A KAPITÁNY „FŐKÉNT” AZT AKARJA…

A ten­ger nagy és nyu­godt, Alain fütyö­részve sikálja a fedél­ze­tet. Fütyül, hogy báto­rítsa magát. Min­den kez­dő­dik elöl­ről, és min­den nehéz, még nehe­zebb, mint az első napok­ban, mert a várt inas csak nem mutat­ko­zott, és most már nem csak egy­sze­rűen a legény­ség becsa­pá­sá­ról van szó, hanem magá­ról Duguay-Tro­uin úrról is. Albán nem akar engedni: „Ha kivé­te­le­ket teszünk, oda a mulat­ság.”

Bár Albán nem vallja be, Alain azzal gya­nú­sítja: örül, hogy Duguay-Tro­uin úr köze­lé­ben élhet, és szí­ve­sen tel­je­síti paran­csát. De ez bizony nem könnyű dolog. Hiába pró­bál­ják a paran­cso­kat egy­más­nak tovább­adni a lehető leg­pon­to­sab­ban, az ikrek attól ret­teg­nek, hogy talán nem tel­je­sí­tet­tek egyet, amit a kapi­tány a „Másik­nál” elren­delt. Nap­pal a ket­tős munka köze­pette ez gyötri a fiú­kat, és éjszaka – olyan alkal­mas volt azelőtt a beszél­ge­tésre – nem talál­koz­hat­nak többé!

Test­vé­ré­től meg­fosztva, Alain állan­dóan azon töri a fejét, hogyan tud­nak élni azok a fiúk, akik­nek nincs iker­test­vé­rük. Beszélt is erről Joél­nek, az egyet­len koruk­beli hajós­inas­nak, de Joél han­go­san meg­is­mé­telte a kér­dést, és a jelen­levő idő­sebb hajós­ina­sok bégetve elkezd­ték resz­kető han­gon hívni: „Ike-e-e-r! Ike-e-e-r!” Sze­ren­csére, attól való félel­mé­ben, hogy egy­szer Albán­nal is így bán­nak, fék­te­len dühre ger­jedt, a hozzá leg­kö­ze­lebb eső­nek ugorva, ököl­lel, köröm­mel for­rasz­totta tor­kára a szót a nála jóval nagyobb fiú­nak. Ha a jele­net eszébe jut, még most is mulat rajta hogy kia­bál­tak az idő­sebb hajós­ina­sok, és Dersz­tend hogy elcso­dál­ko­zott.

Joél most békülni akar, de Alain nem bocsát meg, s egyéb­ként Albán sem bírja ezt a fiút. Ala­int meg­vi­gasz­talja győ­zel­mé­nek emléke, fel­te­kint a fel­hőt­len égre, aztán barát­sá­go­san int Dersz­tend­nek, aki figyeli barát­ját. Hogy a kosz­tot kiér­de­melje, a fogoly is dol­go­zik.

Dersz­tend is fel­néz, az égre mutat.

– Szép! – mondja öröm­mel, mert az ég való­ban szép, és Dersz­tend büszke, hogy ilyen töké­le­te­sen meg tudja mon­dani fran­ci­ául.

– Fine (szép) – helye­sel Alain ango­lul, vég­le­ge­sen kibé­külve az élet­tel.

Körü­löt­tük mat­ró­zok és hajós­ina­sok sürög­nek-forog­nak. Ezen a napon, a nagy­mo­sás nap­ján a Coét­quenen a zász­lót nem von­ták fel. A hajó orrán szá­radó fér­fi­hol­mik szol­gál­nak zász­ló­díszül. Dersz­tend egy szé­les moz­du­lat­tal szinte átöleli az egész eget.

– No clouds – mondja min­den szó­ta­got hang­sú­lyozva –, no clouds (fel­hőt­len).

– No clouds – ismétli Alain, és igyek­szik úgy hang­sú­lyozni, mint Dersz­tend. – No clouds.

Az egész arca egyet­len kér­dő­jel, és még meg­toldja:

– Mit jelent?

Dersz­tend kitárja a kar­ját, majd össze­kul­csolja a kezét, és az ég felé dob egy kép­ze­let­beli lég­göm­böt.

– Clouds – mondja fel­emelve hüvelyk­uj­ját, aztán két ujját: – Clouds.

Fejét meg­rázza:

– No, no clouds. No clouds.

– Aha! Fel­hőt­len!

És Alain előbb las­san ejti ki, aztán min­dig gyor­sab­ban, min­den szó­ta­got hang­sú­lyozva:

– Fel-hőt-len, fel-hőt-len, fel-hőt-len, fel­hőt-len. Raj­tad a sor!

