A KÉS

Mikor a csó­nak a föve­nyen meg­fe­nek­lett, az embe­rek pisz­tollyal a kezük­ben kiug­rál­tak, épp­oly vad kiál­to­zás­sal, mint ami­kor meg­csák­lyáz­ták az ellen­sé­ges hajót. Csak hiány­zott az ellen­fél. Albán egy kis fin­tor­ral röp­té­ben elkapta a kara­bélyt, amit a csó­nak­mes­ter feléje dobott. Hogyan is védel­mez­hetné meg egyes-egye­dül a bár­kát az ország összes áng­lu­sa­i­val szem­ben, akik annál is inkább félel­me­te­sek, mert olyan rava­szok, hogy még a képü­ket sem tol­ják ide. Az egyik kalóz Dersz­ten­det is fel akarta fegy­ve­rezni. A kis fogoly a fejét rázta, és kar­ját hatá­ro­zot­tan hát­ra­dugta.

– De hisz ő fogoly – ellen­ke­zett Albán. – Az én fog­lyom, és nincs joga fegy­vert viselni. Majd én vigyá­zok rá a dereg­lyé­vel együtt. És ha valaki jön…

– Ha valaki jön – sza­kí­totta félbe az Óriás –, ha valaki jön, azt taná­cso­lom, lőj a leve­gőbe, és mi itt ter­münk.

„Hű! – gon­dolta Albán. De még mennyire.” Három vagy négy embert kivéve, akik egy, a homo­kos par­ton meg­fe­nek­lett halász­bárka körül áll­do­gál­tak, a töb­biek cso­por­to­san távoz­tak. A csó­nak­mes­ter azok­kal tar­tott, akik meg­ke­rül­ték a szik­la­fa­lat, és az Óriás nagy lép­tek­kel egy mezei út felé indult. Aztán a két fiú látta, amint az ott marad­tak azzal szó­ra­koz­nak, hogy a halász­bár­kába lövöl­döz­nek; utána a ten­gerbe von­szol­ták, ahol las­san-las­san meg­telt víz­zel.

Albán, ami­kor Dersz­tend­del magára maradt, döb­ben­ten vette észre, hogy a hor­dók még min­dig a helyü­kön van­nak. Senki sem hede­rí­tett rájuk. Aztán arra gon­dolt: itt az ideje, hogy a fogoly­nak vissza­adja sza­bad­sá­gát. A Coét­quenre ter­mé­sze­te­sen a dagállyal tér­het­nek vissza, és az a kilá­tás, hogy hosszú órá­kon keresz­tül egye­dül marad, elvi­sel­he­tet­len­nek lát­szott előtte. „Végül is – gon­dolta – nincs meg­kö­tözve. Ha el akar menni, hát men­jen! Én csak később menesz­tem!” Saj­nálta, hogy nincs mel­lette Alain. Azon törte a fejét, mit is tenne test­vére az ő helyé­ben, és jobb híján rávi­gyor­gott Derszt­endre. Aztán török­ülésbe ült, a dereg­lyé­nek támasz­ko­dott, letette a kara­bélyt, és kivette a kését. A pen­gé­jét a homokba dör­zsöl­gette, hogy a rozs­dá­tól meg­tisz­títsa. Dersz­tend elé­ge­det­ten figyelte moz­du­la­tait.

„Beszél­get­nem kel­lene vele – gon­dolta Albán –, de nincs hozzá ked­vem. Egyéb­ként ezzel is úgy áll a dolog: a nyelve sincs lekötve. Ha beszélni akar, hát csak beszél­jen!”

Vissza­dugta az övébe a töké­le­te­sen kifé­nye­sí­tett kést, és fel­ug­rott. A nap majd­nem a zeni­ten állt, tik­kasztó volt a hőség. Albán a ten­gert mutatta Dersz­tend­nek, a fiú utána ment a vízbe. A part­tól néhány méter­nyire las­san-las­san süllyedt a halász­bárka. A fiúk egy­szerre mász­tak bele, és ugrálni kezd­tek, hogy minél gyor­sab­ban elsüllyed­jen. Albán kezdte a fröcs­kö­lést, de Dersz­tend sem maradt adós, majd deré­kon kap­ták egy­mást, hem­pe­reg­tek, fejük a víz alá merült. A bárka fene­ket ért, a fiúk győz­te­sen rikol­tozva tápász­kod­tak fel. Az angol fogoly muta­tó­uj­ját kér­dőn fel­emelte, és bíbor­vö­rö­sen meg­kér­dezte, iszo­nyúan eről­ködve, hogy helye­sen ejtse ki:

– Össze­ka­va­ro­dás?

