TENGERI CSATA
Új életük az ikreket elbűvölte. Míg az örökösen üres tenger, a tarkójukat és a hátukat perzselő nap, a meleg szél a tétlenségre kárhoztatott embereket már-már dühöngésbe kergette, Alain és Albán a mennyországban képzelték magukat. És hogy kárpótolják magukat azért az egy hétért, amikor ketten éltek egy adagon, most négy helyett faltak. A munka nem volt sok kettőjüknek, és néha egy harmadik ikertestvérről álmodoztak, aki helyettük kapja a pofonokat. Egyébként nem sok ütleget kaptak, hála annak a tökéletes módszernek, amely lehetővé tette, hogy mindegyikük szinte azt tette, amihez kedve támadt. Alain nem mászott fel többé az árbocra, Albán pedig nem takarította többé a fedélzetet.
A matrózok előbb azt hitték, hogy meg tudják őket különböztetni, de a fiúk szívósnak és ravasznak mutatkoztak, a legcsekélyebb azonosítás veszélyénél minden lustaságuk eltűnt. Alain haladéktalanul szerzett egy kötéldarabot, amikor megmentőjük, az Óriás – aki az ikreket pártfogásába vette – Albánt a hóhér kötelével kitüntette, hogy megkülönböztesse az ő „akasztottját”. S mikor Alain ujját egy vitorlakötél csúnyán feltörte, Albán ugyancsak megkínlódott, míg sikerült magán, ugyanolyan sebet vágnia. S amikor csak tehették, övet és sapkát cseréltek. A hajó első tisztje végsőkig elkeseredve hallgatta az örökös választ: „Én a másik vagyok”. Egy napon, hogy ennek egyszer és mindenkorra véget vessen, megragadta a hajósinas karját – mindegy, hogy melyikét –, aki így csúfolódott vele, és addig el nem engedte, míg a tetoválás specialistája bele nem véste: „Másik”.
De másnap az imánál – amelyet pap híján, reggel-este Duguay-Trouin úr mondott a fedélzeten, hajadonfőtt, kalózai előtt – két kis soványka bal karon lehetett olvasni ugyanezt a felírást, és a kapitány nem tudta mosolyát elfojtani; kincsként őrizték a fiúk e mosoly emlékét. Az első tiszt leforrázva, ettől kezdve csak „Másik”-nak szólította őket, de hát nem volt oka panaszkodni az előtte jelentkező hajósinasra.
Alain és Albán egymás közt sokat nevetgéltek, amikor gondosan gyakorolták szerepüket. Ízlésük és jellemük annyira eltérő volt – és ezt a fiúk tudták is –, hogy elcsodálkoztak ezen az általános vakságon. Szemben álltak, és tanulmányozták egymás mozdulatait. Alain kidüllesztette a mellét, hogy utánozza Albán pöffeszkedő tartását, ő pedig szelíd és bűnbánó arckifejezést iparkodott magára erőltetni… Ennek gyakran veszekedés lett a vége, amikor például Albán sóhajtozott: ,,A szegény anya…” – ami az ő szájából szentségtörésnek hallatszott. Ilyenkor Alain rávetette magát testvérére, hogy megtépázza.
– Nincs jogod anyáról így beszélni! Nem azt mondod, amit gondolsz!
Albán visszalökte, és az ő kissé fölényes hangján kijelentette:
– Úgy mondom, ahogy te mondod, minthogy ezt próbáljuk játszani, te tökfej! De nekem jogom van úgy gondolkozni, mint ahogy én gondolom. Természetes, hogy egy kissé én is úgy gondolom. De nem pityeregve, mint te. Anya nagyon büszke lesz ránk! Hát még a sok pénz, amit viszünk neki!
– Különösen, ha nem lesz zsákmány!
– Lesz, én mondom neked!
A két fiú elhúzódott az asztaltól, ahol a jobb oldali őrség éppen a vacsoráját fejezte be. Egy kis bor, egy kis pohár pálinka tette teljessé ezt a vasárnapi lakomát, amely a heti két böjtnapot követte. Az emberek elfelejtették a langyos, szinte poshadt víz ízét, és szitkozódva ismételgették azt a hőn óhajtott vágyat, amit Duguay-Trouin úr a reggeli imánál fogalmazott meg: „Találkozni végre az ellenséggel!” Már tizennyolc napja hajóztak a csatornában, és még egy lelket sem vettek észre. A kapitány pedig megtiltotta, hogy a hajó készletéből akár egy tyúknak is kitekerjék a nyakát, amíg ugyanezt nem teszik az ellenséggel!
