HOGYAN SZÁLLJUNK HAJÓRA?
Az ikrek még sosem látták a várost ilyen élénknek. A flotta befutása utáni napokon, míg a hajókon a legsúlyosabb rongálódásokat javítgatták, a dereglyék megkezdték az épkézláb matrózok és katonák partra szállítását. Puskaportól kiszáradt torkukra orvosságot a füstös kocsmákban kerestek, amelyek már dugig megteltek a Coétquen és kísérő hajója, a Szent Áron útra kész matrózaival. A két hajó indulását június 4-ére tűzték ki.
Alain és Albán szakadatlanul a part és a város között kószált. S mikor hajójuk állapota felől megnyugodtak, a Százszorszép vagy a Koszorús Hárfa ajtaja előtt őgyelegtek. S Albán serkedni érezte állán a szakállát, mikor jövendő sorstársaik káromkodásait hallgatta.
A kalózok felvették a „búcsúelőleget”. Igaz, hogy ezt az összeget visszatértükkor a részesedésből levonják, de mivel ebben a foglalkozásban sohasem lehet tudni: ki marad életben, ki hal meg, jobbnak látszott, ha gyorsan elisszák! Nyomukban egy csapat gyerekkel, zenészek kíséretében egyik kocsmából a másikba tántorogtak, ráléptek a kóbor macskák farkára, hogy azok is részt vegyenek a koncertben, és csukott kapukon dörömböltek. A „királyiakkal” hadicselekről vitatkoztak, és megvetéssel bántak velük, noha egyszer rájuk is sor kerül, és felkerülnek a hajósok nyilvántartó hivatalának rendszere szerint a tengernagyi hivatal „fene nagy, lomha hadihajóira”.
Az ikrek belekóstoltak a dicsőségbe, amitől egy kissé megszédültek. Mikor Maho apó elvitte Alaint, hogy felvegye az előleget, elintézte, hogy a fiú elesett apjára való tekintettel a már szolgált hajósinas előlegét: huszonhét garast kapjon. Anya meghatottságában meghagyott neki néhányat. Az általános jókedv közepette Albán megkaparintotta s az övébe dugta az ormótlan kalózpisztolyt, amelyet Jehannoné férje halála óta féltve őrzött. Maho apó aztán nem gondolva arra, hogy helytelenül cselekszik, mindkettőjüket elcipelte inni, hogy „belejöjjenek”. Az egyik kocsmában, amelynek küszöbét annyira vágytak már átlépni, a két fiú meghökkenve, egy kissé becsípve, egyszerre csak a levegőben találta magát: diadalmenetben vitték őket, a két fülüknél fogva, és ők azt sem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek, de büszkék voltak, annyi szent.
Alainnek magával kellett vinnie apja ládáját, özvegy Jehannoné átnézte a holmikat, hogy fia alakjára szabja: három ócska inget, két avítt rövidnadrágot s egy alsónadrágot, egy hosszú kék nadrágot, egy indiai kendőt és két sapkát. A cipő túl nagy volt, de nyáron úgysincs rá szükség. Mindez sehogy sem volt Albán ínyére. A leltár befejeztével félrevonta Alaint.
– A rövidnadrágokkal nincs baj, egyformák – mondta –, alsónadrágra pedig nincs szükség. De időbe kerül majd az ingcsere, hogy ránk ne ismerjenek, és kettőnknek csak egy kendő jut. Még szerencse, hogy a sapkából kettő van!
– És hol váltjuk fel egymást? Hol bújunk el?
– Ha muszáj, egymás mögé bújunk. Amilyen részegek lesznek, azt hiszik, hogy duplán látnak.
– A hajón részegek! Azt hiszed?
– Nem hiszek semmit – válaszolt Albán ingerülten. – Gondoljuk át a dolgot.
És meghányták-vetették a tervüket.
– Először sorsot húzunk. Aztán, aki nyert, vállára veszi a ládát, és uccu!
Alain hirtelen felpattant.
– No várj csak! Ez nem megy!
– Miért? Már megint kezded?
– Nem, de anya…
– No ugye, mit mondtam, most megint kezded!
Alain, a szelíd bárány, most az egyszer veszett bárány lett, haragra gerjedt és üvöltött:
– Hallgass már meg! Anya ránk ismer! Ha te viszed a ládát, sosem engedi meg, hogy beszállj a dereglyébe.
Albán egy pillanatra megnémult. Csak nem fog megtorpanni az első akadálynál, ő, aki mindent olyan jól megfontolt.
– Hát jó – mondta vállat vonva –, ez megkönnyíti a munkánkat. Legalább nem kell az időnket sorshúzással tölteni. Így hát te szállsz be a dereglyébe a ládával…
Alain ugyanezen a hangon folytatta.
– Ne búcsúzz el tőlem, hogy anya később rájöjjön, hogy együtt maradtunk…
Albán nagyképűen helyeselt:
– Rendben van, te lüke. Megelőzöd a többi hajósinast, elsőnek szállsz hajóra. A fedélközben kiválasztod a legsötétebb zugot. Elnyúlsz a láda mögött… És vársz.
