DIDERGŐ DÖRGŐ

avagy: Remek Endre meséje

Az oroszlán kinn hevert a napon, ahelyett hogy bebújt volna hűs barlangjába. Mégis fázott. Didergett. Reszketett.

Az oroszlán félt.

Hosszú sörénye úgy lógott nyakába, mint valami ázott gyapjúsál, állát kinyújtott mancsára fektette, karmait elfelejtette megköszörülni a kövön. Egyáltalában: az oroszlán nem csinált semmit, még csak a sánta gazella után sem iramodott, pedig tegnapelőtt már kinézte magának ebédre.

Az oroszlán ugyanis tegnap óta egyfolytában félt. Alapjában véve pedig nem volt valami bugyuta oroszlán – Dörgő Mambunak hívták –, s még a két lábon járó ellenség durrogó-villámló puskáját sem tisztelte mind a tegnapi napig. Arról volt szó még tegnapelőtt is, hogy nemsokára ő veszi mancsába az uralkodói jogart, ő lesz a király a pusztában, a többi oroszlánok, gazellák, antilopok, zsiráfok, sivatagi rókák, hiénák, nyulak és egerek fölött.

Ragyogó uralkodói pálya fénylett előtte.

Ez a ragyogó pályafutás tegnap hirtelen megszakadt. Dörgő Mambu sokat ígérő életének büszke pálmafája kettétörött.

Még a tegnapi reggel is nagyszerűen kezdődött pedig! Az éjszaka borzongató hidege gyorsan váltott melegre, amikor Dörgő Mambu kilépett barlangja kapuján, s körülpillantott reggelije érdekében, mert éhes volt. Vajon az antilopot, a gazellát vagy azt a rókát válassza-e, amely már napok óta bosszantgatta gúnyos vigyorával? Avagy kapjon be egy kódorgó nyulat? Elordította magát széles jókedvében:

– Hej! Halljátok, ti sivatagi népek, ti homokban porozók, füvet zabálok! Én vagyok a legszebb, legerősebb, legvitézebb köztetek, én vagyok a királyotok! S én a legéhesebb is!

Akkorát kordult a gyomra, mintha egy ágyú morgott volna valahol, vagy legalábbis egy vadász puskája.

Felállott a szikla tetejére. Szedte mindenki a lábát, futott, amerre csak tudott. Éhes oroszlánnal még a zsiráfnak sem szabad találkoznia.

Igen, ez a bősz ordítás tegnap még érvényes volt, de egyúttal az utolsó is, amellyel megreszkettette a sivatag lakóit. Mert ahogy elbődítette magát, és le akart szállni a kilátószikláról, abban a pillanatban – halljatok csudát! –, mellételepedett egy hitványka kis nyúl, név szerint Szürke Kanál. Dörgő Mambu eddig figyelemre se méltatta. És ez a kis nyúl bizalmasan fektette rá lábát Dörgő Mambu hatalmas mancsára, s felnézett az oroszlánra:

– Mit mondasz? – kérdezte Szürke Kanál a sivatagi nagyúrtól. – Nem hallok jól. Homok ment a fülembe. Légy szíves, ismételd meg, amit ordítottál.

Dörgő Mambunak még a lélegzete is elállott. Ilyen szégyen még nem történt meg vele. Nyilván valami rendkívüli nyúl merészkedett melléje, hogy ennyire szemtelenül viselkedik.

– Azt mondtam, mindőtöket megeszlek! – bömbölte még hangosabban.

– Hogy mindnyájatokat szeretlek? – ismételte Szürke Kanál. – Ez valóban szép tőled. Tulajdonképpen ki vagy te? A látásom ugyanis újabban erősen megromlott, elvakított a nap.

– Én vagyok Dörgő Mambu, az oroszlán – dörögte az oroszlán, de már kissé rekedten és döbbenten, annyira meglepte a kis nyúl merészsége.

– Azt mondod, te utazol csoroszlyán? – sajnálkozott a nyúl. – Hát olyan beteg vagy?

A nagyúr már hápogott dühében:

– Nem rettegsz, hogy megeszlek? Ki vagy te tulajdonképpen?