Szélroham rázta meg a hajót. Albán szédült, Alain nyugtalankodott. Albánnak ez a gyengéje volt egyedüli gondjuk. Két ujját bedugta a torkába, hogy megpróbáljon ő is éppen olyan rosszul lenni. Albán bosszankodva kereste rosszulléte okát.
– A kukacok miatt – bizonygatta. – Láttam őket nyüzsögni a hordóban. Érzem, amint sétálnak a hasamban. Azt hiszem, „vízibeteg” kezdek lenni.
A lejárónál közben kiáltás harsant.
– Felkészülni!…
Zsivaj támadt a fedélközön. A kalózok felrúgták a zsámolyokat, vad énekbe kezdtek, és megrohamozták a kijáratot. Az ikreket a tömeg elsodorta, és a fedélzeten találták magukat anélkül, hogy a lábuk a létrát érintette volna. Óriási szél kerekedett, és a Coétquen olyan sebességgel száguldott, amin a fiúk egészen elképedtek. Parancsok pattogtak, a katonák kapitánya összegyűjtötte embereit. Az egymásba kapaszkodott ikreket mindenfelől taszigálták, és továbbsodorta magával az ordítozó katonák áradata. És amikor hirtelen megpillantották a látóhatárt, amelyet a tömeg mostanig eltakart előlük, annyi vitorla tornyosodott fel és száguldott feléjük, hogy meg sem tudták volna számolni.
Amint a Coétquen hirtelen megfordult, Duguay-Trouin úr hangja felharsant: „Tűz!” A hajó jobb felének ágyúi egyszerre támadták az ellenséges vezérhajót. Az angol válaszolt. Albán már nem érezte „vízibetegségét”, minden sortűznél rettentő félelem dobogtatta meg szívét. Reszkető kezében apja pisztolyát szorongatva, nézte, amint az ellenséges tömeg feléjük közeledik, hogy összetörje őket. Egy ágyúgolyó csapódott be a tengerbe, az orrtőkétől néhány ölnyire. Több lövedék pedig átrepült a feje fölött. Újabb emberáradat borította el. Amikor szemét ismét kinyitotta, Alain eltűnt mellőle. Albán zokogva szólítgatta, megfordult, háta mögött senkit sem látott, rohant előre.
Az orrárboc, a törzsvitorlarudak hajladoztak az összezsúfolódott emberek súlya alatt. Az ágyú elhallgatott, a zsivaj nőttön-nőtt, és a Coétquen most egyenest az angol hajónak tartott. Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt: az orrárboc behatolt az ellenséges hajó orrába, ahol az emberek üvöltve rogytak össze. Albánt rémület fogta el, pisztolyát elhagyta, nem tudott okosabbat cselekedni, mint a tömeg nyomába szegődni. Fejszék forogtak, karabélyok dörrentek, szeme láttára egy fej hasadt ketté.
Minden vörösben izzott, ő is ordítozva, a fekvő testeken botladozva továbbrohant előre. Hirtelen nekiment egy árbocnak. Ekkor megragadott egy kötelet, és felmászott olyan magasra, amilyenre csak tudott. Alain pedig, amikor durván elszakították Albántól, előbb megpróbált átbújni az emberek közt, hogy utolérje testvérét, de valaki az övénél fogva felemelte, és az Óriás mennydörgő hangja süvített a zűrzavarban:
– Csakhogy itt vagy, „Másik”! Te akartál az ánglusok orra alá borsot törni! Itt az alkalom, fiam!
Alaint a hatalmas kar magával ragadta, pártfogója előtt, a vezérárbocon találta magát lovaglóülésben, kezében fejsze. Hirtelen határtalan öröm töltötte el, a zajtól meg a látványtól mámorosan tele szívvel fújta a kalózok énekét. Az ellenséges hajó fehér tömege falként tornyosult előtte, elzárva a láthatárt.
Amint az orrárboc behatolt az angol hajó orrába, a rázkódás kis híján a mélybe taszította. Ha az Óriás marka nem fogja, elsőként ereszkedik le a megtámadott hajóra; hulltak az emberek rakásra, őt is magukkal ragadták, másodszor is elveszítette az egyensúlyát, és az ellenséges hajó fedélzetére gurult.
Azonnal felugrott, és a vakító füst ellenére észrevette, hogy mellette az egyik tisztjük egy hatalmas ellenféllel viaskodik. Alain eldobta fejszéjét, lehuppant, és körmét belevágta az angol lábába. A hadnagy felkiáltott: – Vigyázz!
Az angol rázuhant. Alain nagy nehezen tudta magát kiszabadítani, aztán féktelen dühvel, mintegy hipnotizálva a lábtól, teljes erejével beleharapott.