MENEKÜLNI

Duguay-Tro­uin úr le nem vette sze­mét a táv­cső­ről, miköz­ben oda­szólt a mel­lette álló első tiszt­hez:

– Sza­vamra, az angol hajó bevonja vitor­láit. Ha nem forog­nánk ilyen nagy veszély­ben, haho­táz­nék. Igaza van annak, aki azt állítja, hogy a lobogó fedezi az árut.

„Maho apó is ezt mondta” – gon­dolta Alain, aki parancsra várva a két tiszt mögött állt. A kapi­tány nem tudta moso­lyát elfoj­tani, ami­kor hoz­zá­fűzte:

– A bátyám­nak, aki azt hiszi, hogy a Coét­quen a világ leg­kü­lönb hajója, talán nem esne valami jól, de én…

Meg­rázta a fejét, és szó­ta­golva mondta:

– Öt-ven-hat-á-gyú!

Az embe­rek az árbo­co­kon dol­goz­tak. Ami­lyen gyor­san csak lehe­tett, kiol­dot­ták a vitor­lá­kat gön­gyö­leg­ben tartó vas­tag fona­la­kat, hogy vékony ken­der­kö­te­lék­kel helyet­te­sít­sék azo­kat, ami­ket pil­la­nat alatt el lehet sza­kí­tani. Alain már részt vett efféle gya­kor­la­tok­ban, még akkor­tájt, mikor az árbo­con volt kény­te­len szol­gá­la­tot tel­je­sí­teni. De mi lett a dereg­lyé­vel?

„Szent Ég – könyör­gött –, segítsd vissza hoz­zám Albánt, min­denre eskü­szöm, sosem fogok til­ta­kozni a moso­ga­tá­sért, tér­den állva kúszom körül a szé­kes­egy­há­zat, három napig egy korty vizet sem iszom, kilenc éjszaka le sem hunyom a sze­mem…” Ennek az utolsó foga­da­lom­nak a meg­tar­tása nehéz­nek tűnt előtte. Hoz­zá­tette hát: „ha sike­rül…”, és két­ség­be­eset­ten törte a fejét, mit ígér­het még. Duguay-Tro­uin úr nagyot károm­ko­dott:

– Nézze csak ezt a dereg­lyét! Vesz­tünkre tör, és magát is el akarja veszej­teni! Micsoda gon­do­lat így rohanni? Mintha már mene­kül­nénk! Ha az angol erre sem fog gya­nút, vakabb, mint hit­tem.

– Kemé­nyen húz­nak, annyi szent – helye­selt a tiszt szo­kott kedé­lyes­sé­gé­vel. – De áram­lat ellen evez­nek, alig halad­nak.

„Alig halad­nak, ó iste­nem!” – gon­dolta Alain, és tovább törte a fejét, de nem tudott kita­lálni Albán éle­té­hez méltó foga­dal­mat.

Duguay-Tro­uin úr heve­sen foly­tatta:

– Nincs rá szük­ség, hogy ilyen gyor­san köze­led­je­nek. A manő­ve­re­zés még tart. Csak úgy tudunk kievic­kélni a baj­ból, ha meg­le­pe­tés­sze­rűen elug­runk. Még csak az kell, hogy ezek a fajan­kók ránk terel­jék a figyel­met.

– Biz­to­san attól fél­nek, hogy fakép­nél hagy­juk őket. Ismerje el, kapi­tány, hogy jócs­kán beijed­het­tek, mikor szem­be­ta­lál­ták magu­kat ezzel az otromba vízi óri­ás­sal.

Duguay-Tro­uin úr nem vála­szolt. Alain látta, amint a táv­csö­vet gör­csö­sen tartva figyel. A parancs­noki emel­vé­nyen halá­los csend ural­ko­dott.

– Na, tes­sék – szó­lalt meg végre –, az angol této­vá­zik, abba­hagyta a manő­ve­re­zést.

A kapi­tány fel­egye­ne­se­dett, a tiszt felé for­dult.