Szürke Kanál összeszedte magát, úgy tetszett, ezt már megértette. Pillája se rebbent, pedig pislogni aztán remekül tudott.

– Én vagyok országod Nagy Varázslója, csak a nyúl köntösét öltöttem magamra. Egyáltalán nem félek tőled. Ha akarod, téged is elvarázsollak.

Pedig dehogy volt az árva, csöpp Szürke Kanál nagy varázsló! Mindössze az történt vele az előbb, hogy a sivatagi forgószél hirtelen felkerekedett, s egy porfelleg odafújta őt egyenesen Dörgő Mambu mancsa elé. Mit cselekedjék ilyenkor egy védtelen kicsi nyulacska, ha van valamennyi esze? Vagy az oroszlán torkába dugja fejét ijedtében, vagy előszedi jobbik eszét, a ravaszabbikat. Ijedtében lett hirtelen süket, rémültében vak, csak az esze maradt a helyén. Jobban reszketett ő Dörgő Mambunál is!

Az oroszlán pedig valóban megijedt. Kölyök korában sokat hallott mesélni a sivatagi varázslókról, a rettenthetetlen álorcásokról, akik békává változtatják az elefántot, vízilóvá a szöcskét. Semmiképpen sem óhajtott békává törpülni, vagy vízilóvá dagadni. Halkabban kérdezte hát:

– Engem mivé varázsolnál?

– Sündisznóvá. Ha óhajtod, azonnal kezdhetjük, csak néhány szúrós tüske kell hozzá. Én tulajdonképpen a rettenthetetlen elefánt vagyok.

Dörgő Mambu igazán megrémült. Az agyában kavargott már az ijedelem szorongása, a fel-feltámadó bátorság, de lehet az is, hogy csupán a kegyetlen éhség gyötörte, s a nap heve szurkálta kínzóan a fejét, végül szomjas is lett. Összekeveredett előtte a szép világ. A gyomra reszketett. Rimánkodásra fogta a dolgot:

– Ne varázsolj el! – kérlelte a nyulat. – Nem szeretnék sündisznó lenni, még csak hiéna sem.

– Pedig az leszel – döntött Szürke Kanál –, esetleg galacsinhajtó bogár vagy égi madár. Fennen röpködhetsz, felülről nézheted a sivatagot. Ma azonban fáradt vagyok a varázslathoz. Holnap visszatérek. De addig is, hogy el ne felejtsd az ittlétemet, emeld magasra a talpad, s nézz bele a napba!

Dörgő Mambu már teljesen megzavarodott. Ha egy sovány nyúl így mer vele beszélni, az csak annak a bizonyítéka lehet, hogy ez a nyúl Nagy Varázsló, nagyobb még a kétlábúaknál is, akiknek harmadik lábuk is van, az a másik láb nagyot pukkan és véresen sebez. Engedelmesen emelte fel a talpát, s belehunyorított a napba. A szeme káprázott, fénygömböket látott. Szürke Kanál ebben a pillanatban hosszú kaktusztüskét ragadott, és ügyesen Dörgő Mambu talpa alá tette. Vastag, erős tüske volt. Dörgő Mambu már nem látott, annyira elvakította a fény, s leengedte a talpát.

Felordított. A tüske mélyen szúródott a talpába.

– Ne kínozz, Varázsló! – nyöszörgött.

– Látod – válaszolta nyugodtan Szürke Kanál –, ezzel kezdődött a varázslás. Sündisznó leszel. Holnap kapod a többi tüskét, a hátadra is.

– Neeem! – próbálta összeszedni magát az oroszlán. – Ne varázsolj el engem!

– Ha nem akarsz sündisznóvá változni, tarts böjtöt mától kezdve. Kerüld az antilopot, a gazellát, az őzet s főként a nyulat. Még a ravaszdi rókát se bántsd. Keress magadnak erdőt, egyél falevelet, idd a füvek harmatát, szagold a virágokat.

– De ettől éhen pusztulok – kesergett Dörgő Mambu, és könnyek szűrődtek szemébe. Megtörülte a pilláit, körülnézett.

Szürke Kanál felpattant és gyorsan tovalépdelt, még mielőtt Dörgő Mambu magához térne a kábulatból, és észrevenné a csalást. Kanálfülét vitorlaként csapta föl, és eltűnt a fű között.

