TEVÉKENY TÁBOR

Azon a napon, amikor a Pádár-Szerencsés-tábor tagjai az előző napi kőgörgetés fáradalmait pihenték, edzve magukat keményen az eljövendőkre, nem mindennapi tanácskozás folyt Pádár papa, Szerencsés apa és a professzor között ebéd után, az árnyékvető, zárt spaletták mögött.

A tanácskozás egyáltalában nem volt titkos, csak kissé hosszadalmas, és a nyári rekkenőben oly kimerítő, hogy egy ízben Pádár mama, másodszor Szerencsés anya tett az asztalra frissen főzött, illatos feketekávét. Kellett a fáradt agyaknak a kellő gondozás.

A tábor négylevelű lóheréje (mert őket is bátran nevezhetjük annak, de itt még két virágszál is csatlakozik a négy levélhez, tudjuk is, kik ők), a nyerítő négyes tehát: a patakban emelt gát vizében fürdik. Szellő és a Csöpi tacsi illő és biztonságos távolságból figyeli a zajos műveletet. Hasonlatunk tehát, akár négylevelű lóherének, akár négyes csikófogatnak becézzük őket, semmilyen vonatkozásban nem sántít. Pompás Feri tartalék csokoládéit és Hólapát Jani hasonló tartalékait sikerült teljesen elpusztítani, tisztára söprődött minden zsák és minden tarisznya.

A málnaszedés érdekében azonban végül is fel kellett öltözniök, és jó messzire kalandozniuk, mert a ház közelében ehető erdei gyümölcs már nem akadt.

Ezt a napot úgy tekintették, mint az elhatározó s döntő versenyek előtti próbafutamot. Amikor jól teleszívja az ember a tüdejét, hogy aztán bírja a futást, az ugrást. Avagy az operaénekes a hosszú áriát, amelynek – különösen, ha jó öblösen gurguláz – se vége, se hossza.

A málnaszedésbe a két ifjú hölgy is benevez. Különös, de ők a málnamuníciónak csak a felét használják föl közvetlen táplálkozásra. Másik felét édesanyjuknak viszik. Ezen tűnődvén Szerencsés Misi némileg elszégyellte magát, de akkor már késő volt, mindent bekebelezett.

– Gyűlik a regényanyagunk – nyelte le az utolsó szem málnát Pádár Sanyi –, kezdhetjük írni megint.

– Egyelőre kevés a cselekmény – tömködte magát Pompás Feri is. – A tegnapi lapátolás még egy fél fejezetre sem való. Várnunk kell.

– Neked már sok cselekményed gyűlt össze – kiáltotta egy távolabbi málnabokor mellől Szerencsés Misi –, akár tíz könyvet és húsz dolgozatot is megírhatsz belőle, de nekünk a meglevő anyagból kell szabnunk.

– Hozott anyagból – mammogott vissza Pompás Feri – hátha összegyűlik nektek is valamennyi. Podmaniczky Rafael díszsarkantyúja a táltos lovakkal.

Lassan húztak hazafelé, itt is, ott is mezgereltek még a szúrós bokrok alján liláspiros málnaszemeket.

A mai tábortűzhöz különösen sok száraz ágat kellett összegyűjteniök, ez volt a Nagytanács rendelete. Hólapát Jani annyira belelendült a munkába, hogy egymaga megtöltötte volna a faraktárt lobogni való fával. És mikor az alkony újra leszállt, és felzendült mindenfelől a megannyi énekesmadár napszálltát dicsérő dala, amikor már Lilla, a méla tehén is rég otthon kérődzött, amikor a szúnyogok és esti pillék raja újra megindította támadó hadműveleteit, akkor fellobbant a tűz első lángnyelve, recsegtek-ropogtak, nyiszogtak és pattogtak a száraz meg a nedves ágak.

Ki a takarójára ült, ki a kis padra, ki meg a fatuskójára. Hólapát Jani egy időtlen nyírfatuskóból fűrészelt magának már kora reggel alkalmas ülőkét, ez emlékeztette kedves hazájára. És csodálatosan, valami édes száraz süteményt még mindig fedezett föl tarisznyája belső zsebében, azt osztotta szét, s ennyit tett hozzá:

– Lopussa! (Azaz: Vége!)

Mikor már mindenek egybegyűlének, és az arcokat pirosra festette a láng meg a meleg, a professzor felnyújtotta a kezét, jeléül annak, hogy beszélni kíván.

– Uff! – mondta. – A Nagytanácsot megnyitom, az egyik főnök beszélni akar.

– A Nagy Főnök beszéljen! – helyeselt Szerencsés Árpád.

– Hallgatjuk! – brummantotta Pádár Pál, mert jól ismerte a szabályokat.

A professzor mindenkor játékos elme volt, fejére helyezte kis, barna svájcisapkáját; a sapka peremén madártollak meredtek az égnek. Fácántoll, szajkótoll, vércsetoll, szarkatoll, harkályé, még egy ölyvé is, de hogy ezt hol szedte, senki sem tudta. Tehátlan már a tollairól is látszott, főnöki beszédet fog tartani.

– Uff! – mondta még egyszer. – Hallják tehát, testvéreim. A mai napon megtartottuk a Nagytanácsot, és a következő döntést hoztuk. Az ásatások sikerrel biztatnak, az egymás-alatt-több-réteg elmélet helytálló. És nem csupán a várdomb kerületén belül kezdünk próbaásáshoz, hanem a vele szomszédos dombsorokon is. Munkaerőnk azonban kevés, mindössze három munkásunk van. Szerencsés Árpádéknak viszont holnapután lejár a szabadságuk, tábort bontanak, utaznak haza. Szerencsés Árpád barátomat ugyanis az üzeme visszarendelte, új gépeket kell kipróbálni.

– Ó! – jajdította el magát Szerencsés Misi.

– Semmi vész – rázta meg tollait biztatóan Lázár professzor –, minden megoldható. Hajlandók vagytok-e önálló tábort ütni a várdomb mellett, ti, négyen? Úgy határoztunk ugyanis, hogy megkérdezünk benneteket! Juhani nem érti ugyan, amit most mondok nektek, de az ő nevében máris szavazhatok: igen. Kun-Tatár Feri, te nyilván haza akarsz már menni, a te nevedben nem nyilatkozhatom.

– Maradok! – üvöltötte Feri. – Hát lehet ezt a bulit elszalasztani? Elvégre négyünkről van szó!

– Éljen! – ordította Szerencsés Misi. – Maradni fogunk hát?

A professzor visszaült a tölgyfatuskóra, levette fejéről a tollas nagyfőnöki sapkát, megtörölte homlokát, mert erősen perzselte már a hőség, s komolyabban folytatta:

– Igen, az apák tanácsa az anyák konventjével együtt jónak látja, ha teljesen önálló tábort vertek odafönn a várhegyen. Nemcsak próbaásás fog ott folyni, hanem a magános lét próbatábora is. Kísérlet saját magatok számára. Visztek egy négyszemélyes nagy sátort s egy kisebb konyhasátort. Kenyeret kaptok, edényt s nyersanyagot, konzerveket, zöldséget, zsírt, ami szükséges. Húsért, kenyérért háromnaponta jön le összesen mindig egy darab fiú. A többi akkor is odafenn marad. A segítő munkások esténként hazatérnek, velem együtt. Dolgotokba holnap reggel hat órától kezdve az égvilágon senki sem szólhat bele. Rajtatok függ, hogyan oldjátok meg hegyi életeteket, mire juttok önállóan.

– Hány óra napi ásás?

