

– Remek srác vagy! Felülhetsz a lóra, ha akarsz.

– Két nap múlva máris – döntött a doktor. – Egy kis agyrázkódásod volt, fejed bőre felrepedt az egyik kép sarkától. Kutya bajod lesz!

– Hány óra van? – kérdezte Feri.

– Délután öt – mondta a főhadnagy. – Elég sokáig aludtál. Most még pihenj. Egy katona melletted marad.

Indultak kifelé, Feri halkan utánuk szólt:

– Főhadnagy elvtárs, ugye hogy nem akartam szökni!?

A barackbefőtt mellé málna-, a málna- mellé szamócalekvár került.

Soha ennyi lekvárt, befőttet, omlós süteményt!

Másnap délelőtt egy szegedi iskolában csöngött a telefon. Távolsági beszélgetést jelzett.

– Igazgató úr?

– Igen.

– Itt megint Kézdi Gáspár főhadnagy. Arra kérem, hogy majd ha a tanévnyitó elkövetkezik, néhány meleg, dicsérő szóval emlékezzék meg Kun-Tatár Ferenc nevű tanítványukról.

– Már megint ez a Kun-Tatár? Mit csinál az ott önöknél? Csak nem talált a tóban valami Hold-rakétát?

– Nem – mosolygott a főhadnagy –, tatárokkal vívott meg vitéz kunok módján. Különben majd írásban is közlöm, az többet mond.

Az igazgató tűnődve tette vissza a kagylót.

– Megáll az ész, mit csinálnak a gyerekeim ilyenkor nyáron, ha nekiszabadulnak az országnak!

Pedig akkor még nem is tudta, hogy Kun-Tatár Ferenc időközben Pompás Ferivé is előlépett, de volt Babkaró Ferenc is.

Mit meg nem ér az ember!

– Kicsi kötés, nagy legény! – vette le a pólyát másnap Pompás Feri koponyájáról a doktor. – Kapsz egy tapaszt még, holnap kutya bajod sem lesz. Kivéve, hogy egy kis sebhelyet hosszú ideig fogsz viselni.

– A nemzeti kincs megérte! – dünnyögte Feri, és körülnézett a terepen; mert a befőttek és lekvárok, palacsinták és krémesek ütege változatlan hadi alakzatban várta még.

A templomba ballagott. Szent György visszakerült a helyére, baja nem támadt. Szent Ferenc azonban a füle táján megcsorbult, a fülével vágták kupán Ferit, neve örökösét.

– Ujjlenyomatot vétettünk ugyan – közölte a főhadnagy –, ez azonban nem sokat jelent. A derék szentet százan is markolászták.

– Az ablakokra felkerültek a rácsok, az ajtóra a kettős zár – vigasztalta meg enmagát is a szentatya –, remélem, egyelőre elmegy a kedvük a műkincsrablástól.

A főhadnagy egy kis, szakadt kék vászondarabot mutatott föl.

– Ez maradt utánuk mindössze. Kék farmerkabát ujjának vége.

– Kék farmerben voltak a csónakosok is! Csak ők lehettek a betörők! – kiáltott Pompás Feri.

– Csak összejövünk lassan – tette borítékba a főhadnagy a vászondarabot –, lehet, hogy hozzávarrják majd a tulajdonosát is.

– Gazdag öt nap volt – nyugtázta Feri a cselekménydús vendégséget –, most már hajtok vissza, nehogy még Sopronban is zűrbe kerüljek.

Ment volna már, a jólétet elégelte meg. Ahol csak felbukkant a főutcán, innen is, onnan is behívták:

– Jöjjön már be, kedves, ne restellje a házunkat, egyen velünk…

– Nyitva ám a kapunk maga előtt, kedves, látogasson hozzánk…

Így és még ígyebben csalogatták Ferit reggeltől estig, mert hamar híre ment vitéz cselekedetének és a szentek védelmezőjének. Végül is Feri unta meg a vendéglátást, nem a falu. A falu bírta volna jövő ilyenkorig is, Feri azonban attól tartott, hogy újfent orvos keze alá kerül, de most a gyomra töltekezésének ártalmaival.

