ALBÁN ÚJABB ÖTLETE
A sziklafal mögül felbukkan a nap, és szétszórja a fedélzeten terjengő puha ködöt. Az egész hajó alszik, az őrségparancsnokon és az őrszemeken kívül csak Dersztend és az ikrek vannak ébren. Alain és Albán attól féltek, hogy foglyuk kihasználja az általános alvást, és úszva megszökik. Ezért karjánál fogva jó erősen tartották, és nézték a Coétquen oldalánál csobogó tengert. A vihar előző este Bristol kikötő felé sodorta a fregattot. A tenger bejáratánál valami csatornafélében horgonyoztak le. Most a hajó bevont vitorlákkal, szelíden ringatódzott. Dersztend megremegett.
– Damp (nedves) – mondta fintorogva.
– Természetesen – felelt Alain.
– Mit mond? – kérdezte Albán bosszúsan.
– Nem tudom, de úgy látszik, ő tudja.
– Hallgass ide, valami nem stimmel ebben a vadembereknek való nyelvben! Minden szó egyforma!
– Talán, mert nem értjük? Egyébként néha értem… Ugye, Dersztend, értelek?
Aki a fogoly a nevét hallva, összerezzent. Látta Alain mosolyát, és válaszolt:
– Why not? (Miért ne?)
– Vájnot! Vájnot! – tiltakozott Albán. – Felbőszít a vájnotjával!
– Azt hiszem, ez nála „igent” jelent. Azért mondja, hogy kedveskedjen.
Alain gondolkozott kissé, és hozzátette:
– Azon gondolkozom, mit érezhet, hogy olyan közel van hazájához. És egyáltalán tudja-e? Azon töröm a fejem, van-e mamája.
Albán belecsípett Dersztend orrába, hogy magára vonja a figyelmét, és a közeli partra mutatott.
– Angolföld?
A fogoly arca felderült.
– England? (Anglia?)
– Természetesen – felelt újból Alain –, biztos, hogy most nem tévedtünk.
– És most, Dersztend – folytatta Albán –, felelj! Van anyád?
Dersztend rövid habozás után, így szólt:
– The sea. (A tenger).
Albán nevetésben tört ki.
– Ó nem, öregem, nem a tenger! Egy anya. Egy anya, mint egy apa!
Dersztend nagy szemeket meresztett, bágyadt tekintetét egyik ikerről a másikra emelte, szerette volna felismerni a szívének kedvesebbet, és pillantása megállt annak a fiúnak arcán, aki nem nevette ki. Alain zavartan rázta a fejét.
– Nekünk is vannak egyforma szavaink. Nemcsak ők a vademberek. Hogyan akarod, hogy Dersztend megértse? Meg kell neki mutatni…
Alain úgy tett, mintha karjában csecsemőt ringatna.
– Várj – szólt Albán –, ez nem elég.
Bal karját behajlította, mintha hóna alá kapna valakit, és a jobb kezével a gyors elfenekelést utánozta. A fogoly szeme könnybe lábadt. Reszkető hangon szólt:
– My mother. (Anyám.)
Aztán mutatóujjával a szárazföld felé bökött, és néhány érthetetlen szót mormolt.
– Jó, ez az! – mondta Albán. – Először is, van mamája. Másodszor, szeretné viszontlátni. És harmadszor, van egy ötletem!
– Hagyj fel az ötletekkel! – könyörgött Alain. – Nem mondom, mindig remekek, de… félek tőlük.
– Kimaradhatsz belőle. Egyébként is már régen Duguay-Trouin úrnál volna a helyed.
– Vagy neked.
– Vagy nekem. Csakhogy ma te leszel a szolgálatos.
– Vigyázni fogsz Dersztendre? Nem hagyod megszökni?
– Légy nyugodt, esze ágában sincs, sokkal gyávább. Éppen azért…
Alain, aki megnyugodva távozott, nem hallotta a mondat végét:
–… én fogom rávenni a szökésre.
A fedélzet tréfálkozó emberekkel telt meg, akik nyugat felé mutogattak, és nézték a felkelő napban szikrázóan fehér partot. A Coétquentől körülbelül egymérföldnyire a magas sziklafalak szétnyíltak, és egy kis természetes kikötőt alkottak. A hely teljesen elhagyottnak látszott.
Albán Dersztend karját szorítva, az Óriáshoz csatlakozott, akinek harsogó, vidám hangját vagy fél tucat fiatal hajós hallgatta. Albán az első sorba siklott. Az Óriás nagyot csapva a hozzá legközelebb álló legény vállára, éppen kijelentette:
– Egy szó, mint száz, fiúk, még ha ez Anglia is, a számunkra mennyország!
Albán megrángatta az övét. Az Óriás nem szerette, ha szavába vágnak, előbb ellökte a fiút, de a jókedvet bizonyára napiparancsba adták.
– Ez érdekel, mi, semmirekellő?
