„DERSZTEND, HOL VAGY?”

A hajó­fe­nékbe paran­csolt embe­re­ket – akik zava­ro­dot­tan, hunyo­rogva jöt­tek fel, és nem­igen értet­ték, hogy mi tör­tént – a fen­tiek dia­dal­ki­ál­tás­sal fogad­ták. Test­véri karok nyúl­tak felé­jük. Min­den köte­ke­dés meg­szűnt a kato­nák és a hajó­sok között, ölel­get­ték, hátba vag­dos­ták egy­mást, olyan erő­vel, hogy gyen­gébb bor­dák össze­tör­tek volna, lere­pül­tek a sap­kák, és örök hálát fogad­tak a kapi­tány­nak, Szent Anná­nak és Szűz Mári­á­nak. A Coét­quen a mene­kü­lés­ben, a táma­dás­ban egy­aránt legyőz­he­tet­len, való­ban a ten­ger ura. A tisz­tek Duguay-Tro­uin úr köré cso­por­to­sulva – aki lehe­let­nyi baju­szá­val ját­sza­do­zott –, mulat­tak a lát­vá­nyon, türe­lem­mel vár­ták a tom­bo­lás lecsil­la­po­dá­sát.

A fedél­zeti nyí­lás két olda­lá­nál Alain és Albán – a zsi­vajra ügyet sem vetve – hiába leste, hogy Dersz­tend fel­buk­kan­jon. Mikor az utolsó ember is átlépte az utolsó lét­ra­fo­kot, a két fiú a söté­ten tátongó lyuk fölé hajolt, és öröm­től repeső szív­vel barát­juk szal­ma­sárga haját lát­ták fel­csil­lanni.

– Gyere már! – kiál­tot­ták türel­met­le­nül. – Mire vársz? Gyere már fel!

De ahe­lyett, hogy Dersz­tend szök­kent volna felé­jük, a szőke fény nagyob­bo­dott, kiszé­le­se­dett, aztán már csak egy vonal lát­szott: amit haj­nak vél­tek, a nap­su­gár játéka volt csu­pán.

Az ikrek las­san fel­egye­ne­sed­tek. Albán a kezét tör­delte, Alain ajka resz­ke­tett.

– Csak nem, csak nem ölték meg? – kér­dezte iszo­nyat­tal. Sietve meg­tol­dotta, saját maga meg­nyug­ta­tá­sára:

– Talán nem vet­tük észre, ami­kor fel­jött?!

Albán meg­rázta a fejét.

– Ő meg­lá­tott volna min­ket. Ket­ten csak eléggé sze­met szú­runk.

Egy kis füttyen­tésre hát­ra­for­dul­tak. Joél állt előt­tük, csí­pőre tett kéz­zel, félig nyi­tott szem­héja alól rossz­in­du­la­túan mére­gette őket, és röhö­gött. Pil­lan­tása meg­akadt Alain szá­ján, Albán kezén. Alain már nem resz­ke­tett, Albán meg­bor­zon­gott. Joél fel­rö­hö­gött:

– Már megint ez az átko­zott zagy­va­ság­tok! Miat­tam kár a gőzért! Már réges-régen fütyü­lök rá, hogy ki a „Másik”!

Az ikrek még fele­letre sem mél­tat­ták. Joél fesz­te­le­nül foly­tatta:

– Keres­tek vala­kit?

– Semmi közünk hoz­zád – felel­ték a fiúk egy­szerre.

– A ti bajo­tok! Azt hit­tem, hogy azt az ocs­mány áng­lus­to­kat kere­si­tek… Én én tudom…

Sar­kon for­dult.

Alain és Albán kér­dőn néz­tek egy­másra. Nagyobb meg­alá­zás, mint Joél­hez for­dulni, nem eshe­tett volna velük. De Dersz­tend iránt érzett aggo­dal­muk győ­zött a büsz­ke­sé­gü­kön.

– Várj! – kiál­tot­ták, és utána ered­tek. Joél fél­váll­ról oda­ve­tette:

– Semmi közö­tök hoz­zám, nem mon­dok sem­mit!

Az ikrek karon ragad­ták:

– Mit tudsz? Hol van Dersz­tend?

Albán kihúzta a kését.

– Meg­mon­dod!? – morogta. – Vagy szí­jat hasí­tok ebből az ocs­mány pofád­ból!

Joél a fenye­ge­tést nem nagyon vette szí­vére.

– Jó lehet neki, a pat­ká­nyok félig meg­za­bál­ták!

Alain fel­ki­ál­tott.

– Meg­halt?

Albán fel­emelte a kést. Joél továbbra is úgy tett, mintha nem venné észre, és gono­szul fel­ka­ca­gott:

– Élve fel­falni! Ez rosszabb. De úgy kell neki! A sebe­sül­tek vizé­ből ivott, ami­kor nem jut sen­ki­nek. Oda­dob­tam a pat­ká­nyok­nak, és mivel azok is ki van­nak éhezve, elkép­zel­he­ti­tek, milyen ala­po­san neki­lát­nak.