– Legkevesebb hat, a napi munka tehát kötelező.

Pompás Feriben bujkált az ördög:

– Egy sarkantyú ide, egy sarkantyú oda, ki mit talál, elosztjuk – vigyorintotta széles szájjal.

– Igen – bólintott a professzor –, ha a rézpitykének négy lika lesz, a négy likon megosztozhattok, a réz a múzeumé.

– Klassz! – helyeselt Pompás Feri. – Az aranytálakból miénk a fény, a múzeumé a csillogás.

– Ez a helyes kifejezés – csapta Pompás Feri fejére Lázár professzor a tollas főnöki sapkát –, az aranytálra előre befizetek.

– Sose lehet tudni – folytatta Pompás Feri a vigyorgást tovább –, az autóstop bírni fogja.

A tábortűz körül heverésző ifjonti társulat ágybéli számítógépei csak most kezdték feldolgozni, amit hallottak. Sokkal lassabban, mint egy valódi komputer. Nevetve, boldogan s ugyanakkor zavartan bámultak egymásra és felmenő ágbeli rokonaikra, azaz apára, anyára.

– Apa, ez igaz? – nyögte ki végül Szerencsés Misi.

Ugyanekkor Szerencsés Magdi is feljajdult:

– És velünk mi lesz?

– Arra is gondoltunk, a tervnek minden részletét kidolgoztuk. Magdi Pádáréknál marad, több személlyel mi bajunk sem lészen. Meglátogathatjátok őket, dolgukba bele is szólhattok.

– Beleszólhatunk? – szipogta Magdi.

– Bele.

– Akkor maradunk. Illetve maradok! – javította ki magát.

A tűz pattogott, nem volt oka elcsendesedni. A többiek köré azonban a hallgatás tündérei vonták a csend fátyolát.

Megint csak Pompás Feri törte meg a csendet:

– Hát ez bizony bizalom!

Semmi kétség, komolyan mondta. Némi meghatódottsággal vegyest. A professzor feltette a végső kérdést.

– Lényegében mindent elmondtam. Tudjátok, miről van szó. Két hét önálló államiság. Köztársaság, amelynek mindennap más az elnöke. Vállaljátok?

Sokkal csendesebben, de mintha mélyebbről jött volna, mind a négy egyszerre mondta:

– Vállaljuk.

Hólapát Jani olvasott szavakból, tekintetekből, mozdulatokból. Pontosan tudta, mire tett ígéretet, amikor magyarul szólalt meg ő is:

– Jó van. Igen.

Valahogy föl kellett oldani ezt a pillanatnyi meghatottságot, sokáig nem lehetett bírni ricsaj-vicsaj és lendület nélkül. Ezúttal Pádár Sanyi, a házigazda adta meg a vezényszót. Nekifeszítette hangszálait a zizegő erdőnek, a pattogó ágaknak, s immár egészen tisztán intonált:

 

Tuku, tuku, lampai, tani,

Kili, kili, kili äni,

Päkä, päkä, puskurí pässiä,

Päkä, päkä, pässi äni.

 

Még Pádár apa és Szerencsés atya is brummogta.

 

Álltak a sátrak. A nagy piros, amelyben négy felfújt fekvőhely volt, és a kicsi sárga, a konyhasátor. A felnőttek annyit segítettek, hogy a fürge terepjáró kocsin felszállították a sátrakat s a megannyi táborozási holmit arra a kis tisztásra, amelyik az ásatás helyétől jó negyedórányi járásra virult, s amelynek közelében, a tisztástól mélyebben, kicsi forrás is fakadt. Friss víz nélkül nem lehet táborozni. Hogy aztán elgátolják-e a vizet, mosdóhelyet is terveznek-e maguknak: az már az Erdei Köztársaság dolga.

Reggel nyolc óra volt. Ezt nem a kakukk jelentette, hanem Hólapát Jani svájci karórája, az Erdei Köztársaság legpontosabb kronométere. A kakukk megbolondult, s reggel fél nyolckor már a következő hetek huszonnégy óráit is elzengedezte, nem lehetett bízni benne. Egy vércse eszeveszetten tiltakozott a letelepülők ellen, mert megzavarták vadászterületét. Egy szajkó dühösen pletykálta el a különös honfoglalást. Csak a harkály maradt nyugodt, jól tudta, hogy ezek a földön szaladgáló kétlábúak nem tudnak oly ügyesen sima fatörzsre kúszni, mint ő meg a családja, ennélfogva reggelijét, ebédjét nem fenyegetik.

Reggel nyolc óra volt, mint mondottuk. A fürge, zöld GAZ-kocsit nagy üggyel-bajjal, dőlöngve kormányozta az Erdei Köztársaság területére Pádár Pál, megvárta, amíg a többiek gyalog felérnek, aztán közös erővel dobálták ki az autóból a holmikat.

– És most? – kérdezte Szerencsés Misi az édesapjától.

– És most? – kérdezte vissza Szerencsés apa. – És most azt csináltok, amit akartok. Tiétek a ház, magatoknak építtek.

Pompás Feri már verte is a karókat. Nem sokat kérdezősködött, fülön fogta Hólapát Janit, s feszítették az elnöki kastélyt, azaz a piros sátrat.

– Legalább azt mondd meg, apa, mit főzzünk ebédre? – állhatatoskodott Szerencsés Misi.

– Nem tudom, egyáltalán nem tudom – felelte Szerencsés apa –, lehet, hogy rögtön az első napon éhen fogtok halni?

– Hát… igazad van, apa – vakarta fejét Szerencsés Misi, s most már valóban elhitte, hogy az égvilágon senki sem fog beleszólni a dolgukba.

Pompás Feri őt is fülön fogta.

– Miniszter úr, konyhasátra felhúzásra vár!

A svájci karóra tizenkettőt mutatott, a zsebrádió delet harangozott, csak a kakukk órája járt összevissza. A gyomrok megkordultak, s lényegében ez volt a legpontosabb jelzés.

A tábor elkészült. Vízszintes terepre verték a két sátrat, körülárkolták, kifeszítették, berendezték. Tűzrakó hely készült két ágasfával, kőlapokkal. Pádár Sanyi rőzsét gyűjtött, Szerencsés. Misi a viharlámpát készítette elő, és a jelképes kapu elé – majd később igazi kapu is fog állni itt – a két érdekelt nemzet zászlaját tűzték a földbe.

A dolgok nem mentek vita nélkül. A hangtalan összmunka nem volt még sajátjuk. Egyikük ide, másikuk oda óhajtotta építeni a tűzhelyet, dombtetőre vagy a sátor elé a két zászlót, a romlandó muníció raktározásával is baj volt: hűvös helyen legyen, róka ne találja meg, hangyák rá ne másszanak, a tacsi se kaparja ki, avagy függesszék éppen fára. Szerencsés Misi háromszor is próbált tanácsot kérni:

– Apa, hogyan csináljuk?

Szerencsés apa elhárította a kérdést, üres tenyerét forgatta meg a levegőben:

– Nem tudom. Találjátok ki!

– Hát jó… – vonogatta vállát a mesterfiú.

A tábori kutya irigylésre méltó állását – ülését, fekvését, ahogy tetszik – Csöpi vállalta. Teljes szívvel, egyetértéssel. Hólapát Jani vesszőből font sátrat az ötödik polgárnak, ki tudja, hol tanulta a kosárfonást, de még tetőt is szabott reája, hajlékony mogyoróágakból, mert sem fűzfát, sem nyírfát nem talált. A kutya egy ideig gyanakodva kerülgette házát, néhány kolbászvég azonban jobb belátásra késztette. Estére beköltözött, s mert a finn polgár ajtót is font az ebkastélyra, Csöpi éjjel nem tudott kibújni, ennen álmába dőlt. Belenyugodott. A rókák békén maradhattak.

