A KOROMSÖTÉT ÉJSZAKÁBAN

Az őrség­pa­rancs­no­kon, az őrö­kön és a kapi­tány ina­sán kívül a parancs min­denki szá­mára továbbra is az alvást ren­delte el. A legény­ség tag­jai egy-egy szí­nül­tig töl­tött pohár rumot kap­tak, mert a hajón talál­ható néhány csepp vizet a bete­gek­nek és a vihar áldo­za­ta­i­nak tar­ta­lé­kol­ták. A szom­jú­ság­tól elgyö­tört kaló­zok – ráadá­sul a leg­több­jük egész nap tét­le­nül ődön­gött – dühön­geni kezd­tek, ami­kor ész­re­vet­ték, hogy a mene­kü­lés köz­ben a rak­tárba beha­toló ten­ger­víz a két­szer­sül­tet tel­je­sen péppé áztatta. A kapi­tány kény­te­len volt a leg­iz­gá­gáb­ba­kat vasra veretni.

De a fenye­gető veszély­ről senki sem beszélt: nem jó az ördö­göt a falra fes­teni, és hogy mi lesz más­nap, az a kapi­tányra tar­to­zik. Most is több a baj, mint kel­lene.

Duguay-Tro­uin úr mielőtt egy kis pihe­nésre vissza­vo­nult volna, a szol­gá­la­tos tiszt­nek kiadta a paran­csot, hogy a leg­ki­sebb idő­vál­to­zást is jelentse, a „Másik­nak” pedig elren­delte: áll­jon készen­lét­ben. Albán volt ez a „Másik”, aki ugyan önként vál­lalta, még­sem találta valami irigy­lésre mél­tó­nak a hely­ze­tét.

Az inas­fül­ké­nek kine­ve­zett picurka odú­ban, amely a kapi­tány kabin­já­val volt szom­szé­dos, Albánt ret­tentő éhség gyö­törte. Az étke­zés az embe­rek zen­dü­lése miatt, hir­te­len befe­je­ző­dött, a kaló­zok végül is egy­más képébe vág­ták a két­szer­sül­tet.

Albán meg­ta­po­gatta zse­bé­ben a neve­ze­tes „pote­tet”, amit csak Dersz­tend jelen­lé­té­ben akart meg­kós­tol­tatni Ala­in­nal. Hatá­ro­zot­tan meg­rázta a fejét, nagyon erő­sen össze­húzta a sze­mét, a kezét pedig vissza­húzta a kísér­tés­től, és elkezdte rágni a kör­mét.

Rágta lel­ki­is­me­re­te­sen, dühöd­ten, egyi­ket a másik után, nem hagyva ki egy ujj­pe­re­cét sem. Aztán nézte a hara­pás nyo­mait, a húson a kis fehér lyu­ka­kat, ame­lyek las­san­ként kisi­mul­tak. „Ha leg­alább aludni tud­nék – gon­dolta –, nem gyö­törne annyira az éhség!” Nem til­tot­ták el az alvás­tól, de a kapi­tány meg­mondta: „Légy készen!” De hogyan felel­jen az első hívásra, ha alszik? „Nincs kiút – dön­tötte el Albán sóhajtva –, a kapi­tány nem kuko­ri­cá­zik, ha a fegye­lem­ről van szó.”

Elkép­zelte Duguay-Tro­uin urat bősz harag­já­ban. Egy mulat­sá­gos hara­got, amely nem irá­nyulna sem Alain, sem őel­lene. És vadul for­gatta a sze­mét. A játék magá­val ragadta, fel­állt. Szét­ter­pesz­tett láb­bal, bal ökle a csí­pőn, jobb kezé­vel hado­nászva szá­ját moz­gatta, mintha csak úgy folyna ajká­ról a szó. De Duguay-Tro­uin úr haragja hamar lecsil­la­po­dott. Albán meg­pró­bálta kipré­selni ajká­ról a kis neve­tést, amellyel a düh­ro­ham gyak­ran véget ért, és ajka szé­lét beszívta. Látta a kapi­tányt, ami­kor előtte való este a Coét­quen egér­utat vett: „Leha­salni, uraim!” és a tisz­tek hasal­tak a fedél­ze­ten, akár a legény­ség. Ez az emlék bol­dog­ság­gal töl­tötte el. „Egy­szer – gon­dolta –, egy­szer ugyan­ezt fog­juk mi is mon­dani, és ők kény­te­le­nek lesz­nek enge­del­mes­kedni! De én vasra vere­tem azt, aki fin­to­rog.”

