HOVÁ VEZET AZ ÉHSÉG?
– Kikötő – mondja Albán csüggedten –, kikötő! Azt hittem, mókás, mikor az ember hajózik és kiköt. És most, tessék!
Valahányszor egy hajó lehorgonyzott, több kalóz megszökött, Duguay-Trouin úr ettől való félelme ellenére is szabadságot adott délutánra embereinek. Arra számított, hogy az eddigi jelentős fogás és a nagy hadizsákmány reménye a hajóhoz köti a kalózokat. Az ikrek vidáman szálltak partra. De a föld lábuk alatt inogni kezdett, s nem sikerült állva maradniuk.
– Komisz föld! – káromkodott Albán.
– Ide hallgass – szólt Alain –, mivelhogy mindent elmondunk egymásnak…
– Úgy van – helyeselt Albán –, mivelhogy mindent elmondunk egymásnak, és most, hogy nem vagyunk már ott…
Együtt fejezték be:
–… Gondoltad, hogy ez olyan rettenetes?
A kettős kérdés már válasz is volt. A fiúk egymásra kacsintottak, Albán folytatta:
– Szégyelltem erről beszélni, de el sem tudod képzelni, mennyire féltem a csata alatt.
Mielőtt őszintén megmondta volna, egy pillanatig még habozott:
– Ezért másztam fel olyan magasra. Nem pedig, hogy elfogjam a foglyunkat.
– Tudom – felelt Alain –, mindjárt tudtam. De nálam még rosszabb, én, én szerettem volna – mindenkit megölni! Mintha az ánglusoknak nem volna sem anyjuk, sem apjuk, sem testvérük, mintha bántottak volna minket…
– Az ánglusok mindenünket el akarják venni! És te azt hiszed, hogy ez nem baj? Hallgass ide! Legközelebb biztosan nem fogok már félni.
Alain gondterhesnek látszott.
– Én ellenkezőleg, azon töröm a fejem… Mert én utána féltem, tegnap reggel, amikor a fedélzeten voltunk, és a foglyokat elindították. Láttad, hogyan nézett minket az a szerencsétlen Dersztend?
– És a sebesültek! Volt köztük egy…, azt hiszem, hiányzott az orra!
Alain egyszerre felugrott.
– A fene egye meg! Nem akarok többé rágondolni! Kelj fel, gyere! Már nem inog a föld.
Az ikrek rátértek egy kis ösvényre, az út távolodott a parttól, két szélén galagonyabokor virágzott. Albán útközben ócsárolta a még túl kicsi, túl éretlen, semmi almákat. A fiúk húzták a lábukat, elszoktak a járástól, és a tengeri szél nélkül a levegőt tikkasztónak érezték.
– Pedig, ha szántóföldek vannak, parasztoknak is kell lenniük – mormogta Albán.
Amikor már sokáig bolyongtak anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztak volna, Alain azt javasolta:
– És ha visszatérnénk a hajóra?
– Azt már nem! Előbb valami igazi dolgot eszünk.
De Albán ereje is fogytán volt. Leereszkedő képet öltött:
– Minthogy olyan fáradt vagy, aludjunk egy kicsit, csak éppen addig, amíg a nap leszáll.
Leheveredtek egy árnyékos árokban. Sötét éjszaka borult a tájra. A fiúk mélyen aludtak. A hajnali hűvösség elsőnek Albánt ébresztette fel.
– Mindenki a fedélzetre! Csatára felkészülni!
Alain felpattant, Albán állt előtte, csípőre tett kézzel. Még az álomtól kábán kérdezte:
– Csata?… Hol?…
Albán felnevetett, de rögtön el is komorult.
– Hogy hol vagyunk? Nem tudom! És azt se, hogy hová megyünk.
Alain nézte a galagonyabokor kis fehér virágait, ujja hegyével egyet megérintett:
– Szép idő van – mondta. – Ez jó szagú.
Aztán megborzongott.
– A Coétquenon melegebb volt. Esett az eső? Át vagyok ázva. Minden csupa víz. Te száraz vagy?
– Nem tudom, fütyülök rá, éhes vagyok… Jó lenne egy kis tej.
Felmásztak egy kicsi dombra. A nap egy hatalmas rét végén tűnt fel, és a két fiú igazi matrózként kezét szeme fölé emelve kémlelte a látóhatárt. Egészen közel hozzájuk felbukkant két tehén.
– Itt sétál a tejed! Szaladj utána, ha szomjas vagy! – jelentette Alain harsogó nevetéssel. A tehenek egy tanyáról jöttek ki, amelyet a fiúk addig észre sem vettek. Alain meghökkent.
– Gondolod, hogy a tanya éjszaka nőtt ki? – kérdezte, de Albán nem válaszolt.
Ahogy közelebb jutottak hozzá, felfedeztek egy nagy épületet, amelyet óvatosan körüljártak. A bejáratot egy ember őrizte. A fiúk ráismertek a Coétquen egyik katonájára.
– Nézd csak! A „Másik” – mondta a katona minden különösebb csodálkozás nélkül. – Mi szél hozott erre? Szökevények vagytok?
A fiúk méltatlankodtak.
– Szökevények! Ugyan már! Kerestünk valamit.
Az ember nevetett, és két kézzel barátságosan rávágott a fiúk hátára, akik felszisszentek.
