43

NEM MINTHA VOLNA BENNEM BÁRMI KÜLÖNLEGES.

Reznik az egyenlő esélyekben hívő szadista állat. Nem kivételezik senkivel: ugyanolyan eszelős-durván és kíméletlenül bánik az 53-as raj mind a hat újoncával. Flintstone-nal, aki velem egyidős, nagy fejű, összenőtt bozontos szemöldökű srác; Tankkal, a halk szavú, csontos farmer fiúval; Dumbóval, aki tizenkét éves, nagy lapátfüllel meg fülig érő vigyorral – ez utóbbi gyorsan eltűnt a képéről az alapkiképzés első hetében; a nyolcéves Sütivel, aki sosem beszél, de messze ő a legjobb lövészünk; Umpa-lumpával, a pirospozsgás, kusza fogsorú sráccal, aki a gyakorlatokban stabilan utolsó, a kajasorban viszont mindig a legelső; és végül a legfiatalabbunkkal, Porcelánykával. Porcelányka a leggonoszabb hétéves, akivel valaha is találkozhatsz, és ő közöttünk a leglelkesebb, aki még Reznik lába nyomát is megcsókolja, mindegy, hogy mennyit üvöltött vele vagy rugdosta.

Nem ismerem az igazi nevüket. Nem beszélünk arról, hogy kik voltunk előző életünkben, vagy hogy kerültünk ide a táborba, vagy mi történt a családunkkal. Ez nem számít. Azok a srácok – az ex-Flintstone, ex-Tank, ex-Dumbo és a többiek, ugyanúgy, ahogy Ben Parish már mind halottak. Felcímkéztek minket, és elmondták, hogy mi vagyunk az emberiség legutolsó reménye, az újbor az óbor tömlőjében. Összeköt bennünket a gyűlölet – a parazitafertőzöttek és idegen uraik iránti gyűlölet természetesen, emellett azonban a Reznik őrmester iránt táplált ádáz, rendíthetetlen és csillapíthatatlan gyűlöletünk is; és a dühünk még sokkal intenzívebb volt attól, hogy soha nem mutathattuk ki.

Aztán azt a Mazsola nevű kölyköt a tízes barackba tették, és egyikünk, mint egy idióta, már nem tudta magában tartani ezt az ádáz dühöt, és a sokáig elnyomott érzés kirobbant.

Van sejtésetek arról, ugye, hogy ki lehetett ez az idióta.

Nem hittem a szememnek, amikor megpillantottam azt a kölyköt a sorakozónál. Maximum ötéves lehetett, szinte elveszett a fehér overállban, és ott cidrizett a hűvös hajnali levegőben, mint aki mindjárt kidobja a taccsot, szemmel láthatóan halálra rémülve. És akkor jön ez a Reznik, mélyen a disznószemébe húzott kalapjával meg a tükörfényesre suvickolt bakancsával, az ordítozástól állandóan rekedt hangjával, és beletolja a himlőhelyes tésztaképet szegény gyerek szív alakú arcocskájába. El nem tudom képzelni, hogy a kicsi fickó hogyhogy nem csinálta össze magát a félelemtől.

Reznik mindig halkan és lassan indít, és fokozatosan építkezik a nagy fináléig, mintha csak abba a tévhitbe akarná ringatni az elején a gyanútlant, hogy emberi lénnyel áll szemben.

– Nahát, nahát, kit látnak szemeim? Hát mit küldtek nekünk a castingról – egy kisz hobbitockát? Mi vagy te, drágaságom, valami mesebeli varázslény, aki azért jött, hogy megbűvöljön a fekete mágiájával?

Reznik még csak most kezd bemelegedni, és a kiskölyök máris a könnyeit nyeli. Nemrég szállhatott le a buszról, és csak isten tudja miken mehetett keresztül, és akkor itt ez az őrült középkorú pasi, aki azonnal lecsap rá. Kíváncsi vagyok, hogyan tudja feldolgozni Rezniket – vagy ezt az egész őrületet, amit Camp Havennek neveznek. Én még mindig csak próbálkozom vele, pedig kicsit több vagyok, mint ötéves.