Elkép­zelte magát, mint parancs­no­kot, ellen­sé­ges hajók­tól körül­véve. Egyi­ket a másik után győzte le, jobbra-balra kasza­bolva, nagy küz­de­lem­mel sze­rezte meg a lobo­gó­ju­kat… Gon­do­lat­ban hir­te­len meg­állt: „Alain bol­dog lenne!”… és nyo­mo­rult­nak és magá­nyos­nak érezte magát. Vissza­ha­nyat­lott a fek­he­lyére, hasát dör­zsölte, aztán jó nagyo­kat ütö­ge­tett rá, hogy elhall­gat­tassa. Keze önkén­te­le­nül a „pote­tek” felé indult. „Alain azt mon­daná: edd meg, tudod jól, hogy én sosem vagyok éhes.”

„Néha te is éhes vagy – vála­szolta. – És egyéb­ként is, nem erről van szó.” A hang hízel­gővé vált. Albánt elfogta a düh: „Jól tudom, hogy nekem adnád, ha itt len­nél, ostoba! De azt hiszed, hogy nekem ked­vem van olyan dol­go­kat enni, amit te nem ismersz? És ha meg­eszem, még azt sem fogod meg­tudni, hogy meg­et­tem.”

És megint ütötte azt az átko­zott hasát.

– Mi van itt? – sut­togta az igazi Alain az odúba csúszva. – Magad­dal vere­kedsz?

– Azt csi­ná­lom, ami jól­esik. Magam­mal dis­ku­rá­lok. Hát te nem alszol?

– Nem. Ezért akar­lak helyet­te­sí­teni. Nem tudok aludni.

– Ki aka­dá­lyoz meg ebben?

– Mi. Én és te. Meg Szent Anna.

Albán fel­húzta az orrát.

– Hogy kerü­lünk bele én és Szent Anna?

Alain elpi­rult, kereste a választ, de már elszólta magát, vissza­kozni nem tudott.

– Ne hara­gudj – sut­togta nagyon gyor­san –, annyira fél­tem! És meg­fo­gad­tam Szent Anná­nak: kilenc egy­mást követő éjsza­kán nem alszom, ha vissza­jössz. Nem bán­tam meg, de nem könnyű!…

Albán lehaj­totta a fejét. Majd egy kis szü­net után meg­ál­la­pí­totta:

– Jól kiné­zünk!

– Te nem, csak egye­dül én! Én…

– Hagyj gon­dol­kozni.

Kinyi­totta a kezét, szét­tárt ujjak­kal, tenyér­rel fel­felé. Pil­lan­tá­sát las­san hor­dozta egyik­ről a másikra. A bal hüvelyk­uj­ját behúzta, a job­bat behaj­lí­totta, szá­molt.

– Egy, kettő, három, négy!

És mosoly­gott.

– Jó – mondta –, a fél nem szá­mít. Bele­jö­vünk. Fejen­ként négy nap, nem lesz olyan rémes.

– Azt már nem – til­ta­ko­zott Alain –, az én foga­dal­mam tel­je­sen egye­dül, nekem kell meg­tar­ta­nom!

Albán, a mél­tat­lan­ko­dás­tól puly­ka­vö­rös lett.

– Most már ket­ten vagyunk? Meg­bo­lon­dul­tál? Hát nem osz­toz­ko­dunk min­den­ben? Azt hiszed, enge­dem, hogy vala­mit egye­dül csi­nálj? Ezt aka­rod?

S mivel Alain erre nem tudott mit felelni, Albán foly­tatta:

– Hát akkor ez rend­ben van. Egyéb­ként… egyéb­ként, tudod, én is bol­dog vagyok, hogy vissza­ke­rül­tem. Azt hiszem, ha a féle­lem nem vette volna el az esze­met, és gon­dol­kozni tud­tam volna, hetet-havat ígér­tem volna! Veled csak jól jár­tunk.

Egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott, és fel­ra­gyo­gott az arca.