– Néz­zen utána, hol tar­ta­nak az embe­re­ink. De előbb koc­cint­sunk! Drága sza­bad­sá­gunkra! Drága sza­bad­sá­gunkra, mert a küz­de­lem túl­sá­go­san egyen­lőt­len lenne. Te, „Másik”, önts rumot!

Alain meg­ra­gadta a kula­csot, ami­vel a parancs­noki emel­vé­nyen a kapi­tány csak nehéz hely­zet­ben élt, és meg­töl­tött két kis kely­het. „Baj van” – gon­dolta.

– Most indulj a had­nagy után! – paran­csolta Duguay-Tro­uin úr. – Beszá­molsz a hírek­ről.

Az első tiszt elin­dult, de Duguay-Tro­uin úr vissza­hívta.

– Lehe­tet­len, hogy amíg fel­húz­zák a csó­na­kot, érté­kes időn­ket pocsé­kol­juk. Von­ta­tó­kö­télre vesszük, és ha isten úgy akarja, meg­őrizzük.

A had­nagy újból meg­ha­jolt.

A mun­ká­juk befe­jez­té­vel az őrök az árbo­co­kon marad­tak. Alain csak ment, nya­kát nyúj­to­gatta, hátha meg­pil­lantja a dereg­lyét. A tiszt rájött a mes­ter­ke­dé­sére.

– Nem is mond­ták nekem, hogy a te „Mási­kod” is részt vett a szá­raz­földi expe­dí­ci­ó­ban – mondta jósá­go­san.

– Igen…

– No menj csak, nézd meg, hogyan ér ide! Magam viszem a híre­ket a kapi­tány­nak.

Kezét a fiú vál­lára tette, és hal­kan mondta:

– Van egy olyan idős fiam, mint te.

Aztán még hal­kab­ban:

– És sze­ret­ném neki vissza­vinni az apját. Gye­rünk, uraim, hol tar­tunk? – foly­tatta vidá­man, a két fia­tal tiszt­hez for­dulva.

Alain hir­te­len meg­könnyeb­bült szív­vel elil­lant.

Az áram­lat­ból kike­rülve a dereg­lye szem­lá­to­mást köze­le­dett. Még néhány perc, máris oda­si­mul a hajó­hoz, és a mat­ró­zok kötél­hág­csó­kat dob­nak az érke­zők­nek.

– Hű – szólt az Óriás, aki első­ként lépett a fedél­zetre –, már azt hit­tem, hogy elin­dul­tok nél­kü­lünk!

– Nagy ked­vünk lett volna rá! És ha nem hoz­ta­tok volna vizet?…

– És ha nem lett volna itt a kapi­tány… – javí­totta ki Maho apó.

Albán és Dersz­tend buk­kant fel az Óriás nyo­má­ban, aki vál­lá­val tört utat az ember­tö­me­gen. Alain rájuk vetette magát.

– Brr! Mennyire fél­tem –mondta Albán –, lát­tad azt a sok­ágyús hajót?

– Lát­tam. Hát még én, gon­dol­ha­tod! Azt hit­tem, sosem jössz vissza.

Alain elszé­gyellte magát, hogy meg­fe­led­ke­zett Derszt­end­ről, a fogoly nézte őket hang­ta­lan, szé­les neve­tés­sel. Alain jól hátba vágta és foly­tatta:

–… azt hit­tem, sosem jöt­tök vissza. És ez az én bűnöm volt.

– A te bűnöd? – kér­dezte Albán. – Nahát.

– Ó! Kita­lál­tam, Dersz­tend után kel­lett ered­ned, mint ahogy kér­te­lek.

– Ebből egy szó sem igaz! Éppen ellen­ke­ző­leg!

Alain fel­húzta a szem­öl­dö­két.

– Ellen­ke­ző­leg? Te akar­tál meg­szökni?

Albán­ból kitört a neve­tés. Alain bűn­bá­nóan nézett.

– Rend­ben van. Úgy lát­szik, hülye vagyok. Ez rég­óta isme­re­tes. Csak­hogy valami komo­lyabb dolog tör­tént: igazi osto­ba­sá­got követ­tem el ma, és nem fogsz meg­bo­csá­tani. Kisza­ladt a szá­mon, magam sem tudom, hogyan. Kikottyan­tot­tam, hogy én vagyok Alain…

Derszt­endre nézett és vissza­hő­költ, paj­tá­suk lát­ha­tóan azon eről­kö­dött, hogy vala­mit meg­ért­sen.