Az eredményt az apák pontosan négykor tekintették meg, ez volt a határidő. A megállapodásban az is benne volt, hogy az apák és védnökök testülete sem helyeslőleg, sem elítélőleg nem nyilatkozik a táborépítés minéműségéről. (Ezt igen cirkalmasan fogalmaztuk, nem tehetünk róla, elvégre államalapításról van szó.) Az apák tehát körülszemlélték a tábort, az építményeket, Csöpi ketrecét. Misi még megkockáztatta:

– Apa, milyenek vagyunk?

– Dicsők! – felelte röviden Szerencsés apa, s ezt aztán vehetted elismerésnek vagy sanda ítéletnek is.

Az öttagú (számítsuk bele teljes jogával az ebet is), az öttagú társulat mindenesetre meg volt elégedve magával. Alkony jöttével a felnőttek tanácsa távozott, s a táborban a négy alapító s a négylábú tag maradt. Meg a fogyó hold a fellegek mögött. Munkájukba senki sem szólt bele, tanáccsal nem szolgált, kifogással nem élt; magyarán: egy büdös szó kevés, de annyit sem mondtak. Szerencsés apa végképp el búcsúzott, s annyit tett, hogy – dicséretére legyen mondva – megcsókolta a fiát, megsimogatta a többi tagok arcát, s nevéhez illőn ezt mondta:

– Sok szerencsét, fiúk, érezzétek jól magatokat!

No, legalább ennyit szólt! Másnap már csak Lázár professzor és a három öreg munkás jön föl, a professzor sem mindig. Egyedül maradnak nagy felelősségükkel a rengeteg erdőben.

A krumplipaprikás mindenesetre azonnal odaégett a lobogó rőzsetűz fölött, ingerlő kozmaillatok illongtak máris a levegőégben – a tett okozója eznap Pádár Sándor polgártárs volt –, de nem lehetett a vacsora olyan füstös és kozmás, hogy lelkesen fenékig ne kaparták volna a kondért.

Még Hólapát Janinak sem volt ellene kifogása, holott különös masszának tartotta; a lappoknál sem evett hasonlót, amikor tavaly iskolai kirándulásra repítették őket észak felé.

Amikor aztán némi kondérfenék-vakarás után sikerült elmosogatniuk – érthetetlen ez a nagy tisztasági vágy, hiszen nem a kondér fenekéről eszik az ember, hanem a belsejéből –, a pislogó tábortűz mellett Pompás Feri nyitotta meg az ülést:

– Srácok – szólította meg a tanácsurakat –, noha osztály nélküli társadalom vagyunk, azaz sem korosztály, sem iskolai osztály nem számít, valamiféle elöljáró mégis szükséges.

– Légy te! – döntött azonnal Pádár Sanyi.

– Nem úgy van. Válasszunk minden napra egy-egy soros vezért, elnököt, főnököt vagy ilyesmit. Döntsön, kiküldjön-beküldjön, intézkedjék. S amit dönt, el kell fogadnunk. Ha persze úgy határozunk, hogy elfogadjuk.

– Szavazáskor két szavazata van?

– Csak egy. Mindenki önmagáért. Különben felbillen a birodalmi egyensúly.

– És ha egyenlő a szavazat? Elvégre négyen vagyunk:

– Öten. Csöpit is bevesszük döntnöknek.

A tacsi a tűz mellett hevert, felkapta a fejét, földhöz csapkodta farkát, azt hitte, megint enni kap, vagy éjjeli séta lesz.

– Mivel megértette, ő is szavazatra jogosult. Elfogadjátok?

Felnyújtották a kezüket. Erkölcsileg minden tenyér tiszta volt, kondérilag sajnos nem.

– El.

– Ábécérendben kezdünk. Hólapát Jani az első.

Jani megrebbent, tudta, róla van szó. Misi kinyújtotta tehát kormos mutatóujját, és a finn testvér mellére bökött vele.

– Prezident! – süvöltötte.

Behunyta a szemét, tenyerébe fektette arcát, alvást színlelt, majd rámutatott a svájci karórára:

– Holnap! – fejezte be a felvilágosítást.

Hólapát Jani nem érdemtelenül finnugor rokon, agyvelejében a pillanat ezredrésze alatt gyúlt ki a tízezer wattos villanykörte; bólintott:

– Huomenna!

Némely indiánfőnök színes madártollakkal jelzi elsőségét; a maoriknál piros köröket rajzolnak agyagfestékkel a főnök cserzett ábrázatára; jobb afrikai törzsfők előtt tam-tam dobosok haladnak; tekintélyes arab sejkeknek elefántcsont berakásos, ezüstagyú puskájuk van; még Csöpi, a tacsi is rézzel kivert fekete nyakörvet hord előkelősége jeléül; Hólapát Jani sem kulloghat hátul azzal, hogy semmiféle nagyfőnöki jelvénye nincs a holnapi nagy napra. Varázstarisznyája újabb rejtekéből valódi finn kést húzott elő, talán még nem is használta. Pengéje acélosan csillogott, nyelét rénszarvaslábcsontból faragták, kemény tokja széleit színes bőrcsíkok fonták át. Előkelő tisztsége jeléül Holappa Jani ezt a kést illesztette széles bőrövére. Svéd gyártmány volt, karácsonyra kapta.

Igen tiszteletreméltó jelenséggé emelkedett vele.

Így indult Hólapát Jani elnökségével az osztálytalan erdei társadalom, nemkülönben a rablólovagok régészeti kutatóinak első önálló napja.

Arra biztatjuk a nyájas olvasót, elégedjék meg egy futó beszámolóval, ami az ötösfogat tábori mindennapjait illeti. Túlzott mozgalmasság a táborban egyébként is alig adódik. Mindössze kora hajnalban, délebédkor és alkonyat idején találtatik élénkség és lárma. A vászonfalak közt napközben csend honol. Az általános, közös egyetértés megfelelő, különösebb vita nincs. Bátran elmondhatjuk, hogy az apák ama szándéka, amely szerint a tábori élet során az égvilágon semmibe nem szólnak bele – bármiképp szerveződjék is meg a tábori élet, a tacsi szervezési készségét is beleértve –, az első napokban kissé feszélyezte a tagokat, a társaság alig találta helyét, egyensúlyát. Az anyai törődés jótékony melege sem sugárzott körülöttük, apai morgás sem igyekezett kormányozni őket. Pompás Feri, a legeslegönállóbb egyéniség is meghökkent, amiért ennyire póráztalanították, pedig ő igazán tisztában van vele, mit jelent önmagunk szabad akarata urának és ötleteink kormányzójának lenni!

Még csak azt sem árulta el egyik anya sem, mi a palacsinta sütésének titka, s a húst kell-e előbb beletenni a gulyáslevesbe, vagy a zöldséges krumplit, a paprika előbb jön-e vagy utólag, amikor forr a víz? Kár volt pontosabban meg nem figyelni e művészi műveleteket. Bezzeg Panni meg Magdi tudja! Vannak egyéb főzési rejtelmek is: fél kiló lekvár szükségeltetik-e az ötük lekváros tésztájába, avagy egy teljes kiló? Hogyan főzik a kakaót, ha éppen arra támad étvágyuk?

Muníciót azt persze adnak elegendőt az öregek, használati utasítás viszont csak a konzervdobozokon van!

