EZALATT…

A Coét­quenen pedig Alain, miután meg­nyu­go­dott Dersz­tend sorsa felől – hisz Albán elha­tá­rozta, hogy nem engedi meg­szökni –, Duguay-Tro­uin úrhoz ment. A kapi­tány tel­je­sen fel­öl­tözve feküdt az ágyán. „Sze­gény – gon­dolta Alain –, milyen álmos! Ért­hető, ennyi ideig a kor­mány­nál… ő bez­zeg nem olyan nap­lopó, mint mi. Azon töröm a fejem, Albán örülne-e a helyem­ben. Sze­ret­ném egé­szen közel­ről meg­nézni Őt!” Léleg­ze­tét vissza­foj­totta, és a kapi­tány fölé hajolt. Alvás köz­ben Duguay-Tro­uin úr ismét vissza­nyerte lányos képét, hom­lo­kán gön­dö­rebb volt a haj, mint valaha.

Megint az a saint-malói René úr volt, aki elbújt a szen­telt­víz­tartó mögé, hogy meg­lesse a kis­asszony­ká­kat. Alain majd­nem elne­vette magát, mikor ez a jele­net eszébe jutott. De most baj­szos, és a két szeme közt egy ránc húzó­dik. Arca mégis rózsás, igen, akár egy lány, majd­nem mint Anne. Alain kinyúj­totta az ujját, hogy meg­érintse. Duguay-Tro­uin úr várat­la­nul meg­for­dult. A fiú egy lépést hát­rált. Duguay-Tro­uin úr nem moc­cant! Alain foly­tatta a szem­lét. „Nem olyan kövér, mint az Óriás – gon­dolta, amint nézte a kapi­tány vál­lát –, de ha kard­pár­bajra állna ki vele lát­tam egy­szer, és a keze…” Pil­lan­tása a két kézre esett. Az egyik nyitva volt, a másik ökölbe szo­rult. „Hohó! A kapi­tány­nak, úgy lát­szik, nem tet­szik valami.” És hir­te­len ész­re­vette a csiz­mát. Duguay-Tro­uin úr, aki főként nem sze­re­tett csiz­má­ban aludni, most magán hagyta, Ala­in­nak nem maradt más válasz­tása: térdre esett, és buz­gón fohász­ko­dott a hajós­ina­sok védő­szent­jé­hez. Az ég olyan nagy, hogy kell ott len­nie egy ilyen véd­szent­nek. A nevét sze­rette volna tudni, hogy kilenc­na­pos ájta­tos­sá­got ígér­jen neki, ha a csiz­mák zaj nél­kül, maguk­tól lees­nek. Kezét össze­téve tér­de­pelt, sze­mét lesü­tötte, hogy a cso­dát el ne ijessze. Remény­kedve várt – és az orrá­nak ütő­dött a csizma.

– A csiz­má­mat – dör­mögte Duguay-Tro­uin úr behunyt szem­mel.

Alain fel­állt, és dadogva men­te­ge­tő­dzött. Duguay-Tro­uin még min­dig aludt, de a fel­éb­redt csiz­mák fel­emel­ked­tek, és továbbra is ott motoz­tak a fiú orrá­nál.

– A csiz­má­mat! Mond­tam már!

Alain ismét térdre esett. A csiz­mák utána estek. A fiú két kis meg­elé­ge­dett sóhaj­jal lehúzta, s a kapi­tány „phű”-je adta hozzá a kísé­re­tet. Duguay-Tro­uin úr akkor mintha fel­éb­redt volna.

– Most pedig ki! És állj őrt! Senki sem lép­het be! Senki! Érted? Aludni aka­rok! És főként ne zavar­ja­nak!

Az ajtó előtt kupo­rogva térdre haj­tott fej­jel – Albán és ő ezt a test­tar­tást sze­ret­ték a leg­job­ban – Alain most azért fohász­ko­dott, hogy az első tiszt ne száll­jon szembe ezzel a paranccsal. Meleg volt ebben a zug­ban, ahová még szellő sem hatolt be. „Fur­csa – gon­dolta –, én is álmos vagyok. Pedig semmi fárasz­tót nem csi­nál­tam, sőt sem­mit sem csi­nál­tam!” Behunyt szem­mel ismé­telte: „sem­mit… de sem­mit…” és mintha Albán hangja még hoz­zá­fűzte volna: „Még csak nem is alud­tál és bol­dog volt. Még csak nem is alud­tál..: sem­mit sem csi­nál­tál… egy­ál­ta­lán sem­mit…”

Valaki a fülébe uga­tott.

– Ház­őrző kutya! – mondta egy síri hang.

Alain fel­pat­tant. Joél, a hajós­inas vigyor­gott előtte.

