KÉT KÉKH

Miután kellő gondossággal kiemelték a földből a minikemencét, és biztonságba helyezték az agyag istenanyákat, az ikrek eddigi óvatosságukat megkétszerezve, csaknem észrevétlen osontak vissza másnap a várdomb közelébe, megfigyelőállásukra. Avagy ülésükre; ahogy tetszik. Ama néhány turista előtt, aki éppen arra vetődött, aligha kelthettek különösebb feltűnést, mert ingujjban heverésztek a füvön, mintha napoznának. A kaszálók rég otthagyták a rétet, a széna száradt, méhek, darazsak, arany-zöld szárnyú bogarak röpködték körül, mintha a hervadó virágok kelyhéből az utolsó bibeszemnyi nektárt is ki akarták volna szürcsölni, hogy semmi se menjen veszendőbe.

A két Kékh nyugodtan figyelt tehát.

Ingyen tették azonban; a nap folyamán egyetlen kutatóember, diák, napszámos, professzor sem közeledett az ásatáshoz. Ezt nem értették. Félbeszakították volna a munkát, avagy teljesen abbahagyták? Kifogyott a pénzük? Nincs emberük? Mindent megleltek, amire számítottak? Miért hagyták félben a nagyobbik kemencét?

Egyik kérdést a másik után tették föl enmaguknak; zavarosnak tűnt az egész mozgalom ott a várdombon. Hiszen olyan leletre bukkant Lázár professzor, amit még a londoni British Museum is szívesen vallana magáénak!

A terep minden várakozás ellenére néptelen maradt.

Ebéd után megunták a hiábavaló várakozást. Pedig most mód kínálkoznék arra, hogy a nagyobbik égetőkemencét is kiássák, de az több mázsa súlyú alkotmány, négyen sem bírnának vele. Elszállítani sem tudnák. Végül elkapnák őket. Eddig pedig megúszták, hacsak azt a Fertő tavi kalandot nem számítják be a balsikerű vállalkozás menetébe.

Nincs mást mit tenni, körül kell szemlélni a fiatalok táborát, hátha találnak valami magyarázatot a hirtelen eltűnésre.

Jó félórai föl-le sétával a tábor mögé kerültek. Úgy ismerték már a környéket, akár a tenyerüket. (Bár akad ember, aki naponta találkozik nyitott tenyerével, évtizedek óta nyitogatja, csukogatja, anélkül azonban, hogy fejből le tudná rajzolni tenyere ráncait, vonalait, göbjeit, hajlatait.) Illő távolságból figyelték a forgalmat, a mozgalmat; csak egyet nem értettek, azokat a bakugrásokat a tábor peremén. Nem látszott valami értelmes dolognak, hogy mindenki ugrott egy nagyot, amikor egy láthatatlan választóvonalhoz ért.

A kutya néhányszor fölemelte a fejét, a szél alighanem az illatukat a tábor felé lengette, a tacskó ezt érezte meg. Valahányszor azonban a tacskó útnak indult volna, mindig visszaparancsolták, így nem jelentett a Kékhek számára veszélyt.

Látták, hogy a két hosszabbik legény és a két kislány egyszerre csak összeszedi magát, ásóval, kapával felfegyverkezve elhagyja a tábort. Nem a várdomb felé tartanak azonban, hanem ellenkező irányban; ahogy az IBUSZ-reklám mondja: utat törnek az ismeretlen felé.

A tábor e pillanatban már nem is jelent érdekességet a két Kékh számára, a négyes fogat után vetik magukat. Valóban nem szükséges hozzá tengernyi ész és leleményesség, hogy arra a következtetésre juthassanak: akadt itt rejtekben egyéb kutatnivaló is! A professzor, az irányító elme nemcsak a várdomb közvetlen környékét tekinti megfelelő rejtvénynek, hanem a távolabbi dombokat is. A kisded sereg cipeli alighanem a kísérleti szonda szerszámait.

Most már csak arra kell ügyelniük, fel ne fedjék magukat, kilétüket el ne árulják. De az óvatosság már kenyerük volt.

Nem kétséges: a kisded csoportot az a Tatár nevű fiú irányítja, aki már borsot tört orruk alá a Fertő tavi sétán.

Most nem viszi el szárazon!

A két Kékh talált egy magaslest (jó dolguk lehet itt a vadászoknak, munkájukat minden eszközzel megkönnyítik, még akkor is, ha a lelőtt vad húsát nem ők ehetik meg, hanem valami francia szakács süti meg Párizs városában), a magaslesen vesszőből font palánkot, a palánkon lyukat. Csak hasmánt kellett a lyuk elé ereszkedni, hogy a kisded négyes ki-be jövését, térülését-fordulását szemükkel pontosan kísérhessék. Elővették térképüket – erősen nyúzott térkép volt ez is –, aszerint a Somhegyet lestek.

A Tatár nevű fiú – a Fertő tavi ellenfél – egy idő múlva egymaga ereszkedik alá a bükkös oldalába, sokáig marad ott. Mit tesz, mit nem tesz: a magaslesről ezt nem lehet látni. A kíváncsiság csaknem szétfeszíti agyukat, közelíteni azonban nem lehet. A Tatár nevű ellenfél talán már el is veszett a bükkösben, órákig matat. Kemény deszkapallón feküdni egy magasles tetején, szúnyogokkal hadakozni, izzadni: megéri-e ez vajon a kínlódást? Van-e értelme az egész kémszemlének? Ki fogja ezt busásan megfizetni?