A baj azzal kezdődött, rögtön az első percben, amikor az ötletgazda, Pompás Feri az elnökválasztó közgyűlés után azt is hozzátette orvul:

– A soros elnök a soros szakács is.

Minden szem Hólapát Jani felé fordult. Szerencsés Misi megkockáztatta:

– Sehol sem olvastam, hogy Carter elnök a Fehér Házban a szakácskötényt is maga elé köti.

– De ő hosszú lejáratú elnök – legyintett Pompás Feri –, módjában van szakácsot fogadni. Mi ebben is önellátók vagyunk.

Hólapát Jani remek finnugor eszével e röpke pár nap alatt már annyira vitte, hogy a Juhani Holappa magyar megfelelőjét, a Hólapát Janit is megértette. Kéz és láb és a professzor agya magyarázta meg neki a hólapátiságot, s mondhatni, alig pár perc alatt tekerte rá eszét a csavaros magyarázatnak erre a szellemi orsójára. Utána egy álló óráig derült vidáman a vad rokonoknak ezen a leleményén. Nem hagyta mégsem ökölrázás nélkül:

– Jöjjön csak valamelyitek Suomiba, ott hallgassa meg az új nevét!

– Leszünk mi még Veinemöinenek Finnországban – vigasztalta a társaságot Pompás Feri –, szívesen ott tartanánk már!

Most azonban Hólapát Jani hosszan tartó jókedvét kissé lehervasztotta a gondolat, hogy holnap rögtön neki kell bemutatkoznia a tudománnyal. Néhány hazai étel elkészítését még csak vállalta volna, de gulyásét, krumplipaprikásét, túrós csuszáét nem. Pompás Feri azonban az élelmiszerraktárhoz vezette. Kezébe nyomott egy csomó konzervet.

– Válassz! – mondta érthetően. – Ez a leves, ez a hús. Előszedett néhány csomag nápolyit.

– Ez a sütemény.

Jani megvigasztalódott. Most már őrajta volt a magyarázás sora, elmutatta, hogyan fogja mindezt elkészíteni.

– Bálna nuku! – rázta kezét-fejét Pádár Sanyi. – Ha hal, mi éhenhal.

Ebben maradtak.

Ezért is kezdtem történetünknek ezt a szakaszát azzal az olvasóhoz intézett szerény kéréssel: ne kívánja, hogy a tábori élet minden zűrjét-zúrját elmagyarázzuk, esetenként részletezzük. Az érdekes események nem itt történnek, a kalandok nem itt zajlanak. Ez itt a nyugovás helye, a pihenésé. És a táplálkozásé.

Mert kiderült – és nem is lehetne másként, hiszen e történet krónikása nem akarja sem éheztetni, sem éhen halatni kedvenc szereplőit –, kiderült tehát, hogy Hólapát Jani nemcsak havat lapátolna rátermetten, hanem konzervszakácsnak is kiváló. Amikor az óra delet mutatott – sajnos, a kakukk megint melléfogott –, és a három régészeti szakférfiú a professzorral együtt a táborban megjelent, már fel is volt terítve. Semmi oda nem égett, semmit Jani el nem kozmált. Friss víz a vödörben, mindenki kis papírtányérján húsz szem málna. Ennyit talált még a bokrokon.

– Szakács és prezident – jelentette magyarul Hólapát Jani.

Mondott többet is, afféle köszöntőt, de ezt finnül mondta már, s a professzor annyira éhes volt, hogy lefordítani is fölöslegesnek tartotta.

Így hát mi sem tolmácsolhatunk. Maradjon Hólapát Jani első szakács-elnöki üdvözlő beszéde nemzetközi titok.

Ellenben felkiáltott finnül Pompás Feri is. Hogy ezt megtegye, először suttogva a professzorhoz hajolt. A professzor halkan visszasúgott. Pompás Feri elragadtatása jeléül így szólt Hólapát Janihoz:

– Sepa mainiota! .

Amely felkiáltó mondatban egyszersmind benne foglaltatott az ő saját neve is. Magyarul ugyanis ezt jelentette:

– Ez aztán pompás!

Most már a professzor mégsem állhatta meg, hogy ezt a szójátékot vissza ne fordítsa finnre Hólapát Janinak. Hólapát Jani kezében megállt a lapát, azaz a kanál. Kissé megrettenve kérdezte:

– Tulajdonképpen hány neve van egy szabályos magyar embernek?

Mert a Kun-Tatárt még elfogadta, de a Pompást már valami ősi, nemesi családnévnek vélte. Pompás Feri – szintén két lapát nyelet között – hozzátette azonban:

– Tessék hozzáfűzni, hogy Remek Endre író bátyánk még Babkaró Ferencnek is elnevezett. Ez lenne a negyedik vezetéknevem.

A professzor egy ideig mélázott, aztán kijelentette:

– Ne űzzetek a kétségbeesésbe. A babkarót már nem ismerem finnül, azt sem tudom, egyáltalán karóra futtatják-e ott a babot.

– Jó lesz a fenyőfa is, az is sudár, egyenes, és van közte vékony is. Tessék fenyőfát mondani neki.

– Nem mondom – tért vissza a professzor a málnaszemekhez –, ne bolondítsátok meg ezt a szegény gyereket.

A szegény gyerek szaporán pillogott, tudta, hogy vele kapcsolatos a szóváltás, mivel azonban senki sem volt hajlandó megmagyarázni neki a vita okát, ez a beszélgetés is eltűnt a nemzetközi süllyesztőben.

Mert akadt itt sokkal érdekesebb dolog már.

Az mégpedig, hogy amíg a tábori élet zökkenésmentesen kezdődött, s nyugalmát legfeljebb a felvigyázó eb, Csöpi tacsi csaholása vagy az ebédfüst zavarta – esetleg egy-egy arra bóklászó turista vagy valamelyik szénakaszás –, addig az ásatások tájékán egyre jelesbül kezdett beigazolódni Pádár Pál sejtése, Lázár László professzor tudományos gyanúja.

Mivel mindig tiszta képet óhajtunk mutatni e történetben a dolgok állásáról (legfeljebb nem mindig tudjuk szóhíven visszaadni a finn szöveget, de ez a folyamatos menetet amúgy sem zavarja), egy feltételezett helikopterről letekint ve, ma a következőket látnók:

 

1. A szélesen kiterjedt erdőrengeteg és hegysor egyik kis tisztásán tarkállik az ötök Erdei Köztársaságának kétsátras tábora. Közelében fehér mészkősziklák vegyülnek össze a tölgy- és gyertyánerdő zöldjével. Van a közelben szürke törzsű bükkös is, és sötétzöld erdeifenyő-liget is. Mondhatnók, ezek szigetek az erősen szerteágazó tölgyesben. Gyertyán, szil, kőris frissíti a sort. A tábor közelében buzog egy csevelyeskedvű forrás; vize azonban korántsem olyan bő, hogy el ne vesszen végül a vastag avar alatt. Záporeső idején rohanó árral telik meg az árok, s hogy a tavaszi olvadás mily dús patakzással jár, azt a kimosott kövek, a kilátszó gyökerek árulják el. A szakadék hűvös mélyén bátran tárja szét hosszú legyezőit a páfrány. Van itt egy rejtett hely, ahol február táján a piciny téltemető virág sárga feje lesekszik, s alig ötpercnyi járásra onnan pedig lila ciklámen mosolyog a fűben ősznek évadján. Csak Pádár Pál és a két Pádár gyerek ismeri ezt a két helyet, egyébként titok. Törvény védi a virágokat a tépegetők keze elől.

