HOGYAN SZÁLLJUNK HAJÓRA?

Az ikrek még sosem lát­ták a várost ilyen élénk­nek. A flotta befu­tása utáni napo­kon, míg a hajó­kon a leg­sú­lyo­sabb ron­gá­ló­dá­so­kat javít­gat­ták, a dereg­lyék meg­kezd­ték az épkéz­láb mat­ró­zok és kato­nák partra szál­lí­tá­sát. Pus­ka­por­tól kiszá­radt tor­kukra orvos­sá­got a füs­tös kocs­mák­ban keres­tek, ame­lyek már dugig meg­tel­tek a Coét­quen és kísérő hajója, a Szent Áron útra kész mat­ró­za­i­val. A két hajó indu­lá­sát június 4-ére tűz­ték ki.

Alain és Albán sza­ka­dat­la­nul a part és a város között kószált. S mikor hajó­juk álla­pota felől meg­nyu­god­tak, a Száz­szor­szép vagy a Koszo­rús Hárfa ajtaja előtt őgye­leg­tek. S Albán ser­kedni érezte állán a sza­kál­lát, mikor jövendő sors­tár­saik károm­ko­dá­sait hall­gatta.

A kaló­zok fel­vet­ték a „búcsú­elő­le­get”. Igaz, hogy ezt az össze­get vissza­tér­tük­kor a része­se­dés­ből levon­ják, de mivel ebben a fog­lal­ko­zás­ban soha­sem lehet tudni: ki marad élet­ben, ki hal meg, jobb­nak lát­szott, ha gyor­san elisszák! Nyo­muk­ban egy csa­pat gye­rek­kel, zené­szek kísé­re­té­ben egyik kocs­má­ból a másikba tán­to­rog­tak, rálép­tek a kóbor macs­kák far­kára, hogy azok is részt vegye­nek a kon­cert­ben, és csu­kott kapu­kon döröm­böl­tek. A „kirá­lyi­ak­kal” hadi­cse­lek­ről vitat­koz­tak, és meg­ve­tés­sel bán­tak velük, noha egy­szer rájuk is sor kerül, és fel­ke­rül­nek a hajó­sok nyil­ván­tartó hiva­ta­lá­nak rend­szere sze­rint a ten­ger­na­gyi hiva­tal „fene nagy, lomha hadi­ha­jó­ira”.

Az ikrek bele­kós­tol­tak a dicső­ségbe, ami­től egy kissé meg­szé­dül­tek. Mikor Maho apó elvitte Ala­int, hogy fel­ve­gye az elő­le­get, elin­tézte, hogy a fiú elesett apjára való tekin­tet­tel a már szol­gált hajós­inas elő­le­gét: huszon­hét garast kap­jon. Anya meg­ha­tott­sá­gá­ban meg­ha­gyott neki néhá­nyat. Az álta­lá­nos jókedv köze­pette Albán meg­ka­pa­rin­totta s az övébe dugta az ormót­lan kalóz­pisz­tolyt, ame­lyet Jehan­noné férje halála óta féltve őrzött. Maho apó aztán nem gon­dolva arra, hogy hely­te­le­nül cse­lek­szik, mind­ket­tő­jü­ket elci­pelte inni, hogy „bele­jöj­je­nek”. Az egyik kocs­má­ban, amely­nek küszö­bét annyira vágy­tak már átlépni, a két fiú meg­hök­kenve, egy kissé becsípve, egy­szerre csak a leve­gő­ben találta magát: dia­dal­me­net­ben vit­ték őket, a két fülük­nél fogva, és ők azt sem tud­ták, sír­ja­nak-e vagy neves­se­nek, de büsz­kék vol­tak, annyi szent.

Ala­in­nek magá­val kel­lett vin­nie apja ládá­ját, özvegy Jehan­noné átnézte a hol­mi­kat, hogy fia alak­jára szabja: három ócska inget, két avítt rövid­nad­rá­got s egy alsó­nad­rá­got, egy hosszú kék nad­rá­got, egy indiai ken­dőt és két sap­kát. A cipő túl nagy volt, de nyá­ron úgy­sincs rá szük­ség. Mindez sehogy sem volt Albán ínyére. A lel­tár befe­jez­té­vel fél­re­vonta Ala­int.