Bosszankodva rágták ajkukat, s már nem is annyira az ígért sok pénz hevítette őket, mint inkább ez a játék az ismeretlen kalanddal. Hovatovább a játék és a veszedelem izgalmas kockázata miatt csinálták.

Persze, az sem baj, ha ezt a sok szenvedést busásan fizetik.

Az a Fertő tavi fiú végre újra felbukkant a tetőn. De nem hozott magával semmit. Földre dobta a kapát, az ásót – ennyit lehetett csak kivenni a messzelátón keresztül. Egy csomóba fut össze a négy gyerek. A Fertő tavi fiú földesnek, sárosnak, fáradtnak látszik. Annyi bizonyos, hogy minden ok nélkül aligha piszkolta be magát!

A távolság miatt ennél többet aligha lehet Pompás Feriről leolvasni, amellett alkonyodik is már. Az ég alja fátylas.

Hideg van, takarójuk nincs, éhesek kegyetlenül a Kékhek, Nem számítottak arra, hogy a Somhegy tetejét, a Somhegy oldalát is be kell sorozniok érdeklődésük térképcsoportjába.

Hazaballagnak tehát ők is – ekképp határoztak suttogva a magaslesen –, holnap azonban megelőzik a kutatónégyest, kora hajnalban már ők lesznek itt először. Meg kell állapítani, talált-e ez a Fertő tavi fiú, ez a Tatár valami érdemeset?! Elibük futnak tehát.

Minden tagjuk fájt, mire hegyen át, völgyön át szállásukra érkeztek.. A háziak már az igazak álmát aludták. Soha ilyen lelkes, fáradhatatlan turistákat! – állapították meg a szállásadók.

Alva dőltek ágynak a Kékhek, röptiben szunnyadtak el.

Ha az ő álmuk nem is az igazak álma volt.

Amikor másnap reggel feltápászkodtak, már világos volt. Erősen világos. A nap a függönyön keresztül kárörvendve nevetett rájuk.

Észvesztve kapkodták magukra a ruhát, rejtették zsákjukba az összehajtható kapát, dobtak be elemózsiát. Félig még így is bódultan keringtek vissza a Somhegy iránt.

A harmat már felszáradt, mire a közelbe értek. Ekkor dünnyögte inkább magának, mint a testvérének a sötétebbik Kékh:

– Itt az alkalom, hogy ezt a kölyköt elintézzük végre!

Sokáig vártak a magaslesen. Amikor aztán látták, hogy a három fiú közül az egyik eltávozik, s így kettejükre szintén csak kettő marad, nem haboztak többé.

Ekkor rohantak le a tetőről.

 

A roham váratlan volt és veszélyes.

Olyan váratlan, hogy felocsúdni sem bírtak, és Kékh Szende – nevével ellentétben – rögtön ütött. A Kékhek méghozzá olyan ügyesek voltak, hogy lábukkal azonnal félrerúgták az ásót, a kapát, Suomi fia és Szeged hőse is csak öklét tudta használni védekezésül. Hangtalanul forogtak, kapaszkodtak egymásba, mint a filmen a kövér japán birkózók, amikor folyton egymás selyemövét kapkodják. A Kékhek inkább ütöttek, a tábor fiai pedig inkább rúgtak. (Végre hasznát lehet venni annak, ha valaki néhanapján középcsatárt játszik; jobbra is rúg, balra is rúg.) Hólapát Janiba Kékh Szilárd kapaszkodott, Pompás Feribe pedig Szende. Szende már kapott egy gyomron rúgást, Pompás Feri szája széle vérzett. Hólapát Jani két lapátlábával egyszerre ugrott Kékh Szilárd bal lábára, Szilárd felszisszent – ordítás, üvöltés, semmi ilyes lárma nem hallatszott a küzdelem hevében, a madarak is csak a csata közvetlen közeléből röppentek el ijedten, de a hegyoldalban, a tetőn meg a völgyben tovább énekeltek, mintha mi sem történnék a négy ember között –, Szilárd öklével Hólapát Jani gyomrára célzott, Jani ügyesen ugrott félre, az ütés csak bal vállát érte. De még ettől is megszédült. Egy pillanatra elesett, gyorsan feltápászkodott, s elgáncsolta volna ellenfelét. Kékh Szilárd azonban oly ügyesen dőlt, hogy egyenesen rázuhant Finnország gyöngyére. A gyöngy végre hangosan jajdult föl, persze finnül mondta a jajt.

Kékh Szende keserűségének és dühének minden erejével próbálta püfölni Pompás Ferit. Feri feje zúgott, sípcsontja sajgott, s aztán – minden ijedelme, meglepettsége, dühe, keserűsége ellenére – hirtelen gyulladt ki fejében a tízezer voltos körte. Abban a pillanatban, amikor támadója odalihegte:

– Most megfizetek a múltkoriért!

– Rabló! – ordította Pompás Feri. – Hát te vagy az!

Minden haragja jobb lábában összpontosult, s olyat rúgott a korántsem szende Szendébe, hogy az váratlanul felborult, de elcsúszott Pompás Feri is, és hanyatt vágódott. Akkorát esett, hogy szédülten a földön maradt. Arccal feküdt a földön Hólapát Jani is, önkéntelenül egy fűcsomóba kapaszkodott.