A tábor közepén reggel, délben, este parázslik a tűz. Egyetlen férfiú sertepertél körülötte, a soros elnök, illetve a főszakács, (Alszakács is egyben.) Az a fürge kis valami ott mellette Csöpi, a tacsi; ő a felvigyázó és előkóstoló.

 

2. A messzi várdomb iránt gyalogút vezet. Sűrű reggeli harmatban indulnak reggelente a régészeti tudomány művelői az ásatás helyére a kicsi tisztáson keresztül. A gyalogút lekanyarodik a vízmosás szélére, onnan felkanyarodik egy közbülső hegygerincre, majd újra le egy mélyútra. A mélyút széles; lovasszekér, teherautó is elfér rajta. Innen megint megtámadhatod a következő dombot, de ez már a várhegy. Meredek. Gazos. Őnagyságaiknak, a Podmaniczky lovagoknak emberei vajmi tiszteletre méltó dolgot cselekedtek, ami kor lovon vagy gyalog erre közlekedtek; ma sem győzheted kellő ámulattal, hogyan bírták naponta megmászni ezt a meredeket.

Nem kell azonban félteni őket még haló porukban sem; bizonnyal építettek maguknak lóvasutat, társzekérnek való kocsijárót, egyébként hogyan is tudtak volna alá s fölé rohanni, valahányszor a toronyban figyelő őrkatona ellenséget, gyanútlan borkereskedőket, kalmárokat jelzett a völgyi országút felől, avagy jámbor búcsújárókat hírlelt, könnyen kifoszthatókat!

Lázár professzor nem is óhajtja keresni a lóvasutat, nincs szüksége rá. A hajdani út szélén mohos kövek hevernek, még most is viselik az egykori nehéz vasalású szekerek kerekeinek nyomát. A kerékabroncsok mélyedést súroltak a kövekbe. Ez ma minden emlékük az út mentén a lovagoknak.

A helikopterről ugyan láthatnánk a fák tetejét, pillantásunk azonban a sűrű ágakon nem tudna áthatolni. Ha azonban valami varázstükör segítene, az ágak-bogak szövevényén keresztül látnánk a buzgólkodókat, ahogyan görgetik, taszítják a köveket, tágítják a gödröket, ássák a puha talajt. Kialakult már a várfal képe, hossza, széle pontosan leléphető. A belső várfalon túl meredeken lejt a hegyoldal, s a belső várfal körét odalenn, a domb lábánál szélesebb külső kör követi. Azaz csak követné, mert a lenti falakat régen széthordták már, s csak a professzor éles szeme, tanult gyakorlata fedezi föl a széthányt kősorokban az alsó védőfalat.

A felső és alsó várfal között nem szükséges kutatni, nem is érdemes. Ásni, a múltat vallatni a belső várkör kínálja magát. És ha a középkori vár valóban egy még régebbi várfélére épült, akkor valamiképpen az a település is meglelhető itt. Ha pogány vár volt, aligha lehetett túlságosan terjedelmes. Ezt a belső kört biztatják most vallomásra mind a fizetett, mind az önkéntes kutatói a régmúlt időknek.

A fizetett művelőknek is egyre jobban tetszik ez a fajta kotorékmunka. Akkor buzdultak bele hárman, amikor az első sarkantyút pendítette meg az ásó – ugyancsak rozsdás, tompa pendülése volt! –, amikor néhány pitykegombot, nyílvesszőhegyet, kardmarkolatot találtak. Csak a négyszáz éves szemétgödröt kellett tiszteletben tartaniok, azt Hólapát Jani sajátította ki magának.

– Olykor a jótékony véletlenben jobban bízhat a kutató, mint a mély ásásban – sóhajt föl a professzor.

Azért sóhajt a professzor, mert álló órája ül a gödör szélén, s vár valami érdemleges leletet, de ebben az órában még csak egy pitykegomb sem kerül elő. Végül aztán mégis kezébe nyom Pompás Feri egy sarkantyúpántot. A hozzávaló tarajat az öreg Létrás Károly találja meg. Az a bizonyos megóhajtott véletlen is neki jelentkezett. Különös jeladással méghozzá!

Messze járt még a dél, jóval elmúlt azonban a reggel. Semmi sem indokolta tehát, hogy egy kakas váratlanul megszólaljon a fák között. Sem helye, sem ideje nem volt a kukorékolásnak. Furcsán, kissé rekedtesen, vékonykán, mintha fütyülne, csörögne is, de mégiscsak kakaskukorékolás volt. Kétszer, háromszor, ötször, tízszer. És nem unta meg! Tyúk nem kotkodácsolt hozzá, csak a láthatatlan kakas maga ügyködött. Mintha a fák hegyéről buzdította volna az alant mozgolódókat.

– Kakas az erdőben! – támaszkodott Létrás Károly nagy bámultában az ásó nyelének. – Honnan repült ez ide? Nem kell bennünket ébresztgetni már!

Amikor már a tizenkettedik kukorintásnál tartott, megállt az öreg Láng is:

– Nem jótul van ez! – mondta. – Nappali lidérc lehet.

A nagy bajszú György Illés, a harmadik ásótárs szemét a göcsörtös tölgyfára szegezte, s egyszer csak elnevette magát.

– Seregély! Ő ért mindenféle hangutánzáshoz! Volt egy seregélyünk, még az istállóajtó nyikorgását is megtanulta. Neked szólt valamit, Károly, te hallottad meg először.

Létrás Károly fél szemmel még felbámult a seregély rejtekhelyére, hogy vajon neki akart-e mondani a madár valóban valamit, fél szemmel pedig arra a kenyérforma kőre figyelt, amelyet a csákánnyal célzott meg. Aztán akkorát talált rávágni a szerszámmal a kőre, hogy a kő kínjában beleszikrázott a csapásba, kettéhasadt, s egyik fele legurult a lejtőn. Vele azonban a csákány feje is, csak a nyele maradt Létrás Károly markában. Morogva lódult neki Létrás Károly a meredeknek, mászott a bokrok között lefelé, s ahogy aztán próbálná visszailleszteni a fejet a nyakra, s vágna próbaképpen vele az anyaföldbe, csak kibukik az alsó várfal tövében a földből egy reves lábszárcsont! Suhint újólag oda, karcsont is érkezik vele. Nem szólt Károly semmit, mászik vissza a dombtetőre ásóért, lapátért, aztán kúszik le megint a tetthelyre. Ássa, kapálja a helyet.

– Mit művel maga odalenn, Károly – rikkant le végül a professzor, mert nem győzi kivárni Létrás Károly küszködése végét –, mit talált magánmunkában?

– Alighanem egy sírt, ha éppen nem temetőt! – pihen meg Károly. – Most már lecsúszhat a professzor úr.

– Nana! – kiált kétkedően a professzor.

– Nana, bizony! – felel vissza vígan Létrás Károly, mintha nem is ősök alvóhelyét lelte volna meg, hanem valami erdei tündér lakását.

A professzor nekiindul tehát, gyökerekbe kapaszkodva, szúrós töviseket félrehajtva, sima füvön megcsúszva, de leteszi szerszámját a többi ügyködő is, mén a professzor után. (Pádár Sanyi sajnálhatja is, hogy nincs jelen, de ma ő a tábori soros.)

– Az áldóját! – nyökkentette a professzor, és a tisztességesen kiföldelt sír fölé hajol.

Oly kíméletesen bontogatta Létrás Károly, mintha világéletében egyéb tudományt sem mívelt volna. Nem volt mély a sír, hamar el lehetett bánni vele. Létrás Károly úgy hagyta a koponyát, ahogy találta.