– Látod, már megint kez­dem – mondta félén­ken Alain.

Albán meg­dör­zsölte az orrát, kezét csí­pőre tette.

– És… – kér­dezte tré­fá­san –, és… elhit­ték?

Alain arca maga volt a tel­jes értet­len­ség.

– Miért ne hit­ték volna?

– Mert csi­nál­hat­tad azért is, hogy becsapd őket, és ők úgy csi­nál­tak, mintha beven­nék. Csuda jó ötlet volt, hogy lóvá tet­ted őket! Nem is hit­tem, hogy ilyen ravasz vagy.

– De – til­ta­ko­zott Alain – mon­dom…

A két fiú fél­re­hú­zó­dott, nem érde­kelte őket, mi tör­té­nik körü­löt­tük. Lök­dö­sődő embe­rek, akik a dereg­lyét kötélre von­ták, válasz­tot­ták szét hir­te­len az ikre­ket. Pat­tog­tak a parancs­sza­vak. Az egyik kalóz fel­kapta Dersz­ten­det, és elvon­szolta. Alain és Albán végre össze­ta­lál­ko­zott.

A konyha kiszö­gel­lése mögé bújva, lát­ták, amint az embe­rek egy­más után tűn­nek el a lejá­ró­kon. A Coét­quenen külö­nös nyu­ga­lom ural­ko­dott.

– A bal oldali őrség – súgta Albán. – Hal­lot­tad? A kato­ná­kat értem… De miért küldi a bal oldali őrsé­get is a hajó­fe­nékbe?

Most ez egy­szer Alain vála­szolt, tel­je­sen büsz­kén a tudo­má­nyára.

– Egy­szer a kapi­tány ezt előt­tem meg­ma­gya­rázta: hogy a hajótő nehe­zebb, és a fedél­zet könnyebb legyen. A sza­vakra nem emlék­szem, de biz­tos, hogy ez a lényeg. Remé­lem, nem bánt­ják Dersz­ten­det.

– Légy nyu­godt, majd elbú­jik. Iga­zad volt, sok­kal dör­zsöl­tebb, mint gon­dol­tam.

A hajó fel­szedte a hor­gonyt. Fel­har­sant Duguay-Tro­uin úr paran­csa.

– A köte­le­ket elvágni!

A köte­lek­től meg­sza­ba­dí­tott vitor­lák egy­sze­ri­ben lehul­lot­tak, és hir­te­len meg­da­gad­tak. A szél­től meg­lö­kött fre­gatt veszé­lye­sen meg­dőlt a vízen.

Az ellen­sé­ges hajó intő lövést adott le. A Coét­quen összes vitor­lá­ját kife­szítve való­ság­gal repült előre. Alain és Albán éppen azon törte a fejét, ki men­jen Duguay-Tro­uin úrhoz, ami­kor a kapi­tány a főár­boc köze­lé­ben buk­kant fel előt­tük. Egy moz­du­lat­tal össze­gyűj­tötte a legény­sé­get, és lefek­tette az embe­re­ket a bás­tya­fe­dél­ze­ten. Egye­dül a tisz­tek marad­tak állva.

– Leha­salni, uraim! – paran­csolta.

Az első tiszt azon­nal enge­del­mes­ke­dett; a leg­fi­a­ta­labb tiszt fin­tort vágott. A kapi­tány kemény han­gon mondta:

– Alkal­mat­lan pil­la­nat, hogy a bátor­sá­gát fitog­tassa!

A töb­bi­ek­kel együtt Duguay-Tro­uin úr lábá­nál hasalva az ikrek elké­pedve néz­ték a lát­ványt.

Az angol hajó elin­dult. A fran­cia fre­gat­ton, ahol egy pissze­nés sem hal­lat­szott, az idő mintha meg­állt volna.

Duguay-Tro­uin úr az első tisz­tet magá­hoz intette.