Kékh Szilárd pattant föl legelsőnek. Kicsit tántorgott, bicegett, de észnél volt. A két ellenfél ott feküdt a füvön mozdulatlanul, bár lélegzett mind a kettő. Kékh Szilárd megrázta Kékh Szendét, kóvályogva emelkedett föl az is. Erős ellenfelekre találtak. Kékh Szende pillantása ekkor esett a megtalált kincsekre. Első villanásra nem is hitt a szemének, azt hitte, még mindig az ütéstől káprázik. De mert az iker másik fele is ugyanazt látta, a valóságot látták tehát.

Egy nagy rakás edény! Horpadt, sáros, földes, de így, formájára nézvést is valamiféle antik kincsek, tálak, kancsók, serlegek együttese. Ezt ásták ki tehát ezek a gyerekek, ezért hagyták ott a várdomb oldalát! Ez itt a kincsek kincse, amiért még ütést elszenvedni is, sajogni, fájni is érdemes.

Nem sokat haboztak. Ilyenkor semmi értelme a beszédnek, tanácskozásnak, s különben is, a két iker agya közös rugón pattant, mindig értették egymást szavak nélkül is. Azért tudtak remekül összedolgozni. Két nagy iszákjuk volt. Gyorsan kidobták belőle az összehajtható kapát – ha szükségük lesz ilyenre, vásárolhatnak bárhol –, a kenyeret, a lekváros dobozt, és helyükbe rakták óvatosan, kíméletesen, mégis villámsebesen a somhegyi leletet. Mind, az egészet, még a tőr markolatát is.

Most pedig merre?

A szemközti tisztás tetején, amerre a menekülés legrövidebb útja vezetne, most telepedett le valami iskola lármás gyerekserege. Olyan vígan csiviteltek, hogy idáig hallatszott. Lenn, az úton, a völgyben, a forrás mellett pedig egy hattagú turistatársaság bontotta ki iszákját, s látott neki a falatozásnak. Ekkora kidagadt oldalzsákokkal, amelyek menetközben még zörögnek is, istenkísértés arra menni. Meg kell kerülni az egész terepet. Keleti irányban azonban le van zárva az erdő, keresztülvágni rajta tilos. Ha nyugatnak mennek: az erdei táborba ütköznek.

– Megbújunk a barlangban, amíg biztonságba nem jutunk – mondta halkan Kékh Szende –, a barlang alig félórányi járás. Ott várjuk ki a vész elmúltát.

A két gyerek még mindig elaléltan feküdt a füvön.

– Sajnálom azt a másikat – mutatott Hólapát Janira Kékh Szende –, ártatlanul szenved. De ezt itt nem.

Hosszú, sárga színű, erős műanyag zsinór lapult Kékh Szilárd zsebében; kincsek orzásánál, lelet mentésénél minden eshetőségre gondolni kell. Négy hosszú darabot vágott le belőle hirtelenében, és Szende az egyik ellenfelet, Szilárd a másikat kötötte össze kezén és lábán. Hólapát Jani felnyögött. Pompás Feri még mindig nem moccant meg, de szája szélén sem alvadt még meg a vér.

Vissza sem pillantottak. Tűntek el az erdőben, ama jól ismert barlang felé, hogy ott húzzák meg magukat, amíg a vész trombitája el nem csendesedik.

Fenn, a hegytetőn az az iskola pedig kezdte egyre pompásabbul érezni magát. Énekelt. Amikor harminckét friss gyerekhang vidáman harsog, belevisszhangzik az erdő. Pompás Feri megmozdult. Hangok ütődtek a dobhártyájához, ismerős dallamok voltak. Mintha túlvilágról érkeznének. Ködös volt ez a túlvilág, s e ködön keresztül szűrődött az a hang is, amelyik egyre erősebb lendülettel, friss ütemben hozzáérkezett. Ki tudja, milyen eszmetársulás hatására dünnyögte magában, a kábulat és ébrenlét mezsgyéjén Pompás Feri:

– Kodály…

De ezeket a dallamokat még Kun-Tatár korából ismerte.

Felnyitotta a szemét. A kék eget látta. Kiszáradt a torka, megnyalta szája szélét. Furcsa ízt érzékelt a nyelve. Fájt a feje, fájt a sípcsontja. Keze-lába nem mozdult. Fejét nagy nehezen felemelte, szétnézett. Hólapát Jani feküdt nem messze tőle hasmánt.

– Jani… Juhani…

Jani egyet mordult. A „hmmm" finnül is ugyanazt jelenti, mint magyarul. Finnugor mummogás, nemzetközi értelem.

– Jani… Juhani…

– Mmmm…

Hólapát Jani nagy nehezen oldalt fordult. Aztán hirtelen felült, ő hamarább kapott észbe, kevésbé szédült el, csak a torkát fojtogatták.

– Jani… Juhani… – motyogta Pompás Feri, s lecsukta a szemét.

– Toveri – nézett rá szelíd szeretettel Hólapát Jani, és megpróbált erősebb hangon szólani, biztatva mondta: – pidä silmäsi auki!

(Megtudtuk ezt is később, mit jelent: „Pajtás, tartsd nyitva a szemed!")

Ha finnül mondta is, Pompás Feri belső antennája, amely a világ minden szavát, hangsúlyát tudás nélkül is érzékeli, felfogta Hólapát Jani szerető üzenetét. Megpróbálta nyitva tartani a szemét. Sikerült.