– Agyonvert ember – forgatta meg a koponyát a professzor, s vigyázva szedegette ki a csontokat.

A koponya halántéktájon volt bezúzva. Fogait is beverték.

Nyaka táján porladó, pillanatok alatt apró darabjaira foszló ezüstlánc, mellette kerek, pénzszerű érem. Amulett.

– Szent Kristóf, az utasok védőszentje – dünnyögte a professzor. – Valami jámbor kereskedő lehetett, vagy vándor szerzetes. Kirabolták, s itt földelték el nagy hirtelenében a várurak katonái. Több mint négyszáz éve porlad.

– Seregélykukorítással jelezte, hogy találjuk már meg – vette le sapkáját Létrás Károly. – Mit tegyünk vele?

Pontosan, gondosan kutattak sorra minden centimétert, néhány saruszeg került elő és egy kettétört kicsi korsó, oly hibátlan, hogy össze lehetett illeszteni.

– Szenteltvíztartó volt – bólintott a professzor. – Vándorbarát lehetett, ki tudja, miért verték agyon. Tán megátkozta a vár urait istentelenségük miatt. Temesse vissza, Károly, egy időre.

Eddig tartott a kicsi véletlen.

A nagy véletlen ebéd után következett. Mert erre a nagy találatra, seregélykukorékolásra, Szent Kristóf tallérjára pihenni kellett. S aztán, déli pihenő végeztével, ahogy Létrás Károly belevágta kapáját az omladékföldbe, az anyaföld lejtője egyszer csak meghasadt, megnyílt.

Nem temetőre lelt Létrás Károly, sem új sírhalomra. A laza föld a várdomb oldalában nyilván megunta már, hogy oly sokáig ostromolták hiába, szétterült, és elárulta titkait.

György Illés segített Létrás Károlynak, ő vette észre először. Kezébe vette, vastag, göcsörtös, kidolgozott ujjaival megsimogatta, mint egy kisbabát, s aztán felkiáltott a dombtetőre:

– Megint ballagjon csak le hozzánk, professzor úr!

A hegyoldal, a föld, a lejtő már mindenütt meg volt bolygatva. Nem csoda hát, ha lefelé jövet – féloldalt, hegymászó módra kellett a lejtőn taposni, mintha lépcsőt hágna az ember – a professzor lába alatt is megbolydult a talaj. Lazán porzott. A professzor azonban ügyet sem vetett rá, sietett a domb aljába, látni s hallani, mi ok késztette a két embert a hamari hívásra.

A szegény árva kolduló barát sírját nem is kellett emberi erővel betemetni, fölülről máris omlott rá a föld.

– Tessék! – nyújtott a professzor felé György Illés egy égetett agyagbabát.

Nem a szokásos kicsi agyagbaba volt. Kétarasznyi hosszú. Feje, lába, keze, törzse teljesen ép. Ma úgy mondanánk: teltkarcsú. Sőt még annál is teltebb. Agyag istennő.

– Csodálatos! – a professzor alig talált szavakat. – Soha még ilyet, Több, mint egy idol, kőkori vallási szobrocska, ez maga a Bakonyi Vénusz. Hatezer éve pihenhet itt. Emberek, a maguk neve újságba kerül! A jutalmat nem én adom majd, hanem az Akadémia. Mind a hármuknak, természetesen.

Valamennyien a meglazult hegyoldalt bámulták. Mintha az Ezeregyéjszaka Szezámja nyílott volna meg előttük. Egy hatezer esztendős Szezám-barlang, amelyben gyémánt, smaragd, zafír és arany helyett kövek, égetett agyagdarabok, emberhez hasonlatos figurák őrizték az emberi szellem titkait.

– Európai szenzáció – álmélkodott a professzor, mert bár hozzáedződött már a földben rejlő csodákhoz, ez az agyag istennő még az ő lelkületét is megbillentette egyensúlyában; volt min álmélkodnia.

Aztán így folytatta:

– Úgy vélem, elméletem kezd beigazolódni. Ez itt védett, településre igen alkalmas hely volt, s amellett a maga módján forgalmas is. Nem csodálnám, ha még találnánk itt egyet és mást.

Hogy azonban mire számított, azt nem vallotta meg.

Minden eshetőségre előkészült. S ez abból volt megítélhető, hogy Szerencsés Misi máris felmászott a dombtetőre a nagy dobozért, gyaluforgácsért, vattáért, vissza is kacskaringózott-csúszott vele, s így aztán a professzor szerető gonddal párnák közé fektethette a Bakonyi Vénusz agyagtestét.

– Egyet temettünk, egyet elevenné varázslunk – mondta nevetve. – Holnap elviszem Pestre. Hadd lásson világot. Holnapután pedig már tudom, hol fogjuk folytatni. Nem itt alant, ezzel még várunk. Itt, középen, a várdombnak azon a kiugró teraszán.

Ahogy felfelé küzdötte magát a hegygerincre, a domb kiugró teraszán pihent meg. Ott, ahol az előbb megsuvadt alatta a föld.

– Először ezt ássuk meg. Eb legyek, ha valami avar vitézt nem találunk. Minden jel arra mutat.

Mosolya a nyári napfény teljességéhez volt hasonlítható.

Benyúlt a zsebébe. Féltenyérnyi bronzcsatot vett ki belőle.

– Nem akartam eddig szólni – folytatta –, ezt tegnap találtam, itt, az oldalban, amikor sarokkal csúsztam-gurultam lefelé. Mondhatnám, kirúgtam magam alól.

Körbeadta. Mindenki kézbe vette, megemelgette, megnézte.

– Avar – fejezte be tudósítását a professzor –, mégpedig egy jobb családból való avar úrhölgy díszruhájának összefogó csatja. S ahol ez van, lesz ott több is.

 

3. Kissé hosszasabban időztünk el fejezetünk második pontjánál. De magunk is örvendtünk, hogy Pádár Pál szemfülessége és Lázár László professzor következtetése végül is jó úton és a legszabályosabb szögben találkozott össze egymással; amelynek következtében aztán sem az eddigi munka nem lett hiábavaló, sem az elkövetkező napok erőfeszítése nem válik eredménytelenné. Célunk mindössze azoknak az óráknak pontos rögzítése volt (bár ezt á képzeletbeli helikopterről elég nehezen láttuk s hallottuk), amely órákat a nekiugrás idejének mondhatnók.

Amikor tehát a rajtpisztoly igazában eldördült.

Ezt a dörrenést a kémkedő váltótársak azonban nem hallották. Nem árulunk el titkot, hogy lassanként beleuntak az állandó kémszemlébe, készenlétbe, figyelésbe, a magasleseken való üldögélésbe, a magukat kósza turistáknak álcázó színjátszásba, a lődörgésbe és a jóízű koplalásokba, miközben hol a nedves erdőt taposták, hol aszalódtak a napon, hol felfeszítették az országban egy-egy műgyűjtő ember ablakát. Néha sikerrel, néha nem. Volt már úgy is, hogy kutya kergette meg őket, máskor meg csaknem beleszaladtak egy rendőrjárőr karjaiba.

És már maguk is erősen kételkedtek abban, hogy itt, a Bakonyban találják meg a Nagy Fehér Bálnát, azaz a kijelölt áldozat, Lázár László professzor európai hírű ásományát. Türelmetlenül várták, hogy a professzor végül is olyan leletre bukkanjon, amiért érdemes ázni-fázni, s amit még egy dél-amerikai olajkirály is busásan megfizet. Amiért tehát a szabadságukat is érdemes kockáztatni. Kockára tenni. Eljátszani. Ami azonban dollártízezrekben mérhető.

