77

HASON KÚSZOM ELŐRE, és azon parázom, hogy túl nehéz vagyok, és az egész csőrendszer bármelyik pillanatban összerogyhat alattam. Gyorsan haladok, de minden egyes elágazásnál megállok hallgatózni. Hogy tulajdonképpen milyen hangokra is számítok, abban nem vagyok biztos. A rémült gyerekek sikolyaira? A boldog gyerekek nevetésére? A szellőzőben a levegő hideg: kintről jön, a szellőzőaknából, és a föld alá érkezik, valahogy úgy, ahogy én.

Viszont a levegő ide tartozik, én meg nem. Mit is mondott Evan?

A gyakorlótér körüli kaszárnyaépületekben érdemes körülnézned.

Ez az, Evan. Ez az új terv. Megkeresem a legközelebbi szellőzőaknát, és kimászom a felszínre. Nem fogom tudni, hogy hol vagyok, vagy hogy milyen messze van tőlem a gyakorlótér, és természetesen az egész bázis le lesz zárva, mindenütt hemzsegni fognak a Némítók és az agymosott kis gyerekkatonáik, akik a fehér overallos lányt fogják keresni. Ja, és ne feledkezzünk meg a plüssmackóról! A legnyilvánvalóbb áruló jelről! Miért is ragaszkodtam annyira hozzá, hogy magammal hurcoljam ezt az átkozott plüssmedvét? Sam megértette volna, ha nem hozom. Nem azt ígértem meg, hogy elhozom neki Mackót. Az én ígéretem arról szólt, hogy magamat viszem el neki.

Mi ez a nagy ügy ezzel a mackóval?

Minden pár méter után újabb választási lehetőség: jobbra fordulni, vagy balra, vagy kúszni tovább egyenesen előre? És minden pár méter után egy kis szünet: fülelni és kiköpni a számból a felgyülemlett vért. Itt már nem aggódom amiatt, hogy magam mögött hagyom a vérem: ezek az én kenyérmorzsáim, amelyek majd visszavezetnek. Érzem viszont, hogy a nyelvem egyre jobban feldagad, és iszonyatos fájdalmasan lüktet fel minden egyes szívdobogásomra. Fogy az idő: a szívem, ez az emberi időmérő minden percemet gondosan kiméri, ami még hátravan addig, míg rám találnak, Voschhoz visznek, aki majd ugyanúgy végez velem, ahogy az apámmal is tette.

Valami kicsi és barna iszkol felém, nagyon sebesen, mintha sürgős küldetésen lenne. Egy csótány. A csőben araszolva utam során találkoztam már pókhálókkal, porcicákkal és valami titokzatos nyálkás trutymóval is, ami talán mérgező penész, de ez az első igazán durva dolog, amit látok. Egy pókot vagy egy kígyót bármikor elviselek, de a csótánytól kiakadok. És most pont felém spurizik egy, egyenesen az arcomba. Minthogy lelki szemeim előtt nagyon élénken jelenik meg az a kép, ahogy a fürge lábú lény befut a kezeslábasom alá, bevetem ellene az egyetlen elérhető fegyvert, hogy elnyomjam. A puszta kezem. Pfuuuj!

Haladok tovább. Valami felragyog fölöttem, szürkészölden. Az agyamban ehhez a színhez az anyahajózöld megnevezést csatoltam. Odaaraszolok a rácshoz, amely mögül ez a ragyogás sugárzik. Bekukucskálok a fémlamellák közti résen az alattam lévő szobába – bár ezt szobának nevezni igencsak távol áll az igazságtól óriási termet látok, lehet, hogy egy futballstadion is elférne benne, és az egész egy hatalmás tálat formáz: a tál alján számítógépes munkaállomások zsúfolódnak több sorban, melyeket több száz ember kezel – csakhogy ezeket embernek nevezni igencsak igazságtalan volna az igazi emberekkel szemben. Ezek itt ők, Vosch nem-ember emberei, és fogalmam sincs, hogy épp mire készülnek, de szerintem ez lehet az egész művelet központja, a zéró pont – a „tisztogatás”. Egy masszív kijelző foglal el egy teljes falat, amelyre egy Föld-térképet vetítettek ki. A térképen ragyogó zöld pontocskák – ez a betegzöld fény forrása. Városok, gondolom magamban, aztán hirtelen rájövök, hogy a zöld pontok nem lehetnek mások, mint a túlélők csoportjai.

Voschnak nincs szüksége arra, hogy levadásztasson minket. Vosch pontosan tudja, hogy hol vannak még túlélők.

Kikúszom innen, és csak nagyon lassan haladok tovább, míg a zöld ragyogás olyan pirinyóvá nem zsugorodik, mint a vezérlőteremben a pontok. Négy csomóponttal lejjebb hangokat hallok. Férfihangokat. És csörömpölést, ahogy fém csapódik fémnek, és nyikorgást, ahogy a gumitalpak nyüvik a kemény betont.

Tovább, Cassie! Nincs több megállás. Sammy nem itt lent van, és Sammy a cél.

És ekkor meghallom, amint az egyik fickó azt kérdezi: – Hányat mondott?

A másik meg: – Minimum kettő. A lány, meg még valaki, aki végzett Waltersszel és Pierce-szel és Jacksonnal.

Még valaki, aki végzett Waltersszel és Pierce-szel és Jacksonnal?

Evan. Csak ő lehet.

Mi a...? Egy vagy két percig tényleg nagyon haragszom rá. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy egyedül jövök be, átcsúszom a védelmükön észrevétlenül, és elkapom Sammyt, mielőtt még egyáltalán észbe kapnának, hogy mi folyik. Természetesen nem pont úgy alakult, ahogy elterveztük, de Evan ezt nem tudhatja.

Viszont! A tény, hogy Evan semmibe vette gondosan kidolgozott tervünket és behatolt a bázisra, egyszersmind azt jelentette, hogy Evan itt van.

És Evan megteszi, amit kell, van szíve hozzá.

Közeledek a hangokhoz: közvetlenül fölöttük mászom, míg oda nem érek a szellőző rácsához. Bekukucskálok a lamellák között és két Némítót látok, akik szem alakú gömböket rakodnak egy kézikocsira. Egyből felismerem az árut. Volt szerencsém látni már egyet.

A Szem majd elintézi a lányt.

Addig nézem őket, míg az összest föl nem pakolják a kocsira, és lassan ki nem gurítják a látómezőmből.

Eljön az idő, amikor már nem fogják tudni tovább játszani a színjátékot. Amikor ez bekövetkezik, bezárják a bázist – legalábbis azt a részét, amely feláldozható.

Ó, Jézus! Vosch Hamugödör tábort csinál Camp Havenből.

És abban a pillanatban, hogy ez tudatosul bennem, felvisítanak a szirénák.