HOVÁ VEZET AZ ÉHSÉG?

– Kikötő – mondja Albán csüg­ged­ten –, kikötő! Azt hit­tem, mókás, mikor az ember hajó­zik és kiköt. És most, tes­sék!

Vala­hány­szor egy hajó lehor­gony­zott, több kalóz meg­szö­kött, Duguay-Tro­uin úr ettől való félelme elle­nére is sza­bad­sá­got adott dél­utánra embe­re­i­nek. Arra szá­mí­tott, hogy az eddigi jelen­tős fogás és a nagy hadi­zsák­mány remé­nye a hajó­hoz köti a kaló­zo­kat. Az ikrek vidá­man száll­tak partra. De a föld lábuk alatt inogni kez­dett, s nem sike­rült állva marad­niuk.

– Komisz föld! – károm­ko­dott Albán.

– Ide hall­gass – szólt Alain –, mivel­hogy min­dent elmon­dunk egy­más­nak…

– Úgy van – helye­selt Albán –, mivel­hogy min­dent elmon­dunk egy­más­nak, és most, hogy nem vagyunk már ott…

Együtt fejez­ték be:

–… Gon­dol­tad, hogy ez olyan ret­te­ne­tes?

A ket­tős kér­dés már válasz is volt. A fiúk egy­másra kacsin­tot­tak, Albán foly­tatta:

– Szé­gyell­tem erről beszélni, de el sem tudod kép­zelni, mennyire fél­tem a csata alatt.

Mielőtt őszin­tén meg­mondta volna, egy pil­la­na­tig még habo­zott:

– Ezért mász­tam fel olyan magasra. Nem pedig, hogy elfog­jam a fog­lyun­kat.

– Tudom – felelt Alain –, mind­járt tud­tam. De nálam még rosszabb, én, én sze­ret­tem volna – min­den­kit meg­ölni! Mintha az áng­lu­sok­nak nem volna sem any­juk, sem apjuk, sem test­vé­rük, mintha bán­tot­tak volna min­ket…

– Az áng­lu­sok min­de­nün­ket el akar­ják venni! És te azt hiszed, hogy ez nem baj? Hall­gass ide! Leg­kö­ze­lebb biz­to­san nem fogok már félni.

Alain gond­ter­hes­nek lát­szott.

– Én ellen­ke­ző­leg, azon töröm a fejem… Mert én utána fél­tem, teg­nap reg­gel, ami­kor a fedél­ze­ten vol­tunk, és a fog­lyo­kat elin­dí­tot­ták. Lát­tad, hogyan nézett min­ket az a sze­ren­csét­len Dersz­tend?

– És a sebe­sül­tek! Volt köz­tük egy…, azt hiszem, hiány­zott az orra!

Alain egy­szerre fel­ug­rott.

– A fene egye meg! Nem aka­rok többé rágon­dolni! Kelj fel, gyere! Már nem inog a föld.

Az ikrek rátér­tek egy kis ösvényre, az út távo­lo­dott a part­tól, két szé­lén gala­go­nya­bo­kor virág­zott. Albán útköz­ben ócsá­rolta a még túl kicsi, túl éret­len, semmi almá­kat. A fiúk húz­ták a lábu­kat, elszok­tak a járás­tól, és a ten­geri szél nél­kül a leve­gőt tik­kasz­tó­nak érez­ték.

– Pedig, ha szán­tó­föl­dek van­nak, parasz­tok­nak is kell len­niük – mor­mogta Albán.

Ami­kor már sokáig bolyong­tak anél­kül, hogy egy lélek­kel is talál­koz­tak volna, Alain azt java­solta:

– És ha vissza­tér­nénk a hajóra?

– Azt már nem! Előbb valami igazi dol­got eszünk.

De Albán ereje is fogy­tán volt. Leeresz­kedő képet öltött:

– Mint­hogy olyan fáradt vagy, alud­junk egy kicsit, csak éppen addig, amíg a nap leszáll.

Lehe­ve­red­tek egy árnyé­kos árok­ban. Sötét éjszaka borult a tájra. A fiúk mélyen alud­tak. A haj­nali hűvös­ség első­nek Albánt ébresz­tette fel.

– Min­denki a fedél­zetre! Csa­tára fel­ké­szülni!

Alain fel­pat­tant, Albán állt előtte, csí­pőre tett kéz­zel. Még az álom­tól kábán kér­dezte:

– Csata?… Hol?…

Albán fel­ne­ve­tett, de rög­tön el is komo­rult.

