TENGERI CSATA

Új éle­tük az ikre­ket elbű­völte. Míg az örö­kö­sen üres ten­ger, a tar­kó­ju­kat és a hátu­kat per­zselő nap, a meleg szél a tét­len­ségre kár­hoz­ta­tott embe­re­ket már-már dühön­gésbe ker­gette, Alain és Albán a menny­or­szág­ban kép­zel­ték magu­kat. És hogy kár­pó­tol­ják magu­kat azért az egy hét­ért, ami­kor ket­ten éltek egy ada­gon, most négy helyett fal­tak. A munka nem volt sok ket­tő­jük­nek, és néha egy har­ma­dik iker­test­vér­ről álmo­doz­tak, aki helyet­tük kapja a pofo­no­kat. Egyéb­ként nem sok ütle­get kap­tak, hála annak a töké­le­tes mód­szer­nek, amely lehe­tővé tette, hogy mind­egyi­kük szinte azt tette, ami­hez kedve támadt. Alain nem mászott fel többé az árbocra, Albán pedig nem taka­rí­totta többé a fedél­ze­tet.

A mat­ró­zok előbb azt hit­ték, hogy meg tud­ják őket külön­böz­tetni, de a fiúk szí­vós­nak és ravasz­nak mutat­koz­tak, a leg­cse­ké­lyebb azo­no­sí­tás veszé­lyé­nél min­den lus­ta­sá­guk eltűnt. Alain hala­dék­ta­la­nul szer­zett egy kötél­da­ra­bot, ami­kor meg­men­tő­jük, az Óriás – aki az ikre­ket párt­fo­gá­sába vette – Albánt a hóhér köte­lé­vel kitün­tette, hogy meg­kü­lön­böz­tesse az ő „akasz­tott­ját”. S mikor Alain ujját egy vitor­la­kö­tél csú­nyán fel­törte, Albán ugyan­csak meg­kín­ló­dott, míg sike­rült magán, ugyan­olyan sebet vág­nia. S ami­kor csak tehet­ték, övet és sap­kát cse­rél­tek. A hajó első tisztje vég­ső­kig elke­se­redve hall­gatta az örö­kös választ: „Én a másik vagyok”. Egy napon, hogy ennek egy­szer és min­den­korra véget ves­sen, meg­ra­gadta a hajós­inas kar­ját – mind­egy, hogy melyi­két –, aki így csú­fo­ló­dott vele, és addig el nem engedte, míg a teto­vá­lás spe­ci­a­lis­tája bele nem véste: „Másik”.

De más­nap az imá­nál – ame­lyet pap híján, reg­gel-este Duguay-Tro­uin úr mon­dott a fedél­ze­ten, haja­don­főtt, kaló­zai előtt – két kis soványka bal karon lehe­tett olvasni ugyan­ezt a fel­írást, és a kapi­tány nem tudta moso­lyát elfoj­tani; kincs­ként őriz­ték a fiúk e mosoly emlé­két. Az első tiszt lefor­rázva, ettől kezdve csak „Másik”-nak szó­lí­totta őket, de hát nem volt oka panasz­kodni az előtte jelent­kező hajós­inasra.

Alain és Albán egy­más közt sokat nevet­gél­tek, ami­kor gon­do­san gya­ko­rol­ták sze­re­pü­ket. Ízlé­sük és jel­le­mük annyira eltérő volt – és ezt a fiúk tud­ták is –, hogy elcso­dál­koz­tak ezen az álta­lá­nos vak­sá­gon. Szem­ben áll­tak, és tanul­má­nyoz­ták egy­más moz­du­la­tait. Alain kidül­lesz­tette a mel­lét, hogy utá­nozza Albán pöf­fesz­kedő tar­tá­sát, ő pedig sze­líd és bűn­bánó arc­ki­fe­je­zést ipar­ko­dott magára eről­tetni… Ennek gyak­ran vesze­ke­dés lett a vége, ami­kor pél­dául Albán sóhaj­to­zott: ,,A sze­gény anya…” – ami az ő szá­já­ból szent­ség­tö­rés­nek hal­lat­szott. Ilyen­kor Alain ráve­tette magát test­vé­rére, hogy meg­té­pázza.