Meglovagolhatta Fecskét is, Csudajót is. A főhadnagy Csárdását már kevésbé, mert az csak gazdájának engedelmeskedett. Nem állítjuk, kedves olvasó, hogy a lovaglás valami remekül sikerült, s már bevezetőül is úgy ülte volna meg a lovat Kun-Tatár Feri, akár egy tatár kán vagy egy kun fejedelem. Elsőnek azonban végződhetett volna rosszabbul is. Kihúzta magát peckesen, nem esett le a kölcsöncsizmában és Fecske – nyilván nem felejtve el a csutakolást – meglepő engedelmességgel rakta lábait Feri biztatására, forgott ide-oda, sőt kellemesen ügetett is.

Első leckének elég volt.

Ahogy Kun-Tatár Ferenc vállalkozó kedvét ismerjük, fog ő még Bugacon lovasiskolázni!

Az indulás reggelén rövid, katonás volt a búcsúzás. Pompás Feri hangja ugyan kissé remegett, de erőt vett magán; katonai erőt inkább az elemózsia elrakása kívánt, mert a parókia gazdasszonya egy hónapra való élelmiszer-ellátmánnyal szerette volna fölszerelni Pompás Ferit. Ha Feri engedi, még a fülén is lekvárosbödönök, vajaskenyerek, rántott csirkecombok és pogácsák lógnak.

Jutott is, maradt is, elég sokáig tartott a kiegyezés.

Amikor végre mindenek rendeződtek, ígyen szólott Kézdi főhadnagy Kun-Tatárhoz:

– Tatárom! – mert ő csak így hívta, s a jótét lélek legyen irgalmas Kun-Tatár Ferihez majd ősszel, hogy összeszámlálva neveit, egyet se felejtsen ki a csokorból. – Tatárom, most merre dobod a labdát?

– Visszafelé, be az országba, nehogy megint pórul járjak. Találtam egy igen kedves társaságot, belevaló cimborákat a Bakonyban. Hívtak, látogassam meg őket. Talán még ott táboroznak egy erdészház mellett. Odamegyek kipihenni magam, hadd gyógyuljon be a sebem. Édesanyám igen megijedne, ha így látna meg.

– Hány nap a stop odáig?

– Lehet, hogy egy, de megtörténhet, hogy három. Forgalma és szívessége válogatja.

– Hát, miután elbúcsúztál, Tatárom, állj ki a tanácsház elé, és kezdd el. Valaki csak elvisz Győrig, nem igaz?

– De igaz. Köszönök mindent.

Kissé nehéznek bizonyult a tarisznya, de ha már ily szeretettel s gazdagon felcsomagolták, semmit sem óhajtott veszendőbe meneszteni Pompás Feri. Lazán inogva – mert még a kezében is lógott egy cipősdoboz sült kacsával, uborkástul –, nem sietve bandukolt a főutcán, annyi sok cselekmény színhelyén. Még három magyardolgozatba sem fér bele.

Megállapodott a tanácsház előtt. Kissé savanyúan bámult körül, ebből a faluból ugyan ki fog elindulni autóval, hogy felvegye őt? Meg kell várnia az autóbuszt. Az pedig csak délben indul. Letette maga mellé a cipősdobozt a sült kacsával, uborkástul, hogy szabad legyen a keze, ha integetni kell.

Zöld terepjáró kocsi kanyarodott eléje a sarokról.

A terepszínű terepjáró megállt. Ismerős arc hajolt ki belőle.

– Autóstopot tetszik?

Feri eltátotta a száját, rámeredt a főhadnagyra.

– I… igen – dadogta.

– Hát akkor miért nem tartja föl azt a kacsazsírfoltos tenyerét, fiatalember, honnan tudjam, hogy utazni akar!?

Feri vigyorgott. Magasra emelte tenyerét. A doktor aligha adott volna ötöst a tisztasági vizsgán ennek a tenyérnek.

Megállításra azonban megfelelt.

– Merre szándékszik, fiatalember? – kérdezte a főhadnagy, még mindig hivatalos hangon, magázva.

Pompás Feri hadarta a leckét:

– Kapuvár, Csorna, Pápa, Bakonyvár.

– Hupp! – nyitotta ki az ajtót a főhadnagy, és Feri benyomult a gyorskocsi hátsó ülésére. A főhadnagy mellett a sofőr katona ült.

