DE DION ÉS DE DOMINGO

– Mi a neve?

– Frédéric De Dion-Bouton.

– Igaz ez?

– A legjobb tudomásom szerint igen.

– És ha nem ilyen jó a tudomása? Erőltesse meg kissé magát; az útlevelén nem ez a név áll, hanem a De Domingo Frédéric.

– Az hamis név.

– Egyszóval a De Dion-Bouton a helyes?

– Helyes. Ez van a névjegyemen is.

– A névjegyét Budapesten csináltatta, a névjegy nem mond semmit, olyan nevet nyomathatok, amilyet akarok.

– A De Domingo a hamis.

– Eszerint több neve van.

– Csak egy.

– Mint De Dion-Bouton hol született?

– Marseille mellett, egy Gardane nevű kisvárosban.

– És mint De Domingo?

– San Domingóban. De az nem igaz.

– Mi céllal érkezett Magyarországra?

– A reumámat gyógykezeltetni. Hallottam, itt kitűnő fürdők vannak.

– Hol szerezte a reumáját?

– Tengeri hajón. Hajóskapitány vagyok.

– Miért adta ki magát francia újságírónak?

– Mert az is vagyok. Egy francia lapot tudósítok:

– Hajóskapitány mint újságíró. Különös összetétel.

– Egy svéd király ragyogó teniszjátékos volt, hivatásos versenyző is egyben, egy bolgár király pedig mozdonyvezető, oklevele is volt róla. Egy harmadik király… -

– Fölösleges a királyi családokat a saját ügyébe belekevernie, példát mi is tudunk mondani. Mi készteti a régiségek és műkincsek iránt való szívós érdeklődésre?

– Csak annyira érdeklődöm, amennyire minden művelt ember teszi. Szeretem a szépet.

– Mióta ismeri a társát, azt a bizonyos Sottilét?

– Nem társam. Véletlenül ismerkedtünk meg a repülőgépen.

– Ki hozta össze Kékh Szilárddal és Kékh Szendével?

– Bélyegcsere-partnereim.

– Előzetes letartóztatásba helyezem.

– Ezt kikérem magamnak! Miért?

– A Nemzetközi Rendőrség, az Interpol körözi önt, akinek a neve sem De Dion-Bouton, sem De Domingo, hanem Frédéric Sgardelli, és Haitiban született. Sok neve közül csak a Frédéric a valódi.

– Ez nem igaz.

– Azt hiszem, jó fogást csináltunk önben és társában. Ki a megbízója?

– Nincs megbízóm.

– Majd a francia, a spanyol meg a holland rendőrség megmondja. Kihallgatása alatt szállodájában a házkutatás megtörtént, mindent megtaláltunk.

– Semmit nem találtak.

– Nem is a szállodájában, hanem a rejtekhelyeken, ügyvédje van?

– Nincs.

– Majd kijelölünk egyet.

 

De Dion-Bouton Frigyes úr – azaz most már egyáltalán nem tudjuk, hogy kicsoda – még mindig nem értette, miféle váratlan szél repítette a pesti rendőrség karjaiba. Meg kell vallanunk, hogy a De Domingo névben éppúgy nem lehetünk bizonyosak, mint a Sgardelli névben sem, mert egy koppenhágai nyilvántartás szerint a neve tulajdonképpen Dzsafar Mehemed, és Libanonban született. Bárhonnan sodorta is sorsa a kék Duna partjára, alaposan meghökkent, amikor a Keleti pályaudvar előcsarnokában két kellemes úr arra kérte, feltűnés nélkül kövesse őket, először azonban mutassa meg, mit zárt el az előbb a poggyásztartó szekrénybe. De Dion-Bouton Frigyes úr, aki éppen De Domingo néven utazik, s akit Párizsban Sgardelli, Dániában Dzsafar néven tartanak nyilván, egy ideig tiltakozott az okvetetlenkedés ellen, azután beletörődött a meghívásba, követte az urakat. De először kinyitotta a poggyásztartó szekrényt. A szekrény mélyén selyempapírosba egyenként, gondosan becsomagolt római bronzszobrocskák voltak, valamint három elefántcsontra festett biedermeier arckép, három mosolygó miniatűr.