– Ja, már értem! Azért jöttetek, hogy megnézzétek, jól őrzik-e a foglyotokat. Szép kis zsákmány! Jobban tettétek volna, ha a tengerbe hajítjátok.
Alain és Albán összenézett.
– Átvállaljuk – mondta Albán. – Hol van?
– Ott bent, a többiekkel.
A többiek sokan voltak. A pajtában a fiúk kézen fogva hatoltak előre. Nem láttak semmit, és a fekvő testekben meg-megbotlottak. A szalma szaga összekeveredett az emberek kipárolgásával, és a levegő még dögletesebb volt, mint a fedélközben. Halkan hívogatták:
– Dersztend! Dersztend!
Lesték a választ, de nem sok reményük volt, hogy meghallják a hortyogás közepette.
Amint a fal végéhez értek, halk, jól ismert zokogásra figyeltek fel. Dersztend térdelt ott. Szőke haja világított a homályban. A két fiú vigasztalóan ráütött a vállára, és karon fogta. Most már hárman indultak vissza, a kinti fény felé, amely most megvilágította lábuk előtt az akadályokat. Dersztend az ajtónál megtorpant: szeme, amely átlátszó és nyugodt volt, mint az édesvíz, hunyorgott a napfényben. Az őr útjukat állta.
– Hová viszitek?
– Ki! – felelték az ikrek nyugodtan.
– Ki… Ki… Egy foglyot nem lehet csak úgy kivinni! Legalább ne engedjétek, hogy megszökjön!
Albán tiltakozott.
– A mi foglyunk! Tőlünk meg nem szökik!
Alain magyarázta:
– Nem is tudna… beteg a szerencsétlen.
– Nekem aztán nyolc! – mondta a katona, s fenyegetően felemelte mutatóujját, hogy beszédének hangsúlyt adjon. – De aztán nehogy azt mondjátok majd, hogy nem figyelmeztettelek.
Alain nyakánál fogva elkapta a kis foglyot, és elvonszolta.
– Örülsz, Dersztend? – kérdezte szelíden.
– I don’t understand – felelt a fiú.
Albán dühös lett.
– Dersztend! Dersztend! Tudjuk, hogy Dersztendnek hívnak! És először is, ne beszélj! Figyelj ide, Alain, a katona mintha azt mondta volna, hogy lesz nekünk nemulass, ha Dersztend megszökik…
– De nem fog megszökni!
– Éppen ezért van egy ötletem. Számíts rám!
Vizsgálódó pillantással méregették pajtásukat, aki teljesen közönyösen ment köztük. Alain leszakított egy fűszálat, Dersztend orra alá dugta, és ordítva mondta, hogy jobban megértesse magát:
– Jó szagú!!
Dersztend előbb befogta a fülét, aztán megfogta a fűszálat, és figyelte Alain arcjátékát, aki élesen tagolta:
– Jó-sza-gú!
A fűszálat Dersztend megszagolta, megszopogatta, az ajka közé vette, hogy süvítsen vele, majd újból szopogatta, és végül értékelte.
– Good (jó) – mondta, és most először elmosolyodott.
Alain nevetett, Albán megvetéssel figyelte őket.
– Rendben van. Angolul a füvet goude-nak hívják. Beszélj angolul, amennyit csak akarsz, de ne vesztegessük az időt. Figyelsz, Alain? Íme a tervünk: én őrzöm, és te nyugodtan mész a sarokig, addig a nagy tölgyig. Ha tetszik, ehetsz makkot.
– Ilyenkor nincs makk!
– Hát akkor nem eszel makkot. Ó, Szűzanyám, milyen éhes vagyok! Ha odaérsz, megfordulsz, hívod Dersztendet, és mivel téged jobban szeret…
Alain tiltakozott:
– Nem igaz! Hisz meg sem tud minket különböztetni.
– Mindent elintézek, légy nyugodt. Majd meglátod, hogy megkülönböztet… Jó. Tehát hívod, odaér, és amikor egészen közel van, futásnak eredsz. De ne nagyon gyorsan. Az ánglusok biztosan rossz futók. Aztán én utána eredek, utolérem, elfogom, és visszacipeljük a hajóra!
– Lesz hozzá merszed?
– De még mennyire! Egy szökött foglyot elfogni, az már döfi.
– Még akkor is, ha nem igazánból szökött meg?
– Hiszen mondom, hogy tőlem igazánból megszökik! Figyeld csak, majd kedvet csinálok neki – döntötte el Albán, és csúf fintort vágott Dersztend felé, aki válla közé húzta fejét. – Most én tartom, lódulj!
Albán terve simán megvalósult, és a komédia befejeztével a három fiú ugyanabban a helyzetben volt, mint tíz perccel előbb, azzal a különbséggel, hogy az ikrek lelkiismerete megnyugodott. Az egyik veteményesből kihúztak néhány sárgarépát, ami pompás eledelnek bizonyult. De merre van az ő szép hajójuk? Csak nem indult el nélkülük? Albán kiválasztotta a legmagasabb fát, könnyedén felkúszott a legfelső ágra, és leszállva, torkaszakadtából ordította:
– Egészen közel van! Északnyugaton! És a tenger kék!
– Egész közel? – ismételte Alain. – Mikor annyit jártunk! Amikor annyira fáj a lábam! Biztosan egy helyben forogtunk.
Aztán Dersztendet kézen fogták, és futva magukkal vonszolták. Három kis árnyékuk vidáman szökellt előttük.