– A rövid­nad­rá­gok­kal nincs baj, egy­for­mák – mondta –, alsó­nad­rágra pedig nincs szük­ség. De időbe kerül majd az ing­csere, hogy ránk ne ismer­je­nek, és ket­tőnk­nek csak egy kendő jut. Még sze­ren­cse, hogy a sap­ká­ból kettő van!

– És hol vált­juk fel egy­mást? Hol bújunk el?

– Ha muszáj, egy­más mögé bújunk. Ami­lyen része­gek lesz­nek, azt hiszik, hogy dup­lán lát­nak.

– A hajón része­gek! Azt hiszed?

– Nem hiszek sem­mit – vála­szolt Albán inge­rül­ten. – Gon­dol­juk át a dol­got.

És meg­hány­ták-vetet­ték a ter­vü­ket.

– Elő­ször sor­sot húzunk. Aztán, aki nyert, vál­lára veszi a ládát, és uccu!

Alain hir­te­len fel­pat­tant.

– No várj csak! Ez nem megy!

– Miért? Már megint kez­ded?

– Nem, de anya…

– No ugye, mit mond­tam, most megint kez­ded!

Alain, a sze­líd bárány, most az egy­szer veszett bárány lett, haragra ger­jedt és üvöl­tött:

– Hall­gass már meg! Anya ránk ismer! Ha te viszed a ládát, sosem engedi meg, hogy beszállj a dereg­lyébe.

Albán egy pil­la­natra meg­né­mult. Csak nem fog meg­tor­panni az első aka­dály­nál, ő, aki min­dent olyan jól meg­fon­tolt.

– Hát jó – mondta vál­lat vonva –, ez meg­könnyíti a mun­kán­kat. Leg­alább nem kell az időn­ket sors­hú­zás­sal töl­teni. Így hát te szállsz be a dereg­lyébe a ládá­val…

Alain ugyan­ezen a han­gon foly­tatta.

– Ne búcsúzz el tőlem, hogy anya később rájöj­jön, hogy együtt marad­tunk…

Albán nagy­ké­pűen helye­selt:

– Rend­ben van, te lüke. Meg­elő­zöd a többi hajós­inast, első­nek szállsz hajóra. A fedél­köz­ben kivá­lasz­tod a leg­sö­té­tebb zugot. Elnyúlsz a láda mögött… És vársz.

– Mire várok?

– Hát per­sze, hogy rám! És én pedig éppen ellen­ke­ző­leg, az utolsó dereg­lyébe szál­lok, hogy anya el ne csíp­hes­sen…

– Ugyan, ugyan! A hajós­ina­sok­nak tilos utol­jára fel­szállni. Szö­ke­vény­nek fog­nak tar­tani, meg­ci­bál­ják a füle­det.

– Pitye­regni fogok, és azt mon­dom, hogy még egy­szer meg akar­tam ölelni az anyá­mat.

– Ez hazug­ság.

– Per­sze de erről anya tehet… Oda se figyel, mikor az ember iga­zat mond.

– És aztán?

– Nincs aztán. Kész! Hajóra szál­lok, meg­ke­re­sem a fedél­közt, meg­ta­lá­lom, hal­kan fütyü­lök, te vissza­fü­tyülsz, hoz­zád csat­la­ko­zom, és aztán majd meg­lát­juk.

A fiúk – miután ter­vük min­den rész­le­tét meg­be­szél­ték – elvál­tak.

Albán meg­pró­bálta húgát mun­kára „szok­tatni”. Anne kész­sé­ge­sen vál­lal­ko­zott, hogy egy garas elle­né­ben – sza­la­got akart érte vásá­rolni – vízért megy. A kis­lány a kút­nál fiú- és lány­paj­tá­sa­i­val talál­ko­zott, és büsz­kén hozta a félig telt vöd­rö­ket. Albán az egyik vödör vizet bele­ön­tötte a másikba, és Anne-t vissza­küldte a kút­hoz, vitá­nak nem volt helye. A moso­ga­tás­nál a szol­gá­lat átadása nagyon egy­szerű okos­ko­dás­sal még könnyeb­ben meg­va­ló­sult. A moso­ga­tás női munka, ha valaki sze­reti a sza­la­got, már nő, tehát… Anne azt állí­totta, hogy a moso­ga­tás min­den­nél job­ban szó­ra­koz­tatja. És a vitor­la­var­rás­ban kifá­radt özvegy Jéhan­noné csak azt gon­dolta: „Itt az ideje, hogy hajós­ina­sá­nak eluta­zása után Albánt majd ismét kézbe vegye.”