Barát­sá­gos hát­ba­vá­gást kapott fele­le­tül.

– Gyere – mondta Albán –, megyünk sétálni, köz­ben meg­szá­rad a nadrá­gunk. A dereg­lyét nél­kü­lünk se lop­ják el.

A kara­bé­lyát a homokba szúrta, és hoz­zá­fűzte:

– Itt hagyom nekik a kara­bé­lyo­mat.

Szik­lá­ról szik­lára ugrálva – meg­ke­rül­ték a szik­la­fa­lat, csi­gák után kutat­tak, de hiába. Dersz­tend orrát fin­tor­gatva a hasát nyo­mo­gatta.

– Éhes vagy? – kér­dezte Albán. – Hát még én!

Az apály szá­ra­zon hagyott egy kis kör­fo­lyo­sót, oda nyo­mult be a két fiú. Dersz­tend ujját fel­emelve, hir­te­len meg­állt. Albán, aki fütyö­részve jött utána, elhall­ga­tott, fülelt, és távoli han­gos beszé­det és neve­tést vett ki. „Ha ezek áng­lu­sok– gon­dolta –, én leszek Dersz­tend fog­lya! Sze­ren­csére, Alain min­dig ked­ves volt vele!” Leg­szí­ve­seb­ben vissza­for­dult volna, de az angol fiú ismét meg­in­dult, és Albán szé­gyellve félel­mét, meg a kíván­csi­ság­tól is hajtva, Dersz­ten­det taszi­gálta, hogy meg­előzze. Mint­egy száz méter után egy hir­te­len kanya­ru­lat egy bar­lang bejá­ra­tát tárta fel. A Coét­quent egy közeli kis szi­get takarta el, a ten­ger és a part egy­for­mán elha­gya­tott volt. Bár a han­gok jelen­té­ke­nyen erő­söd­tek, Albánt ismét elfogta az aggo­da­lom, és egy kukk nem sok, de annyit sem sike­rült meg­ér­te­nie. Meg­kér­dezte:

– Áng­lu­sok?

– No (Nem) – állí­totta Dersz­tend, aki­nek bizo­nyára jobb füle volt.

Ujjá­val Albán melle fölé bökött, és moso­lyogva mondta:

– Te.

– Én!!!

Dersz­tend össze­húzta a szem­öl­dö­két, és eről­ködve kinyögte:

– Coét­quen. Csó­nak. Embe­rek.

– A mi embe­re­ink! A csó­na­kok­ból?! Mit keres­né­nek itt? No, majd meg­lát­juk.

A fiúk óva­to­san lép­ked­tek, vigyáz­tak, hogy a kavi­csok ne ropog­ja­nak a lábuk alatt. Elju­tot­tak a bar­lan­gig, oda­ta­pad­tak a szik­la­fal­hoz, las­san köze­led­tek a bejá­rat­hoz, és beku­kucs­kál­tak.

– Ó! – mond­ták egy­szerre, és min­dent értet­tek.

A ned­ves szik­la­falra akasz­tott fák­lyák fényé­nél mint­egy tíz kalóz ült a hor­dó­kon, kezük­ben kan­csó, és nagyo­kat kur­jon­gatva, éne­kel­tek. Töb­ben egye­ne­sen a hor­dó­ból ittak, ahon­nan nagy sugár­ban sör folyt. Egyi­kük, aki egy egész son­kát mar­can­golt, a cson­tot for­gatva, hoz­zá­juk ugrott:

– Kot­ród­ja­tok innét!

A fiúk elme­ne­kül­tek abban az irány­ban, ahon­nan jöt­tek. Ami­kor lelas­sí­tot­tak, újabb han­gokra figyel­tek fel. „Jézus Mária!” – fohász­ko­dott Albán, Dersz­ten­det karon ragadta, és fel­fe­dezve a szik­la­fal egy üre­gét, barát­já­val oda­la­pult.