Ámde Dörgő Mambu nem tért magához. Egyre csak az a gondolat gyötörte, hogy holnap sünné változik, s ettől igen-igen félt. Riadtan kapott egy fűszálat a szájába, rágni kezdte. Falevelet kóstolt, egyik sem ízlett. Gyomra újból megkordult. A nap heve mind erősebben támadta. Antilopok, gazellák futottak el előtte könnyű lábakon, a távolban felbukkant egy zsiráfcsalád is. Kaján vigyorral ballagott el előtte a róka; ő már hallott a varázslásról, surranó kígyó súgta a fülébe.

Dörgő Mambu később egy datolyaszemmel próbálkozott, de az sem ízlett neki. A fagyökér sem. Visszabújt a barlangjába, megkísérelte az alvást. Nem ment: Nyúlcombbal álmodott, mikor végre elszundított.

Ma reggel újra kilépett az ajtaja elé. Körülpillantott egykori birodalmán, s borzadva rázkódott össze: a bokrok alatt, orrát a földön szántva, sétált egy kicsi sün. A minta. Az előkép.

Dörgő Mambu lehasalt a sziklára, s aggódva pillogott a távolba, mikor tűnik föl a Nagy Varázsló.

És csak reszket és csak didereg és csak fél rendületlenül. Mert melyik oroszlán álma, hogy sündisznó legyen?

Nézzetek holnap ti is körül, gyerekek, nem találkoztok-e vajon a sündisznóvá varázsolt Dörgő Mambuval?

Remek Endre összehajtotta a papirost, zsebébe rejtette. Eddig tartott a mese. A tűz lassan-lassan hamvába holt, s Panni találta meg az első szót:

– Nagyon tanulságos történet volt, köszönjük szépen.

– És az oroszlán azóta is fél a sündisznótól – folytatta a bátyja –, a tüske megszúrja az orrát. Nekünk is lakik egy sündisznónk a pincében, de az még nem volt oroszlán.

– Azt is Panni dédelgeti – vette át a szót az édesanyjuk –, a sün még a Panni szavát is érti.

A csönd mind jobban követelte a maga uralmát. Több volt már a hamu, mint a parázs. Kormos üszkök füstölögtek.

– Hol olvashatjuk a mesét? – kérdezte Szerencsés Magdi.

– Még sehol – mosolygott Remek Endre, az író –, most találtam ki.

– De hiszen olvasni tetszett!

Remek Endre újra kihúzta zsebéből a kéziratlapot. Elöl-hátul megforgatta. Üres volt.

– Íme, a bizonyság – mondta –, most ötlöttem ki, nektek.

– Ez a jó fej! – kiáltotta elismerően Szerencsés Misi. – Folyékonyan olvasott a bácsi a semmiből.

– Ez a mesterségem – mosolygott rendületlenül Remek Endre –, próbáljátok meg ti is.

A parázs újra fellángolt, pedig nem is dobott száraz gallyat rá senki, önmagától cselekedte. Azt lehetett hinni, hogy nem is a földi tűz lángja lobbant föl, hanem az elmékben szunnyadó géniusz vetett lobbot.

Az első szót Pádár Sanyi lelte meg:

– Én már írtam verset – dünnyögte kissé szégyenlősen –, fel is olvastam.

– Erről nem is tudtam – nyitotta kerekre a szemét a Sanyi mamája –, titokban tartottad.

– Rejtett szellemi tartalék! – bólintott Remek Endre. – Van még valaki, aki költő?

Szerencsés Misi nyújtotta fel az ujját.

– Én. Megírtam Robinsont, de a tanár úr azt mondta, hogy plagizáltam. Lemásoltam a történetet. Röviden.

– Van tehát szellemi őrzőnk is – nyugtázta az író –, ez sem szokatlan a világirodalom történetében. Csak példát követtél.

Az arcok még szélesebbre derültek, pedig egyébként sem lehetett a társaságot szomorúnak nevezni.

– Én még nem írtam le, amit kigondoltam – vette át a szót Kun-Tatár Feri –, annyi azonban bizonyos, hogy rendkívül szépet és érdekeset gondoltam ki. Csak nem tudom leírni.