– Több szekrénykulcsa nincs?

– Ez is csak szívességből van nálam, a szekrény tartalma nem az enyém. Tiltakozom! Törvényes útlevéllel utazom.

– Majd azt is megvizsgáljuk.

A szállodai szobájában még öt szekrénykulcsot találtak, de a szekrényeket majd bizottság nyitja ki.

Az előbb vázolt beszélgetést csupán tájékoztatásnak szántuk, hogy a kedves olvasó ne keresse sem De Dion-Bouton, sem Sottile urat a múzeumok tájékán vagy műgyűjtők lakásának ajtaja előtt, de bakonyi várdomb tövében vagy nyári szabadságát élvező operaénekesnő rácsos ablaka alatt sem. A beszélgetés, amit a kedves olvasó türelme kedvéért rövidre fogtunk, két napig tartott.

A tanulságos konferenciára több urat is meghívtak, többek között Sottile urat és a két Kékh urat. Az ilyen tanulságos találkozást általában szembesítésnek nevezik. Más néven ráolvasásnak, sőt, egymásra olvasásnak.

Szaknyelven van ennek a műveletnek szőnyegneve is: felgöngyölítés.

Ki gondolta volna, hogy ez a felgöngyölítés, ez a szőnyegtisztító művelet azzal kezdődik, hogy egy Kun-Tatár Ferenc nevű szegedi gimnazistának kedvé szottyan a Fertő tavában lábat áztatni?

Senki sem kételkedik ebben.

Hogy is kezdődött a vége? Pár szóval vázoljuk csupán ezt is, hogy ne feszítsük tovább a türelmet; de hiszen az itt vázolt következményből már úgyis következtetni lehet arra, hogy a felgöngyölítésben Pompás Ferinek és társainak jelentős szerep jutott.

A két Kékhet díszkíséret mellett ugyanis gyorsan be kellett szállítani a kórházba, mivel meglehetősen bágyadt és szakadt állapotba kerültek. A bágyadtság a testi állapotra, a szakadtság pedig nem is annyira a ruhára, mint inkább a lelki állapotra vonatkozott. Lelkileg voltak tépettek. A kórház orvosai a Kéknek megviselt testét gyógyítgatták ugyan, lelki doktort nagy bánatukra adni a kórház nem tudott. Lelküket másnap a rendőrségen vették vizsgálat alá, ebbe a vizsgálatba azonban – szakértő tanúként – Kun-Tatár Ferencet is bevonták. (Hiába, ilyen komoly helyen nem nevezhetjük se Pompásnak, se Babkarónak!) A dolog láncolata azonban megkívánta, hogy Kun-Tatár Ferenc egyéni vállalkozását viszont Lázár László professzor igazolja. Lázár László professzort pedig az egyetem.

Ez az igazi tudományos körforgás! A fogaskerekek pontosan illettek egymásba. A Fertő tónál, sőt még előbb, egy benzinkútnál kezdődtek, és az avar kagán ibrikjeinél végződtek.

– Nagyon csodálkoznánk-e hát, ha a kerekeknek ebben a pontos forgásában, a fogaknak egymáshoz kapcsolódásában megjelenne Kézdi Gáspár főhadnagy is? Semmiképpen nem csodálkoznánk. A főhadnagy a Kun-Tatár Ferenc irataiból került elő. Ne úgy értsük ezt, mintha a főhadnagy a Fertő tavi kaland óta valahol a papírlapok kőzött bujkált volna, hanem úgy, hogy a tanúkihallgatáskor, amikor már a Kékheket is belemártották a kékítő vízbe, Kun-Tatár Ferenc egyéb dicséretre méltó dolgai is előkerültek.