A köze­ledő cso­port élén az Óriás mene­telt. Vál­lán egy szo­pós mala­cot cipelt, és elha­ladt a gye­re­kek előtt anél­kül, hogy ész­re­vette volna őket. De a tyú­kok­kal nyo­má­ban lép­kedő, már meg­látta a fiú­kat. Kiál­tá­sára az Óriás hát­ra­for­dult.

– Mit csi­nál­tok itt? – ordí­totta. – És a dereg­lye?

– Azt keres­sük – mondta Albán egy kicsit meg­nyu­godva, hogy a barát­já­val akadt össze. – Éppen oda tar­tunk.

– Meg­ér­de­mel­néd, hogy kitép­jem a füle­det!

Albán kissé szem­te­le­nül elne­vette magát. „Ter­mé­sze­te­sen– gon­dolta–, de ahhoz sza­bad kéz kel­lene!” Az Óriás való­szí­nű­leg ugyan­arra a gon­do­latra jut­ha­tott, mert a lábába rúgott. Albán hát­rált, hogy tisz­tes távol­ban marad­jon. Három másik ember is cipelte az enni­va­lót: son­kát, sza­lon­nát, kenye­ret. A fiúk tágra meresz­tett szem­mel bámul­ták a sok finom fala­tot. Albán szá­nal­mas ábrá­za­tot vágott.

– Mi is éhe­sek vagyunk – szólt. – És szom­ja­sak is – tette hozzá hal­kab­ban, mert nem sze­rette volna, ha vissza­ve­ze­tik a bar­langba.

– Nagy­szerű! A hajón kel­lett volna marad­nod, fiam. Rág­ja­tok gyö­ke­re­ket! És most hord­já­tok el maga­to­kat, egy-kettő!

„Gyö­ke­ret rágni, nem is rossz ötlet. Inkább azt, mint sem­mit…” Vissza­tér­tek a kis kikö­tőbe. A kara­bély még min­dig ott feküdt a homok­ban, a hor­dók pedig a dereg­lyé­ben.

– Nézzünk utána, mit talá­lunk – jelen­tette ki Albán. – És utána…

„És utána – gon­dolta – vissza kell adnom Dersz­tend sza­bad­sá­gát. Fur­csa, hogy nem szö­kik meg magá­tól is!” Egy rekettyé­sen keresz­tül, amely véresre sebezte a lábu­kat, a fiúk ösvény­hez értek, s ezen a mere­dek úton fel­ju­tot­tak egy kis domb tete­jére. Albán előbb a kör­nyék­kel akart ismer­kedni. Ide­gen­nek érezte magát „Angol­hon­ban”, és félt, hogy áng­lus­sal akad össze.

Dersz­tend saját ten­ge­lye körül for­gott, és meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott. Albán is körül­jár­tatta sze­mét a lát­ha­tá­ron, de semmi külö­nö­set nem fede­zett fel. Nem messze elszórt házak lát­szot­tak, egy kas­tély a kikötő fölé emel­ke­dett. A domb lábá­nál elte­rülő meg­mű­velt föl­dek enni­va­lót ígér­tek. El akarta von­szolni Dersz­ten­det, de Dersz­tend csak nem moc­cant onnan. Jobb kezé­vel feszes körö­ket raj­zolt a bal ökle körül, szét­tárta a kar­ját, mutatta a lát­ha­tárt, majd ugyan­azt megint elját­szotta, öklét mind gör­csö­seb­ben össze­húzva.

– Hát igen, szi­get – mondta Albán dühö­sen. – Mit akarsz, mi legyen? Talán nem tud­tad, hogy Ang­lia szi­get? Hát akkor…

Dersz­tend, aki egy kuk­kot sem értett meg ebből a beszéd­ből, hacsak azt nem, hogy a „Másik” harag­szik, lemon­dóan vál­lat vont, és megint enge­del­me­sen követte.

A domb lábá­nál egy kis for­rás fakadt, és a fiúk mohón bele­már­tot­ták a fejü­ket. Most már csak enni vágy­tak. Ez nehéz fel­adat elé állí­totta őket. Sehol egy gyü­mölcsfa, még sár­ga­ré­pá­nak sem volt semmi nyoma. Albán Argui gyenge és friss répá­jára emlé­ke­zett, és még a nyál is össze­fu­tott szá­já­ban. Már min­den remé­nyét elvesz­tette, ami­kor Dersz­tend, aki egy kissé távo­labb járt, a szom­szé­dos föl­de­ken, magá­hoz hívta.