– A Coét­quen kiváló, gyors járású hajó – mondta hatá­ro­zot­tan. – Ha a szél tovább tart, meg­me­ne­kül­he­tünk. Más­kü­lön­ben…

Majd kis szü­net után hoz­zá­fűzte:

– Más­kü­lön­ben, legyőz­nek min­ket!

Aztán paran­csoló hang­ján:

– A dereg­lyét eleresz­teni!

A fedél­zet­mes­ter talpra szö­kött, és magá­hoz intett egy legényt. Mind­ket­ten futva távoz­tak. A hasaló embe­rek között felzú­gott az elé­ge­det­len­ség moraja. Az egyi­kük, a leg­me­ré­szebb, dör­mögte:

– A hor­dók még ott van­nak. Egy korty vizünk sem lesz.

Duguay-Tro­uin úr kezét kardja mar­ko­la­tára csapva heve­sen vála­szolt.

– Ha nem vigyáz­tok, hama­ro­san mind­nyá­jan Ang­li­á­ban iha­tunk! Az első okve­tet­len­ke­dő­nek magam látom el a baját!

A fedél­zet­mes­ter és a mat­róz fel­ada­tuk végez­té­vel, négy­kéz­láb mászott vissza. A ter­hé­től meg­sza­ba­dult Coét­quen fokozta sebes­sé­gét.

A per­cek csi­ga­lá­bon jár­tak. Alain és Albán halá­lo­san unat­ko­zott, a sze­mük­kel nem ész­lelt veszélyt nem­igen fog­ták fel, s már éppen szun­di­kálni kezd­tek, ami­kor ismét fel­har­sant Duguay-Tro­uin úr hangja:

– A távol­ság egyre csök­ken, nem­so­kára lőtá­vol­ban leszünk.

És mint a dereg­lyé­nél tette, eré­lyes han­gon ren­del­ke­zett:

– Kidobni a pót­hor­gonyt, kidobni a pót­ár­bo­co­kat és a pót­vi­tor­la­ru­da­kat! Min­den feles­le­ges súlyt kidobni!

Az első tiszt felé for­dulva mor­mogta:

– Vesszen, ami­nek vesz­nie kell… – Aztán össze­szedve magát: – Csak kihúz­hat­nánk, míg az este ránk köszönt.

A fedél­zet­mes­ter által kije­lölt embe­rek szó nél­kül enge­del­mes­ked­tek, örül­tek, hogy elzsib­badt lábu­kat kinyújt­hat­ják.

A lát­ha­tá­ron a nap lenyu­go­dott, sötét­ség borult a fedél­zetre.

A Coét­quen egy vagy két óra hosszat megint jó sebes­ség­gel futott, de az éjszaka beáll­tá­val tel­jes lett a szél­csend. A legény­ség paran­csot kapott: von­ják be a vitor­lá­kat, ame­lyek ilyen­for­mán segít­sé­get úgy­sem nyújt­hat­nak, és hor­go­nyoz­za­nak le. Duguay Tro­uin úr sze­rint az angol hajó is követte pél­dá­ju­kat. A munka befe­je­zése után a kapi­tány a bal oldali őrsé­gért és a kato­ná­kért kül­dött. Alain és Albán lát­ták, amint Dersz­tend közé­jük fura­ko­dott. Mikor a legény­ség a fedél­ze­ten össze­gyűlt, a kapi­tány földre borult, és a kaló­zok leve­tet­ték sap­ká­ju­kat. Duguay-Tro­uin úr fenn­han­gon adott hálát isten­nek eddigi védel­mé­ért, és imád­ko­zott a sze­ren­csés más­na­pért, aztán keresz­tet vetett, fel­állt, és így szólt:

– Men­je­tek, bará­taim, egye­tek és alud­ja­tok, min­den erő­tökre szük­sé­ge­tek lesz.

Albán elha­tá­rozta, hogy este ő lesz a kapi­tány „Másikja”, és feléje tar­tott. Ebben a pil­la­nat­ban az őrszem a főár­boc kosa­rá­ból több ellen­sé­ges hajó köze­le­dé­sét jelen­tette.