Ehhez pedig Kézdi Gáspár főhadnagy fogaskerekeire is szükség volt.

– Feri! – kiáltotta a főhadnagy, amikor ismét megpillantotta Pompás Ferencet és Pompás Ferenc arcán a sebtapaszt. Feri kissé még bicegett. – Feri! Hát ilyen szorgalmasan munkálkodsz az őszi dolgozat cselekményei érdekében?

Megölelte Ferit.

– Hát vagy aranyásó lesz belőled Dél-Afrikában, vagy pedig Columbo hadnagy babérjaira pályázol! Nem maradnál rögtön itt nálunk? Ki ez a barátod?

– Hólap… pardon, Juhani Holappa, egy finn barátom és munkatársam Suomiból. Tanúnak jött ő is.

Miért tagadjuk, hogy a találkozás öröme őszinte s amellett némileg zajos volt. Az öröm sajnos nem vonatkozott a Kékhekre, mert a mindenféle göngyölítések során zártabb helyen tartották őket, mondhatnánk azt is, hogy őrizetbe vették. Tudniillik közben újból előkerült néhány szekrénytöltelék arany Buddha-szobor, Canaletto-kép, püspöki pecsétgyűrű, Apafi Mihály fejedelem hatszegletű aranydukátja, kézzel írott s festett középkori imakönyv, oroszlánfő a visegrádi palotából, s hogy ne csupán apró méretű zsákmányok kerüljenek ki az országból, Sottile mester ágyának matraca alatt hat, szakértelemmel összegöngyölt kép, reneszánsz mesterek alkotásai.

Egy amerikai olajkirály megirigyelhette volna az eredményt. Rövid idő alatt igen szorgalmasan dolgoztak. Kihasználtak minden percet gondosan.

– Önök úgy cikáztak ebben az országban, mint a fecskék – mondta elismerőleg az őrnagy. – Most már csak egyre vagyunk kíváncsiak: ki a főnök? Ki tartja kezében a szálakat?

– Nincs főnök. Saját zsebre dolgoztunk.

Ennyit már bevallhatott De Dion-Bouton, azaz Sgardelli, tagadni nem volt érdemes. Az eredmény megtöltött egy kisebb szobát, amit szorgalmas hangyaként összehordtak.

Később azt kérdezte De Dion-Bouton, azaz Sgardelli:

– Csökken a büntetésem, ha a főnök nevét kiadom?

– Világos.

– De megöl.

– Attól ne féljen. Ülni fog ő is.

De Dion-Bouton az ajkát rágta. Hol fehér volt, hol piros, hol sápadt, hol izzadt.

– Függessze föl a betyárbecsületet – nézett rá az őrnagy – magukat ő is vízben hagyta volna.

– Igaz – billentette le fejét De Dion-Bouton, azaz Sgardelli, avagy Mehemed –, hát megmondom. Egy kis halászfaluban lakik a Földközi-tenger partján, szőlőtermelőnek álcázza magát. Egyik neve angol, a másik francia, ő maga olasz. Derek Praliné.

– Jóízű neve van – nyúlt az őrnagy a telefon után.

És ez volt az Interpol legnagyobb fogása abban az esztendőben.

 

Bizony, a tábort le kell bontani, a kedves, szép bakonyvári tábort. Hamarább, mint tervezték. Az avar kincsek okozta bonyodalom, a kórház, a kihallgatás, a sok jövésmenés megzavarta a tábori élet és az ásatások szabályos nyugodt menetét. Búcsút kell mondani ennek a virágos kis rétnek, a lenti forrásnak, az ügyeletes szajkónak, a soros bagolynak, szénaillatnak és ásító barlangnak.

– Most, amikor már kerítést is húztunk volna a tábor körül! – búsongott Pádár Sanyi, ám Szerencsés Misi talált a búcsúzásban valami vigasztalót is:

– Vége a málnaszedésnek, minden málnát megettünk.