Albán előtt isme­ret­len leve­les ágak hálóz­ták be keresz­tül-kasul a föl­det. Dersz­tend pedig a föld­ben koto­rá­szott.

Külön­böző for­májú, még föl­des gumó­kat kapart elő. Nem néz­tek ki valami étvágy­ger­jesz­tő­nek, mégis harap­ni­va­ló­nak lát­szot­tak. Albán meg­ra­gadta a leg­na­gyob­bat, kezé­vel sza­po­rán ledör­zsölte, bele­ha­ra­pott, de ki is köpte.

Dersz­tend moso­lyogva nézte, és nagy, lel­kes magya­rá­zatba kez­dett.

– Fran­ci­ául beszélj! – ordí­totta Albán dühö­sen. – Már mióta kín­ló­dunk, hogy meg­ta­nít­sunk!

Dersz­tend kinyi­totta a szá­ját, hom­lo­kát rán­colta, és keser­ve­sen tagolta: – Sut-ni.

– Sütni? Sütni? Ó! Sütni! Igen, de hogyan?

A fogoly a gumó­kat Albán kezébe nyomta, kiásott még néhá­nyat, és elin­dult a part felé olyan maga­biz­tos és elra­gad­ta­tott arc­ki­fe­je­zés­sel, mint aki kin­cse­ket szál­lít. Albán szo­ro­san a nyo­má­ban lépe­ge­tett, és bosszan­kodva gon­dolta: „Fel­for­dult világ. Most ő paran­csol nekem! De Ala­in­nak igaza van, az ember­nek néha az az érzése, hogy tudja, mit tesz.”

Dersz­tend érté­kes rako­má­nyát egy szik­lá­tól védett helyre, a homokba helyezte, és elfu­tott. „Végre rájött! – gon­dolta Albán. – Meg­szö­kik!” És hir­te­len ret­ten­tően egye­dül érezte magát. De Dersz­tend vissza­jött, még min­dig futva, karja tele gallyak­kal és ágacs­kák­kal. Albán repeső szív­vel nézte, amint ügyes kéz­zel mélye­dést váj a homok­ban – el sem tudta volna kép­zelni, hogy ilyen fürge! –, és egy kez­det­le­ges kemen­ce­fé­lét épít, még lyu­kat is hagyott kémény­nek! Ide helyezte a gumó­kat, mód­sze­re­sen befödte rőzsé­vel, körül­né­zett, és pár lépés­nyire meg­látta, amit nyil­ván­va­lóan kere­sett: a tűz­kö­ve­ket. Némi eről­kö­dés után a kőből szikra pat­tant: és az ágacs­kák tüzet fog­tak. A kemence nyi­la­sára hajolva Dersz­tend nagy bőszen fújta. Füst­osz­lop szállt fel. Dersz­tend sze­mét le nem véve művé­ről, elé­ge­det­ten ült le Albán mellé.

Egy fél órá­val később Dersz­tend újból ásni kez­dett, eltolta a las­san­ként kialvó para­zsat, hogy kive­gye a titok­za­tos gumó­kat. A tűz­től nem let­tek szeb­bek, de aszott kül­se­jük, úgy lát­szik, nem han­golta le Dersz­ten­det, kezébe vett egyet, kör­mé­vel lehán­totta a fekete héját, és Albán­nak nyúj­totta.

– Potato (krumpli) – mondta –, potato.

– Potet – ismé­telte Albán.

A félig nyers, félig meg­égett „potet” íze előbb meg­döb­ben­tette Albánt, de a gyom­rát melen­gette. A negye­dik már való­sá­gos lakoma volt. Dersz­tend, aki ugyan­csak ala­po­san neki­lá­tott, a két utol­sót a zse­bébe csúsz­tatta.

– A „Másik” –mondta:

– A „Másik­nak”, – for­dí­totta le Albán. – Jó gon­do­lat.

