ALBÁN ÚJABB ÖTLETE

A szik­la­fal mögül fel­buk­kan a nap, és szét­szórja a fedél­ze­ten ter­jengő puha ködöt. Az egész hajó alszik, az őrség­pa­rancs­no­kon és az őrsze­me­ken kívül csak Dersz­tend és az ikrek van­nak ébren. Alain és Albán attól fél­tek, hogy fog­lyuk kihasz­nálja az álta­lá­nos alvást, és úszva meg­szö­kik. Ezért kar­já­nál fogva jó erő­sen tar­tot­ták, és néz­ték a Coét­quen olda­lá­nál cso­bogó ten­gert. A vihar előző este Bris­tol kikötő felé sodorta a fre­gat­tot. A ten­ger bejá­ra­tá­nál valami csa­tor­na­fé­lé­ben hor­go­nyoz­tak le. Most a hajó bevont vitor­lák­kal, sze­lí­den rin­ga­tó­dzott. Dersz­tend meg­re­me­gett.

– Damp (ned­ves) – mondta fin­to­rogva.

– Ter­mé­sze­te­sen – felelt Alain.

– Mit mond? – kér­dezte Albán bosszú­san.

– Nem tudom, de úgy lát­szik, ő tudja.

– Hall­gass ide, valami nem stim­mel ebben a vad­em­be­rek­nek való nyelv­ben! Min­den szó egy­forma!

– Talán, mert nem ért­jük? Egyéb­ként néha értem… Ugye, Dersz­tend, érte­lek?

Aki a fogoly a nevét hallva, össze­rez­zent. Látta Alain moso­lyát, és vála­szolt:

– Why not? (Miért ne?)

– Váj­not! Váj­not! – til­ta­ko­zott Albán. – Fel­bő­szít a váj­not­já­val!

– Azt hiszem, ez nála „igent” jelent. Azért mondja, hogy ked­ves­ked­jen.

Alain gon­dol­ko­zott kissé, és hoz­zá­tette:

– Azon gon­dol­ko­zom, mit érez­het, hogy olyan közel van hazá­já­hoz. És egy­ál­ta­lán tudja-e? Azon töröm a fejem, van-e mamája.

Albán bele­csí­pett Dersz­tend orrába, hogy magára vonja a figyel­mét, és a közeli partra muta­tott.

– Angolf­öld?

A fogoly arca fel­de­rült.

– Eng­land? (Ang­lia?)

– Ter­mé­sze­te­sen – felelt újból Alain –, biz­tos, hogy most nem téved­tünk.

– És most, Dersz­tend – foly­tatta Albán –, felelj! Van anyád?

Dersz­tend rövid habo­zás után, így szólt:

– The sea. (A ten­ger).

Albán neve­tés­ben tört ki.

– Ó nem, öre­gem, nem a ten­ger! Egy anya. Egy anya, mint egy apa!

Dersz­tend nagy sze­me­ket meresz­tett, bágyadt tekin­te­tét egyik iker­ről a másikra emelte, sze­rette volna fel­is­merni a szí­vé­nek ked­ve­seb­bet, és pil­lan­tása meg­állt annak a fiú­nak arcán, aki nem nevette ki. Alain zavar­tan rázta a fejét.

– Nekünk is van­nak egy­forma sza­va­ink. Nem­csak ők a vad­em­be­rek. Hogyan aka­rod, hogy Dersz­tend meg­értse? Meg kell neki mutatni…

Alain úgy tett, mintha kar­já­ban cse­cse­mőt rin­gatna.

– Várj – szólt Albán –, ez nem elég.

Bal kar­ját behaj­lí­totta, mintha hóna alá kapna vala­kit, és a jobb kezé­vel a gyors elfe­ne­ke­lést utá­nozta. A fogoly szeme könnybe lábadt. Resz­kető han­gon szólt:

– My mother. (Anyám.)

Aztán muta­tó­uj­já­val a szá­raz­föld felé bökött, és néhány ért­he­tet­len szót mor­molt.

– Jó, ez az! – mondta Albán. – Elő­ször is, van mamája. Másod­szor, sze­retné viszont­látni. És har­mad­szor, van egy ötle­tem!