A fürge terepjáró nekilódult. Sokáig hallgatagon nyelték a kilométereket s helyenként a port, amikor Kézdi Gáspár főhadnagy végre hátraszólt:

– Megijedtél, mi, hogy újra befogunk? Hivatalos dolgom van Pesten, gondoltam, elviszlek magammal. – S megnyugtatóan tette hozzá: – Ne félj, Tatár, be vagy írva a menetlevélbe, mint katonai sebesült.

Az ilyen terepjáró fürge egy alkotmány, észre sem veszi az ember, s máris a tetthelyen van. Alig három óra kellett ahhoz, hogy utasai már a Bakony-erdő árnyas lombjai alatt rohanjanak.

– Hol állunk meg? – nyújtotta hátra Ferinek a főhadnagy a térképet.

Feri a Pádárék erdészházára, illetve arra a pici fekete pontra bökött, amely Pádárék rezidenciáját s egyben Szerencsések táborhelyét jelölte.

– Itt. A kis hídnál.

Nem mondhatjuk, hogy Pádárék rezidenciája körül hűvösen fütyörészett a lég. Ellenkezőleg: itt is kánikula gyötörte az emberiséget s az egy szem kutyát, amelyik a fűben hűsölt. Ebben a melegben a motor még hozzátett a forrósághoz valamit. Ideje volt megpihentetni már. A főhadnagy ügyes kanyart írt le a terepjáróval, éles jobbra fordulatot vett, átillant a kis hídon, és pontosan a veranda lépcseje előtt állott meg.

A vizsla felállott, lustán ballagott közelebb a terepjáró hoz. Ha pedig egy derék vizslakutyában él a lelki habozás gyötrelme, akkor most ebben az ebben teljességgel feltámadt. Nem tudott dönteni: ugasson-e, örvendezve csaholjon-e. Az izgatott ugatás az ismeretleneknek szólt volna, a csaholás Ferinek. Végül az öröm jeleit választotta. Nekiugrott az ismerős jóbarátnak (tettének rugója a cipődobozból illongó kacsaillat is lehetett, az összes kacsacsonttal, kivéve az uborkát), és hosszú csókokkal illette Pompás Feri képét.

A konyha ajtaja kicsapódott. Pádár Panni pattant ki rajta; összecsapta a kezét.

– Feri! Pompás Feri! Anya, Sanya, Misi, Magdi! Megérkezett Feri!

A kedves olvasó tán emlékszik még e fejezet címére, így szólt: Kép és könyörgés. Nos, képpel találkoztunk már történetünknek ebben a részében, nem is eggyel, hanem kettővel, szoborral tetézve, könyörgéssel azonban még nem. Ennek ideje most következett el. Mert amikor az emberhalom nem volt képes darabokra oszolni, külön-külön egyénekre osztódni, és a forgolódás változatlanul tartott, Pompás Feri nevetve próbált kibontakozni az embercsomagból:

– Könyörgök, könyörgök, hadd vegyek már lélegzetet!

Alig engedtek a könyörgésnek. Végül is kiszabadult Feri, szabadon pillegett, csak a kutya lihegett tovább, mert nem győzte a kacsás doboz kibontását várni (uborka nélkül).

A főhadnagy csendes, megértő derűvel szemlélte a vihart. Mikor végre alábbhagyott az ünneplés csatája, ő is bemutatta magát, s elmondta katonás rövidséggel, mi szél és milyen stop vezérelte ide. A tekintetek Pompás Ferire irányultak, s ennek a főhadnagy meg a sofőrje is hasznát láthatta, mert délebéd és feketekávé nélkül nehezen engedték volna őket tovább.

A feketekávét Magdi főzte ünnepélyesen, s közben folytonosan Feri bozontját leste, nem koszorúzza-e dicsfény. Dicsfény helyett csak egy hosszú, fehér tapasz húzódott végig a nevezetes kobakon. Az sem lesz rajta sokáig, mert – mint mondtuk – ideje lenne már nyiratkozni is.

Búcsúzáskor a főhadnagy erre a fejtetőre tette kezét, s így szólt:

– Látom, kis Tatárom, itt is megszerettek téged.