– Nem dol­go­zod magad halálra, ugye? – szólt gúnyo­san. Hoz­zá­tette még, és egyet köpött: – Ej, inas! Pisz­kos­vízi hajós!

Alain sut­togva, gyor­san vála­szolt, ő is gúnyo­san:

– Duguay-Tro­uin úr mos­dó­vize tisz­tább, mint amit te iszol!

– Azt hiszed, nem tudom? – bólin­tott Joél. – És mit gon­dolsz, mit kel­lene most csi­nál­nom? Pos­hadt víz­től bűzös hor­dó­kat pucolni. Uram Isten, milyen illat! Így hát meg­lóg­tam.

– Akkor lógj messzebb! A kapi­tány alszik.

Alain a vál­lán keresz­tül hüvelyk­uj­já­val az ajtó felé bökött. Joél elsá­padt.

– A kapi­tány bent van?. És alszik? Jaj, jaj, jaj! Sze­gény fejem!

„Ha fel­éb­red, inkább nekem lesz jaj…” – gon­dolta Alain.

Joél óva­to­san hát­rált néhány lépést. Meg­for­dult, és komor kép­pel hal­kan taná­csolta.

– Mégis ébreszd fel. Mind­járt kitör a zene­bona.

– Milyen zene­bona? Ki mondta neked?

Joél fin­tort vágott és eltűnt.

Alain fülét az ajtó­hoz tapasz­totta. Semmi zaj. Fel­lé­leg­zett. De milyen zene­bona? Elfog­lalta helyét, és fülelt. A hajó orrá­ból ször­nyű zsi­vaj hal­lat­szott, mintha ret­ten­tően vere­ked­né­nek. Kik? És miért? Nagyon sze­re­tett volna oda­futni, de a parancs, az parancs, nem merte helyét elhagyni. Albán az ő helyé­ben módot talált volna, hogy min­de­nütt ott legyen a szeme! Az első tiszt bot­lott meg Ala­in­ban, a fiú azon­nal fel­ug­rott, s kitárt kar­ral védte az ajtót.

– A kapi­tány alszik – szólt esdek­lően. – Azt akarja, hogy főként…

– Rend­ben van, tudom – sza­kí­totta félbe a tiszt. – Csak azért jöt­tem, hogy beje­lent­sem: ezt csak bízza rám. Az embe­rek vere­ked­nek, hogy csó­nakba száll­ja­nak, nem az első eset, hogy…

És már el is ment. Az embe­rek vere­ked­nek, hogy csó­nakba száll­ja­nak? És miért? Hogy Ang­li­ába men­je­nek? Az áng­lu­sok, biz­tos, hogy nem enged­nék be őket csak úgy, és mi keres­ni­va­ló­juk lenne a vadak orszá­gá­ban? De sem­mi­kép­pen sem lehet a dolog súlyos, mivel Duguay-Tro­uin úr nem ébredt fel. Az ordí­to­zás mégis ret­tentő mére­te­ket öltött. Ala­in­nak eszébe jutott a ten­geri csata, meg­könnyeb­bü­lés­sel gon­dolt arra, hogy Albán biz­to­san nem keve­re­dett bele a zene­bo­nába. Abban a pil­la­nat­ban a zsi­vaj elle­nére, tisz­tán kivette az Óriás hatal­mas hang­ját: ,,Másik!” „Másik!” Mivel ő itt kuk­solt nyu­god­tan, a „Másik” csak Albán lehe­tett. Albán és egyik „ötlete”! S Alain anél­kül, hogy egy szem­pil­lan­tást is vetett volna a kapi­tány ajta­jára, a hajó orrába rohant. Csak szíve dobo­gá­sát hal­lotta, és kábu­la­tá­ban nem látott mást, csak valami sötét töme­get. Maho apó útköz­ben elkapta.

– Enged­jen el! – kiál­totta, s hara­pott és kar­molt, hogy kisza­ba­dítsa magát. – Hol van Al… hol van a „Másik”?

Maho apó nevetve felelte, anél­kül, hogy elen­gedte volna.

– A ten­ger­ben!

Alain meg­der­medt.

– A ten­ger­ben! Csak nem esett a ten­gerbe?…

– Dehogy! – legyin­tett Maho apó, és csak tovább neve­tett.

A fiú kisza­ba­dí­totta magát, keze ökölbe szo­rult.

– Maga nevet… nevet… Hol van Albán?

– Albán! Így hát te vagy Alain? Jobb így, mert téged vet­tek fel.

Alain ráug­rott. Maho apó egyik kezé­vel lefogta két csuk­ló­ját, és a jobb­já­val lekent Ala­in­nak egy pofont.

– Hogy móresre tanít­sa­lak – mondta.