– Biz­tos, hogy kilenc egy­mást követő éjsza­kát ígér­tél?

Alain tágra meresz­tette a sze­mét, a szá­ját eltá­totta, aztán vál­lat vont.

– Már nem emlék­szem, de azt tudom, hogy azt gon­dol­tam magam­ban: ez bizony nehéz lesz…

– Így hát egy­mást követő… Az már baj. De sem­mi­kép­pen sem vár­ha­tunk vele száz évig! Jobb túl­esni rajta!

– És én pedig – mondta Alain ragyogva –, én pedig azt hit­tem…

– Kot­ródj! A kapi­tány ébre­de­zik.

Duguay-Tro­uin úr szó­lí­totta.

Alain elin­dult, törte a fejét, hová is men­jen. A fedél­köz ápo­ro­dott leve­gő­jé­ben nehéz lenne a sze­mét nyitva tar­ta­nia. „Szom­jas vagyok” – gon­dolta. – De rög­tön vissza is vonta. „Ha tovább nyö­gök, Szent Anna sze­mé­lye­sen jön Albá­nért.” És mint­hogy a fedél­zetre ért, sze­mét a korom­sö­tét égre emelve meg­resz­ke­tett: ott von­szolja talán Szent Anna Albánt, és most tűn­nek el. A levegő enyhe volt. Alain nagyot léleg­zett, ettől kissé fel­fris­sült. És mintha bújócs­kát ját­szana saját magá­val, kezét elő­re­nyújtva, hogy ne ütköz­zön bele sem­mibe, elkezdte bejárni az ő Coét­quenjének elha­gyott fedél­ze­tét, amely ebben az órá­ban való­ban csakis az övé volt. Feje fölött a vitor­lák a sötét­ség­gel dacolva, fehé­ren csil­log­tak.

Albán a kapi­tány kabin­já­ban parancsra várt. De Duguay-Tro­uin úr csak ült az ágyá­ban, kezére haj­tott fej­jel, és meg se moc­cant. „De hiszen hívott” – gon­dolta a fiú. Albánra ez a moz­du­lat­lan­ság és tel­jes csend nyo­masz­tób­ban hatott, mint a kapi­tány leg­bor­zasz­tóbb düh­ki­tö­rése. Előbb a lábá­val és a kezé­vel motosz­kált, hogy fel­hívja magára a figyel­met. Aztán a léleg­ze­tét is vissza­foj­totta. Arra gon­dolt, hogy a kapi­tány talán meg­halt. Vissza­em­lé­ke­zett, hogy egy­szer az öreg Layec anyó vásár­lás­sal bízta meg, és mikor vissza­ér­ke­zett, az öreg­asszonyt hol­tan találta. Tel­je­sen egye­ne­sen és mere­ven ült a padon. A bün­te­tés­től való féle­lem sem tart­hatja hát vissza. Köhé­cselt, és resz­kető han­gon meg­szó­lalt:

– Kapi­tány?

Duguay-Tro­uin úr kezét leej­tette, és arcát las­san fel­emelte. Albánt sok­kal nagyobb meg­ráz­kód­ta­tás érte, mint ami­től ret­te­gett. Duguay-Tro­uin úr sírt! Albán a kapi­tány helyett annyira elszé­gyellte magát, hogy hir­te­len lesü­tötte a sze­mét. De hogy meg­me­ne­kül­jön az újabb csend­től, amely már az elő­ző­nél is ret­ten­tőbb lett volna, meg­is­mé­telte:

– Kapi­tány…

– Távozz! – mondta Duguay-Tro­uin úr olyan hal­kan, hogy Albán kétel­ke­dett benne, vajon jól hal­lotta-e, és nem mert enge­del­mes­kedni.

Félig lecsu­kott szem­héja alól látta, amint a kapi­tány lába bele­bú­jik a csiz­mába, mintha sosem szo­rult volna segít­ségre. Albán fel­emelte a fejét.

A kapi­tány már nem sírt. Elme­rengve húzo­gatta man­dzset­tá­ját.

– Nem aka­rok sen­kit sem látni – mor­molta. – Egye­dül isten ment­het meg min­ket, és ez a hosszú éjszaka túl­sá­go­san rövid lesz.