Akkor vették észre, hogy kezük-lábuk gúzsban. Megpróbáltak kiáltani is, de ki hall meg elhaló, gyenge hangot az erdőnek ebben a zúgásában, a bogárdongásban, a gyermekzsivajban, amikor odalenn a forrásnál a turisták sem hagyták abba a kacagást. Valakinek a szalonnája kormos, kenyerestül a parázsba esett.

– Segítség!… – ezt magyarul nyögte Pompás Feri, Hólapát Jani pedig arra az angol szóra fordította nyelvét, amelyet a tengerészektől annyit szokott hallani:

– Help! Help…!

A nap verte őket, talán még jobban, mint a két Kékh, szomjúság tikkasztotta, mozdulni nem bírtak. Ide-oda forogtak, Hólapát Jani megpróbálta dörzsölni két ökle között egy kiálló facsonkban a zsinórt, de a műanyag zsinór nem engedett.

Várni kell.

Mindössze annyit tudtak tenni, hogy árnyékba gördültek, egy bokor alá. A legyeket két öklükkel hajtották magukról.

Félórát kellett várniok. A Kékhekben volt annyi tisztesség, hogy a svájci kronométert nem szedték le Hólapát Jani csuklójáról. Ekkora zsákmány mellett egy korán keltető óra vajmi lényegtelen, igénytelen lopadék.

A felmentő sereg félóra múlva érkezett. A sereg nem is egy tagból állt, hanem kettőből. Pádár Sanyi, a soros elnök és főszakács soha nem bocsátotta volna meg magának, ha legalább a leletcipelésben nem segédkezik, és még azon a napon nem veszi szemügyre ő is a kibontott hegyoldalt, amikor a világhíres leletek annyi évszázad után ismét napvilágot láttak. Az egyik dobozt ő cipelte, a másikat Misi. A tábor őrzését arra a két rőzseszedő asszonyra bízták – ismerősök voltak –, akik éppen ott csellengtek, nem is annyira a rőzse, mint inkább a málna kedvéért.

És Csöpi, a tacsi maradt otthon. Bezárva.

Jött tehát vígan lihegve a kéttagú felmentés, és csak ejtette le kezéből egyszerre mindkettő a kólás dobozt, ahogy Hólapát Janit meg Pompás Ferit a galagonyabokor árnyékában összekötözve meglátta.

– Teremtőszenturamisten! – kékült el Szerencsés Misi, pedig nem is ő volt a Kékh. – Veletek ki bánt el?

Most Szerencsés Misi és Pádár Sanyi kezdett remegni, citerázásban felváltották a másik kettőt, mert azokba abban a pillanatban szállt belé a nyugalom szelleme, amikor a felmentő sereget megpillantották. Most már semmi vész.

– Vágjátok el gyorsan a madzagot előbb!

Elég nehéz volt a műanyag zsinórt elnyiszálni, amikor aztán talpra állhattak, és sűrűn dörzsölgették kezüket-lábukat, kezdett az agy is megtelni a megnyugvás éltető véráramával, s forogni a nyelv. Kóválygott még mind a kettő, sziszegett a fájdalomtól. Szerencsés Misi gondosan törölte le zsebkendőjével Pompás Feri szája sarkáról a vért, és vérzett Hólapát Jani csuklója is, végre azonban Pompás Feri szakadozottan, izgatottan, meg-megpihenve mindent elmondhatott.

– Ellopták az egészet. Az egész leletet! Mindent, amit kiástunk. Mit fog szólni a professzor?

– Agyonüt – jósolta komoran Szerencsés Misi –, agyonüt. Minek kontárkodtunk bele a munkájába.

– Most már késő bűntudatra ébredni – simogatta tekintetével a kincsek helyét Pádár Sanyi. – Láttátok, merre mentek?

– Hogy láttuk volna? Mind a ketten elájultunk. Hólapát Jani arccal a földnek, én szemben az égnek.

Szerencsés Misi akkora lendülettel, hogy szarvasugrásnak is beillett, vágtatott a völgyi forráshoz. A vidám turisták akkor szedelőzködtek.

– Láttak errefelé szaladni két kékruhás, tarisznyás embert?

– Nem. Rajtunk kívül senki sem járt erre.

– Rohanni sem hallottak senkit?

– Nem. Csak két őz vágtatott el erre.

Szerencsés Misi gyorsan visszakapaszkodott.

– A tábor felé nem mentek, a völgyet sem érintették. Csak a fejetek mögött távozhattak. Gyerünk. A dobozt nem hagyjuk itt. Kabalából hozzuk.

Elöl loholt Misi, közbül a két kárvallott taposta a gyalogösvényt, még mindig kábultan és fájós bokával kissé, a menetet Pádár Sanyi zárta le. A kapa, ásó, feszítődorong kézben.

– Nyomot kell olvasni, mint az indiánok – hajolt Szerencsés Misi ide is, oda is, abban a reményben, hogy a két menekülő útonálló minden tíz lépésnél gondoskodott megfelelően olvasható, remek nyomról is.

A kemény gyalogúton azonban csak néhány esős időből való, megszáradt gumitalpnyom maradt. Szétporladt az is.

Az első használható nyomot a leghátul caplató Pádár Sanyi találta meg, elvégre ő tudja legjobban olvasni az erdőt. A nyom nem volt más, mint a műanyag zsinór két levágott darabja. A csata és a fogolykötözés izgalmában a Kékhek egy áldozattal többre gondoltak, és nagy sietve még egy bokára-csuklóra való gúzst metszettek a sárga zsinórból. Biztató élénkséggel sárgállottak a zsinórvégek az ösvény közepén; eldobták őket, nem volt szűkség rájuk.