Aztán a fiút egy csomó hara­gos embe­ren át a kor­lát­hoz von­szolta. Alain előbb csak a gyor­san távo­lodó dereg­lyét látta. De nem­so­kára a bár­ká­tól néhány ölnyire két fejet vett észre: Albán és Dersz­tend volt ott, semmi két­ség.

– Hazu­dott! – kiál­totta. – Albán a ten­gerbe esett! És Dersz­tend is!

A kalóz meg­té­pázta a fülét.

– Hogy meg­ta­nuld, én nem hazu­dok soha­sem! Nem esett a ten­gerbe, hanem bele­ug­rott. Az áng­lu­so­tok is.

Alain le nem vette sze­mét Albán­ról és Derszt­end­ről. Nem bánta a fülét, és fütyült Maho apó szó­nok­la­tára, aki még meg­tol­dotta:

– És ha egy perc múlva még azt mon­dom, hogy a ten­ger­ben van­nak, te cibál­ha­tod meg a füle­met.

Albánt és Dersz­ten­det való­ban beemel­ték a csó­nakba. Alain rémül­ten látta, amint néhány kalóz dur­ván rázza őket. Maho apó a kezét dör­zsölte.

– Jól hely­ben­hagy­ták a fic­kó­kat! Ez után az elpá­ho­lás után sokáig mere­vek marad­nak.

A hajó­sok vele nevet­tek, Alain nem merte a kar­ját fel­emelni, hogy inte­ges­sen két paj­tá­sá­nak, aki­ket egyéb­ként is alig tudott már meg­kü­lön­böz­tetni. Körü­lötte a cso­port szét­szé­ledt. Ami­kor csak három-négy ember maradt ott, fel­tette félén­ken a kér­dést, ami annyira gyö­törte:

– Vissza fog­nak… jönni?

– De még mennyire! Szám­adá­sunk van velük!

Ez a fenye­ge­tés nem Albánra irá­nyult, az biz­tos. Alain meg­vi­gasz­ta­ló­dott, de ami­kor egye­dül maradt, rákö­nyö­költ a hajó kor­lát­jára, és míg könnyek patak­zot­tak arcán, azt gon­dolta: „Én vagyok az oka. Dersz­tend meg akart szökni. Én kér­tem Albánt, hogy vigyáz­zon rá.”

A dereg­lye vala­hol nagyon távol partra szál­lí­totta a nyüzsgő ember­ra­ko­mányt. Ala­in­nak csak akkor jutott eszébe, hogy ott­hagyta az őrhe­lyét. Kezé­vel letö­rölte könnyeit, és azon törte a fejét, merre men­jen, hogy elke­rülje a kel­le­met­len talál­ko­zá­so­kat. Min­den homá­lyos zug kár­tyázó ember­cso­por­tok­kal volt tele. A nap­fény­ben úszó hajó jobb felén futott végig Alain, hogy újra elfog­lalja őrhe­lyét. A kapi­tány kabin­já­nak ajtaja még min­dig zárva volt. Meg­me­ne­kült!

Megint leku­po­ro­dott, ját­szott a lába­uj­ja­i­val, kör­mé­vel a padló rése­i­ből kika­parta a finom port. Unat­ko­zott. Nem akart Albánra gon­dolni, Albánra, akit talán vissza­tér­te­kor elagya­bu­gyál­nak. Ó, Alain, mást nem tehet, pél­dás maga­vi­se­le­té­vel elér­heti, hogy a „Másik­kal” is elné­zően bán­ja­nak. A gyomra már korogni kez­dett, ami­kor ismert lép­tek köze­le­dé­sét hal­lotta, nem akart hinni a fülé­nek.

Mégis fel­ug­rott. Duguay-Tro­uin úr – csiz­má­ban! – kis baju­szát pödörve, csú­fon­dá­ros arc­cal mérte végig Ala­int. Alain a még min­dig zárt ajtóra nézett.

– Igen – mondta Duguay-Tro­uin úr Alain pil­lan­tá­sát követve –, bizony ezen az ajtón távoz­tam.

Finom kezé­vel néhány kört raj­zolt a leve­gő­ben, és hoz­zá­fűzte:

– Már azt hit­tem, meg­szök­tél… megint.

– Ó! Kapi­tány! – til­ta­ko­zott Alain, és majd­nem elsírta magát.

A kapi­tány úgy csi­nált, mintha észre sem venné! Alain alig hall­ha­tóan motyogta:

– És a cs?…

– A csiz­mám? Puff! Isten­nek hála, ha arra kerül a sor, ki tudom magam szol­gálni! De az ebé­det már nem tála­lom fel magam­nak. Hozd utá­nam a parancs­noki emel­vényre az első tiszt ebéd­jé­vel együtt. Gyö­nyör­ködni aka­rok az angol vidék­ben. Aztán pedig lódulj innen: ma min­denki sza­bad a dereg­lye vissza­tér­téig.