– Hagyj fel az ötle­tek­kel! – könyör­gött Alain. – Nem mon­dom, min­dig reme­kek, de… félek tőlük.

– Kima­rad­hatsz belőle. Egyéb­ként is már régen Duguay-Tro­uin úrnál volna a helyed.

– Vagy neked.

– Vagy nekem. Csak­hogy ma te leszel a szol­gá­la­tos.

– Vigyázni fogsz Derszt­endre? Nem hagyod meg­szökni?

– Légy nyu­godt, esze ágá­ban sincs, sok­kal gyá­vább. Éppen azért…

Alain, aki meg­nyu­godva távo­zott, nem hal­lotta a mon­dat végét:

–… én fogom rávenni a szö­késre.

A fedél­zet tré­fál­kozó embe­rek­kel telt meg, akik nyu­gat felé muto­gat­tak, és néz­ték a fel­kelő nap­ban szik­rá­zóan fehér par­tot. A Coét­quentől körül­be­lül egy­mér­föld­nyire a magas szik­la­fa­lak szét­nyíl­tak, és egy kis ter­mé­sze­tes kikö­tőt alkot­tak. A hely tel­je­sen elha­gyott­nak lát­szott.

Albán Dersz­tend kar­ját szo­rítva, az Óri­ás­hoz csat­la­ko­zott, aki­nek har­sogó, vidám hang­ját vagy fél tucat fia­tal hajós hall­gatta. Albán az első sorba sik­lott. Az Óriás nagyot csapva a hozzá leg­kö­ze­lebb álló legény vál­lára, éppen kije­len­tette:

– Egy szó, mint száz, fiúk, még ha ez Ang­lia is, a szá­munkra menny­or­szág!

Albán meg­rán­gatta az övét. Az Óriás nem sze­rette, ha sza­vába vág­nak, előbb ellökte a fiút, de a jóked­vet bizo­nyára napi­pa­rancsba adták.

– Ez érde­kel, mi, sem­mi­re­kellő?

Min­denki vele neve­tett.

– Nem… – mondta Albán, sej­telme sem volt, hogy miről beszél­tek. A neve­tés meg­dup­lá­zó­dott, de Albán nem zavar­tatta magát, és foly­tatta:

– Úszva el lehet érni a par­tot?

Az embe­rek öröm­ri­val­gásba tör­tek ki:

– Nézd, a „Másik” részt akar venni a mulat­sá­gon!

Az Óriás pil­lan­tá­sá­val fel­mérte a távol­sá­got.

– Ha a karod elég hosszú, talán igen. Fel­téve, ha a halak hagy­nak egy kis bőrt a cson­to­don… Én inkább a dereg­lyét válasz­tom.

– Dereg­lye megy a szá­raz­földre! – kiál­tott fel Albán.

– Per­sze! Hát csak nem hagyunk ki egy ilyen alkal­mat?!

A fedél­zet­mes­ter ordí­tása hal­lat­szott:

– Víz­hor­dásra! Kiürí­teni a hor­dó­kat! Meg­rakni a dereg­lyét!

– Ugye meg­mond­tam… – szólt az Óriás, kezét dör­zsölve. – De takony­pó­co­kat nem viszünk ám magunk­kal.

„Majd elvá­lik” – fogad­ko­zott magá­ban Albán.

Az Óriás mun­ká­hoz látott, és való­ság­gal négy helyett dol­go­zott. Albán és Dersz­tend olyan közel marad­tak hozzá, amennyire csak a hor­dók­tól való össze­la­pí­tás veszé­lye engedte. Dersz­tend közö­nyös­nek lát­szott, de Albán orrát dör­zsölte, és növekvő nyug­ta­lan­ság­gal törte a fejét, miként jut­hat­ná­nak fel a dereg­lyére.

– Húsz ember a dereg­lyébe! – Húsz ember! Egy lélek­kel sem több!