A legjobb barátok is össze-összevesznek, ha közös vállalkozásuk sikertelen, s ha unják egymást. Ők pedig nem legjobb barátok voltak, csak alkalmi szövetségesek. A Nagy Fehér Bálna várományosai.

Ma éppen egymaga üldögél a fél iker egy magasles deszkája mögé telepedve, s kegyetlenül szenved a naptól. Úgy döntött az ikertárssal, a világosabb Kékhkel – neki ugyanis jobban kiszívta farmerjét a nap –, hogy még háromnégy napot rászánnak, de ha addig sem történik valami nevezetes esemény, abbahagyják az ügyelést. Az a három öreg ásónyomogató meg az a néhány szaladgáló diákgyerek csupán szöszmörög; aligha fogja napvilágra emelni a Nagy Fehér Bálnát. A Kincset!

Parázsból a sült gesztenyét nem így kapirgálják ki.

Jobb nyaralási módot is tudna magának a sötétebbik Kékh, mint füvön kínlódva, leshelyen heverve aszalódni a napon. Álló hete várják az eredményt: sehol semmi. Pedig mindent megtekintettek már egészen közelről is, amikor a várdombot elhagyta az egész társaság, s amikor a táborban a szakács elszundított. Az az átkozott tacskó ugyan megugatta őket – gyaloglesre mindig ketten indultak –, de aztán a kutya visszafordult. A barlang felé közeledni meg nem ajánlatos.

Belebuktak a vállalkozásba, rossz helyen keresgéltek, s ezt a De Dion-Bouton-féle ötletnek köszönhetik.

Így elmélkedett magában a sötétebbik Kékh, amikor hirtelen erős mozgolódást lát (már messzilátóval is felszerelkeztek a tisztább szemlélet kedvéért). A dombról lecsúsznak, majd újra felkúsznak a kutatókompánia tagjai, egy gyerek nagyot rikkant – Szerencsés Misi volt, kissé fejhangon –, nyilván találtak valamit. Lehet azonban, hogy csupán egy borzot. Vagy egy kimúlt rókát.

A mozgalom nem szűnik. A társaság vezetője, a remény letéteményese, a professzor kétszer is alácsúszik a meredeken, megáll, vizsgálódik; később egy doboz érkezik, a doboz körül forgolódnak, végül indulót énekelnek. Az indulónak csak finom foszlányait cipeli a sötétebb Kékh füléig a szellő.

Nem ok nélkül mozgolódnak talán a kutatók?

Kora délután van, s a terepet máris elhagyják.

Égő kíváncsiság emészti. Szomjáról is feledkezik, pedig erősen kínozza az ihatnám, mert unalmában csokoládét majszolt, végül is félig olvadtan tömte a szájába. – Volt egy citromja, azt vágta ketté, s szopogatta víz helyett a sötétebbik Kékh.

A hét ember odalent eltávozott.

A sötétebbik Kékh várt egy jó negyedórát. Óvatosan mászott le a magaslesről, s még vigyázatosabban közeledett a tetthely felé. Nem attól félt, hogy valaki megszólítja, elvégre az erdőben sétálni mindenkinek szabad, mindössze attól tartott, hogy valaki megjegyezi az arcát. Félúton volt már, amikor a magasles felől kétszeri halk füttyentés hallatszott. A megbeszélt jel. Az ikertestvér. Hamarább érkezett, mint megbeszélték, nyilván már az iker is unja, véget szeretne vetni a fölösleges ólálkodásnak.

Visszaballagott a világosabb Kékh elé.

A testvér friss gyümölcsöt hozott.

– Mi újság? – kérdezte, de nem sok biztatót remélt.

– Valamit már találtak.

Elmondta gyorsan, mit látott.

– Nézzük meg.

Újra nekilódultak, most már kettesben. Csak az erdő neszezett, és a seregély néha kukorított egyet. De az ikreknek mindegy volt, a seregély akár a bölömbika hangját hallathatta volna, nem érzékelték az erdőt, üres terepnek tekintették, amelyen még mindig nem terem sem babér, sem zsákmány, sem dollár. Csak bosszúság és unalom.

A várdomb alatt, a gyalogúton fölfelé egy férfi s egy nő közeledett, messziről látszott, hogy kettesben bóklászó turista házaspár. Megállottak a szétszórt kövek, a betemetett lyukak mellett.

– Kincskeresők jártak erre – állapították meg, s az ikrekre pillantottak, akik most torpantak meg mellettük –, mit gondolnak?

Kékh Szende – a világos Kékh – harapós kedvében volt.

– A Nagy Fehér Bálna – vetette oda.

– Mit mond? – kapta fel a fejét a férfi.

– A Nagy Fehér Bálnát keresik.

Az asszony elnevette magát. Azt hitte, valami különleges bakonyi humor ez a bálnadolog. Férje azonban gyorsan elhúzta, továbbcipelte. Hallótávolságon kívül morogta:

– Be vannak rúgva.

Pedig egyáltalában nem voltak berúgva. Ellenkezőleg! Egy pillanat alatt váltott az eszük, a józan eszük. Ásatások dolgában nem voltak tapasztalatlanok, megkutattak már néhány műemlékromot, egyszer egy kriptát is. Nem volt nehéz kitalálniok.

– Ezek rábukkantak valamire!

Hosszú karót kerítettek, megpiszkálták vele a teraszról aláomló földet, amit a professzor az előbb szétrúgott. Egyre lendületesebben kaparták-ásták. Ásó s csákány híján azonban éppen csak simogatták a földet. Aztán már ketten próbáltak nyílást feszíteni a függőlegesen lejtő lépcsőbe. Bontották a földet.

Sima kőbunkó gurult ki a hegy oldalából. Csiszolt, nehéz, fegyverül használható jószág. Három sötétlila kő nyílhegy, néhány cserépdarab, madárcsont s végül egy kicsi égetett emberalak. Ha látták volna a Bakonyi Vénuszt, akár ráfoghatták volna, hogy gyermeke született. A föld mélyében, agyagból.

Most már se láttak, se hallottak. A száraz karó eltörött, nyers ágat vágtak a szalonnaszeletelő késsel. A seregély áttért egy másik műsorra, egy harkály szélvészsebességgel gépfegyverezte a fák kérgét. Feltámadt a szél. Néhány csöpp eső hullott.

Mit sem bánták.

S akkor előbukkant egy keménnyé égett, kormos és vörös színű agyagnégyszög. Mélyén hasonló babák, pufók hasú, kövér emberi alakok.

– A kőkori fazekas égetőkemencéje – súgta döbbenten a sötétebbik Kékh, Szilárd –, és nincs szerszámunk, amivel kifejtsük.

Leültek, s elmélyülten bámulták a hatezer éves kemencét, a hajdani mester munkahelyét.

– Nem fog menni – ingatta fejét a világosabbik Kékh –, meg kell várnunk, míg kibontják, együtt kell dolgoznunk.

– Velük? – bámult rá a sötét Kékh. – Társbérletben?

– Nekünk fognak dolgozni, anélkül hogy sejtenék.

A sötét Kékhnek igen világos esze volt.

– Értem – helyeselt –, kivárjuk.

Megpróbálták kézzel betemetni a kemence kilátszó elejét, de nehezen ment. A száraz föld visszapergeti. A hegygerinc túlsó oldaláról vidám beszélgetés zaját hallották.