Mindenki vele nevetett.
– Nem… – mondta Albán, sejtelme sem volt, hogy miről beszéltek. A nevetés megduplázódott, de Albán nem zavartatta magát, és folytatta:
– Úszva el lehet érni a partot?
Az emberek örömrivalgásba törtek ki:
– Nézd, a „Másik” részt akar venni a mulatságon!
Az Óriás pillantásával felmérte a távolságot.
– Ha a karod elég hosszú, talán igen. Feltéve, ha a halak hagynak egy kis bőrt a csontodon… Én inkább a dereglyét választom.
– Dereglye megy a szárazföldre! – kiáltott fel Albán.
– Persze! Hát csak nem hagyunk ki egy ilyen alkalmat?!
A fedélzetmester ordítása hallatszott:
– Vízhordásra! Kiüríteni a hordókat! Megrakni a dereglyét!
– Ugye megmondtam… – szólt az Óriás, kezét dörzsölve. – De takonypócokat nem viszünk ám magunkkal.
„Majd elválik” – fogadkozott magában Albán.
Az Óriás munkához látott, és valósággal négy helyett dolgozott. Albán és Dersztend olyan közel maradtak hozzá, amennyire csak a hordóktól való összelapítás veszélye engedte. Dersztend közönyösnek látszott, de Albán orrát dörzsölte, és növekvő nyugtalansággal törte a fejét, miként juthatnának fel a dereglyére.
– Húsz ember a dereglyébe! – Húsz ember! Egy lélekkel sem több!
Eszeveszett tülekedés támadt! Ötven megvadult ember harcolt, hogy elérje a kötélhágcsót, ahol fürtben lógva tovább tépázták és karmolták egymás haját és arcát. A csónakmestert, aki megpróbálta a fegyelmet helyreállítani, a tengerbe vetették. Az első tiszt karddal a kezében odafutott. Albánnak már csak egy kívánsága volt: Dersztenddel együtt biztonságba kerülni. Sodorta magával előre. Három ember a tengerbe esett, és a dereglye körül kapálódzott. „Megvan az ötlet!” – gondolta Albán, és ismét bizakodni kezdett. Észrevett egy kötelet, ott lógott a hajó oldalán. Kihúzta kését, egy szép acélkést – Dersztend tulajdonát, amelyet hadizsákmányként szabályosan kisajátított. Egyik kezében a kést forgatta, a másikkal megragadta a kötelet, és a megfélemlített Dersztendet arra kényszerítette, hogy előtte lecsússzon. „Ha arra gondolok, hogy mindezt a sok bajt érte csinálom! El sem hinné, aki látná!”
Kését visszacsúsztatta az övébe, Dersztendet lábával tolva maga alatt, nyugodtan, szabályos megszakításokkal ereszkedett le. De amikor a fogoly a vízbe ért, Albán hirtelen megtorpant. És ha ez a fiú, aki nem tud franciául, úszni sem tud? „Jézus Mária!” – nézett fel a hajóra. Oly magas az most, és olyan komoran emelkedik felettük. Késő! Majd elválik…
Szerencsére Dersztend még jobban úszott, mint ő, és Albán fellélegzett. A feketeleves még hátravolt, mert csak nem engedhette, hogy ostoba módon a Coétquen mentse ki. Abban reménykedett, hogy felfedez egy kötelet, amelybe belekapaszkodhatnak. Dersztend után úszva megkerülte a dereglyét, de egy darabkát sem talált. A túlságosan csúszós bárka pereme pedig nem volt alkalmas a kapaszkodásra. Így hát Albán attól való félelmében, hogy kimentik, elhatározta, hogy elúszik a hajótól. „A dereglye legénysége biztosan kihalász, még ha visszatéréskor fel is akasztanak. Most sok időt vesztenének, míg visszavinnének a hajóra.” A felakasztás lehetősége olyan kellemetlennek tűnt fel előtte, hogy rögtön el is felejtette, és eltökélten a szárazföld felé úszott. Dersztend habozott, a Coétquen felé fordult. Albán a partra mutatott.
– Anglia – mondta Alain mosolyával.
Dersztend visszamosolygott, és néhány tempóval utolérte.
Míg a Coétquentól távolodtak, hallották, amint az Óriás szitkok özönét küldi feléjük a dereglyéből. „Brr!” – mondta Albán, de megkönnyebbülten fellélegzett. „Ha az Óriás ott van – gondolta –, meg vagyunk mentve. De jaj a fülünknek!”
Amikor a két fiút, nem nagy gyöngédséggel kihalászták, olyan verést kaptak, mint életükben talán soha, de bölcsen elviselték. A vitát, hogy mi lesz velük a szárazföldön, a csónakmester döntötte el: ők fognak őrt állni a bárkánál. Albán és Dersztend szorosan egymás mellett ült a padon, pillantásukat le nem vették a közeledő partról, és élvezték, amint a napsugár csupasz testüket melengette.