– Jó nyomon vagyunk – súgta Pádár Sanyi, és zsebre vágta a két madzagvéget.

Most már jobban figyeltek. Még lassabban haladtak, hiszen nem volt valószínűtlen az sem, hogy a két ember a zsákmánnyal csak egy ideig követi az utat, aztán hirtelen bevág az erdőbe, s úttalan utakon kapaszkodik tovább. Sziklás talajon pedig végképp eltűnnének a nyomok.

A következő nyomot Hólapát Jani finn szeme fedezte föl az egyik kecskerágóág tüskéjén. Néhány foszlányt egy kék farmerruhából. A gyalogösvény itt erősen összeszűkült, a tüske egypár szálat magánál tartott. Szerencsés helyen, mert a vadászösvény itt kettévált, és a ruhafoszlány a helyes irányt mutatta meg. Ezt a pár szálat is eltették. Hólapát Jani óvatos kézzel dugta notesza lapjai közé.

Az út sziklássá vált, apró kövek roppantak meg a talpak alatt. Gyökerek feszültek keresztben, afféle lépcsőket alkottak, egyre meredekebb lett az ösvény. Frissen letört ág vége súrolta Szerencsés Misi kezét. Teljesen friss törés volt. Valaki az ágba kapaszkodott, s az ág kettétört a kezében. Egy másik valaki el is csúszott, a csúszás nyoma jó méternyi volt. Sietős dolga lehetett az illetőnek. Néhány vércsöpp nyoma egy másik ágon: felsértette valakinek a keze bőrét.

– Az út a barlangom felé visz! – súgta Pompás Feri, mert a minapi barlangot már a sajátjának tartotta. Legszívesebben, elkérte volna az erdőgazdaságtól, hogy a maga nevére írassa.

A nyomok – gyér nyomok, talán nem is a rablóké – mindenképpen a barlang irányába vezettek. Jobbról-balról oly meredek volt már a hegyoldal, és bozóttal oly sűrűn benőtt, hogy nem tűnt valószínűnek: valaki irányt változtat e helyen, és kiálló sziklák mellett kúszik-csúszik le a vizenyős völgybe, hogy belekeveredjék a sás, a szittyó, a kalapnyi lapulevelek közé. Az ilyet már ész nélkül cselekedné az ember.

Kissé eltávolodtak egymástól, hogy egymásra ne csússzanak, egymás kézfejét ne tapossák le a mászásban. A lánc széthúzódott. A fogást akadályozta a doboz, a kapa, az ásó is, de semmit nem engedtek ki a kezükből. Aki a Himaláját mássza meg, annak még sokkal több szerszámmal kell bíbelődnie.

Csak a kövek roppanása, ágak visszacsapódása, talpak megcsusszanása és egy-egy rigó meg szalakóta surranása hallatszott. Pompás Ferit meg Hólapát Janit annyira elfoglalta az üldözés, hogy eszükbe sem jutott fejet, lábat, gyomrot fájlalni, szédülni.

A barlang bejárata végre ott setétlett előttük. Ismét csak nem élhetünk a szokásos szóképpel, a tönkrekoptatottal, amely szerint ásít a barlang szája.

Dehogyis ásított! Nagyon is éber volt.

Láttatok már éber barlangot? Amely nem ásít, nem alszik, hanem beszél. Hangot ad.

Eleven emberi hangot. Ilyet:

– Jaaj!

A barlang nyögött. Méghozzá visszhangosan nyögött.

– Jaaj!

Sötét volt és kiismerhetetlen. Elöl poros, hátul nedves, bejárata, küszöbe piszkos – kocaturisták jártak erre, nem rendes természetbarátok –, a hang valahonnan messziről, hátulról, a mélyből jött, s mindig csak ennyi volt:

– Jaajj!

És a nyögés hozzá.

Misinél egy teljes doboz gyufa volt, s most már egy kólás dobozt, vastag, jó papírdobozt, fel kell áldozni. A finn kés ügyes fáklyákat metszett a dobsz oldalából. Két-két csíkot fogtak össze, hogy jobban tartsa a lángot. Hevertek papirosok a barlangban is. A heverő papírdarabokból tüzet gyújtottak a barlang elején, az égő fáklyával Pádár Sanyi közelített a barlang végéhez, ö már háromszor járt itt, egyszer barlangászokkal is, ismerte a helyszínt és a veszedelmeket.

– Jaaj!

Láncot alkottak, legkívül Szerencsés Misi állt, legbelül a legtapasztaltabb férfiú, azaz Pádár Sándor tiszteletbeli barlangász. (Ezzel a megtisztelő címmel egy hivatásos kutató, Dénes György ruházta föl Bakonyvár lovagját tavaly nyáron.) Pádár Sanyi már a második fáklyát gyújtotta: megnyugtatóan lobogott a kólás doboz maradéka a kezében. Egészen a belső szakadék széléig ment, odáig, ahol a barlang mélye hirtelen, csúszósán lesuvadt. Évszázezrek előtt szakadt be.

– Van lent valaki? – üvöltötte Pádár Sanyi erősen szótagolva a kérdést az ide-oda csapódó visszhang miatt,-

– Hogyafenébene! – nyögte valaki, sokkal kevésbé frissen vissza.