Alain hálá­ból sem­mi­féle ügyet­len­sé­get nem köve­tett el a fel­szol­gá­lás­nál, és a meg­le­he­tő­sen bősé­ges mara­dék meg­kí­mélte, hogy kato­nai kosztra szo­rul­jon. Ami­óta Maho apó fel­is­merte, félt mutat­kozni. Ha majd Albán vissza­tér, néhány „össze­ka­va­ro­dás” hely­re­hozza az osto­ba­sá­gát, de addig…, feküdt a bás­tya­fe­dél­zet forró desz­káin, és két szun­dí­tás között szem­hé­ját csak azért nyi­totta fel, hogy. fel­mérje a nap állá­sát. Szó­ra­koz­tatta, hogy elta­lálta az időt. Éppen azt gon­dolta magá­ban: „körül­be­lül négy óra”, ami­kor egy kiál­tásra fel­pat­tant. Az árboc­ko­sár­ból az őr jelen­tette: „Hajó!” Ala­int az ember­ára­dat a kor­lát­hoz sodorta, a hajó­sok lök­dös­ték egy­mást, hogy job­ban lás­sa­nak. Egy hatal­mas hajó tűnt fel a kes­keny csa­tor­ná­ban, amely a part­tól elvá­lasz­totta azt az aprócska szi­ge­tet, ahol a dereg­lye kikö­tött. Semmi két­ség, egy angol keres­ke­delmi hajó! A szik­la­fal, amely a dereg­lye köze­lé­ben emel­ke­dett, bizo­nyára meg­aka­dá­lyozta, hogy a partra szállt embe­rek ész­re­ve­gyék. Alain – aki­nek sike­rült Maho apó köze­lébe csúsz­nia – leg­alábbis ezt vette ki az öreg és szom­szédja esz­me­cse­ré­jé­ből. Mivel az öreg kalóz azt állí­totta, hogy sosem téved, Alain leste a véle­mé­nyét. Az egyik hajós dühö­sen mondta:

– Kicsik vagyunk mi ehhez! Jobb lesz, ha meg­lé­pünk!

– Micsoda – mor­gott Maho apó –, és a fiú­kat a szá­raz­föl­dön hagy­juk?!

Még meg­tol­dotta:

– Bár ha vissza­hív­juk őket, magun­kat árul­juk el.

Min­denki levert­nek lát­szott. Maho apó egy­szerre csak elmo­so­lyo­dott, és állá­val a zász­lóra bökött. A zász­lóra, amely vidá­man lobo­gott a szél­ben.

– Az angol zászló meg­véd. Az áng­lus min­ket is annak fog tar­tani.

– Ugyan!

– Nyisd ki a sze­med! Néz­zé­tek, paj­tá­sok! Hát nem meg­mond­tam?

Az embe­rek egy pil­la­na­tig némán áll­tak, aztán fer­ge­te­ges haho­tá­ban tör­tek ki. Az angol hajó való­ban bevonta vitor­láit, lehor­gony­zott. Az egyik kalóz fel­ki­ál­tott:

– Éljen az angol király! – és mint a vissz­hang, a töb­biek is ezt kur­jon­gat­ták.

Duguay-Tro­uin úr hangja har­sant fel a magas­ból:

– Min­denki a helyére! A vitor­lá­kat készen­létbe helyezni.

A jobb oldali őrség helyére sza­ladt. Alain, mivel a kapi­tány inasa, a hajós­ina­sok mun­kája alól fel­men­tést kapott, ezért Maho apó köze­lé­ben maradt. Az öreg kalóz ott ődön­gött egy-két szol­gá­la­tos tár­sá­val, és Alain hal­lotta, amint dünnyögi:

– Ez aztán kapi­tány! Időt ad a dereg­lyé­nek, hogy vissza­tér­jen. Nem érez­heti magát valami jól. Nem sze­ret­nék a bőré­ben lenni.

Alain is kibújt volna öröm­mel a saját­já­ból. Remegő han­gon kér­dezte:

– Lehet, hogy a dereg­lye nem tér vissza?

Maho apó vál­lat vont.

– A kapi­tá­nyunk nél­kül meg­es­hetne… De véle min­den csoda lehet­sé­ges.

Elne­vette magát, és foly­tatta:

– És főként, ha az áng­lus olyan ostoba, hogy továbbra is csak a zász­lót nézi. Iga­zán egy­ügyű lehet. Még­is­csak… taka­ros kis fre­gatt a Coét­quen!

Maho apó újra a par­tot vizs­gál­gatta, aztán nagyot ütött Alain vál­lára.

– No, fiam! – mondta olyan vidám han­gon, hogy Alain aggo­dalma elpá­rol­gott – a mie­ink min­den­esetre vissza­jön­nek!

A dereg­lye éppen kifu­tott a ten­gerre.