– Ilyen is volt már a világirodalomban – helyeselt Remek Endre, aki, úgy látszik, mindenre tudott megfelelő esetet találni –, mitől se féljetek tehát. Vegyetek elő papírt és tollat, s holnap ti is fogjatok hozzá a világirodalom bástyáinak megtámadásához.

– Versenyben vagy közösen? – dobta be a lelkesítő parazsat Szerencsés Árpád, az apa, hogy ő maga is ingerelje az új nemzedéket, s kutatva nézett körül.

– Kalákában – döntötte el Remek Endre, az író. – Mindenki kitalál egy fejezetet, rendkívüli mű születésének nézünk elébe.

Misi elkiáltotta magát:

– Indiánokról írunk és rablókról!

– Láttatok már eleven indiánt meg rablót? – kérdezte igen halkan Remek Endre, az író.

– Neem – vakarta meg fejét Misi –, de az ember könnyen elképzeli.

– És ti, lányok?

– Tündérekről – pirult el Magdi, de lehet, hogy csak a pillogó tűz lángja pirosította arcát.

– Találkoztál már tündérrel?

Most Magdin volt a tűnődés sora.

– Neem – vallotta ő is.

– No lám! – söpörte le a szállongó hamupillét kabátjáról Remek Endre, az író. – Mindenki arról akar írni, akit soha nem látott. Olyat írjatok meg, akit és amit magatok láttatok, tapasztaltatok. Keressetek élményt. Avagy találjatok igazi indiánt…

Pádár Pál elnevette magát. Pádár Pálné már rég otthagyta a tábortüzet, bement a házba, hogy ágyat vessen a két új vendégnek, a hold viszont felúszott az ég tetejére, a fák közül mosolygott az összébb-összébb hulló tábortűzre. Világítás tekintetében átvette a tűz szerepét, csak kissé ezüstösebb fényt árasztott szerte a világra. Hűvös lett az este, későre járt.

Ebben a pillanatban slattyogott be Csöpi, a tacskó. Orrának hegyén föld száradozott, lába sáros. Vakondtúrással bajlódott, borzot nem talált. Szégyellte magát. Úgy odalapult a vizsla oldalához, mintha egész este nem is tágított volna mellőle. Azt hitte, kirándulását senki nem vette észre. Pedig csak tapintatosan hallgattak a népek Csöpi csendes kudarcáról, nem illik a vadászt bosszantani, ha nem sikerül a vállalkozása. Mindenkit érhet balszerencse.

Sajnálhatta pedig, mert kimaradt a meséből.

A parázs még tomvadt-tomvadt az összébb hulló hamu alatt, Pádár Sanyi egy vödör vízzel öntötte le. Sisteregve szállt keserű füstje az illó tábortűznek föl, a fák koronája felé.

Másnap reggelre kelve már csak egy marék szürke por lett az esti tábortűz. Új lángok gyulladtak, s mintha valaki varázsgombot nyomott volna meg, a dolgok váratlanul felgyorsultak. A mentőszolgálat reményen felüli lelkiismeretességgel, hamari módon küldte ki vontatókocsiját, s mire Szerencsésék szerencsésen felforralták a teavizet, s megdideregtek a patak vizében, Remek Endre Trabantját már fel is csúsztatták a teherautó fedélzetére, és megjavították Pádár Pál motorját is. A búcsú rövid volt, vidám s nem is túlságosan érzékeny. Kun-Tatár Feri a Trabant mellé kapaszkodott, s oly diadalmasan ült a rozzant tengelyen, mintha egyedül csakis ő rontotta volna el a kicsi kocsit, Remek Endre, az író pedig a sofőr mellé telepedett.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy elporoztak. A beton ugyanis annyira sima és portalan volt, hogy a szokásos költői képet sem alkalmazhatjuk az eltávozás módjára és pillanatára. Kun-Tatár Feri az oldalzsákját lebegtette zsebkendő helyett – bár az is van neki –, Magdi pedig egy nagy lapulevéllel integetett. És ezzel az író s eleven melléklete egyelőre ki is lép látóterünkből.

A látótérben valami más jelenik meg.

De egy egészen távoli látótérben.