Ala­int a közeli elvá­lás gon­do­lata valami bizony­ta­lan szo­mo­rú­ság­gal töl­tötte el, és a fenn­ma­radó kis sza­bad ide­jé­ben meg­adóan nyu­go­dott bele öccsei köve­te­lő­zé­se­ibe. Marc és Mar­tin nem men­tek le a nya­ká­ról. Úgy érez­ték, nekik is joguk van a Coét­qu­ent cso­dálni, és még a kocs­mák ajta­ján is bedug­ták orru­kat, pedig Alain még a kocsma szí­nét sem akarta többé látni.

A város­ban a zűr­za­var órá­ról órára nőtt, mert a flotta mat­ró­zai és kato­nái partra száll­tak, míg a hajó­ju­kat rendbe hoz­zák, és sza­ba­don hajóz­hat­nak Bres­tig.

A feszült­ség június 2-án érte el tető­pont­ját, ami­kor észak­ról egy hír­nök érke­zett, és beje­len­tette a Kirá­lyi Nap, a Győ­ze­del­mes és a Cso­dá­la­tos vég­le­ges pusz­tu­lá­sát. A három hajó előző este Cher­bourg előtt elégett.

A két­ezer főből álló legény­ség­ből hányan tér­nek haza? A sebe­sül­tek közül sokan meg­hal­tak a túl­sá­go­san kicsi kór­ház­ban, a lakos­ság gyász­me­net­ben kísérte ki őket a teme­tőbe. A halot­tas mene­tek az úton szem­be­ta­lál­koz­tak a kalóz­cso­por­tok­kal, akik kel­let­le­nül hagy­ták abba a ricsajt: nem jó ilyen­kor a halálra gon­dolni. Jaj annak, aki bal­sze­ren­csét emle­getne!

Hiába a fenye­ge­tés. Min­de­nütt a sze­ren­csét­len­sé­get tár­gyal­ják, csak nem akar­ják hal­lani. Az ikrek is fog­ták a fejü­ket, és hagy­ták, hogy elvi­ha­roz­za­nak fölöt­tük az anyai beszé­dek, sirán­ko­zá­suk és intel­mek. Az utolsó esté­nek csak nem akart vége sza­kadni.

Aztán min­den cso­dá­la­to­san könnyen ment, úgy, ahogy Albán meg­jó­solta. Gyors búcsúz­ko­dás után Alain beszállt az első dereg­lyébe. A ládája mögött kupo­rogva, fárad­ha­tat­la­nul ismé­telte: „Jaj, csak jól sike­rül­jön!” A fedél­köz nagy zaj­jal meg­telt részeg fér­fi­ak­kal, akik hama­ro­san álomba zuhan­tak. Albán meg­ér­ke­zé­se­kor hor­tyogó kórus foj­totta el az ikrek halk füttyvál­tá­sát.

És 1692. június 4-én a saint-maló­iak ismét össze­gyűl­tek a Hol­land Esz­pla­ná­don, hogy meg­tap­sol­ják a két, tizen­nyolc ágyús fre­gatt indu­lá­sát, ame­lyek elég­té­telt szán­dé­koz­tak venni az ellen­sé­gen, őfel­sége XIV. Lajos meg­bí­zá­sá­ból a Coét­quen és a Szent Áron II. Jakab skót és angol király zász­laja alatt hajó­zott. A főár­bo­con a fehér sávos kék keres­ke­delmi zászló lobo­gott.

Ami­kor a Coét­quen fel­szedte a hor­gonyt, Albán az elha­gyott és sötét fedél­köz­ben hir­te­len nagyon magá­nyos­nak és kicsi­nek érezte magát, és zoko­gásba tört ki. Alain pedig, aki túl­buz­gal­má­ban aka­dá­lyozta a manő­ve­re­zést, röp­té­ben kifo­gott már egy pofont.

A hajó ágyú­lö­vés­sel tisz­tel­gett az erőd­nek, és ez az öröm­jel, amit az ikrek egész héten olyan türel­met­le­nül vár­tak, hogy végre fel­nőtt­nek érez­zék magu­kat – az első kalóz­könnye­ket fakasz­totta sze­mük­ből. Duguay-Tro­uin urat még csak nem is lát­ták.