„Ő is han­go­san gon­dol­ko­dik, akár­csak én! De ő nem lát­szik valami jóked­vű­nek.”

Duguay-Tro­uin úr kezé­vel végig­si­mí­totta hom­lo­kát, és pil­lan­tása ráesett a moz­du­lat­la­nul álló fiúra. Elfo­gyott a béke­tű­rése.

– Nem meg­mond­tam, hogy menj! Távozz! Még­sem! Várj!

Paran­csoló han­gon meg­is­mé­telte:

– Nem aka­rok sen­kit sem látni! De ha szük­ség van rám, az elő­bás­tyán vagyok. Érte­sítsd az őrség­pa­rancs­no­kot!

És becsapva maga mögött az ajtót, kiro­hant.

Albán elcso­dál­ko­zott, hogy magára maradt, s hir­te­len kedve szottyant az előbbi játék foly­ta­tá­sára. Csak nem mulaszt­hatja el ezt a párat­lan alkal­mat, hogy eljátssza igazi dísz­le­tek között Duguay-Tro­uin úr éle­té­nek egyik bizo­nyo­san fon­tos jele­ne­tét.

Leült az ágyra, nyel­vét kiöl­tötte, benyá­lazta az ujjait, össze­kente az arcát, és fejét a kezébe temette. Aztán fel­állt, csu­pasz csuk­ló­jára ráhúzta a kép­ze­let­beli man­dzset­tát, és a távolba meredt.

– Nem aka­rok sen­kit sem látni – mondta komo­lyan. – Hiszek a min­den­ható isten­ben, és ez az éjszaka túl hosszú… Éhes vagyok.

Kezét a zse­bébe dugta. Megint ezek az átko­zott „pote­tek”! De mivel ren­del­ke­zé­sére állt Duguay-Tro­uin úr ládája… Lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás nél­kül bele­nyúlt, kivett egy két­szer­sül­tet (eze­ket a ten­ger­víz nem áztatta el), és való­sá­gos csoda! – cso­ko­lá­dét is. Levette a sap­ká­ját, hogy mind­ezek­ből egy kis batyut csi­nál­jon. „A »pote­tek­kel« együtt – gon­dolta –, ha össze­ke­rü­lünk Ala­in­nal…”

Aztán ismét átala­kult Duguay-Tro­uin úrrá, és elját­szotta az utolsó jele­ne­tet. Nyer­sen mondta:

– Kot­ródj, kot­ródj! – mond­tam már! – Aztán az első tisz­tet utá­nozva tisz­tel­gett és elsza­ladt.

A szol­gá­lati kabin­ból kiszű­rődő gyenge fény segí­tette, hogy könnyen tel­je­sítse fel­ada­tát. Biz­tos volt benne, hogy test­vére a til­tott álom­tól mene­külve, nem tért vissza a fedél­közbe, ezért gaz­dag kin­csé­vel hoz­zá­kez­dett a fedél­zet mód­sze­res átku­ta­tá­sá­hoz.

Rábuk­kant az elő­ár­boc lábá­nál álló Ala­inra, meg­rán­totta két boká­já­nál fogva, és a földre dön­tötte. Alain fel­só­haj­tott.

– Hű, de jó, hogy fel­for­dí­tot­tál, azt hiszem, kezd­tem elszun­dí­tani.

– Hát per­sze.

–Te nem vagy álmos?

– Én! – kiál­tott fel Albán, aki töké­le­te­sen meg­fe­led­ke­zett arról, mennyire sze­re­tett volna aludni. – Nem volt rá időm. De éhes, az vagyok. És min­den van ket­tőnk szá­mára. És még itt van Dersz­tend fel­fe­de­zése, de az csak a tiéd.

– Dersz­tend fel­fe­de­zett vala­mit?

– Ang­li­á­ban nem volt neki nagy kunszt! Finom ám, majd meg­lá­tod. De előbb figyelj ide, soha az élet­ben úgy­sem talál­nád ki, amit most elme­sé­lek. Te lát­tad már Duguay-Tro­uin urat ten­ge­ri­be­teg­nek? Csak­hogy én sírni lát­tam őt!

Egy­más­hoz búj­tak a hűvös éjsza­ká­ban, és hossza­san tár­gyal­ták eze­ket a hihe­tet­len ese­mé­nye­ket.