– Kik maguk, és hányan vannak?

– Ne törődjön a névvel, ketten vagyunk, húzzanak ki. Azt hiszem, megsebesültünk.

Pompás Feri vidám vigyorra húzta szét a száját. Még mindig szivárgott sarkából a vér, de nem bánta.

– Becsszavam, ezek ők!

Megdöfte Hólapát Jani kevésbé fájó vállát. Hólapát Jani finnugor értelme visszavillant a kun-tatárokéra. Vigyorgott ő is boldogan. Feledte, hogy alig egy órával ezelőtt ájultan kínlódott a magyar füvön. Szép vagy, Magyarország!

Pádár Sanyi újra leordított:

– Tudnak járni?

– Neem! Valaki húzzon ki. Kik maguk?

– Turisták.

A hang odalenn érezhetően megnyugodott.

– Akkor jó – felelte a hang. – Van kötelük?

– A közelben hegymászók gyakorlatoznak, elfutunk értük.

– Köszönjük. Nagyon fáj.

– Hogy kerültek olyan mélyre?

– Nem volt lámpánk, véletlenül lecsúsztunk.

– Egyszóval jövünk, várjanak.

– Meddig?

– Egy órát.

– Jaaj! Nincs egy kulacs vizük?

– Az van, madzag nincs.

– Madzagunk nekünk van. Megpróbálom feldobni, a kezem bírja.

A zsinórhajítás negyedik feldobásra sikerült. Jó erőben lehetett még most is a dobó ember. A gombolyag Pádár Sanyi lába elé gurult.

A sárga műanyag zsinór volt, valóban.

Ráerősítették az egyik kulacsot, óvatosan engedték lefelé a sötét bizonytalanságba. Az alumínium kulacs ide-oda koppant.

– Köszönjük.

Csönd. Azok ott odalenn elhallgattak, erejüket gyöngíteni fölösleges panaszkodással nem volt érdemes. Ezek idefent már tudták, kikről van szó; azok odalenn remélték, hogy valóban gyanútlan turisták fogják kimenteni őket.

Pádár Sanyin volt az intézkedés sora. Csak néhány szót szólt a többiekhez, a barlangon kívül, hogy azok odalenn ne halljanak semmit, aztán már szedte is nyaka közé a lábát, futott egyenesen haza. Minden rövidítő utat ismert, nem kellett kerülnie a tábor felé. Nyílvessző sem suhan úgy, ahogyan Pádár Sanyi a fák, bokrok között, réten keresztül, nyiladékok hálózatában, országutat keresztezve, patakon átpattanva gumilabdaként futott.

Jó félóra múlva már csattogott is keresztül a kis hídon.

Édesanyja a veranda lépcsején ült, zöldbabot tisztított. Rémülten ugrott föl, csak Szellő, a vizsla örvendett a kisebbik gazdának.

– Hát te? – kérdezte Pádár mama, és ledobta a marék zöldbabot.

– Rablókat fogtunk, tolvajokat! – lihegte a fiú. – A felső barlangba zuhantak. Hol van édesapám a kötéllel?

Egyszerre hadarta el. Még csak nem is nézett körül, azt sem figyelte, hogy a kis pázsitos partszélen már új táborozók vertek sátrat, a két kislány pedig otthon sincs.

Pádár mama egyik csodálkozásból a másikba esett. Anyai szíve dobbant meg elsőbbed.

– Nektek semmi bajotok?

Pádár Sanyi nyelt egyet, mert most egy kicsit füllentenie kellett:

– Nekünk semmi. Apa jöjjön velem. Rettentően sürgős!

Apára azonban várni kellett szintén vagy egy félórát, amíg a motorján előkerült. A zöld terepjáró ott pihent az udvaron, a fiú már tüsténkedett körülötte – néha, amikor kettesben bolyongtak az erdőben, már vezette is –, és csak ennyit mondott a kocsi begyújtása közben:

– Két idegen ember a barlangba zuhant, ki kell mentenünk őket. Meg is sebesültek.

– Akkor hordágyat is viszünk – tette helyre Pádár apa az eszét, és ment a szerszámoskamrába a hordágyakért; az erdőgazdaság ilyennel is fel van szerelve. – Melyik kötelet vigyük?

– A két húszmétereset. Egy harmincasat.

– Ejha – füttyentett Pádár apa –, ez nem tréfadolog! Majd útközben mindent elmondasz, jó?

– Mindent! – intett a fiú, és már ugrott is apja mellé a rázós, fürge, megbízható kicsi kocsiba.

Jó félórát zötykölődtek, kerülgették az ösvényt, kapaszkodtak a kátyús utakon, hogy néha csaknem égnek állt hol a jobb pár kerék, hol a bal pár kerék, egyszer a fiú ki is ugrott, hogy vállával támassza meg a kocsit, mindez azonban arra volt jó, hogy mire a barlanghoz vezető gyökérlépcsősor alá értek, Pádár apa már mindenről tudjon.

– Hát ez aztán tábori élet a javából, szebbet se kívánhattatok volna! – csóválta a fejét, de a fiú, mert igen jól ismerte apját, tudta már, hogy Pádár apa a legteljesebb mértékben meg van elégedve mind az eredménnyel, mind a teljesítménnyel, mind az egész szereplőgárdával. Hólapát Janit is beleértve, öt talán különösén, hiszen úgy pottyant a cselekménybe, mint a szédült légy a tejfölbe.