– Hogy hol vagyunk? Nem tudom! És azt se, hogy hová megyünk.

Alain nézte a gala­go­nya­bo­kor kis fehér virá­gait, ujja hegyé­vel egyet meg­érin­tett:

– Szép idő van – mondta. – Ez jó szagú.

Aztán meg­bor­zon­gott.

– A Coét­quenon mele­gebb volt. Esett az eső? Át vagyok ázva. Min­den csupa víz. Te szá­raz vagy?

– Nem tudom, fütyü­lök rá, éhes vagyok… Jó lenne egy kis tej.

Fel­mász­tak egy kicsi dombra. A nap egy hatal­mas rét végén tűnt fel, és a két fiú igazi mat­róz­ként kezét szeme fölé emelve kém­lelte a látó­ha­tárt. Egé­szen közel hoz­zá­juk fel­buk­kant két tehén.

– Itt sétál a tejed! Sza­ladj utána, ha szom­jas vagy! – jelen­tette Alain har­sogó neve­tés­sel. A tehe­nek egy tanyá­ról jöt­tek ki, ame­lyet a fiúk addig észre sem vet­tek. Alain meg­hök­kent.

– Gon­do­lod, hogy a tanya éjszaka nőtt ki? – kér­dezte, de Albán nem vála­szolt.

Ahogy köze­lebb jutot­tak hozzá, fel­fe­dez­tek egy nagy épü­le­tet, ame­lyet óva­to­san körül­jár­tak. A bejá­ra­tot egy ember őrizte. A fiúk ráis­mer­tek a Coét­quen egyik kato­ná­jára.

– Nézd csak! A „Másik” – mondta a katona min­den külö­nö­sebb cso­dál­ko­zás nél­kül. – Mi szél hozott erre? Szö­ke­vé­nyek vagy­tok?

A fiúk mél­tat­lan­kod­tak.

– Szö­ke­vé­nyek! Ugyan már! Keres­tünk vala­mit.

Az ember neve­tett, és két kéz­zel barát­sá­go­san rává­gott a fiúk hátára, akik fel­szisszen­tek.

– Ja, már értem! Azért jöt­te­tek, hogy meg­néz­zé­tek, jól őrzik-e a fog­lyo­to­kat. Szép kis zsák­mány! Job­ban tet­té­tek volna, ha a ten­gerbe hajít­já­tok.

Alain és Albán össze­né­zett.

– Átvál­lal­juk – mondta Albán. – Hol van?

– Ott bent, a töb­bi­ek­kel.

A töb­biek sokan vol­tak. A paj­tá­ban a fiúk kézen fogva hatol­tak előre. Nem lát­tak sem­mit, és a fekvő tes­tek­ben meg-meg­bot­lot­tak. A szalma szaga össze­ke­ve­re­dett az embe­rek kipá­rol­gá­sá­val, és a levegő még dög­le­te­sebb volt, mint a fedél­köz­ben. Hal­kan hívo­gat­ták:

– Dersz­tend! Dersz­tend!

Les­ték a választ, de nem sok remé­nyük volt, hogy meg­hall­ják a hor­tyo­gás köze­pette.

Amint a fal végé­hez értek, halk, jól ismert zoko­gásra figyel­tek fel. Dersz­tend tér­delt ott. Szőke haja vilá­gí­tott a homály­ban. A két fiú vigasz­ta­lóan ráütött a vál­lára, és karon fogta. Most már hár­man indul­tak vissza, a kinti fény felé, amely most meg­vi­lá­gí­totta lábuk előtt az aka­dá­lyo­kat. Dersz­tend az ajtó­nál meg­tor­pant: szeme, amely átlát­szó és nyu­godt volt, mint az édes­víz, hunyor­gott a nap­fény­ben. Az őr útju­kat állta.

– Hová viszi­tek?

– Ki! – felel­ték az ikrek nyu­god­tan.

– Ki… Ki… Egy fog­lyot nem lehet csak úgy kivinni! Leg­alább ne enged­jé­tek, hogy meg­szök­jön!

Albán til­ta­ko­zott.

– A mi fog­lyunk! Tőlünk meg nem szö­kik!

Alain magya­rázta:

– Nem is tudna… beteg a sze­ren­csét­len.

– Nekem aztán nyolc! – mondta a katona, s fenye­ge­tően fel­emelte muta­tó­uj­ját, hogy beszé­dé­nek hang­súlyt adjon. – De aztán nehogy azt mond­já­tok majd, hogy nem figyel­mez­tet­te­lek.