– Mire várok?
– Hát persze, hogy rám! És én pedig éppen ellenkezőleg, az utolsó dereglyébe szállok, hogy anya el ne csíphessen…
– Ugyan, ugyan! A hajósinasoknak tilos utoljára felszállni. Szökevénynek fognak tartani, megcibálják a füledet.
– Pityeregni fogok, és azt mondom, hogy még egyszer meg akartam ölelni az anyámat.
– Ez hazugság.
– Persze de erről anya tehet… Oda se figyel, mikor az ember igazat mond.
– És aztán?
– Nincs aztán. Kész! Hajóra szállok, megkeresem a fedélközt, megtalálom, halkan fütyülök, te visszafütyülsz, hozzád csatlakozom, és aztán majd meglátjuk.
A fiúk – miután tervük minden részletét megbeszélték – elváltak.
Albán megpróbálta húgát munkára „szoktatni”. Anne készségesen vállalkozott, hogy egy garas ellenében – szalagot akart érte vásárolni – vízért megy. A kislány a kútnál fiú- és lánypajtásaival találkozott, és büszkén hozta a félig telt vödröket. Albán az egyik vödör vizet beleöntötte a másikba, és Anne-t visszaküldte a kúthoz, vitának nem volt helye. A mosogatásnál a szolgálat átadása nagyon egyszerű okoskodással még könnyebben megvalósult. A mosogatás női munka, ha valaki szereti a szalagot, már nő, tehát… Anne azt állította, hogy a mosogatás mindennél jobban szórakoztatja. És a vitorlavarrásban kifáradt özvegy Jéhannoné csak azt gondolta: „Itt az ideje, hogy hajósinasának elutazása után Albánt majd ismét kézbe vegye.”
Alaint a közeli elválás gondolata valami bizonytalan szomorúsággal töltötte el, és a fennmaradó kis szabad idejében megadóan nyugodott bele öccsei követelőzéseibe. Marc és Martin nem mentek le a nyakáról. Úgy érezték, nekik is joguk van a Coétquent csodálni, és még a kocsmák ajtaján is bedugták orrukat, pedig Alain még a kocsma színét sem akarta többé látni.
A városban a zűrzavar óráról órára nőtt, mert a flotta matrózai és katonái partra szálltak, míg a hajójukat rendbe hozzák, és szabadon hajózhatnak Brestig.
A feszültség június 2-án érte el tetőpontját, amikor északról egy hírnök érkezett, és bejelentette a Királyi Nap, a Győzedelmes és a Csodálatos végleges pusztulását. A három hajó előző este Cherbourg előtt elégett.
A kétezer főből álló legénységből hányan térnek haza? A sebesültek közül sokan meghaltak a túlságosan kicsi kórházban, a lakosság gyászmenetben kísérte ki őket a temetőbe. A halottas menetek az úton szembetalálkoztak a kalózcsoportokkal, akik kelletlenül hagyták abba a ricsajt: nem jó ilyenkor a halálra gondolni. Jaj annak, aki balszerencsét emlegetne!
Hiába a fenyegetés. Mindenütt a szerencsétlenséget tárgyalják, csak nem akarják hallani. Az ikrek is fogták a fejüket, és hagyták, hogy elviharozzanak fölöttük az anyai beszédek, siránkozásuk és intelmek. Az utolsó estének csak nem akart vége szakadni.
Aztán minden csodálatosan könnyen ment, úgy, ahogy Albán megjósolta. Gyors búcsúzkodás után Alain beszállt az első dereglyébe. A ládája mögött kuporogva, fáradhatatlanul ismételte: „Jaj, csak jól sikerüljön!” A fedélköz nagy zajjal megtelt részeg férfiakkal, akik hamarosan álomba zuhantak. Albán megérkezésekor hortyogó kórus fojtotta el az ikrek halk füttyváltását.
És 1692. június 4-én a saint-malóiak ismét összegyűltek a Holland Eszplanádon, hogy megtapsolják a két, tizennyolc ágyús fregatt indulását, amelyek elégtételt szándékoztak venni az ellenségen, őfelsége XIV. Lajos megbízásából a Coétquen és a Szent Áron II. Jakab skót és angol király zászlaja alatt hajózott. A főárbocon a fehér sávos kék kereskedelmi zászló lobogott.
Amikor a Coétquen felszedte a horgonyt, Albán az elhagyott és sötét fedélközben hirtelen nagyon magányosnak és kicsinek érezte magát, és zokogásba tört ki. Alain pedig, aki túlbuzgalmában akadályozta a manőverezést, röptében kifogott már egy pofont.
A hajó ágyúlövéssel tisztelgett az erődnek, és ez az örömjel, amit az ikrek egész héten olyan türelmetlenül vártak, hogy végre felnőttnek érezzék magukat – az első kalózkönnyeket fakasztotta szemükből. Duguay-Trouin urat még csak nem is látták.