– Fel­hőt­len – ismé­telte Dersz­tend enge­del­me­sen. A két fiú el van egy­más­tól ragad­tatva. A fedél­zet­mes­ter nincs a közel­ben. A kor­lát­hoz fut­nak.

– The sea? (A ten­ger?) – kérdi Alain.

– A ten­ger! – vála­szol Dersz­tend.

Dersz­ten­det a siker vak­merővé teszi. Egyik ujját társa felé böki, és félénk mosollyal fel­te­szi a til­tott kér­dést:

– Alain?

De Alain azon­nal beger­jed.

– Ohó! Nem, öre­gem, ezt már nem! Min­dent, amit akarsz, de ezt nem! Azt hiszed, hogy azért vesződ­tünk annyit min­den­ki­vel, még Duguay-Tro­uin úrral is, hogy a tit­kun­kat egy pisz­kos kis áng­lus orrára kös­sük?

Alain kiful­ladva elhall­gat, bőszen dör­zsöli az orrát, meg­ló­bálja a bal kar­ját, és veri a mel­lét:

– „Másik!” – kiáltja. – „Másik!”

Dersz­tend rémül­ten hát­rál. „Hú! – gon­dolja Alain – csak­hogy kivág­tam magam, kis híja, és eláru­lom a tit­kun­kat, de Albán sem csi­nálta volna job­ban. Azért mégis meg kell tőle kér­dez­nem, hogy bánik Dersz­tend­del négy­szem­közt.”

Ismét elfogja a szo­ron­gás. A fedél­zet taka­rí­tá­sá­val nem­so­kára kész, és köze­le­dik az árbóc­gya­kor­lat ideje. Dersz­tend, aki ebben a mun­ká­ban nem vehet részt, a sza­kács­hoz indul. Alain két­ség­be­esett pil­lan­tást vet a főár­bocra, és aztán még maga­sabbra, az ég felé, ahol biz­to­san meg­szán­ják kín­ját. Az embe­rek és még a hajós­ina­sok is olyan osto­bák, hogy ezt nem értik: isten nem azért terem­tett ikre­ket, hogy egy­más nél­kül élje­nek. Joél­nek igaza volt, hogy kine­vette: ő csak fél­em­ber! Látja magát egé­szen pon­to­san ket­té­vágva, amint fél lábon ugrál, fél kar­ral hado­ná­szik, csak a feje van egy­ben, mert egy ket­té­ha­sí­tott fej… Ala­in­nak eszébe jut a ten­geri csata, és meg­bor­zad, aztán a fedél­zet­mes­ter parancs­sza­vára fel­ug­rik.

Amint cso­szogva a hajós­ina­sok sorá­hoz csat­la­ko­zik, Albán esik rá, sap­kája és öve a kezé­ben. S míg a fiúk han­cú­rozva zavart csi­nál­nak maguk körül, a fedél­zet­mes­ter károm­kodva pró­bálja egyi­kü­ket meg­ra­gadni. Albán súgja: „Az első tisz­tet hívni. A kapi­tány vihart vár. És főként azt akarja…” Egy csat­ta­nós pofon hall­ga­tásra kény­sze­ríti. Egyéb­ként most rajta a sor, hogy nya­kon csíp­jék.

Alain elsza­lad, útköz­ben, rendbe hozza ruhá­ját. Az első tisz­tet hívni, nem nehéz. Alain majd­nem úgy sze­reti, mint Duguay-Tro­uin urat. Azon a napon, ami­kor Alain a kapi­tány szol­gá­la­tába lépett, a tiszt rápil­lantva fel­ki­ál­tott: „Ez a fickó men­tette meg az éle­te­met, ugye?”; Alain a fejét rázta. Ter­mé­sze­te­sen emlé­ke­zett rá, hogy bele­ha­ra­pott annak az angol­nak a lábába, aki a tisz­tet olyan közel­ről szo­ron­gatta, de a tiszt nél­küle is meg­védte volna magát, és az is bizo­nyí­ték erre, hogy Duguay-Tro­uin úr őt válasz­totta első tiszt­nek, hogy egy­maga helyet­te­sít­sen két vagy három sebe­sült tisz­tet. A kapi­tány jóked­vűen mondta: „Biz­to­san a »Másik« lehe­tett! Min­dig a »Másik!« Maka­csul csak ezt ismé­tel­ge­tik.” Az első tiszt, aki leg­alább tíz évvel volt idő­sebb kapi­tá­nyá­nál, komo­lyan vála­szolt: „Egyik volt-e vagy a másik? Nem tudom, de min­de­nestre kala­pot eme­lek előtte.” És iga­zán kala­pot emelt. Mire Duguay-Tro­uin szin­tén leemelve a kalap­ját kije­len­tette: „Ilyen körül­mé­nyek közt én sem tart­ha­tom fenn a kala­pom.” Alain meg azon törte a fejét, hogy nem gúnyo­lód­nak-e vele, de az első tisz­tet még így is nagyon sze­rette.