Alain nya­ká­nál fogva elkapta a kis fog­lyot, és elvon­szolta.

– Örülsz, Dersz­tend? – kér­dezte sze­lí­den.

– I don’t unders­tand – felelt a fiú.

Albán dühös lett.

– Dersz­tend! Dersz­tend! Tud­juk, hogy Dersz­tend­nek hív­nak! És elő­ször is, ne beszélj! Figyelj ide, Alain, a katona mintha azt mondta volna, hogy lesz nekünk nemu­lass, ha Dersz­tend meg­szö­kik…

– De nem fog meg­szökni!

– Éppen ezért van egy ötle­tem. Szá­míts rám!

Vizs­gá­lódó pil­lan­tás­sal mére­get­ték paj­tá­su­kat, aki tel­je­sen közö­nyö­sen ment köz­tük. Alain lesza­kí­tott egy fűszá­lat, Dersz­tend orra alá dugta, és ordítva mondta, hogy job­ban meg­ér­tesse magát:

– Jó szagú!!

Dersz­tend előbb befogta a fülét, aztán meg­fogta a fűszá­lat, és figyelte Alain arc­já­té­kát, aki éle­sen tagolta:

– Jó-sza-gú!

A fűszá­lat Dersz­tend meg­sza­golta, meg­szo­po­gatta, az ajka közé vette, hogy süvít­sen vele, majd újból szo­po­gatta, és végül érté­kelte.

– Good (jó) – mondta, és most elő­ször elmo­so­lyo­dott.

Alain neve­tett, Albán meg­ve­tés­sel figyelte őket.

– Rend­ben van. Ango­lul a füvet goude-nak hív­ják. Beszélj ango­lul, amennyit csak akarsz, de ne vesz­te­ges­sük az időt. Figyelsz, Alain? Íme a ter­vünk: én őrzöm, és te nyu­god­tan mész a saro­kig, addig a nagy töl­gyig. Ha tet­szik, ehetsz mak­kot.

– Ilyen­kor nincs makk!

– Hát akkor nem eszel mak­kot. Ó, Szű­z­anyám, milyen éhes vagyok! Ha oda­érsz, meg­for­dulsz, hívod Dersz­ten­det, és mivel téged job­ban sze­ret…

Alain til­ta­ko­zott:

– Nem igaz! Hisz meg sem tud min­ket külön­böz­tetni.

– Min­dent elin­té­zek, légy nyu­godt. Majd meg­lá­tod, hogy meg­kü­lön­böz­tet… Jó. Tehát hívod, odaér, és ami­kor egé­szen közel van, futás­nak eredsz. De ne nagyon gyor­san. Az áng­lu­sok biz­to­san rossz futók. Aztán én utána ere­dek, utol­érem, elfo­gom, és vissza­ci­pel­jük a hajóra!

– Lesz hozzá mer­szed?

– De még mennyire! Egy szö­kött fog­lyot elfogni, az már döfi.

– Még akkor is, ha nem iga­zán­ból szö­kött meg?

– Hiszen mon­dom, hogy tőlem iga­zán­ból meg­szö­kik! Figyeld csak, majd ked­vet csi­ná­lok neki – dön­tötte el Albán, és csúf fin­tort vágott Dersz­tend felé, aki válla közé húzta fejét. – Most én tar­tom, lódulj!

Albán terve simán meg­va­ló­sult, és a komé­dia befe­jez­té­vel a három fiú ugyan­ab­ban a hely­zet­ben volt, mint tíz perc­cel előbb, azzal a különb­ség­gel, hogy az ikrek lel­ki­is­me­rete meg­nyu­go­dott. Az egyik vete­mé­nyes­ből kihúz­tak néhány sár­ga­ré­pát, ami pom­pás ele­del­nek bizo­nyult. De merre van az ő szép hajó­juk? Csak nem indult el nél­kü­lük? Albán kivá­lasz­totta a leg­ma­ga­sabb fát, könnye­dén fel­kú­szott a leg­felső ágra, és leszállva, tor­ka­sza­kad­tá­ból ordí­totta:

– Egé­szen közel van! Észak­nyu­ga­ton! És a ten­ger kék!

– Egész közel? – ismé­telte Alain. – Mikor annyit jár­tunk! Ami­kor annyira fáj a lábam! Biz­to­san egy hely­ben forog­tunk.

Aztán Dersz­ten­det kézen fog­ták, és futva maguk­kal von­szol­ták. Három kis árnyé­kuk vidá­man szö­kellt előt­tük.