– Visszajönnek! – dobta félre a karót a sötétebbik Kékh, s letörölte magáról a földet, a port, az agyagot. A várdomb tetejéről most csúszott alá sebbel-lobbal s kukorékolással – a seregélyt próbálták szóra bírni – Pompás Feri meg Pádár Sanyi. Pádár Sanyi akármennyire tartotta magát az elnöki tisztséghez, nem bírta cérnával, hogy meg ne tekintse a mai szenzációt.

Pompás Feri vezette. Vad irammal jöttek.

– Ez az! – mutatott a megbontott teraszlépcsőre Pompás Feri, de hátrahőkölt: – Valaki már bántotta!

A félredobott agyagos végű karókat emelték föl, az orvkutatás iménti tanúit.

– Gyerekek vagy turisták – morogta. – Ezt éjjel is őriznünk kell.

Két kézzel kezdte betömni a nyílást. Egy kicsi égetett baba megint kiesett. A kőkori szaki műhelye ontotta kincseit.

Ők nem látták, de mi látjuk – azért van varázsszemünk –, hogy egy széles galagonyabokor mögött, takarásban, ahogy a vadászember mondja, mozdulatlanul áll a két Kékh. Szende és Szilárd. Várják türelmetlenül, mikor lesz a hirtelen támadt jelenetnek – Pompás Feri cselekménynek mondaná – immáron vége.

A világos Kékh ebben a pillanatban egyet ránt a sötét Kékh zubbonyán, s Pompás Ferire villant a szemével. A sötét Kékh értetlenül bámul a világosabbikra. Vállat von. Arca kérdőjel, ajka néma kérdés. A világosabbik Kékh zubbonya belső zsebébe nyúl. Ott tartja noteszét, tollát. Oly halkan, annyira nesztelen, a legkisebb zörgés nélkül veszi elő a kockás füzetet, nyitja ki, és bontja ki belőle az újságképet, hogy a legszemfülesebb szarka sem venné észre. Tenyerére helyezi az egyik Kékh a Pompás Feri arcképét, s mutatja a másik Kékhnek.

– Vesszek meg, ha nem ő! – inkább csak mozog az ajka, mint súgja.

Nem hiába ikrek ők, indulatuk közös keréken forog, mosolyuk, haragjuk, ellenszenvük, szeretetük azonos rugókon pattan. Ne csodálkozzunk hát, ha tekintetük egyszerre komorodik el, ha dühük egyetlen ökölszorításban jegecül, ha ajkukat egyforma vonalban húzzák haragos keskenyre. Ez az a fiú onnan a templomból – mondták hangtalanul ugyanabban a pillanatban. – Hogy kerül ez ide? Mit keres Lázár László professzor környezetében? Micsoda buta varázslat kergetőzik velük!

Ahol ez a fiú felbukkan, ott nem terem számukra nemhogy Nagy Fehér Bálna, de még egy szomorú keszeg sem.

Kellemetlen dolog, szerfölött kellemetlen.

Mi lesz az üzletből?

 

4. A kedves olvasónak tehát színe elé tártuk az eddigi legeredményesebb nap történetét, három helyszínt is bemutattunk egyetlen napfényes délelőttön, és amennyire lehetséges volt, még a beszédeket is tolmácsoltuk. Meg kell vallanunk azonban, nekünk valamennyi hang között legkivált a seregély torkából eredt kakaskukorékolás tetszett, különösen, ha azt is hozzávesszük, hogy ez a furcsa kornyikálás indította el a siker kerekét, azaz Létrás Károlyunk csákányát.

Persze aligha sejtette a seregély, hogy művészetével az európai őskultúra agyag istennőjét szabadítja ki évezredes sírjából. Nem akarjuk a kedves olvasó képzeletét az eddigi iramnál még lendületesebben nekiszabadítani, de eláruljuk a seregélynek még egy titkát: akár hiszi, akár nem a kedves olvasó, ez a tanulékony és jó fülű seregély még ajtónyikorgást is tud utánozni. Egy szőlősgazda présháza fölött tanulta. Kár, hogy nem operaénekesnők sétálgatnak az ilyen présházak körül, ők színesebbé varázsolnák a seregély műsorát. Ezzel szemben a fülemüle csak andalít, álmélkodásra késztet, lelkünket fürdeti, ahelyett hogy beleszólna a régészek és az ásó emberek világába; a fülemülénél pedig még több zavart okoz a rigó, mert az csak örökké kérdez. Ilyeneket például: „Kell-e dió, fiú?"

És képes ezt forró júliusban is feltenni, amikor még zöldülni is alig zöldül a dió!

Térjünk tehát vissza a társaság elosztására. Tekintsük teljes egészüket nagy csokoládétortának, s jelöljük ki minden szeletnek a maga tányérját. Bocsánat: a maga illő helyét.

A professzor lesiet az erdészházba, cipeli hóna alatt a Bakonyi Vénuszt. A házban újra csomagolja, s elégedett lelkülettel viszi holnap Pestre. Tudós bizottság fogja körülcsodálni. A többi lelet, a megannyi pityke, sarkantyú, lópatkó, tört cserépbögre, nyílhegy, rézcsat meg a rablólovagok háztartásának számtalan hulladéka külön-külön selyempapírosba tekerve, dátummal, lelőhely nevével ellátva az erdei tábor konyhasátrának sarkában várja az újrafeltámadást.

A három ásó szakember hazaballag, szigorú hallgatást ígérve s fogadva, egy nap szabadot kaptak, otthon is dolguk lévén.

Világos Kékh és sötét Kékh, Szende és Szilárd a közös szálláshelyre siet, hosszú, fáradságos gyaloglással, hogy a másik két társsal találkozzék, s elújságolja a jó hírt.

Az ötfogatú Tábor népe élvezi, hogy valamennyien együtt lehetnek, s végre előszedhetik a futball-labdát. Egy kapura játszanak, de Csöpit nem lehet belevonni a játékba. Pofátlanul hever az árnyékban, majd mikor a négyes fogat annyira elmerül a játékba, hogy feledi a kutyát, még pofátlanabbul beoson a sűrűbe, mert orrából nem száll ki egy közeli borz szaga. A borz útját szeretné tanulmányozni.

A várdomb, a terasz, a betömött kemencenyílás magára marad, nem őrzi senki.

A lejtős terasz aljában, nem messze egymástól, két kőkori kemence van. Az egyik, a terjedelmesebb, a Bakonyi Vénusz évezredes alvóhelye, amit a professzor is látott, jobbról. A másik, a kisebbik, a még kibontatlan, alig tízlépésnyire onnan, balról.

Másnap hajnalra ez a kisebbik hiányzott.

Három agyag Vénusz is szunnyadt benne, talán még szebb, még formásabb, mint a tegnap meglelt, legfeljebb kisebbek nála. Kék, piros, fehér mészfestését híven megőrizte; gondosan védte a kőkeménnyé szilárdult hatezer éves kemence. Nem is volt nagyméretű, viszont meglehetősen súlyos. Négyen cipelték. Belefért az autó hátsó csomagtartójába.

Bérelt autó volt, Kékh Szende vezette.

Az erdő hallgatott, őrizte a titkot. Nem fecsegett a szarka, mátyásmadár nem árulkodott, a seregély már a gyümölcsöskertek fölött járt. A kék vércse a tojásain ült, a barna kányát pedig csak a zsákmány érdekelte.

Olyan száraz volt a föld, hogy a lábnyomok nem is látszottak, ami nyom pedig mégis mutatkozott: gondosan elgereblyélték.

Az erdő hallgatott.