Dersz­tend a siker­től fel­bá­to­rodva, meg­pró­bál­ko­zott még egy név­vel. Rámu­ta­tott a Coét­quenre – a part­ról lehe­tett látni –, és kér­dezte:

– A „Másik”? Albán?

Albán bol­do­gan gon­dolta: „Engem néz Ala­in­nak. így hát biz­to­san ked­ves vol­tam!” De a fejét rázta.

– Nem, öre­gem, azt már nem! A „Másik”, az „Másik!” Töb­bet nem tud­hatsz.

Majd búsan meg­tol­dotta:

– Még ma sem, ami­kor elmész. Még ma sem, ami­kor már semmi hasz­nod nem lenne belőle.

Meg­kez­dő­dött a dagály. Az embe­rek nem­so­kára itt lesz­nek. Ideje intéz­kedni, mert ez az ostoba Dersz­tend magá­tól nem tud meg­szökni. Albán a szán­tó­föl­dek felé von­szolta, és a házak irá­nyába muta­tott:

– Eredj! – mondta.

Dersz­tend nyu­god­tan távo­lo­dott.

– Gyor­sab­ban! Fuss! Nem szok­tak sétálva szökni!

Dersz­tend vissza­for­dult. Látta Albán paran­csoló moz­du­la­tát, két­ség­kí­vül azt hitte, hogy a „Másik” ját­szani akar, és neki­ira­mo­dott.

– Hé – kiál­tott Albán –, hé! Gyere vissza! Elvi­szed a pote­te­ket!

Dersz­tend vissza­tért. Albán kivette a pote­te­ket a zse­bé­ből. A fogoly könyörgő pil­lan­tást vetett feléje.

– „Másik” – mondta egé­szen hal­kan, a ten­gerre mutatva.

– Eszem ágá­ban sincs meg­enni! Most már menj!

Dersz­tend meg sem moc­cant. „De hát miért nem akar elmenni? – törte a fejét Albán. – Ha én fogoly len­nék, és Saint-Malóba vin­né­nek… De mielőtt elmen­nék, vissza­kér­ném a kése­met. A kését akarja talán ő is? S mint­hogy sza­bad lesz, joga van a fegy­ver­hez! Kihúzta a kést, fáj­dal­ma­san nézte, aztán ünne­pé­lyes moz­du­lat­tal átnyúj­totta Dersz­tend­nek.

De Dersz­tend hát­ra­dugta a kezét, épp­úgy, mint a kara­bély­nál. Albán ékte­len dühbe gurult. Messzire eldobta a kést, karon ragadta Dersz­ten­det, egyet pen­de­rí­tett rajta, és a kés felé lökte. És mint­hogy Dersz­tend még most sem értette meg, ő mene­kült előle.

Szó nél­kül rohant a dereg­lye felé, ahol már az embe­rek sür­gö­lőd­tek. Az Óriás egy hor­dót gurí­tott, a közeli for­rás­ból töl­tötte meg. Hir­te­len Albán futó lép­tek zajára figyelt fel. A dobo­gás háta mögött hal­lat­szott. Dersz­tend szét­tárt kar­ral, a kés a foga közt! És leej­tette a fiú lábá­hoz, akár egy enge­del­mes kutya, aki vissza­hozza az elha­jí­tott követ.

– Mit csi­nál­tok megint? – dör­mö­gött az Óriás.

– Mint­hogy… – mondta Albán –, mint­hogy itt van a hazá­já­ban, vissza akar­tam adni a sza­bad­sá­gát.

Kihívó han­gon hoz­zá­fűzte:

– A mi fog­lyunk! Jogom van hozzá! – és az ajka reme­gett: – De nem akar…

Az Óriás fel­rö­hö­gött:

– Meg­ér­tem, hogy nem akar! Hogy vele fizet­tes­sék meg, amit elra­bol­tunk? Aztán hogyan szök­jön tovább ebből a vad­em­be­rek lakta szi­get­ről?

– Hát nem Ang­li­á­ban vagyunk?

Az Óriás majd meg­puk­kadt nevet­té­ben.

– Ter­mé­sze­te­sen, ez Ang­lia! Egy falatka Ang­lia. De ezt a szi­ge­tet, Lon­déet, már jó ideje, hogy mi bre­to­nok szinte kisa­já­tí­tot­tuk.