A három teremőr a barlang előtt ült. Ha az izgalom nem gyúrta, gyömöszölte volna a gyomrukat, már talán szenvedtek volna az éhségtől. Most azonban minden ilyen bajt feledtek. Rohantak a gyökérlépcsőkön lefelé (végül még itt fogják kitörni a nyakukat), aztán egyesült erővel cipelték föl a köteleket, a hordágyakat, a kötszert s két nagy villanylámpát is. Pádár Pál erdészete nem először ment ki vigyázatlan barlangkalandorokat.

A két erős elemlámpa széles fényköröket rajzolt a barlang előszobájába. Denevérek csüngtek a belső folyosó pereme fölött. A barlang előtere alig tíz méter hosszú volt. Itt elöl vetett magának homokágyat a minap Pompás Feri, utána pedig a titkos kutatópár. Szerencsés Misi is ismerős volt már itt, csak Hólapát Jani nem járt még erre.

Pádár apa a szakadék szélére ment s levilágított.

– Megvannak még? – kérdezte.

– Meg – nyögte Kékh Szende. – Maguk is itt vannak?

– Itt – kiáltotta le Pádár apa, s miután így kölcsönösen biztosították egymást jelenlétükről, Pádár apa lebocsátotta a húszméteres kötelet, s utánavilágított.

– A kötél nem ér le! – szólt föl kétségbeesetten Kékh Szilárd.

– Megy a hosszabbik. A barlang nem mélyebb!

Pádár apa a harmincméteres kötelet bocsátotta le, de a másik kötél is ott maradt.

– Kapaszkodjon meg egyikük, óvatosan húzzuk.

A kötél megfeszült.

– Jaaj – nyögött Kékh Szende –, a lábam!

– Próbálja csak meg, bátran!

Kövek csattantak, zúdult lefelé a homok, pergett a kavics, Kékh Szende lassan, óvatosan, nyögve és szitkozódva rakta lábát fölfelé. Néha csúszott egyet, de odafönn öten fogták erősen.

– Ne féljen, hegymászók vagyunk! – biztatták fentről.

Senki sem számolta a perceket. Kékh Szende egyre közelebb zihált, szuszogott, szenvedett, a kötél egyre rövidebb lett, végül Kékh Szende feje megjelent a megvilágított barlangnyílásban. Két kézzel markolta a kötelet, botladozva kúszott fölfelé. Szép kék farmere szakadozott volt, sáros, poros. Bicegve, tántorogva állt volna föl, de leroskadt.

– Alighanem eltört a lábam – mondta keservesen.

Aztán feltekintett.

Az a Fertő tavi fiú állott előtte, magasan, büszkén, akit az előbb fojtogatott.

– Jó napot! – köszöntötte Pompás Feri. – örülök, hogy ismét találkoztunk. Kellemes beszélgetésünk lesz.

Kékh Szende úgy meredt rá, mint egy feltámadt kísértetre. Csak ennyit bírt mondani:

– Ez nem igaz!

Most aztán ő ájult el.

– Maga jön! – folytatta a mentést Pádár apa, és meglóbálta a húszméteres kötelet. – Ennyi elég lesz?

– Nekem elég. Feljebb vagyok – hangzott a mélyből. – Óvatosan húzzanak, csak fél kézzel tudok fogódzni.

Kékh Szilárd lábával nem volt baj, neki alighanem a kulcscsontja törött el. Még lassabban mászott-cammogott föl, mint ikertestvére. Az ő útja is jó félóráig tartott. Ruhája nem kevésbé volt szakadozott, gombja vesztett, mint a másiké. Amikor végre kilépett a lámpa fényköréből, és a körül állókra meredt, rövid önvallomás szakadt ki belőle:

– Ó, mi hülyék!

A grimaszt, amit Pompás Feri meg Hólapát Jani vágott előtte, soha nem fogja elfelejteni. Pedig lesz ideje a közeljövőben csendben elmélkedni a dolgok múlása fölött.

– Hová visznek? – kérdezte.

– Kórházba.

– Menjünk.

– Még nem – ingatta fejét Pompás Feri. – Hol vannak az edények?

– Milyen edények?

– Amiket elraboltak.

– Mi nem raboltunk el semmit.

– Hol vannak?! – állt eléjük Pádár Pál is.

– Hja, azok az összetört ibrikek? Eldobtuk őket az úton. Nem értek semmit.

– Helyes – bólintott Pádár apa –, akkor várunk!

– Mire várunk?

– Arra, hogy összeszedjék magukat, s utána visszamennek a mélybe, hogy megtalálják azokat az értéktelen ibrikeket. Várunk, ha kell, holnap ilyenkorig is.

– Gyilkosok! – szakadt ki Kékh Szilárdból.

– Az lehet, bár ez kétséges, de az értéktelen ibrikeket mégis fel kell hozniok.

– Mi nem. Nem bírjuk.

– No lám, mégis megvannak. Hol vannak?

Kékh Szende magához tért. Lassan emelte föl fejét, gyenge hangon mondta:

– Most már mindegy. Ott vannak az oldalfülkében. Ha a kötél hosszát számítjuk, akkor tizenöt méterre. Utána zuhantunk le, mert megcsúsztunk. Dögöljenek meg!

– Nem fogunk! – vigasztalta Kékh Szendét Pádár apa, és nekikészült – Fogjatok fiúk! Ereszkedem!