– Ó, ez nagyon aranyos. Ez megfizethetetlen, ez az édes apróság, azt hiszem, mindjárt elsírom magam. Úristen, reggelente a pici műanyag müzlistálkámból nagyobb mazsolákat falok fel, mint amekkora te vagy!

Ahogy egyre közelebb tolja a ragyás képét a kiskölyök arcocskájához, egyre magasabb fokozatra kapcsol. És a kölyök meglepően jól viseli; meg-megrezdül néha, meg a tekintete szünet nélkül ide-oda repdes, de egy tapodtat sem mozdul, miközben tudom, hogy mire gondolhat: hogy elhúzzon a gyakorlótéren keresztül, és fusson végkimerülésig.

– Mi a te történeted, Mazsola közlegény? Elvesztetted a mamit? Szeretnél hazamenni? Tudtam! Csak csukjuk be a szemünket, és kívánj valamit, és lehet, hogy akkor a mamika idejön és hazavisz. Hát nem lenne csodás, Mazsola közlegény?

És a kiskölyök buzgón bólogat, mintha Reznik pont azt a kérdést tette volna fel, amit már régóta várt. Végre valaki a lényegre tér! Ahogy lassan ráemeli a pillantását, és belenéz azzal a nagy plüssmackószemével a kiképzőtiszt apró gombszemébe.., megszakad tőle az ember szíve. Vagy legalábbis üvölteni kell tőle.

De te nem üvöltesz. Csak állsz rezdületlenül, előreszegezett tekintettel, karok oldaltartásban, mellkas kidomborítva, szív megszakad, és lesed a szemed sarkából, mígnem valami elszabadul benned, és lassan kitekeredik, mint egy lecsapni készülő csörgőkígyó. Valami, amit már régóta tartasz vissza magadban, ahogy fokozódik benned a feszültség. Nem tudod, hogy mikor fog robbanni és kitörni, ezt nem lehet megjósolni, de amikor megtörténik, nem tehetsz mást, muszáj megszólalnod: – Hagyja békén!

Reznik megpördül. Egy hang sem hallatszik, de érezhető, hogy mindenki visszatartott lélegzettel figyel. A sor másik végén Flintstone tágra nyílt szemmel bámul; nem tudja elhinni, mit tettem. Mondjuk, én sem.

– Ki volt ez? Melyik szemétzabáló féreg írta alá épp most a halálos ítéletét?

Végiglépked a sor előtt, dühtől vöröslő arccal, ökölbe szorított kezén fehéren feszül a bőr.

– Senki, he? Na, mindjárt térdre borulok, és alázatosan lehajtom a fejem, mert maga a szentséges Úristen szólt le hozzám a magasból az imént!

Megáll Tank előtt, aki látványosan izzad kezeslábasában, noha alig négy fok van kint.

– Maga volt az, seggfej? Tőből letépem a karját! – Hátrahúzza az öklét, csak hogy még nagyobbat vághasson bele Tank ágyékába.

Megadom a végszót az idiótának.

– Uram, én mondtam, uram! – üvöltöm.

Rezniknek ezúttal lassan esik le. Legalább ezer évig tart, míg odaér hozzám. A távolban egy varjú durva károgása hasít bele a levegőbe: ez az egyetlen hang, ami eljut a fülemig.

Akkor torpan meg, amikor belép a látómezőmbe: nem közvetlenül előttem áll meg, és ez nem jó. Nem tudok felé fordulni. Előre kell néznem. És ami a legrosszabb, nem látom a kezét; nem fogom tudni, hogy mikor – vagy hova – csap le majd az ütése, vagyis nem fogok tudni felkészülni rá.

– Úgy... tehát most már Zombi közlegény adja ki a parancsokat – kezd bele Reznik olyan halkan, hogy alig hallom. – Zombi közlegény, az 53-as raj saját kicseszett zabhegyezője. Zombi közlegény, azt hiszem, magába zúgtam. Érzem, ahogy elgyengül a térdem. És gyűlölöm a saját anyámat, amiért egy hímnemű csecsemőnek adott életet, és így sajnos nem lehetek a gyermekei anyja.

Vajon hova fog lesújtani? A térdemre? Az ágyékomra? Esélyes, hogy a gyomromra: Rezniknek a gyengéje a gyomor.