– Nincs jogod anyá­ról így beszélni! Nem azt mon­dod, amit gon­dolsz!

Albán vissza­lökte, és az ő kissé fölé­nyes hang­ján kije­len­tette:

– Úgy mon­dom, ahogy te mon­dod, mint­hogy ezt pró­bál­juk ját­szani, te tök­fej! De nekem jogom van úgy gon­dol­kozni, mint ahogy én gon­do­lom. Ter­mé­sze­tes, hogy egy kissé én is úgy gon­do­lom. De nem pitye­regve, mint te. Anya nagyon büszke lesz ránk! Hát még a sok pénz, amit viszünk neki!

– Külö­nö­sen, ha nem lesz zsák­mány!

– Lesz, én mon­dom neked!

A két fiú elhú­zó­dott az asz­tal­tól, ahol a jobb oldali őrség éppen a vacso­rá­ját fejezte be. Egy kis bor, egy kis pohár pálinka tette tel­jessé ezt a vasár­napi lako­mát, amely a heti két böjt­na­pot követte. Az embe­rek elfe­lej­tet­ték a lan­gyos, szinte pos­hadt víz ízét, és szit­ko­zódva ismé­tel­get­ték azt a hőn óhaj­tott vágyat, amit Duguay-Tro­uin úr a reg­geli imá­nál fogal­ma­zott meg: „Talál­kozni végre az ellen­ség­gel!” Már tizen­nyolc napja hajóz­tak a csa­tor­ná­ban, és még egy lel­ket sem vet­tek észre. A kapi­tány pedig meg­til­totta, hogy a hajó kész­le­té­ből akár egy tyúk­nak is kite­ker­jék a nya­kát, amíg ugyan­ezt nem teszik az ellen­ség­gel!

Szél­ro­ham rázta meg a hajót. Albán szé­dült, Alain nyug­ta­lan­ko­dott. Albán­nak ez a gyen­géje volt egye­düli gond­juk. Két ujját bedugta a tor­kába, hogy meg­pró­bál­jon ő is éppen olyan rosszul lenni. Albán bosszan­kodva kereste rosszul­léte okát.

– A kuka­cok miatt – bizony­gatta. – Lát­tam őket nyü­zsögni a hor­dó­ban. Érzem, amint sétál­nak a hasam­ban. Azt hiszem, „vízi­be­teg” kez­dek lenni.

A lejá­ró­nál köz­ben kiál­tás har­sant.

– Fel­ké­szülni!…

Zsi­vaj támadt a fedél­kö­zön. A kaló­zok fel­rúg­ták a zsá­mo­lyo­kat, vad énekbe kezd­tek, és meg­ro­ha­moz­ták a kijá­ra­tot. Az ikre­ket a tömeg elso­dorta, és a fedél­ze­ten talál­ták magu­kat anél­kül, hogy a lábuk a lét­rát érin­tette volna. Óri­ási szél kere­ke­dett, és a Coét­quen olyan sebes­ség­gel szá­gul­dott, amin a fiúk egé­szen elké­ped­tek. Paran­csok pat­tog­tak, a kato­nák kapi­tá­nya össze­gyűj­tötte embe­reit. Az egy­másba kapasz­ko­dott ikre­ket min­den­fe­lől taszi­gál­ták, és tovább­so­dorta magá­val az ordí­tozó kato­nák ára­data. És ami­kor hir­te­len meg­pil­lan­tot­ták a látó­ha­tárt, ame­lyet a tömeg mos­ta­nig elta­kart elő­lük, annyi vitorla tor­nyo­so­dott fel és szá­gul­dott felé­jük, hogy meg sem tud­ták volna szá­molni.