S míg a tiszt után nyo­mo­zott, az ujjain szá­molta a paran­cso­kat. Albán sza­vai még a fülé­ben cseng­tek. Egy: Hívni a tisz­tet. Kettő: A kapi­tány vihart vár. Nem, ez nem parancs: mit tehet ő a vihar ellen? De hát hogy lehet vihar­ról beszélni, ami­kor az ég ilyen tiszta kék, a ten­ger ilyen nyu­godt, tük­rén még egy kis reme­gés sem fut keresz­tül, s a szél olyan gyenge, hogy a Coét­quen szinte egy hely­ben vesz­te­gel? De végül is mi köze hozzá… Három.

Alain hir­te­len meg­áll. „Három?…” ismé­tel­gette, és rájött, hogy néhány pil­la­nat óta meg­hát­rál ez elől a „félel­me­tes” három elől. Most szembe kell vele néz­nie. Mit akar­hat főként Duguay-Tro­uin úr? Szíve meg­adta magát sor­sá­nak, és Alain már arra gon­dolt, hogy test­vé­ré­hez megy, de Albán már ott kúszott messze az árbo­con. A ten­gerbe vetni magát, ez lát­szott két­ség­kí­vül a leg­csá­bí­tóbb meg­ol­dás­nak. Per­sze azzal a fel­té­tel­lel, hogy kihúz­zák a víz­ből, mert mi lenne nél­küle Albán­nal, ha nem húz­nák ki? Vagy talán rej­tőz­zön el a fedél­köz­ben, ahol Albán végül is ráta­lálna, és etetné az út végéig? Mint egy sem­mi­re­kellő! Mint egy pat­kány! Meg­bor­zadt saját magá­tól, jobbra-balra tekin­ge­tett, szinte attól félt, hogy gyá­va­sága rá van írva hom­lo­kára, és megint az első tiszt kere­sé­sére indult.

Az első tiszt, aki néhány más tiszt tár­sa­sá­gá­ban koc­ká­zott, a szo­kott tré­fál­ko­zás­sal fogadta, és előbb úgy tett, mintha nem értené az üze­ne­tet. Arcát fel­fújta, és sze­mét for­gatta, hogy jám­bor ábrá­za­tát ily módon hara­gosra vál­toz­tassa, és Ala­int arra kény­sze­rí­tette, hogy ismé­telje a paran­csot ötször-hat­szor és egyre han­go­sab­ban. Aztán fel­állt, és nagyot ütött Alain vál­lára:

– Ne ordíts! – üvöl­tötte. – Nem vagyok süket!

Alain majd­nem elve­szí­tette egyen­sú­lyát, de nem félt, inkább magá­hoz tért. Még a tár­sa­ság neve­tése sem zavarta. Az első tiszt meg­iga­zí­totta a zsa­bó­ját, a man­dzset­tá­ját, vette a kalap­ját, és Alain fejébe húzta, aki­nek az a füléig sza­ladt. Hal­lotta a vas­tag han­got, amint ünne­pé­lye­sen kinyi­lat­koz­tatta:

– Tisz­tel­gés, urak! Micsoda jóképű had­nagy!

Kitört a hahota. Alain már-már sírva fakadt. A kalap­hoz nem mert hoz­zá­nyúlni. A had­nagy levette fejé­ről.

– Gye­rünk, fiam, de gyor­san! A szol­gá­lat hív!

„A szol­gá­lat hív!” Alain nagyo­kat lépve követte a tisz­tet. Elkép­zelte, hogy egy napon ő is tiszt lesz, s ez nem is olyan nehéz. Semmi sem nehéz! Duguay-Tro­uin úr pél­dául két­ség­te­le­nül már elfe­lej­tette, hogy főként mit akar. Ez biz­to­san vala­mi­lyen meg­szo­kott parancs, ami­lyet nap nap után hal­lott, ami­óta az újjá­fes­tett Coét­quen vízre szállt, hogy tovább­in­dul­jon por­tyázó útján: „Főként gyors enge­del­mes­sé­get köve­te­lek… Főként ahhoz ragasz­ko­dom, hogy a mon­dott idő­ben fel­kelts… Főként azt aka­rom, hogy ne zavar­ja­nak, ami­kor… Főként azt aka­rom… Főként azt aka­rom…”

Alain most már nevet­sé­ges­nek tar­totta rémü­le­tét.