Pompás Feri melléje lépett.

– Azt nem, Pádár bácsi, ez a mi dolgunk Hólapát Janival. Mi kezdtük, mi fejezzük be. A kötél vége a miénk, tessék világítani. A sárga zsinórnak is szerepe lesz, kössétek arra, fiúk, azt az egy dobozt. Avanti, Juhani!

Ez jutott eszébe idegen nyelven, de ez is olaszul. Holappa Juhani ezt is megértette. Megfogta az egyik kötél végét, Pompás Feri a másikét. Tíz percet sem kúsztak lefelé, Pompás Feri olyan hangon ordított fölfelé, mint akinek csupa gombóccal van tele a szája, de közben gurgulázik is:

– Megvan! – hörögte diadalmasan. – Csomózom! Most vigyázz nagyon, tábori népség!

Az első szállítmány óvatosan, lassan, mintha bizony Attila apánk teljés kincstárát küldenék föl, hozzátéve Árpád fejedelemét is, szinte billegés, koppanás nélkül emelkedett föl a mélyből. Majd újra visszaeresztették a dobozt. Soha kólás dobozban ilyen kincs még nem volt.

Annyi bizonyos, hogy a két Kékh nem fog felugrani s menekülni, rá sem kellett őket kötözni a hordágyra. Vigyázva, óvatosan, embertársi buzgalommal, szilárdul markolva a hordágy négy karját, engedték alá a gyökérlépcsőkön a diadalmas mentők Kékh Szendét meg Szilárdot. (Csak mi tudtuk még megnevezni őket, nevüket senki sem ismeri; a bemutatkozás csak később történik meg, de akkor már rendőri kéz jegyzőkönyvezi őket.)

Nagy üggyel-bajjal sikerült a két sebesültet a hátsó ülésre nyomni; alig győzték sziszegéssel és szitkozódással, bár inkább önmagukat ócsárolták volna. Az első ülésre Pompás Feri telepedett, ez a megtiszteltetés neki valóban kijárt.

A többiek gyalogszerrel loholtak le a házba.

Alig félóra hosszát vártak, amire a mentőautó és mögötte a rendőrségi riadókocsi befutott. Pádár mama kávéval meg is itatta, zsíros kenyérrel meg is etette a két Kékhet, nem voltak veszélyesek már ekkor.

– Nektek mit süssek, fiúk?

– Palacsintát! – rivallt Pádár Sanyi, és a többiek azonnal beleegyeztek.

Pádár Pál pedig feladatott egy táviratot, nem elsőt már ezen a nyáron:

„Azonnal tessék jönni, roppant nagy újságok vannak!"

A professzor a déli autóbuszból szállt ki.

– Mi az a nagy újság? Új Vénusz született?

Benn a nagyszoba asztalán, fehér lepedőre helyezve, szemben a vidám napsugárral mosolygott Lázár professzorra a megannyi ibrik, korsó, tál, ruhakapocs, tőrmarkolat.

A négy fiú mint négy testőr állott az asztal négy sarkán, vigyázzban, szigorú vigyázzban, és nem lehetett tudni, hogy az ő mosolyuk volt-e sugárzóbb vagy az ablakon át betekintő. Napé.

Lázár László lába megmerevedett, pedig edzett világjáró láb volt.

– Szszszsz… – csak ennyit szólt a professzor.

Vigyázva közeledett a vakító fehér lepedőhöz és a még korántsem vakító holmikhoz. Óvatosan vette kezébe a nagy tálat. Kisujja hegyével kapart rajta egy aprót. A mintát kereste. A szarvast vagy a sárkányt vagy a turulmadarat, a virágot.

Külön-külön vette kezébe a Somhegy kincseit. Oly csend volt a szobában, hogy még Szellő vizsla szuszogását is meg lehetett hallani a küszöb felől. A vizsla is átérezte a percek nagyságát. Csak Csöpi, a tacsi kapkodta a legyeket szórakozottan.

Feszülten figyelték a professzort. Az egész ház népe s minden vendége benn szorongott a szobában. A nap végigpásztázta a megannyi horpadt edényt, az ibriket, a serleget, a tőrt, a csatokat. A földet, a homokot, az évszázadok porát, ami rájuk ragadt.

És akkor a professzor – kissé sápadtan és a szokottnál komolyabban – ránézett a négy testőrre.

– Azt hiszem, megtaláltátok egy menekülő avar kagán teljes kincstárát.

A csend még nem oldódott föl. Egy huszárdarázs betévedt, körüldongta az asztalt, senkinek sem jutott eszébe, hogy elkergesse. Csöpi egyet vakkantott odakint, valami úton járó ember friss vízért tért be. Pádár mama kifutott, s ezzel lazított egyet a hallgatáson. A professzor folytatta:

– Azt hiszem, az elméletem beigazolódott. Van ez olyan kincs, mint hajdan a nagyszentmiklósi. Tudta az a két gazember, mit akart ellopni. A nagyszentmiklósi kincsek Bécsben vannak; ezek itt, végre, a Magyar Nemzeti Múzeumba kerülnek.

– A szegedi nem kaphatna belőle legalább egy csatot? – tört ki a honfiúi érzés Pompás Feriből. – Ottó bácsi, az igazgató bizony nagyon örülne.

A professzor megsimogatta Pompás Feri fejét.

– Ottó bácsinak majd találsz másikat. Pusztaszeren.