Alain kitépte Albán kezé­ből a kést, az arca olyan gyű­lö­le­tet sugár­zott, hogy Joél most már. iga­zán veszély­ben érezte magát.

– Segít­ség! – kia­bált.

De mire az embe­rek oda­ro­han­tak, az ikrek már eltűn­tek a fedél­zet­nyí­lás­ban. Joél fül­si­ke­títő han­gon, még segít­sé­gért ordí­to­zott, ami­kor ők már kezd­ték szó­lít­gatni barát­ju­kat:,.Dersz­tend! Dersz­tend!” Egy­mást átölelve, apró lépé­sek­kel halad­tak a vak­sö­tét­ben, sza­bad kar­ju­kat elő­re­nyúj­tot­ták, hogy az utat kita­po­gas­sák, de a kapi­tány paran­csára a hajó­fe­nék­ről min­den lim­lo­mot elta­ka­rí­tot­tak. Hiába tapo­ga­tóz­tak abban remény­kedve, hogy vala­mi­féle szi­lárd tárgyba bele­ka­pasz­kod­hat­nak és meg­ke­rül­he­tik, azzal az érzés­sel, hogy elő­re­ju­tot­tak. Kapá­ló­dzó kezük csak az üres­sé­get mar­kolta. Meg­áll­tak, szinte össze­törte őket ez a sötét­ség, amely átha­tol­ha­tat­la­nabb, mint a leg­ma­ga­sabb hajó­ol­dal. Éme­lyítő szag csa­pott fel a nyir­kos desz­kák­ból. Egy pat­kány futott át Albán két lába között, a fiú fel­ki­ál­tott. Az éjszaka mélyé­ből egy másik kiál­tás vissz­hang­zott:

– Rats! Ra-a-ats! (Pat­ká­nyok!)

Dersz­tend él!

Az ikrek neki­ira­mod­tak, de hasra estek, orruk a bűzös nyi­rokba ért, Dersz­tend zokogó hangja vissza­adta bátor­sá­gu­kat.

– Jövünk! – kiál­tott Alain, míg baj nél­kül fel­tá­pász­kod­tak. – Mind­járt ott vagyunk! Mi vagyunk! Ne engedd magad fel­falni!

Albán hal­kan fel­ne­ve­tett:

– A szá­ját min­den­esetre meg­hagy­ták!

– Ó, még van ked­ved…

Csend­ben men­tek előre, és ami­kor úgy tűnt, hogy Dersz­tend­hez egé­szen közel jutot­tak, mind­ket­ten meg­bot­lot­tak egy vas­tag lánc­ban, és ráes­tek.

– Joél való­ban láncra verte! – sirán­ko­zott Alain. – Sosem fog­juk kisza­ba­dí­tani.

– Ha Joél tel­je­sen egye­dül tette, ket­ten könnyű­szer­rel kisza­ba­dít­juk. Egyéb­ként…

Dersz­tend elhall­ga­tott. Albán ügyes kezé­vel végig­ta­po­gatta: a kis fogoly egé­szen kupo­rodva ült.

– A nya­kán min­den­esetre nincs lánc – mondta. – Sem a csuk­ló­ján!… Sem a boká­ján!… – fejezte be dia­dal­ma­san. – No, segíts!

– Mit?

– Kihúzni a lánc alól! De még­sem! Inkább a lán­cot húzzuk ki.

Albán meg­ke­reste test­vére kezét, két súlyos lánc­sze­met nyo­mott a mar­kába, és ő is meg­ra­ga­dott két mási­kat.

– Vigyázz! Hát­ra­felé és a vezény­sza­vamra! Kész! Hó-rukk! Hó-rukk! Hó-rukk!

Tel­jes erő­vel húz­ták. Dersz­tend elfoj­tott jaj­ki­ál­tása hal­lat­szott min­den lökés­nél.

– Rend­ben van – jelen­tette ki Albán. – Abba­hagy­hat­juk!

Megint leha­jolt, lán­cok­tól fel­tört tenye­rét dör­zsölte, és paran­csolva mondta:

– Állj fel, Dersz­tend!

A fogoly nem moz­dult.

– I can’t. (Nem tudok.) – sóhaj­totta. – Joél. Bilincs.

Albán neve­tés­ben tört ki.

– Ő, nem kantsz? Majd meg­lát­juk, hogy nem kantsz-e. Fel, ha mon­dom.

Albán egyen­ran­gú­nak érezte magát Duguay-Tro­uin úrral. Alain segít­sé­gé­vel Dersz­tend talpra állt. Albán még min­dig neve­tett.

– Tök­filkó! Azt hit­ted, Joél olyan agya­fúrt fickó, hogy oda tudott lán­colni? Azt hit­ted, hogy ehhez joga van? Nem láncra vert, hanem a lánc alá tett. Érted a különb­sé­get? A lán­cot föléd tette. És nyu­god­tan hagy­tad, hogy meg­za­bál­ja­nak a pat­ká­nyok. Nél­kü­lünk…

– Nem is volt nyu­godt – ellen­ke­zett Alain. – Aztán meg egy kuk­kot sem ért abból, amit mon­dasz. Aztán meg aztán meg… hagyd békén!