Amint a Coét­quen hir­te­len meg­for­dult, Duguay-Tro­uin úr hangja fel­har­sant: „Tűz!” A hajó jobb felé­nek ágyúi egy­szerre támad­ták az ellen­sé­ges vezér­ha­jót. Az angol vála­szolt. Albán már nem érezte „vízi­be­teg­sé­gét”, min­den sor­tűz­nél ret­tentő féle­lem dobog­tatta meg szí­vét. Resz­kető kezé­ben apja pisz­to­lyát szo­ron­gatva, nézte, amint az ellen­sé­ges tömeg felé­jük köze­le­dik, hogy össze­törje őket. Egy ágyú­go­lyó csa­pó­dott be a ten­gerbe, az orr­tő­ké­től néhány ölnyire. Több löve­dék pedig átre­pült a feje fölött. Újabb ember­ára­dat borí­totta el. Ami­kor sze­mét ismét kinyi­totta, Alain eltűnt mel­lőle. Albán zokogva szó­lít­gatta, meg­for­dult, háta mögött sen­kit sem látott, rohant előre.

Az orr­ár­boc, a törzs­vi­tor­la­ru­dak haj­la­doz­tak az össze­zsú­fo­ló­dott embe­rek súlya alatt. Az ágyú elhall­ga­tott, a zsi­vaj nőt­tön-nőtt, és a Coét­quen most egye­nest az angol hajó­nak tar­tott. Ret­te­ne­tes recse­gés rázta meg a leve­gőt: az orr­ár­boc beha­tolt az ellen­sé­ges hajó orrába, ahol az embe­rek üvöltve rogy­tak össze. Albánt rémü­let fogta el, pisz­to­lyát elhagyta, nem tudott oko­sab­bat cse­le­kedni, mint a tömeg nyo­mába sze­gődni. Fej­szék forog­tak, kara­bé­lyok dör­ren­tek, szeme lát­tára egy fej hasadt ketté.

Min­den vörös­ben izzott, ő is ordí­tozva, a fekvő tes­te­ken bot­la­dozva tovább­ro­hant előre. Hir­te­len neki­ment egy árboc­nak. Ekkor meg­ra­ga­dott egy köte­let, és fel­má­szott olyan magasra, ami­lyenre csak tudott. Alain pedig, ami­kor dur­ván elsza­kí­tot­ták Albán­tól, előbb meg­pró­bált átbújni az embe­rek közt, hogy utol­érje test­vé­rét, de valaki az övé­nél fogva fel­emelte, és az Óriás menny­dörgő hangja süví­tett a zűr­za­var­ban:

– Csak­hogy itt vagy, „Másik”! Te akar­tál az áng­lu­sok orra alá bor­sot törni! Itt az alka­lom, fiam!

Ala­int a hatal­mas kar magá­val ragadta, párt­fo­gója előtt, a vezér­ár­bo­con találta magát lovag­ló­ülés­ben, kezé­ben fej­sze. Hir­te­len határ­ta­lan öröm töl­tötte el, a zaj­tól meg a lát­vány­tól mámo­ro­san tele szív­vel fújta a kaló­zok éne­két. Az ellen­sé­ges hajó fehér tömege fal­ként tor­nyo­sult előtte, elzárva a lát­ha­tárt.

Amint az orr­ár­boc beha­tolt az angol hajó orrába, a ráz­kó­dás kis híján a mélybe taszí­totta. Ha az Óriás marka nem fogja, első­ként eresz­ke­dik le a meg­tá­ma­dott hajóra; hull­tak az embe­rek rakásra, őt is maguk­kal ragad­ták, másod­szor is elve­szí­tette az egyen­sú­lyát, és az ellen­sé­ges hajó fedél­ze­tére gurult.

Azon­nal fel­ug­rott, és a vakító füst elle­nére ész­re­vette, hogy mel­lette az egyik tiszt­jük egy hatal­mas ellen­fél­lel vias­ko­dik. Alain eldobta fej­szé­jét, lehup­pant, és kör­mét bele­vágta az angol lábába. A had­nagy fel­ki­ál­tott: – Vigyázz!

Az angol rázu­hant. Alain nagy nehe­zen tudta magát kisza­ba­dí­tani, aztán fék­te­len düh­vel, mint­egy hip­no­ti­zálva a láb­tól, tel­jes ere­jé­vel bele­ha­ra­pott.