Nem. Az ütés az ádámcsutkámat éri. Tenyere élével vág rám. Hátratántorodom, erősen küzdök, hogy talpon maradjak egyenes háttal, oldalsó kéztartással, hogy ne adjam meg neki az élvezetet, az ürügyet arra, hogy újra megüthessen. Az egész gyakorlótér, meg körülötte a kaszárnyabarakkok, minden fel-le ugrál és kicsit szétfolyik előttem, ahogy a szemem hirtelen megtelik könnyel – a fájdalomtól persze, de valami mástól is.

– Uram, ő csak egy kisgyerek, uram – mondom fulladozva.

– Zombi közlegény, két másodperce van, pontosan két másodperce, hogy lakatot tegyen arra a szennyvízcsatornára, amelyet nagyképűen szájnak nevez, vagy én magam fogom lángra gyújtani a seggét a többi parazitafertőzött rohadékéval együtt!

Vesz egy mély levegőt, nekikészül a következő tirádának. Teljesen elmehetett az eszem, mert újra nyílik a szám, és kibuknak rajta az utolsó szavaim. Őszinte leszek: egy részemet megkönnyebbülés tölti el, és még valami, ami rohadtul emlékeztet az örömre. Túl sokáig tartottam-neveltem magamban a gyűlöletet.

– Akkor a rangidős kiképzőtiszt tegye meg, uram! A közlegényt nem érdekli, uram! Csak... csak hagyja békén a gyereket.

Döbbent csend. Még a varjú is abbahagyja a lármázást. A raj többi tagja lélegezni sem mer. Tudom, hogy mi jár a fejükben. Mindannyian hallottunk a visszapofázós újonc „balesetéről” az akadálypályán, ami után három hétig nyomta a kórházi ágyat. És a másik sztorit arról a csendes tízéves fiúról, akire a zuhanyzóknál találtak rá: egy hosszabbítózsinór tekeredett a nyakára, öngyilkosság – mondta a doktor. De sokan más véleményen voltak.

Reznik nem mozdul.

– Zombi közlegény, ki a rajvezetője?

– Uram, a közlegény rajvezetője Flintstone közlegény, uram!

– Flintstone közlegény, előre és középre! – ugat rá Reznik. Flint tesz egy lépést előre, és dühösen szalutál. Összenőtt szemöldöke csak úgy ugrándozik az idegességtől. – Flintstone rajvezető, ki van rúgva. Ettől a pillanattól kezdve Zombi közlegény az új rajvezető. Zombi közlegény buta és ronda, de nem puhány. – Szinte érzem, ahogy Reznik szeme belefúródik az enyémbe. – Zombi közlegény, mi történt a húgával?

Pislogok. Kétszer egymás után. Igyekszem, hogy semmi se látsszon az arcomon. Ennek ellenére a hangom kicsit megbicsaklik, amikor válaszolok:

– Uram, a közlegény húga meghalt, uram!

– Azért, mert maga elfutott, mint egy gyáva nyúl!

– Uram, a közlegény elfutott, mint egy gyáva nyúl, uram!

– Most viszont nem fut el, ugye, Zombi közlegény? Vagy igen?

– Nem, uram, nem!

Hátralép egyet. Valami átsuhan az arcán. Egy olyan kifejezés, amit azelőtt sosem láttam rajta. Természetesen ez nem lehetséges, mégis egy röpke másodpercig mintha tiszteletet láttam volna az arcán.

– Mazsola közlegény, előre és középre!

Az újonc nem mozdul, míg Süti hátba nem böki. Sír. Nem akar sírni, hősiesen küzd a feltoluló könnyeivel, de édes Jézusom, melyik kisgyerek ne sírna ebben a helyzetben? A régi életed egy ilyen helyre okád ki?

– Mazsola közlegény, Zombi közlegény a rajvezetője, és egy barakkban fognak lakni. Tanulni fog tőle. Ő majd megtanítja járni. És megtanítja beszélni. Megtanítja, hogyan gondolkodjon. Ő lesz a maga nagy tesója, akije sosem volt. Megértett engem, Mazsola közlegény?

– Uram, meg, uram! – Vékony hangocskája éles, mint egy nyüszítés, de a szabályokat megértette, mégpedig nagyon gyorsan.

Így kezdődött.