– Hogyan? Meg­sza­ba­dít­juk, és még békén is hagy­juk? Ez túl­zás! De ezt meg­ke­se­rüli Joél.

Vissza­felé Dersz­tendt két kar­já­nál fogva húz­ták, és az út elké­pesz­tően könnyű­nek tűnt előt­tük. Az ajtón leszű­rődő fény­su­gár mutatta a kijá­ra­tot.

– Csak azon töröm a fejem – mondta Albán, szo­kott, kissé fölé­nyes hang­ján –, csak azon töröm a fejem, miért nem gon­dol­tunk arra, hogy hát­ra­felé men­jünk le. Akkor lát­tuk volna a fényt…

Alain vála­szon gon­dol­ko­zott:

– Mert talán…, mert… nem gon­dol­tunk rá?

– Ó, te kis okos!

Nevet­tek.

Fejük fölött az égbol­to­zat. A fehér vitor­lák a szél­től és a nap­tól duz­zad­tak. Min­den jó szagú volt. Dersz­tend is bol­do­gan neve­tett.

A fedél­ze­ten hely­re­állt a rend. A kato­nák cso­portba verődve, ismét az örö­kös koc­ká­zásba merül­tek. A két őrség legény­sége nem telt be a friss ese­mé­nyek tár­gya­lá­sá­val. A tisz­tek szét­szó­ród­tak.

Ami­kor a fiúk belo­póz­tak a konyha mel­letti kis kuc­kó­jukba, Alain és Albán döb­ben­ten néz­ték Dersz­ten­det. Véres és poros arcán három kar­mo­lás húzó­dott, bágyadt, könny­ben ázott szeme láza­san csil­lo­gott, akár a víz a hold­fény­ben. Félig nyi­tott szá­raz ajka körül kicsil­lan­tak fehér fogai. Elmo­so­lyo­dott, és félén­ken nyúj­tott kezet mind­két barát­já­nak.

– „Másik” – sut­togta gyen­gé­den. – Thank you. (Köszö­nöm.)

De az ikrek csak a két kar­ján ékte­len­kedő zúzó­dá­so­kat lát­ták. Albán olyan gyors moz­du­lat­tal húzta maga elé Dersz­tend fél lábát, hogy a fiú majd hanyatt esett. A láb­szá­ron végig friss seb húzó­dott. Albán fel­állt, keze ökölbe szo­rult és kije­len­tette:

– Megyek, és leszá­mo­lok Joél­lel.

De Alain – aki Dersz­tend felül­te­té­sé­ben segéd­ke­zett – meg­ál­lí­totta. Egy ret­tentő gon­do­lat hasí­tott megint bele, egy ret­tentő gon­do­lat, ami­től a vádas­ko­dás óta mene­kült. Levette sap­ká­ját, és Dersz­tend­nek nyúj­totta, de előbb úgy tett, mintha bele­köpne és mosa­kodna. Aztán fél­re­állt, oda­in­tette Albánt, és szé­gyen­kezve saját két­sé­gé­től, a fülébe súgta:

– És ha csak­ugyan ivott a sebe­sül­tek vizé­ből?

Albán meg­hök­kent. Tető­től tal­pig figyel­me­sen meg­szem­lélte véden­cét, aki Alain útba­iga­zí­tá­sai sze­rint lel­ki­is­me­re­te­sen tisz­to­gatta magát, és vál­lat vont.

– Ő? Pfuj! – mondta, és Alain nem értette, hogy ez a meg­ve­tés Dersz­tend­nek szól-e vagy neki, a csúf gon­do­la­tért. – Ő? Soha!

– Ter­mé­sze­te­sen, iga­zad van – mondta Alain meg­könnyeb­bülve –, nagyon buta vagyok, de fél­tem, hogy te, hogy te azt gon­do­lod…

Ismét elfogta a nyug­ta­lan­ság.

– És Duguay-Tro­uin úr? Megint azt fogja hinni, hogy meg­szök­tünk.

Albán fin­tort vágott, a kapi­tány­ról meg­fe­led­ke­zett.

– Rend­ben van – mondta –, egy kis időre vál­la­lom. Te addig törődj Dersz­tend­del. De előbb, még akkor is leszá­mo­lok Joél­lel.

Elment, aztán vissza­ro­hant, letépte a sap­ká­ját, és Alain arcába dobta.

– Nohát – kiál­totta dühö­sen –, azt aka­rod, hogy ránk ismer­je­nek? Ha ját­szo­gatsz, és oda­adod neki a sap­ká­dat, akkor add oda leg­alább mind a ket­tőt!

Futó­lé­pés­ben eltűnt. Alain megint emész­teni kezdte magát, és ismé­tel­gette: „Még akkor is leszá­mo­lok Joél-lel. Még akkor is?… Még akkor is?… Albán azt mondta, még akkor is, mintha elhinné, hogy Dersz­tend csak­ugyan ivott a sebe­sül­tek vizé­ből…”