– De jön a szeder – tiltakozott Pádár Sanyi –, azt még igazán megvárhatnátok. Szeptemberben feketéllik tőle megint az egész határ. És lesz vadkörte, vadalma, várjatok még!

Bizony, a tábort le kell bontani, a kedves, szép bakonyvári tábort. Az avar kagán kincsei hirtelen más irányba kalauzolták a professzor érdeklődését. A három ásó munkást oda vezényelte át, és most már maga is itt marad; a bakonyvári kemencét betakartatta, nem kutat újabb agyagistennők után, várhatnak még egy évig, ha már hatezer évet aludtak. Az avar kagán emlékeit kell bontogatni most, nehogy avatatlan kincskeresők bolygassák tovább a hegyoldalt. Néhány kapanyom máris látszik.

Bizony, a tábort le kell bontani, a kedves, szép bakonyvári tábort. Pádár apa két fordulóval hazaszállított mindent, sátrat, ágyat, ládát, kondért és muníciót. Pedig mekkora gazdag volt az élelmiszer-raktár: teljes hétig bírta volna szusszal még. Csöpi tacsi vesszőházát ott hagyták, zálogul jövőre.

– Ugye, jövőre is eljöttök? – könyörgött Sanyi. – Rögtön tanévzáró után, ugye, biztosan? Új tábort építünk, nagyot, szépet, igazi kerítéssel. – A tacsinak családja lesz, a kicsinyeket is nyaraltatni kell. Ugye eljöttök?

Majdnem pityergett. Pádár Panni azonban határozottan sírt. Nem szégyellte, hogy könnyezik. Nem szégyellte Szerencsés Magdi sem. Pedig büszke volt magára: a bátyjával együtt egyedül fog vonaton utazni haza Pestre.

– Mindenképpen itt vagyok iskolazárás után reggel tízkor, azonnal – dobta hátára a zsákot Szerencsés Misi, és akár hiszitek, akár nem, remegett a hangja.

– Jövök – Pompás Feri csak ennyit mondott. – Hogy a csudába nem jönnék, hiszen dolgom van még itt. Ki kell bontanom a nagyobbik kemencét.

– Egészen ügyesen dolgoztak ezek a Kékhek – ismerte el a professzor –, alig kell restaurálni a kis kemence oldalát, állíthatjuk ki a múzeumban, az istennőkkel együtt. Jövőre már tárló alatt láthatjátok.

– És te, Hólapát Jani?

Jani mosolygott.

– Ensi vuonna? – vonta meg a vállát – Jövőre? Talán. Jövőre Dániába megyek. De talán két év múlva, vagy három…

A professzor mindezt híven tolmácsolta.

Megölelték, megcsókolták. A kék-fehér finn zászlót Pádár Panni a padlásablakon dugta ki, sokáig lobogtatta.

Az autóbusz elvitte őket.

Csak Pompás Feri maradt az országúton. Két kocsi elfutott mellette. A harmadik stoppolt le.

– Hová, fiú?

– Szegedre.

– Veszprémig elviszlek.

Még visszaszólt Pompás Feri Pádár Sanyinak, aki ott várakozott mellette az út szélén:

– Csak nem fogom megtagadni magamat, és menjek vonaton haza? Hát azt nem! Szia!

– Szia! – intett Pádár Sanyi, és hirtelen rettentő üresnek érezte az udvart, a házat.

Fürge, kis kék Fiat volt, szorgalmasan duruzsolt. Csak a vezetője ült benne, kedve volt társalogni. Zirc határában szólalt meg:

– Régóta vagy úton?

– Három hete vagy négy. Már magam sem tudom.

– Annyi minden történt veled, hogy a napok számát sem tudod? – mosolygott a gazda.

– Nem sok. Sétáltam, nyaraltam.

– Egyéb semmi?

– Semmi. Elment az idő…