Esze­ve­szett tüle­ke­dés támadt! Ötven meg­va­dult ember har­colt, hogy elérje a kötél­hág­csót, ahol fürt­ben lógva tovább tépáz­ták és kar­mol­ták egy­más haját és arcát. A csó­nak­mes­tert, aki meg­pró­bálta a fegyel­met hely­re­ál­lí­tani, a ten­gerbe vetet­ték. Az első tiszt kard­dal a kezé­ben oda­fu­tott. Albán­nak már csak egy kíván­sága volt: Dersz­tend­del együtt biz­ton­ságba kerülni. Sodorta magá­val előre. Három ember a ten­gerbe esett, és a dereg­lye körül kapá­ló­dzott. „Meg­van az ötlet!” – gon­dolta Albán, és ismét biza­kodni kez­dett. Ész­re­vett egy köte­let, ott lógott a hajó olda­lán. Kihúzta kését, egy szép acél­kést – Dersz­tend tulaj­do­nát, ame­lyet hadi­zsák­mány­ként sza­bá­lyo­san kisa­já­tí­tott. Egyik kezé­ben a kést for­gatta, a másik­kal meg­ra­gadta a köte­let, és a meg­fé­lem­lí­tett Dersz­ten­det arra kény­sze­rí­tette, hogy előtte lecsússzon. „Ha arra gon­do­lok, hogy mind­ezt a sok bajt érte csi­ná­lom! El sem hinné, aki látná!”

Kését vissza­csúsz­tatta az övébe, Dersz­ten­det lábá­val tolva maga alatt, nyu­god­tan, sza­bá­lyos meg­sza­kí­tá­sok­kal eresz­ke­dett le. De ami­kor a fogoly a vízbe ért, Albán hir­te­len meg­tor­pant. És ha ez a fiú, aki nem tud fran­ci­ául, úszni sem tud? „Jézus Mária!” – nézett fel a hajóra. Oly magas az most, és olyan komo­ran emel­ke­dik felet­tük. Késő! Majd elvá­lik…

Sze­ren­csére Dersz­tend még job­ban úszott, mint ő, és Albán fel­lé­leg­zett. A feke­te­le­ves még hát­ra­volt, mert csak nem enged­hette, hogy ostoba módon a Coét­quen mentse ki. Abban remény­ke­dett, hogy fel­fe­dez egy köte­let, amelybe bele­ka­pasz­kod­hat­nak. Dersz­tend után úszva meg­ke­rülte a dereg­lyét, de egy darab­kát sem talált. A túl­sá­go­san csú­szós bárka pereme pedig nem volt alkal­mas a kapasz­ko­dásra. Így hát Albán attól való félel­mé­ben, hogy kimen­tik, elha­tá­rozta, hogy elúszik a hajó­tól. „A dereg­lye legény­sége biz­to­san kiha­lász, még ha vissza­té­rés­kor fel is akasz­ta­nak. Most sok időt vesz­te­né­nek, míg vissza­vin­né­nek a hajóra.” A fel­akasz­tás lehe­tő­sége olyan kel­le­met­len­nek tűnt fel előtte, hogy rög­tön el is felej­tette, és eltö­kél­ten a szá­raz­föld felé úszott. Dersz­tend habo­zott, a Coét­quen felé for­dult. Albán a partra muta­tott.

– Ang­lia – mondta Alain moso­lyá­val.

Dersz­tend vissza­mo­soly­gott, és néhány tem­pó­val utol­érte.

Míg a Coét­quentól távo­lod­tak, hal­lot­ták, amint az Óriás szit­kok özö­nét küldi felé­jük a dereg­lyé­ből. „Brr!” – mondta Albán, de meg­könnyeb­bül­ten fel­lé­leg­zett. „Ha az Óriás ott van – gon­dolta –, meg vagyunk mentve. De jaj a fülünk­nek!”

Ami­kor a két fiút, nem nagy gyön­géd­ség­gel kiha­lász­ták, olyan verést kap­tak, mint éle­tük­ben talán soha, de böl­csen elvi­sel­ték. A vitát, hogy mi lesz velük a szá­raz­föl­dön, a csó­nak­mes­ter dön­tötte el: ők fog­nak őrt állni a bár­ká­nál. Albán és Dersz­tend szo­ro­san egy­más mel­lett ült a padon, pil­lan­tá­su­kat le nem vet­ték a köze­ledő part­ról, és élvez­ték, amint a nap­su­gár csu­pasz tes­tü­ket melen­gette.